Csokonai Vitéz Mihály összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

Tsókokat éneklek én, ’s eggy boldog Párt, ki a’ tiszta Szerelmet addig érezte, addig fáradott annak Rósás útjánn, hogy sokára tsakugyan a’ boldog Jutalmat eggy más Ajjakánn ezer édes Tsókokba feltalálta. Beszélld el, Ámor, te a’ ki olly igazságos Ura vagy a’ mi Szíveinknek, a’ Melítesz’ és Rozália’ Történeteit, avvagy lelkesítsd Hármoniai erővel az én gyenge Lantomat, hogy én a’ Tsókokatis énekelhessem. Természet’ Ura! te a’ ki erősebb vagy a’ Halálnál, tedd halhatatlanná az én Nevemet, ’s míg azok a’ Borostyános Poéták, kik a’ pusztító, öldöklő és gyújtogató Hérósok’ latorságit trombitálják a’ jövendő Arany Kor előtt vétkessé tennék magokat, esmertess meg te engemet, ki a’ Természet Kintseinek Éneklője vagyok, esmértess meg az emberi Nemzet legszebb legérzékenyebb ’s – talám legháládatosabb Részével. Adj nékem ezek közűl, ha Rozáliát nem is, legalább eggy szerelmes Rózit. Szállj le a’ gyönyörű Esthajnalból, ’s beszélld elő mennyi édes Kínt, melly tökélletes örömet szerzettek a’ tiszta Tsókok az én Melíteszemnek és Rozáliámnak: holott^* ez nem tudott semmit a’ Módiról, amaz pedig nem vólt Héros, hanem tsak ember.

Tsendes Estve vólt, mikor Melítesz a’ Berekbe^* andalgott. Tsak néha hallatszott a’ Nyárfák’ tetejéről a Vadgalamb’ nyögése ’s a’ bokrok közűl a’ Fülemile’^* Énekének utolsó hangotskája, mellyenn elszunnyadott. Lassú^* Szellők lengedeztették a’ Fák’ Leveleit; apró Árnyékok – a’ Homály’^* és Fény’ állhatatlan Leánykái – jelentek meg, ’s némán suhantak el a’ Gallyak között. Az Álom harmatozott minden bokorra, a’ Nyúgodalom^* űlt minden Fa’ tetejénn, a’ Hallgatás lepte meg az egész Környéket: – édes vígasztalóji eggy szomorú Szívnek, mellyet nem te epesztesz, oh, Szerelem.^* – Nyájason mosolygott le a’ zőld^* ágak közűl Vénusz’ gyönyörű Tsillaga, Heszper. Gondosann kereste fel harasztos Rejteki köztt a’ szemérmes^* Violát, hogy apró kék Szemét megtsókolja, nyájasonn pillogatott a’ büszke Tulipántra, ’s az Ártatlan Liliomot első Szunnyadásábann meglepvén szerelmes Sugárival annak fejér Kantusánn erőszakot tett. Heszper, ez a’ gyönyörű Tsillagzat,^* a’ Hajnal’ vezetője ’s az Estve’ kisérője, gyengébb a’ tüzes Napnál, ’s nyájasabb a’ szomorú Holdnál, a’ Gyönyörűségnek és^* Ártatlanságnak kedves Tsillaga,^* a’ Tsókoknak és Rozáknak boldog Hazája. Az ő Pillantásiból^* kellemetes Mennyei fény tsillogott le e’ gyarlóbb Világba,^* ’s a’ bádgyadó Természet megújjúlva érezte ide alatt’^* az ő Jóltévő^* Súgárit. Minden Teremtés vagy édesenn nyúgodott, vagy gyönyörűséggel^* andalgott az ő szerelmes mosoly[g]ásira:^* tsak maga Melítesz – tsak ő maga viselte Szívébenn és Homlokánn a’ békövetkező Éjszakának^* komor tekíntetét. Epesztő Sóhajtások között járt ő fel ’s alá a’ Berekbenn; még^* a’ Nap magosról lötte vala^* forró Súgárait, már félbeszakgatott^* jajokkal panaszolta a’ néma Fáknak Szíve’ Gyötrelmeit. Sírt, őröngött, szűntelen a’ Halál és Rozália’ Képe forgott Szeme előtt. E’ kettő közűl valamellyiket kereste, ’s míg azt feltalálni igyekezett eggy setét Erdőbe botlott bé. Felrezzent ennek^* látására tévelygő Melánkóliája, ’s rajta egészenn^* megnyúgodott.^* Sűrű fekete Tölgyfák kettőztették itt az Éj’ borzasztását, mellyeknek^* agg Törzsökjeit a’ kiátkoztatott Fejsze és Napvilág soha még^* nem érdekelte. Egyedűl a’ Vénség tsonkázta^* roskadtt Gallyait ezeknek,^* ’s a’ melly redves Tőkéket ki forgatott, azok mutattak a’ rémítő Setétségbenn valami sáppadtt Planétafényt. Odvaibann füles Baglyok huhogták éjjeli Énekjeket, rothadtt Tövek körűl mérges Kígyók varas Békák nösztek e’ gombákonn, ’s mohos ágainn^* sikoltozott eggymásnak a’ Halálmadár. Itt bólyongott Melítesz, tele szerelemmel és^* utolsó Fájdalommal. E’ rémitő Irtózások kedves Eledeli vóltak az ő Kétségbeesésének: utálta a’ Gyönyörűséget, minthogy el nem nyerhette Szívének legfőbb örömét. Megindult tántorgó Lábakkal e’ kietlen Tartománybann, hideg vérrel^* bukdosott eggyik Kőről a’ másikra, ’s érzéketlenűl szaggatta ki széllyelborzadtt^* Haját a’ pirongató Tövisek közűl. Eggy iszonyú Vőlgynek szélére jutott, mellynek méllysége tsak a’ Poklot ábrázolhatta, félig kidűltt Bikkfák függöttek ki^* a’ belé rohanni készűltt Hegyoldalból, mohos^* Kősziklák ütötték ki belőle mezítelen fejeket, mellyeknek eggyikéről sikóltva^* szakadtt le eggy kétségbeesett Patak, ’s rettentve bőgte végig e’ halálos Méllységet. Vérszopó Sárkányokkal,^* tüzes^* Kísértetekkel, ordító^* Lelkekkel, ’s^* az Éjtszakának fekete Boszorkányival tőltötte bé ezt a’ hideglelős Fantázia,^* Rettegés és Ájúlás szítta ennek ólom Levegőjét, a’ Kétségbeesés tántzolt meredék Szírtjeinn, ’s a’ Halál tsendesenn aludtt eggy félig bészakadt^* homokpartonn. Ennek zsibbasztó Lábainál űlt le magánn kivűl Melítesz, ’s azonnal elájúlt. Hosszasonn tartott vólna Ájúlása, de az itt^* játszadozó Romlás eggy szörnyű Kősziklát hajtván a’ küszködő Habokba^* nagyot katzagott rajta. E’ borzasztó Katzaj kiütötte Melítesz szeméből a’ halálos^* álmot, felugrott fekvő helyéből: Jaj, így kiáltott, ’s a’ Rettegések minden barlangból, minden kő, minden fa, minden hab közűl eggyszerre sikoltották vissza a’ hármas Jajt. Jaj Rozália!^* E’ kedves Névre elveszett minden Irtózása e’ kegyetlen Helynek: az öszve dűlt fák, a’ kiálló darabos^* Kövek, a’ sikóltó Méllység^* tsak eggy bús^* Paraditsomot mutatott. A’ Rettegés a’ Kétségbeesés édes Andalgásnak tetszett, ’s a’ Halál eggyet mosolygott. Jaj Rozália! én örökre elvesztettelek tégedet, örökre. Nem reménylhetem többé, hogy az én Boldogságomat a’ te Ajjakidbann^* feltalálhassam! Oda van! A’ Fájdalom foglalta el az én Szívemet ’s a’ Kétségbeesés ordít én körűlöttem. Nyomorúlt Szív! szűnj meg dobogni mellyembe,^* ’s vedd bé a’ Halált belső részedbe, vedd bé a’ Rozália neve mellé, ’s^* e’ kedves Névenn tsendesedj el örökre. A’ férgek rágjanak öszve eggy esméretlen Hant alatt ’s boldog lészel, mert e’ kínos rágásokat nem fogod érzeni. Eljön talám az a’ boldog Nap, hogy az a’ kegyetlen sóhajtani fog eggy szerentsétlen utánn, kit életébe kínozott, ’s tsókolni fogja azt a’ Vadrózát, melly a’ te Véredtől kövéredett. Óh százszor boldogok, kik az ő Kedvesseknek Kebelekbenn halhattak meg, százszor^* boldogok kiknek tévelygő^* Lelkek saját Kedvesseknek Ajjakira szállhatott ki, hogy annak Lelkét ott megvárván eggyütt bujdossanak a’ Paraditsomba. Igazánn szerettem én az én Szépemet, ő kivűle senki nem vólt, kiért Szívem gerjedezett vólna, őtet szerettem meg legelőször,^* őtet is fogom szeretni halálomig. Mennyit sohajtottam az ő Nevét, tudják ama’ boldog Vidékek, hol minden^* fiatalba felmetszettem azt, nöttek a’ fiatalok, ’s nöttek az én Gyötrelmeimis. Most már minthogy őtet nem reménylhetem többé, óhajtom a’ Halált,^* kedves lesz ez nékem, mert az ő Nevénn halok meg, az ő Szerelme emészti meg az én életemet. Nyíljatok meg Örök Kapui a’ tiszta Szerelemnek, fogadjátok bé^* az én utólsó Sohajtássá vált Lelkemet, hadd nyugodjon meg végtére^* ama boldog Rozások között a’ hív Szeretők Elíziumába:^* ’s ha jövendőbe az a’ szeretett Lélek meg fog titeket^* az ő Béjövetelével ditsőíteni eresszétek bé őtet, ’s mondjátok meg néki hol pihen az ő Rabjának Lelke. Nyíljatok meg örök Kapuk! ti bennetek várom én az én végső Nyúgodalmamat, fogadjátok bé Lelkemet. Te pedig, Rozália! édes Gyötrelme az én Szívemnek, emlékezz meg hív Rabodról, találj nálam a’ ki jobban megérdemli kedvedet;^* én hívenn szerettelek, egyéb Jutalmát halálomnak nem kérek, elég lesz nékem ha te azt meghallván így fogsz sóhajtani:^* Szegény Melítesz! Isten hozzád; Rozália!