A’ tatár-pusztítás idejéből.
*1241-1242.
Melly hajdan kebelén táplált sok ezerszer ezernyi
Lelkeket, és örvendt vaskaru bajnokinak.
Melly most is fényjét fentartja, ’s ereszti szelíden:
Árva nyögött egykor, mennyei Pannoniánk.
Mindentől megfosztva futott, ’s menedékre csak e szent
Hármas halmon akadt, melly neki hódola még.
És ide röjti magát a dupla keresztnek alatta,
*A Pannonhalmi Bencés Főapátság helyezkedik el hármas dombvonulaton, tornyán ma is kettőskereszt van.
Itt siratá fiait, ’s hajdani büszke nevét.
Szélnek eresztve haját halmok közt járdala, ’s égre
Vetve könyette szemét, jajgata terhe alatt.
Istent embereket szóllítván, illy panaszokban
Nyögte-ki gyötrelmét a kegyes égi szülött:
Halljátok panaszát egy mély fájdalmu anyának,
Rám egyedül kik még nem rohanátok, egek!
Halljátok: ’s ha valék egykor kegyetekbe’, ha még is
Gondotok e zúzott szivü anyára vagyon:
Küldjetek a félig megholtnak kelni segédet,
Kelnem vagy ha tilos, nyujtsatok halni erőt.
Halljátok szomorú esetét testvérek az ékit
Elszórt testvérnek, kit makacs átok ölel!
Egykor irígylétek, volt mert mit irígyleni egykor,
Sorsomat, hogy rajtam nem vala győzni erő.
Szünjen irígységtek, már nem vagyok az, ki hatalmat
Sejtessen veletek; fegyverem éle kidült.
Sirjának szélén piheg a gyermektelen özvegy,
És egyedűl sóhajt szánakozástok után.
Gyúl csak erős ellen felgerjedt mérge erősnek,
A’ meggyengültet védeni karja feszül.
Hah! mi valék, ’s mi levék! mi hamar lőn, a mi előttem
Volt lehetetlenség, hajh csupa testi való.
Ezt nekem álmamban nyilván példázta az Isten,
Hogy koronám porrá zúzva kezembe szakadt.
Megdöbbentem ugyan, ’s az egész testembe’ hideg borz
Ráza-meg, és jégként vérem erimben elállt.
Ám de hiú voltam, ’s büszkén megvetve az álmat,
Elbiztomban imilly szókra fakadtam utóbb:
Míg a dicső nap láng-lovait futtatva keletről,
Rendesen átkelvén délre, nyugotra hajol;
Míg a szelíd holdnak megtelnek szarvai, ’s fogynak,
És a végtelen ég oszlopin állva nem ing:
Áll koronám fejemen, ’s magason kelt oszlopim állnak,
’S nem fog ez áldott föld mozgani lábam alatt.
Igy szólltam hiu én, ’s volt mért igy szóllanom akkor,
Voltak hű fiaim, volt diadalmas erőm.
Szomszéd országok részint hódolva uraltak,
Része szövetséget tódula kötni velem.
A’ ki velem mérkezni merész volt, ’s ellenem állni,
Érzé, mit tészen mérni erőmmel erőt.
Veszti szabadságát a bőszült medve, oroszlánt
Csendéből késztvén kelni csatára vele.
Földi hatalmamnak hódoltak tengerek, a kincs
Mindünnen záporként kebelembe szakadt.
Voltak bölcs nősim, fejemen kik tartva fejekkel
A koronát, engem, nem magokat szereték.
Józan törvénnyel léptek kormányra, ’s eszekkel,
Mit kard nem képes tenni, belátva tevék.
Méltó fényjében ragyogott fiaimnak az érdem,
Minden szép tettnek kész koszorúja virult.
A gyávák, a kétszinüek, csak csúszni tanultak,
’S fényleni kik vágynak, kelni de tettre puhák:
Bérbe’ nem osztoztak nagyokat mívelni tudókkal,
És fejeken nem aszott a diadalmi cser-ág.
A’ haza szeretetét, elszánt közjóra ügyellést,
Tisztelet és szeretet nyomba követte viszont.
Csak maga fásultan fondorgott a hideg önség,
’S méltán, hogy ki magát nyalja, eméssze magát.
A’ haza-árulatot fiaim közt senki nem érté,
A’ közvérü magyar nem tuda csalni magyart.
Törvénynek hódolt nagy, apró, tisztelte Királyát,
Ez szereté népét, mint atya gyermekeit.
Hogy ha veszély készült ’s kebelem’ feldulni törekszett
Egyki gonosz szomszéd, türni hatalmam irígy:
Felzúdult minden tengerként; ’s küldve az ország
Négy részén harsant a fejedelmi parancs.
’S mint zajos éjszaknak fellobbant mérgü fuvalmi
Nyilt barlangjokból zúgva nyomulnak-elő.
Porral fellegeket vegyesítve emelnek; az erdők
Sűrű lombjai közt törve süvöltnek utat.
S megvíván az örök sziklákkal, völgyre lecsapnak,
’S döntik az erdőség éltes erősit alá:
Nem máskép zajogott, vévén fejedelme parancsát,
Fegyvereit rázván a magyar ősi erő.
A vájt öblü leveg színén porfellegek usznak,
Hajtva ezer lónak nyíl-sebesége előtt.
Terhek alatt meghajlik a föld, repedeznek a sziklák,
A’ vizek elválnak hagyni menésre közöt.
Mindenen áltgyőzvén harcznak mezejére kikelnek,
Dülnek az ellen-erők fegyverek éle alatt.
Igy diadalmakkal koszorúzva repülnek, előttök
Hálával tellyes tárt kebelembe, haza.
