MTA-DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Csokonai Vitéz Mihály összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
A Kéttségbe esés
Irta Koczebue forditotta
Csokonai V. Mihály.

Hogy ki és mi vagyok? mit kell itten tennem?
E tigrisek ’s majmok közt miért kell lennem?
Mitsoda czélja van bennem az Istennek
Hogy engem teremtett, mi az oka ennek?
Hát a’ sziv nyögése tettzik é fűlének
Ez é? az ő nevét magasztaló Ének
Hát orűl*
örűl
é rajta hogy nyomorult lettem,
Hogy nyögök és sirok – óh! miért szűlettem!

x x x

Dűhösködj vad szélvész, dűhösködj mejjembe
Lobbanj fel emésztő láng busult szivembe
Mit? hát a’ féregnek a’ tapodó lába
Alatt, nem szabad é reszketni kinjába.
Hogy az embert vagy az Angyalok nevessék
Vagy a’ vad állatok prédájául essék
Egy bosszús Istenség, búsúltt haragjába
Mezitelen veté ezt a’ vad pusztába,
Itt fetreng azok közt, kiket a’ sors vélle
Az élet kinnjára méltóknak itélle
Jajgatás éltének első jelensége
Jajj első folyása, jaj közt jön el vége.
Óh te közép állat! kevély halandóság
Te, óh! tökélletlen nyomorult valóság
Halgass a’ Teremtő menydörgő szavára
Hald, mit bizott az Ég leg főbb Angyalára
„Nézz ugymond a’ főldnek messze térségére
„Nyűsgő Teremtésim roppant seregére
„Mennj el, és lebegj le nyájason hozzájok
„Terjeszd ki óltalmad szárnyait reájok
„Adjál őltözetet, mindennémű vadnak
„Melynek az Ég, a’ Főld, a’ Tenger helyt adnak
„Adj serényt az erős Oroszlán nyakára
„Fűzz kérget az izmos fának derekára
„Fűzz puha tol ágyat a’ Hattyu hátára
„Adj pitykét és pántzélt a’ hal derekára
„Őltöztesd a’ békát kerek pai’s’sába
Sződd bé a’ hernyót is csendes puppájába
„Csak az én képemre teremtetett állat
Légyen mezitelen, nyomorult ’s utálat

x x x

A’ végre hajtásnak Angyala e szókat
Halvánn meg gyűlőle minden halandókat
’S az ember azt nyerte őltözet hellyébe
Hogy éljen a’ kinos szégyen erzésébe*
érzésébe
De bár tovább nézd meg minden jelességét
Nézd meg gondos szemmel minden elsőségét
Mely által magát a’ Teremtés Királlya
Hiu okossággal leg főbbnek csudálja –
Az észt – óh! e kóldus kevélység szózatja
Ditsekedő hangját miképp harsogtatja
Jaj néktek bolondok, a’ kik e bálványtok
Csalárd óltárára égő tömjényt hánytok
Mikor e titeket, éltetek folytába
Hurczolt a’ tévelygés vak Labyrintjába
Még a’ halál álma köztt is tanit élni
’S a’ nem lételbenn sem hágy nyugtot reménylni.
Az állatok halált ’s jövendőt nem várnak
Gond és remény nélkűl kedvek telve járnak
Édesdedenn esznek gyilkosok kezéből
Nem gyanitnak veszélyt társaik véréből
Csak ti (óh bóldogság) ti néztek előre
A’ lassu halállal terhes jövendőre
Csak ti óh nyomorúlt emberek tudjátok
Hogy? és gyakran mikor? jő el vég órátok
’S Hogy mig még az élet napjai el telnek
A’ gyászos koporsón tul lévő lételnek
Rettentő jajjait még itt esmérjétek
’S A’ Pokol kinjait még itt rettegjétek
A’ Revelatio borzasztó világa
Szivetekenn egy uj mérges sebet vága
Ez az örök létel képzeltt országába
Mikor vezetgeti Lelkedet utjába
Olly borzasztó titkot ád tudtára annak
Melyből rá milliom kéttségek rohannak
Köztök vagyok é én a választottaknak
Kik a’ Mennyen az Ur tornácziba laknak?
Kik gyalázatjára egy fő Istenségnek
Majd az örök kinok lángjai közt égnek?
Játéka vagyok igy a’ fő Valóságnak
’S Örökké nyomorúlt tagja e Világnak