^* Én meghalok! Ez utolsó Hangja magával eggyütt a’ Habokba sűllyedtt. Nagyot lottsant a’ setét Víz, ’s megrijasztotta^* mind két Partjainn az Erdők’ Boltozatját. A’^* boldogtalan Melítesz eszméletlen úszkált a’ Halál fagyos Karjainn, sebessenn^* vitte az omló^* Patak, ’s a’ kavargó^* Őrvény morogva tekerte bé. Limnisz, eggy szánakozó Nimfa, felemelte^* búba borúlt deli tekíntetét a’ süvőltő Habok közűl. Kékszín^* Hajairól, ’s káka koszorújáról tsorgott a’ Víz, ’s felemelvén Liliom páltzáját így szollott a’ Haboknak: Habok tsendesedjetek! Habok vegyétek^* hátatokra ezt a’ szerentsétlen Ifjat, ’s tsendesenn vigyétek a’ túlsó Partra, hol őtet a’ Szerelem’ apró Istenei várják a’ bokrokonn. Ezt mondván gyékény Hintajába^* űlt, ’s a’ mormoló Habok mindenütt lesimultak előtte. Melítesz a’ partra vetődött. Rozaspiritussal várták őtet az apró Tűndérek, hogy a’ halálzsibbadásiból feloldozzák féleleven tagjait. Ariel, eggy kedves Tűndér rózapamattsal dőrgölte elalélt szíve’ Tájékát, Foszfor^* pedig eggy tulipánt Lámpást tele a’ legtsillámlóbb^* Hajnalsúgárokkal villogtatott homályos Szemei előtt, míg azokról Pénele a’ halál pókhálójit bontogatta apró Ujjaival. Ezer parányi Tűndérek űltek halvány Ajjakára, ’s mennyei lehelletekkel fúvallották belé az Életet. Melítesz felérezte magát, körűl hordozta bolyongó Szemeit, ’s meglátván maga körűl a’ Szerelem nyájas Tűndérkéit, magát a’ boldog Szeretők’ Elíziumába képzelte. Ah, így rebegett gyenge Hangonn, boldog Lelkek, kik szerelmes Pályátokat megfutván, e’ kies Hazába nyúgosztok, fogadjátok el a’ szerentsétlen Melíteszt társatoknak. Botsássatok meg nékem, hogy én önként kerestem Halálomat, botsássatok meg, Rozáliát szerettem én. Imé jövök^* hozzátok, hogy örökre megnyúgodjam közöttetek, és – hogy az én Rozáliámat megvárjam itt. Élsz^* még Melítesz, így visszontaglá Bézer a’ Tsókoknak legfőbb Tűndére, a’ Szerelem’ Istene megtartott tégedet azon Habok között-is, mellyekbe a’ Kétségbeesés buktatott. Nem a’ hóltak’ Tartományja ez, Melítesz, bízzál, a’ Gyönyörűség’ és Ártatlanság’ apró Istenkéit látod körűlötted. Én vagyok az Öröm’, és Tsókok’ Tűndéri köztt legelső, ’s leszállottam az én nyájas Társaimmal az Esthajnal legszebb Rozássából, hogy a’ te Szerelmedet megvígasztaljam. Élj és bízzál, a’ Rozália Szíve vagy tiéd vagy senkié sem. Többet most nem jelenthetek. Ébredj fel halálos^* Álmodból, szedd elő minden erődet szerentsétlen, ’s menj el a’ bőlts Filánderhez, kit ez erdős Dombonn túl a’ Vénusz’ Temploma mellett fogsz találni. Ő Tanátsot fog adni tenéked, ’s e jóltévő Tűndérek Óltalmadra mindenkor megjelennek. Élj, Melítesz, és bízzál. Ezt mondván a’ kellemetes Bézer bíborszárnyainn elrepűlt mennyei^* fényt hagyván^* maga utánn a’ setét Gallyak köztt, ’s ámbrozia illatot a’ bokrok körűl. Elbámúlva űlt^* Melítesz darab ideig, ’s mozdúlatlan Szemekkel kísérte az Ágak és Felhőkönn túl jóltévő kis Istenét. Érzette dobogni kezdő Mellyében az Öröm’ és Reménység’ édes Ösztönit, megújjúlva kelt fel a’ harmatos fűről, ’s olly szerelmes elragadtatásba indúlt az Erdős Domb’ Meredekjének, mintha óhajtott Rózijának Kebelébe ment vólna bízonyosann. Setét agg fák között,^* tövises bokrokonn által, út^* nélkűl vágtatott eggy Kőszirtról a’ másikra, hol a’ Vak^* Éj terjesztette el mindenütt a’ halálos Veszedelmeket. Foszfor, a’ mosolygó kis Tűndér, mindenütt előtte vitte tulipánt Lámpását, ’s világos sugárival barázdálta a’ nyálkás Setétséget. A’ Domb’ tetejére ért, ’s onnan le felé indúlt a’ tulsó oldalonn menetelesebbenn hajló Vőlgynek. A’ Fák itt már fiatalabbak, a’ tövis bokrok ritkábbak, a’ Kövek apróbbak valának, s’ hová tovább mind inkább látszott a’ Tájék szelidűlni. Ki értek végtére a’ Ligetből, ’s a’ nyájas Hajnaltsillag örvendve mosolygott rájok a’ pirúlni^* kezdő Égaljáról: Foszfor eggy kis Patakba vetette Lámpássát,^* ’s eggy Hajnal súgáronn^* Vénusz’ gyönyörű Tsillagába repűlt. Ekkor bámúlt el^* Melítesz, jobbann mint valaha, meglátván^* ezt a’ boldog helyet, mellybe őtet a’ barátságos Tűndér Istenek vezették. Kies Térség nyílt ki az ő Szeme előtt, mellyhez hasonló Paraditsomot még eggy Nemzet Profétája^* sem látott. Gyönyörű pázsit terjedtt el a’ Látás végéig, apró gyepből állott őszve sűrűenn ’s olly élő zőld vala, hogy színte feketének látszott, ezer különbböző Virágokkal vólt kihímezve, ’s vídám tzitrom és Narantsfák állottak^* végig rajta, a’ mellyekenn érett^* ’s éretlen almák sőt virágokis lévén még, a’ szemet és szájat^* gyönyörködtették, ’s illatos Árnyékkal kedveskedtek. Másfelé tágas Szőllő Lugasok látszottak, ’s az egres közűl hizelkedett a’ piros Bakar, ’s a’ virággal eggyütt szagoskodott a’ megért Muskotály. Fejér ’s piros Színű Róza Ligetek nyúltak el a’ Jázminok és Jeneszterek között: Ezer meg ezer Tenglitzek, Filemilék és Papagályok köszöntötték benne a’ feltetszett Hajnalt; szelid Szarvasok, játékos Majmok ’s a’ legdelibb Dámvadak^* múlattak eggyütt a’ liliomokonn. Fejér^* Márvány Kútak ugráltak fel mindenfelé, ’s kellemetes tsörgéssel hullottak eggymásra, akkor^* eggy kristály Patakká változván ezer keringésekkel folytak keresztűl a’ Mirtus erdőbenn, a’ hol^* sereg fejér Hattyúk förödtek tiszta Habjaibann. A’ legédesebb Hármonia, a’ sokféle Szépség, a’ kellemetes Illatozás elragadták Melíteszt annyira, hogy illy sok Gyönyörűségei közt még Rozáliája sem jutott Eszébe. E’^* boldog Tartománynak közepénn látszott eggy kerek Dombotska, ’s annak tetejénn fénylett ki eggy Pálma Erdőből a’ Vénusz’ Temploma, hol a’ bőlts Filánder lakott e’ kedves Istenasszony’ Papja. Filánder már felkőlt vala Rózalepleiről ’s a’ Pálma Erdőbe sétált a’ híves Hajnalonn. Melítesz ment a’ Pálma Erdőbe, márvány^* és ezüst Állóképek között nyúlt fel eggy tágas ösvény egész a’ Templomig. Szent borzadás szállotta meg a’ Melítesz Lelkét, ’s reszkető^* Lábakkal lépett a’ Templomhoz,^* mellyenn a’ temjén fűst sűrűenn tántorgott kifelé. Az Ajtó felett^* piros rubintból ki metszve tündöklött Vénusz^* és a’ Természet kik^* eggymást tsókolták,^* ’s alattok illy arany betűk látszottak, – AZ ÖRÖK SZERELEMNEK! Szűntelen való Szimfónia, olly édes Szimfónia, melly a’ Lelket gyönyörködve hordozta, zengett az üres Templomba^* a’ felkoszorúzott piróp^* Óltár mellett,^* láthatatlan Kellemek repdestek Melítesz körűl ’s tsak édes Tsókjaikat érzette. Égszín^* Selyem Kárpitok terítették bé a’ falakat,^* bámító mesterség oltsította a’ pazér Drágaságot, szerelmes rajzolatok^* vóltak rajta kihímezve. Kettő^* volt^* kiváltképenn, melly a’ néző Szemet a’ többiről elfordította. Eggyikenn a’ Természet vólt ki ábrázolva az ő eredetébenn, a’ másikonn a’ habokból^* ki születő Vénusz, mesterségesenn látszott megmozdúlni a’ kék Selyem’ Tengerénn eggy kis Tajtékotska, mellyből eggy legnyájasabb leghatalmasabb Istenasszony készűlt, arany tsiga héjjbann futta őtet Zefir a’ Tziprus Partjaira, Nimfák, Tritonok vették^* körűl a’ tsetsemő Vénuszt. Itt vóltak kirajzolva az Isteneknek ’s Hérósoknak Szerelmei. Jupiter az Europa Bikája, Io a’ Jupiter tehene. Herkules Ioléja mellett Kantusba az orsóval,^* ’s Ámor az oroszlány^* bőrbe a’ Buzgánnyal. Apolló Dafné utánn vágtatva, ’s az ő szemérmes Húga az alvó Pásztor mellett. Vénusz az Erdőbe bolyongva mikor piros Rozák fakadtak sebes talpa nyomainn, ’s a’ szép Adónisz a’ vér és kökörtsin közt heverve. Eggyszóval minden édes titkaik a’ Halhatatlanoknak, még ama’ híres meseis az egész Égben, Vénusz és Márs a’ Multziber Hálójába.