Itt a nő férjét, epedő jegyes égve szerettét,
Agg anya magzatját, csókkal elöntve veszik.
A ki szerencsés volt anyjáért halni vitézül,
Szájról szájra repül nagy neve példa gyanánt.
Nyilnak az Istennek szent templomi, zsámolyi tömve,
Honnan ezer társas hála egekbe siet,
’S lát kiki dolga után, kardját függesztve szegére,
’S a békének örömnapjait éli vigan.
Igy volt ez hajdan, haj ez így volt! mert a magyarnak
Én magam eggyetlen gondja, szerelme valék.
Bennem ölelte fiját a jó atya, ’s adta nekem még
Ártatlan szívét, ’s szíve csak érttem ütött.
Bennem ölelte a nő hű férjét, mátka jegyessét,
’S a szent házasság a haza ünnepe volt.
Bennem ölelte barát hűséges lelkü barátját,
’S a haza oltárán lángola áldozatok.
Igy volt ez hajdan! mert egy volt vére magyarnak,
Egy volt nyelve, csak egy szíve, hazája, hite.
Hajdan volt csak ez így! hah mint elváltoza minden!
Mint oszlék a sok egy számas ezerre ma már!
Voltak ugyan, kiknek (hálásnak lenni adósság)
A rohanó záport gátlani gondjok eredt.
„Szünjetek oh fiaim, vetitek sziklába buzátok,
Mondám, ’s a lobogó tüzre folyattok olajt.
Hirtelen és mélyen hata a gonosz, ellene nincs más
Orvosszer, hanem a mennyei gondviselés.”
Látván hű fiaim, hogy minden gond sikeretlen,
Sirtak, ’s könnyeiket bús kebelembe nyomák.
Isten látád ezt! vétkek fiaimnak eléré
Teljét, ’s már méltó szent haragodra leve.
A keserű poharat döntéd kiürítve fejünkre,
’S a vég pusztítást küldted-el ostorodúl.
Mint Sodomát, Gomorát, rút feslettség közepette,
Hirtelen önté-el kénköves égi tüzed:
Úgy jöve a meggyült feslettség vég idejében
Dülve tatár népség hozni fejemre veszélyt.
Hű férjem, ki szegény idegen szigetekbe fanyalg most,
Hasztalan int, serkent, nincs ki hegyezze fülét.
Mélyen aludt minden részegségébe merülve,
’S álomként vévé a pokol-adta tatárt.
Csak kevesen hajták fejeket fejedelmi parancsnak,
Itt is a visszavonás lelke közikbe csuszott.
Már Tisza bőhomokú sikját a sáska tatárság
Béfutosá, ’s léptét a Duna részre tevé.
Pest mezején állott a király kis hű seregével,
Megtámadni merész a csuda számu tatárt.
A’ rosszúl táplált Kunság, tele pajkos haraggal,
Kuthen haláláért állani ége boszút.
A’ sebes ellenséghez ütött, ’s erejét neki szánta,
’S mellyen előbb hízott, tár kebelemre rohant.
Igy leve! bár még hű fiaim neki szánva csatáztak,
Győzött a nagy szám, ’s el vala veszve hadam.
Része erősimnek felszabdaltatva veszett-el,
Részét a vadnép szolgai lánczra füzé.
Része futásnak eredt, szállást idegenbe’ keresvén.
Boldog, hogyha szegény kész menedékre talált.
Férjem is, a jámbor, nem látván semmi segédet,
Elhagya! Igy dültek férjem erősim oda.
Isten zsámolyodat karolom, csak ez egy menedékem,
E’ szent hely, mellyhez nem közelíte pogány.
Minden más feldulva; halál lebeg a magyar égen,
Hol csak előbb élet lejte derülve felénk.
Városim utszájin borzasztó csend remeg, ott, hol
Ifjaim és szüzeim zengtek örömdalokat.
Szőke vizű folyamom, melly gyorsan ereszte hajókat,
Most búsan hömpölyg vérgomolyokkal elegy.
Ott hol előbb lengtek tellyes szemü búzakalászok,
’S a vigan illatozó rét csemetéje virult:
Most embercsontok, fijaimnak tagjaik asznak,
’S rossz párolgások tölti-be a levegőt.
Hol bőgő csordák, szép ménesek, hízva legeltek,
Farkasok és medvék szörnyü tanyája dühöng.
Oh végzés! oh emberi sors! oh bölcs kalauzza
Ég ’s földnek! derül e nap valahára nekem? –
Testemben roncsolva fogyok, nincs már tagom eggy ép;
Lelkem ezer búval képtlen emészti magát.
Lankadtak kezeim, kábult fejem, a szivem eltört
Keblem alatt; a szemem könnyeket adni szegény. –
Még de reménylek azért: él Istenem, él fejedelmem,
’S nem minden fiamat vette-el a csata-nap.
Jöszte Király! vegyed-ált e szétszórt ékeket, és a
Rab koronát, mellyet futva veszélybe’ hagyál.
Jöszte! teremts uj népet; az ég fog nyujtani áldást,
’S a melly most beborult, felderül a magyar ég.
Lesznek bölcs nősim, ’s fiaim, károkra ocsódván,
Nem fognak többé botlani vissza soha.
*
Igy végzé szavait, ’s oltárra könyökle; kifáradt
Tagjait enyhítő álom ölelte, ’s pihent.
A’ mint felserkent, látá térdelni körösleg
Felséges férjét bajnok erőseivel.
A’ férj nőjének dagadó keblére borulván,
Eggyütt eskvének néki örökre hitet.
Ékei megtértek, ’s bár vérzett szíve utóbb is,
’S bár többször remegett, áll koronája fején.
Guzmics Iszidór.
