Boldog, kinek szép hont adának
A’ sors’ örök végzései,
Hol Géniusz’ szelíd nyomának
Láttatnak nyilván jelei.
Ki, mint a’ Sülph
*A levegő legfinomabb atomjaiból álló lény (KFV., 416.)
tündérberekben,
Almaj közt halhatatlan él,
Bolyongván lelke hüs szelekben
Chitóne’
*Hold. (KFV., 417)
csendes fényinél.
Szük életében nyujtják néki
Elüsiont az istenek,
’S utána lelkesült vidéki
Nem-földi dalra zengenek.
Őt Roche’ hársai közt susogva
Hevíti
Haller’ szelleme,
*Roche a Genfi tó melletti falu, amelyben Albrecht von Haller svájci német költő, orvos és botanikus hat évig a sóbányák igazgatója volt. (KFV., 418.)
És rózsaláncczal tartja fogva
Az égi nagyság’ kelleme.
Clarens’*Svájci halászfalu, Rousseau Új Heloise c. regényének egyik színhelye. (KFV., 418.)
virányin bánatjában
A’ számkivettnek részt veszen,
Mereng
Wolmar*
Rousseau Új Heloise c. regényében a főhős Júlia férje. (KFV., 418.)
tündérvárában
Nagy ídeálja kebliben.
Vagy véled, természet’ barátja,
Járván virúló környedet,
Mint Heszper, bájos fényben látja
Derengő bölcseségedet.
Hív anyját hallja rejtekéből,
Mint nyájas echo, szóllani,
Érez, miként Te, nagy lelkéből
Szent lángokat csapongani.
Fel a’ teremtő’ thrónuszához
Szeraphnak tűzszárnyajn lebeg,
Leplezve járul szent arczához
Virtusban, ’s szíve nem remeg.
Vagy égi Múza Gessnerednek
Édes hangjain kebledre húll,
Sebes verési csendesednek,
Lelkén szelíd alkony vonúl.
Melyét a’ pásztorok’ virányin
Erosznak vígan nyitja fel,
Andalgván a’ hegyek’ leányin
Tisztán-hevülő érzésivel:
Hölgy mellett olvad hüs berekben,
Aëdon’ szívrázó dalán;
Láng ébred a’ tekintetekben,
Remegve nyúl kéz kéz után.
Kedvelt fájok’ sötét árnyával
Borítja bé szép álmokat,
A’ Genzian’ bájos szagával
Istenli boldogságokat.
Majd zengvén lantján hangos ének
Megmássza
Jura’*A Jura hegyvonulat Svájcban, Francia- és Németországban.
bérczeit,
’S gyúlasztja
Dóle’*A Jura hegység egyik legmagasabb csúcsa (1678 m).
szép körének
Vígan szédelgő rendeit.
Borongva nyulnak fel messzére
Gotthard’*2600 méter magas meredek alpoki hegység.
sötétes ormai,
Kilátszanak tekintetére
A’ kéklő
Cenis’*Mont-Cenis 2091 méter magas nyugat-alpoki hágó.
útai.
Túl elfedő sziklák’ homályán
A’ boldog tájig álmodoz,
Hol annyi Herosz égi pályán
Jutott Olümp’ lakójihoz,
És ahol csendes pompájában
Mosolygva fénylik Tivoli;
’S a’ vándor
Veszta’ templomában
*Tiburban fennmaradó kerek Vesta-templom, amely a korban utazók és látogatók révén híresült el. (KFV., 420.)
Kelyhét Horátznak szenteli;
’S mint a’ görög lant’ dicsősége
Hevülvén Muza’ kelyhitől,
Messzebbre nyúl pályája vége,
’S zengése a’ felhőknek röpül.
O Géniusz halvány lepleddel,
Melly sír’ nyugalmával borít,
Miként borongó Lúna, fedd-el
A’ messze föld’ ingerjeit!
Itten vérző honunk’ vidékin
Nyögő szél érvén keblihez,
Pusztult váraknak omladékin
A’ Muza búsan tévedez.
Tekintvén századokra vissza,
Ha
Somlónk’*Veszprém vármegyei vár, emlékezetessé Kisfaludy Sándor 1807-es Somló c. történelmi regéje tette. (KFV., 421.)
ormain megáll,
Az édes cseppet könnyel issza,
’S lantján víg hangot nem talál.
Lehajlik Dayka’ sírkövére,
’S borítja lelkét fájdalom;
Ah Cháriszoknak kedveltére
Sírjában szállt csak nyúgalom!
Lelkébe, mint Heszper’ sugára,
Hordott szelíd érzéseket,
Geniusz’ szemén, melly véle jára,
Mosolygó könnyü reszketett;
De bájhangjai nem édesíték
A’ Sorsot égi kebelén,
Vérző sohajtások hevíték
Szivét hölgyének lágy ölén;
’S miként irígylett nyúgalmának
Várából Erosz’ kedvese,
*Eros görög szerelemisten kedvese Psyche (Pszükhé), a halandó királylány a görög mitológiában, aki előbb Erósz kedvese, majd mint istennő felesége; a szerelmes emberi lélek jelképe. (KFV., 421.)
Szállott arany phantasiának
Téreiről sírdomb’ mélyibe.
Kérjük, sötét enyhelye mellett
Hogy lágyúljon a’ Végezés,
Lengjen körűlünk gyönge szellet
’S emelje lelkeink ihletés.
Vegyék-fel ömlő hangjainkat
Karpát’ kinyúló szirtjai,
Erezzék forró lángjainkat
Iszter’ zöldellő martjai.
A’ dalra szebb honunk’ leányi
Miként Nümphek, tánczoljanak,
Berkeink, mint
Széphalom’*
Kazinczy Ferenc lakhelye, a neoklasszicista eszmények, a magaskulturalitás szimbóluma.
virányi,
Elűsionná váljanak!
Fonjunk a’ küzdő Szent’ fejébe
Nem-hervadandó koszorút,
Sírjának hűvös enyhelyébe
Rózsák közt menjen bíztos út:
Lángzók lesznek csudált nevénél
Az érző szív’ verései,
Szentek, mint oltár’ emlékénél
A’ hűség’ csendes könnyei.
Kölcsey.