^* Más felől a’ hív Szerető Párok Nevei^* hosszas sorral aranylottak a’ kék Selyem Kárpitonn. Itt találta Melítesz saját Nevétis ’s azzal^* Kedves Rozijáét,^* de a’ melly még kettős Selyem fedél alatt lappangott. Óh mint örűlt ő ennek látására, tovább andalgott e’ két Névnek szemlélésénn, mint minden remek festéseinn a’ Templomnak. Háromszor sóhajtott ennek látására, háromszor remegtek szemébenn az Öröm Könnytseppek, háromszor szollította Nevénn kedves Rozáliáját, ’s mind annyiszor megtsókolta a’ szerelmetes Betűket. Azomba még ő ezekenn andalgott, belépett a’ Templomba Filánder az Istenasszony’ Papja. Roza koszorújára szállottak a’ nyájaskodó Kellemek, tetszetes Felség űlt vídám Homlokára, ’s örömzengzettel tisztelték a’ Láthatatlan Hangok. Eggyszerre meglátta az andalgó Melíteszt, ’s így^* szóllott nékie: Itt vagy tehát Melítesz, a’ Szerelemnek mennyei Követje sugallotta meg álmomba hogy téged várjalak. Nyerj tőlem vígasztalást az ő mindenható Parantsolatjából: ’s kövess engemet. Ezt mondván megfogta az ő Kezét barátságosann, ’s eggy oldalajtónn kivezetvén az Adónis’ Sírjához vezette, melly eggy Rozás Ernyő alatt magánosann állott két Kupresszus szomorú^* Árnyékábann a’ múlandó Kökörtsínyek között. Itt szokta az ő^* Kedvesének Halottinnepét tartani az Istenasszony gyászba őltözött Nimfáival, ’s a’ zokogó kis Ámorokkal, itt szokott ő gyakorta magánosann^* múlatni az ő Kedvesének Árnyékával,^* felhozatván^* azt a’ Hóltak’ Tartományából a’ halálnális erősebb Szeretettel. E’ mellett^* telepedett le Melítesz Filánderrel a’ Pappal, a’ sűrű^* Majoránna gyepenn, ’s azonnal a’ három Grátziák, mind kellemetes Szűzek, megjelentek édes Énekléssel, énekekben a’ Természet’ Szépségét énekelték, ’s a’ Szeretet közönséges^* Hatalmát. Ámbróziás étkeket, ’s szív élesztő Italokat tettek Filánder és az ő Vendége elejébe, ’s míg ők ettek, őszve fogózva tántzoltak a’ harmatos Violákonn arra a’ kedves Muzikára, melly a’ Templom Tornátzi ’s az Erdők közűl zengedezett.^* Az alatt Filánder sokat kérdezte Melíteszt az ő kedves Rozijáról, gyakorta tudakozta tőle, Szerelmének első okát, eddig való Történeteit, azonba bátorította ’s mézes^* reménységekkel édesgette bádgyadó^* Szívét. Végre így szollott néki nyájasann: De beszéld el, kérlek, kedves Melíteszem Szerelmednek minden Rendét elejétől fogva, imé addig elfognak ez örvendő Vidéknek minden lakosai hallgatni, add tudtomra mind kedves mind szomorú Történeteidet, a’ miólta Rozáliára lobbantál, mert tudom, hogy illy hív Szerelem, mint a’ tiéd, nem esik meg példás Esetek nélkűl.

Mind eltsendesedtek a’ Papnak intésére, ’s még a’ szomszéd Kupresszusok is figyelmezni látszottak az ő beszédének Hangjára. Ekkor a’ bús Melítesz lenyugodván a’ Roza boltozat mellé így szólamlott: Szívemnek^* legsértegetőbb Fájdalmát kívánod, óh^* Filander, megujjíttatni, midőn ama’ kedves Napot hozod Emlékezetembe, a’ mellyben Rozália Ajjakiról szívtam e’ boldogsággal határos Halált, a’ melly ólta Lelkem’^* Békeségét örökre elvesztettem, Nyúgodalmam kies Térjét elpusztítva szemlélem. Valahányszor ezt a’ Szerentsétlen Történetet elmémbe forgatom, mind annyiszor az Ámor’ lángoló^* fáklyáját villogtatom Sohajtásaim’ Szellőjénn ’s ujabb lobogásra gerjesztem azt; mind annyiszor az ő hasító Nyilát piszkálom^* és bízgatom mélly Sebembe, ’s nagyobbá tészem a’ Szúrást és Fájdalmat. ‘S jóllehet mind ezeknek Emlékezete^* keserves kín eggy^* olly Szerelmesnek, a’ ki minden Reménység nélkűl él: mindazáltal elkezdem, hogy lásd ebbőlis melly haszontalan és tsalárd a’ Szeretők’ Reményje, ’s a’ Szerelem’ első^* Gyökere melly édes, Gyümöltse melly keserű.

A’^* kellemetes Tavasz elérkezett vala már az ő kökörtsin Hintajánn, ’s nyájas fúvallatival felélesztgetvén a’Természet kebelét, elterjesztette vala már az Életet és Örömet, az Erdőkönn és a’^* Mezőkönn. Eggybe gyűlének tehát az örvendő Pásztorok és a’ Vidéknek Ártatlan^* Lakosi, hogy az ő első Áldozatjokat az új Tavasznak bémutassák, ’s a’ mindent ujjító Vénusz’ Tiszteletére Mezei Játékokat tartsanak. Zőldágakból híves Bóltozatokat tsináltak a’ Pásztorok, ’s az Erdőbe Egyenes^* Pályákat készítettek a’ Futásra. Eleven Gyepből takaros Oltárt raktak a’ nyájas Istenasszonynak, és azt a’ Tavasz első Virágaival felékesítvén eggy pár^* fiatal Gerlitzét áldoztak meg rajta, úgy hogy azoknak^* szárnyokat és Lábokat öszve kötvén bús^* Énekléssel tették fel az Óltáronn lévő rakás Játzintra, a’ mellynek közepéből eggy égő Fáklya nyúlt fel, ’s akkor a’ Tavasznak tarka Kantusba őltözött ’s nártzisokkal^* koszorúzott ifjú Papnéja, a’ Szűzeknek víg Dalja, ’s az Ifjaknak Öröm tántza között mególdozta őket^* ’s a’ Berekbe szabadonn eresztette. Ezt követte a’ Mezei Ebéd. Le^* űltek eggy oldalonn a’ Pásztorok, ’s ezekkel szemköztt a’ mosolygó Szűzek,^* ettek a’ meg nem terhelő elégségig, ittak a’ Szívnek ártatlan Megvídúlásáig. Tavaszi Énekeket zengettek, ’s tégedet, óh élesztő Szerelem! magasztaltak. Végre a’ zőld Gyepről mind felállván, Palemon,^* a’ jámbor Palemon, eggy vídám^* Öreg így szólítá meg az Örvendő Sereget: Ifjak! ímé^* elértűk hálá a’ kedvező Napnak azt a’ boldog Esztendőszakaszt, melly ismét feloldozta Mezeinket a’ komor Tél’ fagyos Köteliből, ’s a’ mi Szívünket is egyetembenn a’ hosszas^* Únalomból felébresztette: itt van az a’ kedves^* Nap, mellyenn a’ mi Atyáinknak^* Szokások szerént a’ régi Arany Kornak példájára ártatlan Örömmel innepeljünk e’ Mezőkbenn. Áldoztunk a’ Természet két Jóltévőinek, ettünk a’ Tavasz első Adományiból, ’s megörvendeztetett bennünket a’ múlt Ősznek édes Nektárja, és hogy innepi heverésünk se puhítsa el Tagjainkat, fogjunk a’ Testnek édes gyakorlásihoz. Valakinek azért, óh Ifjak! kedve van a’ szokott Pásztori Játékokra, keljen fel, ’s múlassa magával eggyütt inneplő Társait. Vajha az én hajdani erőmet e’ szent Naponn vissza nyerhetném az Egektől, vajha az én Ifjúi serénységem^* ha tsak ma is vissza térne gyenge Tagjaimba: eleven Ifjak, én lennék első közöttetek. De tudom ti bennetek sem aludtt el^* a’ ti Atyáitoknak vére, serkenjetek fel, óh melly édes a’ puha