x x x

Nézd az ősz hagyomány által fel fedezett
Tudomány mely kinos kéttségekre vezet
Ember! te e világ okoskodó bőltse
Itt van bőltsességed gyönyörű gyümőltse.
Kőltött dolog, álom kis gyönyörűséged
Gyáva az értelmed, csalárd bőltsességed.
Egy más világ, mellyet még nem esmér senki
Egy gyászos sír, melybe vitetik minden ki
Ez tehát az a’ nagy kűlömbség határa
Mely az állatoktól téged kűlön zára.

x x x

Még alig szűletett a’ bárány már örűl
Ugrándozva játtzik édes Annya körűl
Alig lép a’ csirke ki a’ nap fénnyére
Rá talál egyszerre kis eledelére
Csak a’ Teremtésnek disze nem tud menni
Ennek kell tanulni mind járni mind enni
De ha ma a’ szükség arra inditotta
Hogy egyék, a’ példa járni tanitotta.
Már hólnap a’ Napnak csillagait méri
’S Kerengő utjába a Napot kiséri
Egy örök lételről ébrenn álmodozik
Okoskodik – lármáz – nyög – és imádkozik
Az idő ’s az örök létel határába –
Vont kőfalakonn tul lép vakmerő lába.
Csak a kevély ember dűhösködő mejje
Ezer vad indulat lángoló műhejje
Itt készűl a’ halvány Irigység kék mérge
Itt nő az álnokság, ’s bosszuállás férge
A’ Fösvénység, és a’ kevélység hagymázza
A’ nyomorult ember lelkét hányszor rázza
Hát a’ bujálkodás, dűhösség dagálja
’S A’ halál félelme hányszor meg zilálja