gyepenn kűszködni, ’s a’ lengő^* árnyékok alatt sípolni. Mi nézői fogunk lenni a’ ti barátságos Vetélkedésteknek ’s a’ bajvívónak gyertyánkoszorút^* a’ pályafutónak olajágot, a’ sipolónak kétszeres zabszárakat az^* Éneklőnek eggy pohár hives Bort ’s eggyszóval kinek kinek olly Jutalmakat fogunk osztogatni, mellynek legfőbb Díszét^* a’ Ditsőség és a’ köz^* Szeretet adja meg. Rajta Ifjak! buzditson^* fel az Innepi Sípnak nógatása! Az^* első megfúvallására a’ mezei Furuglyáknak hozzá kezdtek a’ víg Pásztorok az ő Játékjokhoz, mellyeknek eggy része vóltam magamis. Énekeltem, sipoltam küszdöttem több ifjú Társaimmal ’s ha nyertes vóltam é, azzal ditsekednem itt helytelenség vólna. Tsak ez eggyet említem, hogy utólsó Pályafutásombann néki hevűlvén, a’ Futóból^* eggy árnyékos Ligetbe tértem ahol^* ízzadó Ortzámat győzedelmes Olajágommal legyezgettem vala, a’ midőnn néhány^* Szűzekre találtam, kik az illatos Violátskákat szedegették a’ gyenge fűbenn, ’s vídám beszéllgetésekkel múlatták magokat az árnyék alatt. Itt láttam, óh Egek, azt a’ Szűzet, azt a’ kellemetes és deli Szűzet, ki^* mint a’ Szépségnek új Hajnala, saját Tekíntetébenn^* eggy másik Tavaszt mutatott; ah,^* itt láttam Rozáliát. Boldogok vagytok, így sohajték magamba, szemérmes Leánykái a’ Kikeletnek, apró Violák, mellyeket illy szép Kezetskék tapogatnak, ah, még boldogabbak, mellyek az ő hószin^* Mellyénn halhattok meg! Míg így andalgottam magamba, kiesett Mellyéről az a’ kis Kötés Viola, melly ottann szagoskodott, ’s annak^* felvételére le hajolván a’ gyönyörű Nimfa, gondatlanúl kötött Fátyola mellől eggyik Tsetse kifordúlt. Ah, Ámor! ah Istenek! mit láttatok Szemeim! Ebbe a’ Szempillantásba vesztettem el, óh Filánder hajdani Békeségemet: félájulva dűltem eggy fának, néhány^* Pillantásig mozdúlatlan állottam^* ott,^* az én Szemeimet^* bájoló Súgárok ragadták oda, ’s^* Lelkemis mintha eggyszerre ki szakasztódott vólna Mellyemből, elrepűlvén^* vélek, e’^* Paraditsom gyönyörű Narantsánn^* kezdett legelni. De ah rövid vólt ez az édes Ájúlás! Észre vette a’ Nimfa, hogy az ő vígyázatlan Kintse közönségessé tette magát a’ kívántsi Szemek előtt, ’s azonnal Kebelének mennyei Seráljába a’ titkos firhang alá zárta[, ö]tven szemérmes^* Violát, és eggy szomorú Nártzist állítván Őrűl annak nyílására. Feddő pirosság tündöklött^* le Ortzájáról, feltekíntett,^* ’s egyenesenn rám villámlott eggy pillantást, melly az enyímbe ütközvén, kettős tűzzel, kettős erővel vágta azt vissza Szívem’ Fenekére. Jajnékem! alig^* láttam meg az ő Ábrázatját,^* ’s azonnal fellobbantam, alig tsillámlott Szemembe első tekíntete, mindjárt^* elvala Szívem foglalva, érzettem, hogy eggy uralkodó^* Szépség lepte meg azt, ’s azt parantsolja^* nékem: Melítesz, add nékem a’ te Szívedet! A’ Szerelem űlt azokbann a’ szép Szemekbenn, a’ Szerelem űlt, Kinek lángjait én azelőtt még soha sem érzettem. Oh, Filander, mint nem tehet ő^* a’ mi Szíveinkbe, tsak a’ tudja azt,^* a’ ki már próbálta. Mégis annyira elő szedhettem megígézett erőmet, hogy meg tudtam őket e’ néhány Szókkal^* szollítani: Vígann kellemetes Nimfái a’ mi Tájékunknak eggy kifáradtt Pályafutó nem jön a’ ti tsendes Múlatástoknak megháborítására. Nemesszívű vagy, Pásztor, így szóla isteni hangonn az én Bálványom, ’s meg érdemled mindnyájunk’ Nevébe e’ bokor Játzintot, nints ez^* olly^* nagy Jutalom, mint a’ te Koszorúd és Olajágod, de illatos, Szűz ez, mint mi vagyunk. Szűz ez szép Nimfa, mint ti vagytok, de nints olly Szép mint te – – – Nem tudtam többet rebegni, szemembe nézett ’s el pirúlt. Mit gondolsz, Filánder, mivé lettem én akkor? Elment ő, én pedig elragadt Szemekkel kisértem őtet a’ Berek^* sűrű homályáig,^* mint az égő Klítzia az ő szeretett Napját mikor az a’^* setét Felhőkbe enyészik bé.^* El ment ő, s mihelyt nem láttam az ő Fénnyét homályos Éj szállott Szemembe,^* borzasztó Képzeletek^* kísértettek engemet, ’s így szólítottam meg tusakodó^* Szívemet: Mi lelt, óh Szívem! óh^* mi lelt tégedet? Mi esméretlen^* varázslás dobogtat illy ennyire?^* Hol égsz te,^* hol fagysz: ah mondd meg,^* kínlodol é vagy örűlsz? Ah tudom az a’ kedves^* látás zavarta fel hajdani Tsendességedet: tudom, azonn zokogsz, hogy Szerelmes vagy. De vallyonn Szerelem é^* ez a’ Kín?^* Igen: ez a’ Kín Szerelem! Ah tűrd el hát, ’s el ne árúld^* Indúlatidat.^* Vajha valami jó Istenség tudtára adná annak a’ szépnek illy sok Kínaidat! Vajha – – – Ah kis Zefir menj utánna, ’s mondd meg néki, hogy az én Lelkem vagy. Folj Nyomainn kis Patakotska, tám rád esmér, hogy az én Szemeimből fakadtál. Így őröngöttem én egész Estvélyig, magánosann, az Erdőbenn.^* Ámornak egész Tábora bé ütött az én Mellyembe,^* Szívemnek várát öszvedúlta, Gyönyörűségimet^* lobogó Fáklyájával porrá égette, hajdani kedves gondolatimat mind rabszijjára fűzte,^* az Értelem^* onnan számkivettetett, és^* az én Nyúgodalmam távol járt tőlem az én Szépemnek nyománn. Illy keserves Állapotba vallék, midőnn [Chloé],^* az én Barátném, eggy szerelmes^* és nyájas szívű szép Nimfa, ki az én^* Rozáliámnakis hív Társa vólt, hozzám érkezvén^* megszólított:^* Te busulsz, Melítesz! mikor mindnyájann vígadnak! Tedd félre most a’ Bánatot, lám eleget^* győztél. Győztem, kedves Nimfa, igy felelék én beteg hangonn, nyertem eggy két Koszorút: de eggy gyenge állat győzött meg engemet, ’s jutalmáúl az én Szívemet vitte el. Itt elbeszéllettem néki egész állapotomat, a’ mint az Indúlat ki buzgottatta Szívemből, s eggy elhaltt Tekíntettel ezt vetettem utánna: Kedves Chloém!^* ha kívánod^* a’ te Melíteszed^* Életét, ah, találj benne valami módot, hogy én közel eshessem még eggyszer az én imádott Nimfámhoz, az ő látása balsam lenne az én beteg Szívemre; többet nem kérek, mert azt nemis reménylem, hogy az ő róza Ajjakát valaha eggy tisztelő Tsókkalis illethessem, ah akkor el kellene fogyni az én Életemnek, a’ Felesleg való Gyönyörűség Halállá válna akkor az én Számonn, ’s meg fojtaná Szívemet. Nagyot kérsz, Melítesz: így felele a’ Leányzó, meglesz mind a’ kettő, tsak merj, a’ merőknek kedvez Ámor. Hólnap új Áldozat lesz, vídítsd fel magadat ’s jelenj meg ottan. A’ többit hólnap meg hallod. Rozália is sok jót beszéllt felőled közöttünk. De most Dafnisomhoz sietek. Aludj^* tsendesenn! – Aludtam é, Filander, ’s miket álmodtam, azt Ámor sugallja meg tenéked: elég az, hogy másnap a’ fényes Nap feljövetelével ismét készűltünk az Áldozathoz. Chloé^* hozzám jött jókor reggel ’s új Tanátsokat adott. Rozáliáról hosszasonn kezdett beszéllni; de az innepi Sípok már kezdették hangoztatni az Erdőt, ’s miis az Óltárhoz^* siettünk. Az én Szemeimnek első Gondjok a’ vólt, hogy a’ Szűzek között Rozáliát felkeressék. A’ midőnn a’ Megújjított Muzsika szóra ki jött a’^* szép Rozália a’ Tavasznak tarka Kantussába, ah^* mint képzeltem Filander, az ő Koszorújának^* Nártzissaiba az én halavány Ortzámat – ’s az oltárhoz^* állott. Őszve kötötte gyenge ujjaival a’ két fiatal Gerlitzét, érezték é az ő ujjainak édes illetését a’ szerentsés Madarak, ’s fájt é nékik úgy a’ Rozália kötése mint az én Szívemnek, meg nem mondhatom. Elóldotta végtére az ártatlan^* Párt, ’s azok az Óltárról felreppenvén puha Szárnyokkal az Áldozónénak Mellyére legyentettek,^* örömmel siettek a’ Ligetnek, ’s ott eggy fiatal Nyárfára ülvén kedvekre tsókolódtak. Szerentsés Ómen vólt ez az én Képzelődő Szerelmemnek, sokáig irígyelve néztem ő reájok, ’s utóljára az én áldozó Szépemre eggy tsókoló Tekíntetet vetettem. – –

Mindeneknek^* Örömére ment végbe az Áldozat, ’s öszve tsoportozva kísérték a’ szép Papnét az ebédlő Gyephez: ’s^* míg az innepi^* Vendégség tartott is, mindég ő róla vólt a’ Beszéd.^* Olaj vólt ez mind az én Tüzemre. Felállottunk, ’s ujonnan elkezdődtek^* a’ Játékok. Kloé engem félre hívott, és sok bíztató Tanáts adás utánn saját^* Ruháiba felöltöztetett. Ládd é, Filander, mint nem tehet a’ leglágyabb és legeggyűgyűbb Szívekbenn is a’ serény Ámor. Fejér Kantust adott én rám Kloé, hajamat bé fonta,^* homlokomra leeresztette, virágokkal bé fűzte. Ívet^* és Puzdrát kötött Oldalomra, gyenge^* hangokra és nézésekre tanított, egészenn megleányosította Ábrázatomat,^* a’ mellyen még akkor az ifjú Pehelynek nyoma sem vólt. Azutánn mikor már így egészenn elkészített, magával eggyütt elvitt engemet a’ több Leánykák közzé, a’ hol az én szép Nimfámis múlatott. Ezek között állott ő, mint az alatsony violátskák^* között eggy^* legditsőségesebb Rózaszál. Tsak beszéllgettek eggymás között, ’s egyebet annál nem tsináltak mind addig, míg felállvánn Kloé, így szóllott hozzájok: Hát illy szorgos Játékok’ illy koszorúzott^* Vetélkedések’^* Divatjába, henyélnénk^* mi minden Ditsőség nélkűl? Hát nints^* minékünk ollyan szerszámunk, ’s ollyan^* tehetségünk, a’ mellyel olly^* játékos Bajvivást tsináljunk,^* mint most a’ Férjfiak a’ magokéval? Szűztársaim! ha tetszik néktek az én Tanátsom, vegyük elő Leányi Játékunkat ’s tegyünk véle eggy játszi Gyakorlást,^* próbáljuk meg mint fogjuk azt használni jövendőbenn a’ Férjfiak között. Tsókolódjunk! Vetélkedjünk magunk között a’ Tsókokba: ’s a’ ki mindnyájunk^* között leghelyesebb Tsókoló lesz, a’ ki legkedvesebb,^* legédesebb Tsókokat tud adni, azé^* legyen győzedelmének Jutalmául ez a’ szép kis Koszorú. E’ feltételre mind elnevették magokat, ’s eggyszerre mind rá állottak. Sokann kihívták mindjárt^* eggymást ez édes Bajvívásra, ’s még minekelőtte valami fel adatott vólna nékik, már sokann eggy rendetlen^* tsatátskába keveredtek. Ezt látván Kloé, elsőbenn is a’ Viadalra rendet szabott, ’s azutánn így szóllott: A’ mi Tsókjainknak megítélője pedig^* érdem szerént tsak a’ legyen, a’ kinek legszebb Szája vagyon. Mindnyájann a’ legszebb Rozáliát^* választották. Ő pedig az ő Szép Szemeit a’ főldfelé függesztvén, szemérmes Pirúlás borította el Ortzáját, ’s megmutatta hogy belőlis olly szép ő, mint kívűl. Vagy meglehet, hogy az ő szép Ortzája megirígylette Ajjakainak illy megtiszteltetését, ’s ő is felőltözött az ő pompás bíborköntösébenn, mintha mondani akarta vólna: Én is szép vagyok. Óh Filánder! képzelj most engemet e’ szerentsés^* Szempillantásba, ’s fogd bé elméddel, ha tudod, az én akkori Örömömet.^* Minden Gondolatom, Szememmel eggyütt az ő két Szép Ajjakát kísérte: ’s Kloé félfelől mosolygott. Már leűlt vala e’ szerelmes Hívatalt felvállalván a’ gyönyörű Bíró; és a’ mint Kloé rendelte^* megindúlt vala mindenik sors szerént, hogy az ő Száját és Tsókjait ahhoz az Édességnek^* Isteni Probakövéhez értesse.^* Ah ahoz a’ boldog ahoz^* a’ ditső Szátskához, mellynek két Ajjaka a’ legédesebb Mézzel bé mázolt bíbor. Vajha én megbeszéllhetném tenéked, kedves Filánderem, azt a’ kimondhatatlan Édességet, a’ mellyet én az ő megtsókolásakor érzettem. Hanem épenn ebből gondold el, hogy elő nem beszéllheti^* azt maga az a’ Száj, mellynek Szerentséje vólt azt tapasztalni.^* Szedd öszve valamennyi^* édesség van e’ boldog Szigetnek minden Méznádjaiba, ’s^* Hiblának minden Lépjei között: mégis^* mind semmi lessz ahoz a’ kellemetes ízhez, a’ mellyet én azonn kostoltam. Óh szerentsés lopás! Óh édes Tsókok! Édesek vóltatok ugyan ti, de nem egész kedvesek. Nem vólt meg bennetek a’ belső Gyönyörűségnek legjobbik Része. A’ Szerelem^* adatott^* titeket, ’s ah^* eggyet sem adatott értetek vissza a’ Szerelem. De talám vártad tőlem, jószívű Pap, hogy megmondjam tenéked aztis, mint érzettem én magamat, mikor a’ Tsókolás’ Sorsa reám esett? Az én Lelkem Filander, egészenn Ajjakimra szállott ki^* akkor: és az én életem illy szoros házakba záródván nem egyéb vólt, tsak eggy Tsók. A’ honnan az én Tagjaim elevenség^* nélkűl maradván, reszketve, ’s elzsibbadva maradtak. Ah, mikor már közel jártam ahoz a’ villámló Tekíntethez, tudván hogy tsalárdságba ’s lopásba léledzem, rettegtem annak a’ szép Ábrázatnak Felségét. De azutánn eggy nyájas^* mosolygása által neki bátoríttatván, tsak^* hozzá közelítettem. Úgy bútt bé^* Ámor, mint^* eggy kisded Méh, az ő Ajjakinak két eleven Rozájiba. És mig én^* őtet tsókoltam, ő pedig meg tsókolt Szájával az én^* tsókolásomra mozdúlatlan és veszteg állott, a’ Méznek tsupán tsak édességét kóstoltam. De minekutánna ő is elő^* nyúlytotta^* az ő legédesebb rózáját,^* (már akár az ő Nemes szívűsége vólt, akár az én jó szerentsém,^* mert tudom hogy nem Szerelem vólt), meg^* tsattantak kedves Ajjaki, ’s öszveütödtek a’ mi Tsókjaink, (oh kedves óh drága Kintsem, elvesztettelek tégedet, ’s még^* sem halok meg): akkor érzettem^* a’ szerelmes Méhetskének^* szúrós és kellemetes^* Fúlánkját mint járja által Szívemet; a’ melly^* talám tsak abba a’ pertzbe adódott vissza nékem, hogy meglehessenn sebesíteni. Ekkor én észrevévén,^* hogy halálra szúrattam, mint eggy kétségbeesett, alig hogy az ő^* gyilkos Ajjakait öszve nem mardostam. De ah^* megtartoztatott engemet eggy illatos Szellő, melly minteggy isteni Léleknek fúvallata felébresztette bennem a’ Szemérmességet, ’s minden Dühösségem letsillapitotta. Óh Szemérem, szemérem, alkalmatlan Nevezet a’ Szerelmesek előtt! Már mindenik elvégezte vala a’ maga Pályáját, ’s nagy lélek szakadva várja vala e’ permegosztást. Midőnn a’ gyönyörű Rozália minden más Tsókok között legízesebbnek^* az enyimet ítélte, ’s azzal a’ ditső Koszorúval,^* melly a’ Győzedelmesnek számára tartatott, az én Homlokomat tulajdon Kezével felékesítette. De, ah nyomorúlt fejem, nem ég úgy a’ verőfényes^* Térség a’ Nyári Kutyátskának veszett Tsillaga alatt, mint az én Szívem égett akkor a’ gyönyörűség és Kívánság hév Lángjai miatt. Soha már^* a’ győzedelem közepénn így meggyőzettetni! Tsakugyan rendbeszedtem sokára^* magamat, ’s a’ Koszorút levévén a’ Fejemről, néki ajánlottam ezt mondván: Tégedet illet ez, óh szép Szűz, tégedet, te tetted^* az én Tsókjaimat az én Ajjakimonn édesekké. Ő pedig egész tisztességgel elvévén azt, felkoszorúzta véle saját Hajait, ’s eggy^* másikkal, mellyet^* az előtt ékesített^* Homloka, az én fejemet megditsőítette. És ez az a’ Koszorú, a’ mellyet én hordozok, ’s hordozni is fogok Síromig^* midenkoronn annak^* a’ kedves Napnak Emlékezetére, de sokkal inkább, úgyis^* száraz lévén már, a’ mint látod, gyász Jeléül^* az én elveszett Reménységemnek.