x x x

Csak fogok és körmök van az állatoknak
Ezzel álnak ellent meg bántatásoknak –
Szók – Nézés – Kard – Puska – Méreg a’ fegyverek
Mellyekkel gyilkolják egymást az emberek.
A’ barmokat csak a’ vig Tavasz sugára
Ebreszti fel nemek szaporitására.
’S az erőtlen ember tellyes életébe
Egy oly fulánkot hord lángoló erébe
Mely magát létele gyökerénn hizlalja
’S az élet leg betsesbb nemeit fel falja
A’ mely néki gyakrann már gyermek korába
Lassan ölő mérget ád be méz formába
Csalárd virágot hint a’ sir ösvényére
Ezenn csalja őtet a’ halál révére
Ha egy ősz az örök gyilkolást meg uszta
’S Fonnyadt éltét nyóltzvan esztendeig huzta
Kérdjétek meg tőlle valyon valójába
Élt é? e huzamos idők lefolytába?
Számláljátok ugyan mi marad belőlle
Ha éltéről szoros számot vesztek tőlle
’S majd ha vi’sgáljátok még azt is, mit ére
A’ mi kevés maradtt valódi éltére
A’ gyermekség’ első tiz esztendejébe
Meg csalta élete egy nyóltzad részébe
Hosszú életének utólsó nyóltzadja
Az elsőt semmiben fellyűl nem haladja
Unalmas a’ létel – komor, tehetetlen
A’ test, elme, lélek, haszonvehetetlen.
De imhol jő erre, az óhajtott halál
’S már rajta csak hatvan esztendőket talál
Mit? – óh! felénnyit sem – mert fele éltének
Dézmául ment a’ lágy álom Istenének
Felénn a’ fájdalmak ’s ezer nyavalyának
Magzati egyforma jussal osztozának
Ugyvan ha éltednek reggelét át sirtad
Ha a dél szikrádzó hevét alig birtad
Óh ekkor rád lankadt élted ujjitása
Helyt – gondot hoz, élted bé alkonyodása
Mikor az életnek e sors játékának
Elsőbb fel vonási már mind lefolyának
Lelj ekkor valakit ki panaszt ne szólna
’S a’ ki vólt sorsával meg elégedtt vólna.
A’ kivánságokat ujjabbak váltják fel
Ezeket ismét uj fájdalmak bontják el
’S még is a’ halálnak végső kivánása
Az ember szivének titkos hazugsága
Csak azt pedig mennyi nyomoruság nyomja
Mely kegyetlen rajta a’ kinok ostromja
Mikor a’ gyűlőlség ’s űldöztetés jajja –
Közt csak egy baráti sziv sem vigasztalja
Mikor kenyerét csak könnyekkel áztatja
Mikor komor éjjét csak villám hasgatja
Mikor az irigység és a’ bal itéllet –
Miatt pokollá lett rá nézve az élet
Nézd mint törekednek a’ jót óltsárolni
A Virtust fekete szinekkel mázolni
A’ más betsűlletét miképpen csonkitják
És a’ gyalázatba miképpen toszitják
Bolond, kűlömboző Fantaszta a’ neve
Vad gyűlőlségeknek ki tárgyává leve
Gonosz szorgalommal mind addig áskálnak
Mig ennek virtusinn motskot nem találnak
Ekkor nagy az öröm szivek rejtekébe
Ezt sugják gunyolva egymás vad fűlébe
„Ismét meztelenek társunk gyengeségi
„Éljenek*
Eljének em.
a’ jámbor virtus ellenségi
Jobbitás hellyett az el tévejedetnek
Leg kissebb hibát is a’ szemére vetnek
Ezt a’ világ előtt mentenn hirbe hozzák
Nagyitják, szépitik, ki raffinirozzák
Az el tántorodott gúnyolása végett
Elő vesznek minden sovány ellenséget
Az el estet gonosz lábakkal gázolják
Sárt vesznek, és azzal jobban bé mázolják
Ha a’ kéttségbeesés a’ lágy szivet vérzi
’S egy szegény fájdalmit élesebben érzi
Hazugság igy szólnak e bánat érzése
Csak egy Poëtai kőltő ész képzése
Mi is szint oly nagyra szűlettünk mint mások
Még sintsenek bennűnk ilyen lázzadások
Mikor a’ szegénység csendes kunyhójába
El fogodik az én szivem busultába:
Mikor egy harmadik ember társam jajja
Szememből a’ könnyek özönit ki csalja:
Mikor a’ mim vagyon, fel derűlt lélekkel
Osztanám meg az ok nélkűl szegényekkel
Istenem! te tudod, érzem é szivembe?
Azt a’ mit a’ könnyek mondanak szemembe,
De a’ szivek, mellyek, kéreg közt hevernek
Látják ezt, ’s nem hisznek az érző embernek.
Sovány jegyzéseket tésznek a’ szivére
’S bal magyarázatot cselekedetére,
Román- ’s enyelgésnek nevezik el őket
Érzékenykedőknek*
Erzékenykedőknek em.
hivják az érzőket.
Mikor a’ mászkáló hamisság a’ polgárt
Nyomja- ’s a’ szegénynek az igazság is árt
Mikor a’ gazdagnak a’ Plutó zászlója
Minden dólgaiban hiv bóldogitója:
Mikor a’ szűletés ’s a rang méltósága:
’S az alatson arany mindenhatósága
A’ vakmerő vétket meg menti magától*
magatól em.
A bosszulló villám méltó haragjától.
Mikor a’ meg gyilkoltt virtus vég nyögése
’S ’Az Imádó arany bájoló pengése.
Eggyűt hangzanak fel a virtus sirjából
’S Könnyet csavarhatnak a’ nem érző fából;
Mikor egy dobzodó vendégség pompája
Által-el töretik a’ Biró páltzája
A’ fontot le nyomja a’ hamisság czélja
’S viasszá válik az Ástrea atzelja.
Mikor egy Királynak hiu kegyelmeért
Egy bájos szerető meg ejthetéséért
El adják (óh szegény) a’ szűz Igazságot
El fedik a’ vétket és a’ hamisságot
Óh! óh! Ti nagy Lelkek ugyan próbáljátok
A’ virtus veszéllyét fennyenn sirassátok*
sirassatok em.
A Világ – ezt fogják nevetve felelni
Nem Ideal nem kell ellene ki kelni
Óh! oh! egy szivemnek szótalan fájdalma
Melytől emésztetik Lelkem nyugodalma
Átkozott*
Atkozott em.
légyen e Világ ’s ennek tagja
Átkozott*
Atkozott em.
az ember a’ Viperák fajja!
Ki bár tegnap ölelt testvéri karokkal
Ma meg öl tégedet a’ több gyilkosokkal
A’ kik között ha tudsz hazudni, gyalázni
Tettetni – árulni – a’ virtust alázni
Ha tudsz hizelkedni, ’s a’ rágalmozásnak
Szavát által tudod szépenn adni másnak.
Ha tudsz a’ tűz közzé olajat lotsolni
A’ jámbor esetén tudsz vigan tombolni
Ha tudod a’ tiszta virtust jó módjával
Szaggattatni a’ vad Irigység szavával
Ha a’ fiut Attya vérébe fereszted
Testvérjevel a’ más testvért öszve veszted
A kegyesség szinét fel tudod rád venni
Igy az emberek köztt emberré tudsz lenni