Harmadik Napjánn az Áldozatnak, mikor már a’ Vidéknek minden lakosi, ’s még az ártatlan Leánykákis kezdettek szokni eggymás’ Társaságához, újabb Játékok estek. Nevezetesenn míg a’ Déli Napnak Heve tartott, leűltünk karikába Nimfák és Pásztorok, eggy kerek kis Térenn, mellyet a’ terepély Bikkfák^* körűl sátoroztak, minden tartozkodás nélkűl, ártatlan ’s^* nyájas megbizakodással. Öreg, ifjú, Szűz, minden különbbség nélkűl, mint vólt az Arany Időbenn, egyenlő Szeretettel játszadozott mindnyájunknak Seregébe.^* Eggy szép Bikkfának Árnyékába űlt^* a’ többek között Rozália és Kloé, ’s magamis vélek eggyütt az én tettetett Leány formámba. Beszéllgettünk virágokat kötöztünk eggymásnak ’s eggy kis Méhetske melly az illatos Berekbenn mézet gyűlytögetett vala, a’ Kloé Ortzájára^* repűlvén az ő róza szin Ortzájára, véletlen megtsípte azt. Meglehet, hogy a’ hasonlatosság tsalta meg, ’s rózának gondolta azt. Kloé nem szenvedhetvén az éles szúrást sírni kezdett. De az én Rozáliám ezt mondá néki: Hallgass, Kloé, hallgass ne sírj, mindjárt meg enyhítem én ezt a’ te Fájdalmadat. Ezt mondván a’ Kloé Ortzájára tette kellemetes^* Ajjakit, ’s színi kezdette belőlle az égető Fájást. Oh tsudálatos Erő! azonnal érzette Fájdalma’^* megszűnését, már^* az akár a’ kiszívott Nedvesség miatt esett, akár annak a’ Szájnak Ereji által, a’ melly mindent meg éleszt, a’ mihez érni talál. Nékem eggyszerre eszembe jutott a’ tegnapi Tsók, ’s óhajtottam vólna még eggyszer azt a’ boldogságomat, hogy Szája Mézét megkóstoljam.^* Ámor ismét ki köszörűlte az én Elmémet, ’s eggy derék Fortélyt találtam arra, mimódonn vihetném végre az én Kívánságomat. Kevés idő vártatva tehát, kezdettem leányosann sikóltani: Jaj a’ Méh, jaj a’ Méh,^* ’s Ajjakamra mutattam. Az ártatlan Rozália, megindúlván az én Bajomonn, ajánlotta segedelmét az én Sebem’ enyhítésére: ’s ah Egek, méllyebbé és halálosabbá tette az én valódi Sebemet. És jollehet az az édesség eggy titkos Méreggel szállottis le Szívembe, tettetvén mégis, mintha^* a’^* tsípés’ Fájdalma még sem szűnt vólna Ajjakamonn, több ízbe is elő kezdettem véle e’ halálos Orvoslást. Lassan lassan mindég nevekedett az én Vágyódásom ’s tűrhetetlen Kívánságom; úgy hogy többé nem tarthatván már Mellyembe, kitsinybe múlt, hogy tellyes Erőszakkal ki nem rohant azonn. Így múlattunk mi darab ideig: ’s halld mi történt.^* Eggyszer valamellyik ifjú Pásztor a’ Sugdosósdit kezdi emliteni, ’s azonnal megeggyezvén feltételébe, közakarattal hozzá fogunk a’ Játékhoz, ’s mindenik az ő Szomszédjának^* fülébe súgta valami titk[á]t.^* Én Rozália és Kloé között űltem^* az én tettetett Leány formámba. Kloé azt súgja az én Fülembe: Rajta, Melítesz! itt a’ jó alkalmatosság, titkonn előadhatod most Szerelmednek Kínjait, probáld meg, bátorkodj. E’ szókra én néki bízakodván, Rozáliához hajlok reszkető^* Kezekkel, szikrázó Szemekkel vonúltam bal füléhez ’s Ajjakam Hegyével érdekelvén azokat a’ végső Rozákat, mellyek Hajfürtjeinél fejéredni kezdettek, e’ rövid^* szókat sugtam az ő Fülébe: Rozáliám! engem a’ te Tüzed meg emészt, ha tsak meg nem szánsz engemet. Ah könyörűlj rajtam: Én Melítesz vagyok.^* E’ szókra lehajtotta gyönyörű^* Ortzáját, ’s elborította ezt eggy hírtelen való eggy szokatlan Pirosság, melly Szeméremnek ’s Neheztelésnek Jelensége vólt. Nemis szollot rá’ semmitis, minden Felelete eggy Hallgatás vólt, eggy háborodott Hallgatás, melly tele vólt a’ legkeményebb Fenyegetésekkel. Azutánn^* felkelt onnan mellőlem, s többé se látni se hallani nem kívánt engemet. Én Kloéra tekíntettem, ő pedig lesütötte a’ Szemeit, ájúlva,^* félholtann, eszméletlen maradtam, mint a’ melly Pásztor előtt le üt eggy éles Villámásba^* a’ Mennykő, ’s él de nem tudja lételét. Felkeltem énis az én szerentsétlen Helyemből útálván a’ Nap Világát, ’s mellyembe hordozván a’ Pokol’ irtózásait. Bé vontam magamat a’^* Ligetbe, hol legsűrűbb, legfeketébb vólt, tágas mezőt nyitottam az én korom Képzelődésemnek, ’s Szívemet szaggató Indúlatimnak minden Gyeplőjöket megeresztettem. Rijadoztak az Erdők az én kiáltásomnak Szavára, és a’ Vőlgyek hármaztatva síkoltották vissza a’ Rozália’ Nevét. Igy töltöttem el azt a’ keserves Éjtszakát, a’ melly^* Életemnek minden Éjtszakáinál, még a’ tegnapinális iszonyúbb vólt, mert nyomba követte^* az én legkedvesebb két Napomat. Azólta, óh Filander mindent megprobáltam^* én Dafnissal és Kloéval, tsak hogy őtet megengesztelhessem. Megpróbáltam magát a’^* Haláltis, mellytől most a szánakodó Istenek megmentettek, mert tsak egyedűl e’ van már hátra, a’ mivel az ő Szívének megkérlelését reménylhetem, hogy meghalljak. Megis halok örömest, tsak bizonyos legyek benne, hogy ez kedves Áldozat lesz az ő triumfáló Lelkének. Itt elhallgatott Melítesz, Szemeiből újabb Könnyek fakadtak, szánakozó hangok zengettek^* ki a’ Templomból és Erdőből, ’s Filander így kezdett szóllani: Valóba szomorú Történetek ezek, a’ mellyeket te nékem beszéllettél,^* Melítesz, méltó vagy a’ Könyörűletességre, mert a’ Szerelem’ Múlatsági között, ki játékból valódi Kínokat^* botsát az Emberekre, nagyonn sokba fájtak néked a’ te Gyönyörűségeid, ’s a’ te szerelmes Tolvajlásodnak mind örömét, mind Bűntetését eggyszerre érted. Hanem ímé ismét intlek tégedet a’ hatalmas Szerelem Istenek’ Tanátsából, vedd elő újra^* Szívedet, vígasztalódj, nyúgodj meg^* azon a’ Reménységenn, hogy nem messze van az az Idő a’ mellybenn kedves Rozáliád’ Ajjakainn elveszett Békeségedet feltalálod. A’ Tsók sebesített meg tégedet a’ Tsókis fog meggyógyítani. Az Ártatlanságnak és Gyönyörűségnek Tűndér fiai fognak oltalmodra ’s Vígasztalásodra ki állani, a’ Tsókoknak apró Istenei szállanak le tehozzád, hogy a’ Világot körűlted Paraditsommá tegyék. Boldog vagy te Melítesz, tsak ne hátrálj azzá lenni! Bőlts Filánder! hatalmas Papja a’ leghatalmasabb Istenségnek! így szólla Melítesz, tudom, hogy tégedet^* a’ te Istenasszonyod bévezetett az Égnek és Főldnek legszentebb Titkaiba, mert tsak ő lehell azoknak leg homályosabb Rejtekeibe is lételt, tudom, hogy e’ Templomba fel vagynak írva minden meglett dolgok, valamellyekbe az ő Mennyei Hathatósága bészivárgott, pedig mi van ő nála nélkűl? még a’ Semminek és Lételnek legelső Szerelmeiis. Igen – mikor az ő^* teremtő Szavára a’ Létel tenyészővé tette a’ Semminek kietlen Méhét, és a’ tsetsemő Világ^* a’ Mozgás Karjainn rengett az öreg Kaósz’ Bőltsőjébe. Tudom hogy az ő pompásabb Lakóhelyét a’ tündöklő Heszpertis esméred: ah, kérlek hát, beszélld el nékem az ő Nevezetesebb Országát, a’ Tűndéreket és a’ Tsókokat, beszélld el, ha ugyan a’ halandó Fülek^* bűntetlen hallhatják az ő legszentebb Titkait. Filánder a’ Templomra vetett^* eggy segítségűl hívó Tekíntetet, ’s azonnal így kezdte: Megtselekszem a’ mit kérsz, Vendég, ’s elbeszéllem a’ Tsókok’ Tűndéreit, itt a’ lágy Majoránnánn, most mikor a’ Nap leg nyájasabban mosolyog e’ Kupresszus Tetejére. – Még az arany Kor előtt ezenn a’ Világonn nem vólt egyéb, tsak Tűndérek és Róza.^* A’ Róza fejér vólt, és tövisketlen. Ennek Árnyékába múlattak a’ Tűndérek, és az ő Életek ’s Múlatságok a’ Tsók vólt. Nem vólt bennek a’ két Nemnek sem kűlönbbsége sem Jegye. Ollykor a’ téjszínű Rozákonn játszadozott két Tűndér, megtsókolták eggymás Ajjakát, ’s a’ megtsókolt Tsókba új Tűndéretske származott. Igy éltek ők és szaporodtak. Gyakran sereg Tűndérek gyűltek öszve a’ Rozásba, ’s mennyei Énekekkel hangoztatták annak illatos Ligetjeit. Énekeltek az Örömről, az Ártatlanságról, a’ Rozáról és a’ Tsókról. Gyermekek vóltak ők mindnyájann, és egyenlők. Testek könnyebb vólt a’ Levegőénél, és serényebb a’ Nap’ Súgárinál. Lelkek vídám vólt és ártatlan; nem egyéb, hanem eggy munkás Szeretet. Az Ártatlanság és Gyönyörűség felmenvén a’ több Istenekkel az Égbe, utóljára megtsókolták eggymást, és meleg Tsókjaik a’ hószín Rózákra húllván le, annak Méhébenn megelevenedtek, ’s parányi Gyermekekké lettek, a’ kik azutánn tsupa Tsókkal^* éltek, ’s élvén azokkal, azokkal Nemeketis szaporították. Már annyinn vóltak a’ fejér Rozák Erdejinn az illy apró Tűndérek, mint ma első Kikeletkor a’ Liliomok’ és Jázminok fejér Viráginn a’ Tavasznak játszadozó Lepkéi. Azonba az Öreg Szaturnus elnyerte az Égnek és a’ Főldnek teljes Birodalmát, és ezeket a’ Tűndéreket e’^* Főldről a’ Hajnaltsillagba kőltöztette, hogy a’ Főldet Emberekkel űltesse bé. Heszper, vagy a’ Hajnaltsillag, melly mind fekvésére mind gyönyörű vóltára nézve feljebb van a’ Halandók’ Főldénél,^* ’s alább a’ Halhatatlanok Mennyénél,^* méltánn megérdemli azt, hogy a’ Szerelemnek Lakóhelye,^* ’s a’ kedves Vénusz’ Tsillagzatja légyen. Itt vagyon a’ Tsókok’ Elíziuma, az Ártatlanság Menedéke, ’s a’ Gyönyörűségnek örök Forása. Ez ama’ jóltévő Tűndér kis^* Isteneknek Paraditsoma. Innen szállanak ők le, valahányszor az Ártatlanság nyög, vagy a’ Gyönyörűség sóhajt. A’ Bőltsnek Szívébe lejárnak ők, és annak sebét bégyógyítják. A’ Poéta Lelkét és Képzelődését végig hordozzák a’ Világonn, – nyájas Súgárotskák vonják fejér Róza Hintójokat – vagy felragadják magokkal az Egekbe. A’ Hárfák’ és Sípok ezűst Hangját meggyengítik, és a’ fűlbe bé vivén, a’ Lélek’ útját előttök megsímítják. A’ Festőnek otromba Penzeljét megvékonyítják, a’ hibás Színeket róza pamattsal helyre egyengetik, vagy Szárnyaikkal édesebb Árnyékot hintenek azokra, ’s az egész Rajzolványt kellemetesebbé tészik bájoló Tsókjaikkal. A’ Kerteknek Táblái közé leszállnak, a’ harmatos Violákba fördenek, vagy a’ büszke Tulipánt tarka Folyosójánn ölelgetőznek: ezek húzzák öszve amaz ártatlan Virágnak Szálatskájit az illető Kéz előtt. A’ kopasz Követ zőld Mohval bészövik, hogy a’ sípoló Pásztor, vagy az ellankadtt Útazó feltalálja azonn Nyúgodalmát. Nyáronn a’ Hajnal’ Súgárainn mosolyognak, vagy a’ Zefirusoktól lengő Zőldágakonn hintálják magokat, vagy a’ kristály Forrás tsendes Habjainn hempelyegnek, ’s a’ Hóldnak arany Súgáriból apró Tsillagokat kötöznek. Ősszel a’ szagos Körtvélyeket pirosra, a’ puha^* almákat sárgára nyalogatják, ’s a’ pelyhes Birsalmának homlokára hintik lemetszett arany Hajfürtjeiket. Egész Rózakosarakkal hozzák le a’ feltetsző Hajnal’ Súgárival a’ Muskotály szagot: a’ piros Bakar szemjei köztt kergetik eggymást, ’s ha a’ Víg Szüret eljön a’ letsorgó Mustba eveznek eggy Gohér héjjonn, vagy a’ Seprőnek apró Részetskéit válogatják ki, ’s a’ Hordó Fenekére le hordják. Télenn a’ tsillámló Hóra űlnek, ’s a’ legszebb Súgárokból rakott szikra Tüzeknél fűtőznek. – De óh mind ezek kevesek! Ezerenn ’s meg ezerenn seregelnek eggy szép Leányzó körűl. Eggy szép Leányzóért óh hányszor maradnak üresenn a’ szép Hajnaltsillag’ kedves Rózássai! Hányszor látni, hogy kiterjedtt Homlokának Síkjánn e’ nyájaskodó Tűndérek fejér Róza Hintókbann nyargalóznak, vagy szemőldökének árnyékos Erdejébenn alusznak, vagy Ortzájának kies Mezejénn fonják Hajnali válogatott Súgárszálokból^* a’ Hálót, ’s kifeszítik a’ Lesekre. Ah, ha az ő szép Szeme kinyílik, hány sereg Tűndérek repűlnek abba, körűlűlnek harmatos Könyöklőjénn, eggyet pillant, ’s mind lehullanak a’ Mellyére, vagy a’ sebes Pillantásba^* kapaszkodván azzal eggyütt elragadtatnak, a’ többiek nagyot katzagnak rajta, ’s az Öröm oda reppenvén bételi a’ Szívet. Hát még az ő szép Ajjakinn, hány, ah hány tsókolódik! Ezer pár tsókolódik mindenikenn, ’s azonnal ezer újabb Tűndérek^* születnek ottan: ezer rózakotsik várják Ajjakának Szélinn minden Szózatjait,^* édes Sóhajtásait pedig ezer leggyorsabb Hajnalsúgárok. Eggy Mosolyodására mind felébrednek, ’s eggymást megölelik, ’s Ortzájának pitziny Gödrötskéjébe leszállanak. Ha tsókolni talál, mind a’ tsókoló Ajjakak közé repűlnek és magokis Tsókokká válván a’ Lelket a’ Hajnaltsillagba felviszik, ’s a’ legkiesebb Rozásba elaltatják. Hajának Labirintusába kergetik eggymást, vagy Búvótskát játszanak, vagy Szívköteleket tsinálnak abbann. Hószín Nyakánn és Mellyénn nyájaskodva^* űlnek, vagy annak két szép Dombotskájánn játszanak. Ah, Melítesz! hát még a’ Szívbe mennyinn laknak? Annyinn vagy többenn mint odaki: itt laknak az Ártatlanság’ szelíd Gyermekei, hogy örömet szerezzenek abba és Tsendességet. Ha ezek a’ Szívbe nintsenek, futnak az Ortzáról a’ Gyönyörűség’ Tűndér fiai,^* kik különbbennis utóljára el szokták azt hagyni, és akkor őkis Erkőlttsé válván a’ Szívbe szállanak. Hány festett Ortza van a’ mellyenn 30 esztendős Rózák^* látszanak! hány Hajhalottak lidértzkednek sok koporsó fejenn! hány lagérozott Melly búvik a’ Kendőző alá! mind ezektől a’ Kellem’ édes Fiai eltávoztak, ’s a’ Fő és a’ Szív kietlen Pusztává hagyatott. A’ Bujaság és Szorgalom állottak helyekbe, hogy a’ Ruha’^* Rántzaival, a’ felfűzött^* Gyöngyökkel, az affektált^* Járással és Beszéddel, a’ fajtalan Pillantásokkal hódítsák magoknak a’ tsábító és tsábíttatott Világot. Eljön még az az Idő, mellybenn a’ tiszta Szerelem eladóvá fog lenni, és a’ Természetnek ’s kivált az emberi Szíveknek ez a’ Joltévője közönségesenn fog meggyaláztatni. Eljön az a’ szomorú Kor, mellybenn a’ Szerelmet nyílván valóvá tenni otsmányság lesz, ’s a’ tettetett Szemérmesség és erőltetett Vigyázás Virtus gyanánt fog tartatni: azomba pedig balgatagságnak fogják mondani az állandó Szeretetet a’ mikor szívesenn tsókolni valakit vétek, ’s alattomba bujálkodni Okosság lészen. Mikor a’ Szíveket pénzenn, ruhánn,^* méltóságonn, Kendőzésekenn és^* nem kőltsön Szívekenn fogják vásárolni. Ekkor jön bé a’ paráznaság, a’ fajtalanság, vagy akarom mondani a’ Módi, ’s ezer meg ezer nyomorúságok, mellyek gyűlőltté fogják tenni a’ Szerelem édes Nevét. De kedvezek e’ kietlen Képeknek: visszatérek a’ mi kedves Tűndérinkre. Ezek kísérik a’ Bőltset az ő Útaibann, ezek termesztenek Rozát azokonn a’ Tövisekenn, a’ mellyek abba nőnek,^* tiszta Súgárokat hintenek az ő Lelkére, és bé viszik Elméjét az Igazság’ a’ Virtus’ örök Templomába, és a’ valódi Boldogság’ Paraditsomába. Ezek múlattatják a’ szenvedő Ártatlannak^* Szívét, ’s mikor mindenektől elhagyattatott, társalkodnak véle^* és vígasztalják őtet. Ezek vezetik le a’ boldogabb Világból az aggodó Lélekhez a’ Reménységet az őrömnek és a’ Szűkségnek tűndér Leányát. Ezekkel jön le az Álom, az az Édes Álom, melly a’ megrontsolt Halandót az Arany Korba^* által teszi. Fut ő a’ Gonoszoktól, ’s kerűli a’ balgatagokat; de a’ tsendes Szívűt^* felkeresi, és véle ezek a’ Tűndérekis leszállván durva ágyát róza leplekké változtatják, ’s fáradt Homlokát^* harmatos Szárnyaikkal legyezgetik, terhes Izzadásának Tseppjeit gyenge Szájokkal letsókolják, hervadó Szemeire űlnek, és nyugvó Lelkét édes Álmodozásokkal múlattatják. Óh hányszor repűltek ők el a’ pompás Kastélyok felett nemes Útálással, hogy a’ Gazzal fedett Kúnyhóba meglátogassák a’ homályba^* fekvő Virtust! Melly kevesenn vagynak sok lármás és kevély Múlatságokba, mert a’ szegény Halásznak a’ Hálóját kötözgették ’s kedves Testvérjeket^* a’ Reménységet ölelgették a’ száraz Part’ Fövenyénn eggy redves Fűz-fa árnyékábann. Hányszor ment el előttök talpig aranyba őltözve minden kőltsönözött Szépségivel a’ büszkélkedő Belinda, ők pedig reá sem pillantottak, mert eggy ártatlan Pásztor Leánykának Ortzájánn innepeltek! Ezek, óh Melítesz, ama szíves Istenségek, kiket az Ártatlanság és Gyönyörűség szűltek a’ Halandók’ boldogítására, mikor ők az Égbe felszállottak. Kevesenn esmérik ezeket, kik elfelejtkezvén az Érzésről és a’ Természetről, vagy kivetkezik emberi voltokat, vagy ezek helyett a’ Bujaság’ és Szorgalom’ szívet gyötrő Leányit ölelgetik. Mind ezeket te meg fogod esmérni óh Melítesz, tsak hív légy, tiszteld az Örök Szerelem Templomát ’s ne kárhoztasd az ő mennyei Szentségeit, se a’ gonosz Kívánság’ tsalárd Bűbájjával meg ne fertéztesd azokat. Szíved legyen érzékeny mint a’ galamboké, de ne feslett, szerelmed légyen tiszta ’s nem tsapongó: akkor érezni fogod hogy a’ Kellemetesség és Nyúgodalom Őrző Angyalai fognak körűlötted lebegni, ’s a’ te Lelked ollyan lesz mint e’ szent Templomnak boldog Környéki, hol az éltető Vénusz lakozik. De ideje már, hogy útadnak igazítsalak: Kelj fel, szerentsésített Vendég, ’s ezenn a’ kies Ösvényenn melly ama Bereknek vezet, menj ki arra a’ szép Vidékre hol a’ te Rozáliád lakik, eggy nyögdétselő^* Gerlitze lesz^* mindenütt vezetőd, melly^* a’ Vénusz rendeléséből épenn ott fogja feltalálni szerelmes Párját, a’ mellyért fog^* mindenütt nyögni te előtted az Erdőbe. Én állhatatosann hiszek a’ hatalmas Szeretetbenn, hogy még titeket e’ boldog Templom Oltára előtt foglak látni, ’s én^* fogom a’ Melítesz’ és Rozália’ első Ajándékát^* az Istenasszonynak bé mutatni. Most menj el, Melítesz, kövesd az én Tanátsomat, ’s az Isteni Hagyományt, hogy boldogabb légy minden Halandóknál. Légy kedves továbbra is a’ halhatatlanok előtt, ’s kísérjenek a’ Tsókoknak áldott Tűndérei minden te Lépésidbenn. Itt elhallgatott a’ ritka szívű Pap, ’s az Örömbe könnyező Melíteszt még eggyszer megölelvén^* bé ment a’ Templomba. Melítesz pedig leszakasztván eggy Rozaágot az Adónis’ Sírjáról, meg indúlt a’ kies ösvényenn ama Berek^* felé, hol az ő kedves Rozáliája lakozott, ’s a’ nyögdétselő Gerlitze előtte szállongott mindenütt, a’ kellemetes Tűndérek pedig híves Zefir Szárnyakonn kezdettek lebegni ő körűlötte.