x x x

Óh! mert ki adhatja vissza lételemnek
Leg első óráját teremtetésemnek!
Mikor még emberi éltem csirájába
Nem tudva lappangék valamely plántába
Mikor öröm ’s kinok nélkűl minden reggel
Ki nyiltam mint virág a’ nyájas meleggel
Mikor a’ fiatal Tavasz pompájának
Zőldellő részeim ujjabb diszt adának
Mig nem egy kérődző állat utóljára
Plánta életemnek*
eletemnek em.
végére nem jára
Igy mind plantáló nedv, vérré ’s tejjé váltam
’S Az engem meg evő embert igy tápláltam*
táplaltam em.
Elsőbb állapotom el vétetvén tőllem
Ama*
Arra A kritikai kiadás szövegromlásnak tekintette és em. (CsÖM. V. 935. 260.)
nemző erő szármozott belőllem
Mely a gyönyörűség dühös hagymázzába
Nemzet[t]*
Nemzet em.
bé – ’s vetett e nyomorult hazába

x x x

Végzés! mért nem lehet te veled perelnem
Óh! miért nem lehet ellened ki kelnem
Meg eggyeztem é én planumod titkába
Teremtetésembe, ’s az élet kinjába?
Mikor a’ Légyen szót ki mondtad felőllem
Teremtő! óh! ugyan meg kérted é tőllem?
Vajon e maroknyi gyönyörüség mellett
A’ mejjet Teremtő Lelked rám lehellett
Kész vagyok é élni e jajj Világába
’S tsűggedetlen élni e kinok kohába
Jó lesz é ki jönnöm a’ semmi méhéből
A’ magam-nem tudás boldog éjjeléből
Hogy itt lassan lassan gyötrődjön egésszen*
egesszen em.
Az ujjabb ujjabb kin végre meg emésszen

x x x
x x
x

Óh! hát kegyelemért kell é ott kóldúlnom
A’ hol a’ tartozott jushoz szabad nyúlnom –
– Nem! – nem! – még szenvedek ’s panaszim el zárom
És tőlled tartozott jutalmomat várom
Adós vagy én nékem halhatatlansággal*
halhatatlansaggal em.
Nézd*
Nezd em.
kivánom tőlled nyugodtt bátorsággal. –