Rozália pedig el merűlvénn attól a’ gyönyőrködéstől, a’ mellyet ő az esztendőnek és saját életének tavasszában talált, le nyúgodott vala a’ mirtusoknak illatos berekjébenn. Törpe vólt ugyan annak az árnyéka, mint maga, de egy violákkal bé terített halmotska vetett hátat a’ ki kukottsáló Nap’ elibe. Szégyenűljetek meg ti pompás fák, mellyek a’ Királyoknak ’s Királynéknak múlató kertjeikbe is válogatva mentek bé: midőn én ezt a’ paraditsomot a’ plebejus fűzfákról magasztalom. Ti kik egy hatalmasnak únalom űzésére vagytok teremtve,^* ti kik kiragadtatván a’ Természet öléből, egy bábozó kertésznek nyírbálási alatt tanúljátok az idegen növést,^* martalékfák!^* nem vagytok méltók az én énekemre. A’ szabad fűzes érdemlette azt, hogy az én lantom zengedezze, és hogy valaha mellette feküdjön Rozália. Játékos habokkal tsörgött annak bolytos gyökerei között a’ kedve telt patakotska: sárga virágain pedig egy dolgozó^* méhraj enyhítette zsibongó daljával a’ munka terhét. Édes hármónia! mellyre még tsak az a Szív tsiklandik, a’ melly a’ Természetnek felséges egyűgyűségét úgy érezi, mint maga az Ártatlanság. – Itt dűle le Rozália, szorgalom nélkűl, és ártatlanúl. Kies vólt az ő álma, mint maga a Vidék. Tiszta öröm lebegett nyúgovó homloka felett, mint az az első hajnal, melly a Napot legelőször fel vezette az új^* égre, a’ mellyen még semmi felhő nem borongott.^* Világunknak katzér gyermeki[!] tudjátok é ti^* majd képzelni az én tollam után Rozáliát, ti kik ébredt fővel mesterségesen vigyorogtok, alvástokban pedig annyival vagytok Kísértőbbek^* a’ kétségbeesésben meg holtaknál, hogy szuszogtok, az ő tekíntetén tsendes^* álom látszott, és a’ nappali^* mosolygás. Illyen az Ártatlanság! Azonba Melíteszt oda vezette az ösvény, melly^* bár gyakorlott volt is, de szentsége nyilván kitetszett. A’ bús Galamb reá^* talált végre^* nyögő párjára, melly egy asszú ágatskán panaszolta a’ vidéknek boldogtalan Szerelmét. Tsattogó szárnyakkal repültek egy másnak irányjába, ’s a’ Rozália fejénél ültek le egy fiatal mirtusra. Mit érzett,^* miket hányt vetett akkor magába^* a’ szegény Melítesz, mikor e’ két szerelmes félnek örömét szemlélte, mikor látta, melly kedvek telve osztják egy másnak a’ tsókokat: ti képzelhetitek azt,^* Szerelmesek, ti mondhatjátok meg azoknak, a’ kik azt még nem érzették. Nem^* váltogatva rakták egy másra a’ tsókokat, hanem sok százat egy másba fűzvén egy tartós tsókkal^* tsimbalykóztak^* öszve, mellyet tsak azért hagytak néha félbe, hogy eláradt örömjöknek^* kiadására egyet nyöghessenek. Melítesznek eszébe jut végre az Isteneknek tanátsa körűl nézi a’ vidéket, és megpillantja Rozáliát. Ah! – itt van – mind ez vólt, a’ mit mondhatott. ’s meg hökkenve hátrább lépett; mint az a’ Fanátikus, a’ kinek saját képzése a’ mennyeiek formájába jelenik meg, ’s ezt^* kiáltja néki, te próféta vagy. Látta Melitesz az Isteneknek jelenségét,^* látta a’ mindenható Vénuszt, az ő papjával Filánderrel, egy levegői hintóban a’ mirtusoknak felibe szállani, hallotta a’ boldog tűndéreknek zengitséléseket,^* a’ kik őtet szerentsés halandónak, a’ halhatatlanok^* barátjának szólították, ’s azonban az alvó Szépségre húnyorgattak.^* Melítesznek soha nagyobb öröme nem volt, mint most; de ő azt nem érzette. Az ő minden kívánságinak^* tárgya előtte vólt, és ő azt illetni nem bátorkodott. Így áll az a’ szegény kapás, ki a’ sanyarú munka közben sokat fárasztotta már^* az egeket a’ nagy Urak’^* szerentséjéért, saját ásójára támaszkodva, reszketve habozva,^* a’ talált kintsek felett.^* Ugy van, jóltévő Istenasszony, fel szollala végtére, látom a’ te kedvezésedet, most érzem legelsőben, hogy te én hozzám közel vagy, elfogadom áldott sugarlásodat, ’s nem késedelmezek boldog lenni. – Szünjetek meg tsevegő madárkák,^* a’ víz mellett és e’ bokrokon, hogy az én bálványom fel ne serkenjen,^* míg én megtsókolom: akkor osztán, akkor, ha már én meg tsókoltam, daloljátok^* azt a’ dalt, mellyet párosságtoknak első álmatlan éjjelén daloltatok, zengedezzétek az én örömömet a’ víz mellett és e’ bokrokon. Elhallgatott Melítesz, és az egész vidék. Morfé egy kőlteményes Tűndér, ki szárnyalt a’ berek’ árnyékából, ’s az aluvó Leánykának Szemére ötször-tisztált mákolajat hullatott, ’s egy kis^* szönyegetskével bé terítette azt, a’ szemőldőkétől fogva a’ pilláján alól.^* Ezt a’ szemfedelet a’ leg vékonyabb estvéli homályszálakból szőtték a’ bibirkáló^* tündérek, alsó részére pedig válogatott^* színnekkel Morfé illyen képetskét^* hímezett. Rozália egy idegen tartományba andalgott, ’s valamelly^* ifjú egy^* rózsákkal körűlkoszorúzott tsészéből itatta véle^* az égiek’ nektárját.^* Melítesz^* azomba elszánván magát egy olly próbára, melly határvonás volt néki^* az élet és a’^* halál között, tántorgó lépésekkel, és Szívének^* esméretlen dobogási között, ballagott a’^* hely felé. Igy indul meg az ő sírjának széléről a’ megéledett portest, szokatlan előtte az az új lélek, a’ melly most benne uralkodik, egyenetlenűl vér benne a’ még most is porzó Szív,^* és nem tudja ha ez a’ más világi élet megegyezőleg fog é ki ütni, az ő hajdani ideájival, ’s az ő prófétájának isten nevébe mondott ígéreteivel. Háromszor próbált^* Melítesz le hajlani a’ szendergő rózsához, háromszor dobbant vissza; háromszor^* kerűlte körűl Rozáliát, ’s mind annyiszor bizonytalan maradt, hogy^* merjen é? Rajta Melítesz! a’ merőket segíti^* Ámor. Midőn már a’ vakmerő^* Szerelmes az ő bé telt kívánságának özönében szinte el buggyant, észre veszi, hogy az ártatlan^* Szüzetskének ajjaka mozog,^* ’s mintegy jóvá hagyván az ő lopott tsókjait, vissza tsókolja^* azokat. El bízza magát a’ heves ifjú, ’s kebeléhez szorítván annak még tapintatlan kebelét, minden tsókoknak tsókja vólt az a’ mit a’ nimfának szátskájára ragasztott. – Ki vagy te, idegen? felkiált Rozália, ’s Melítesz, mintegy napsúgár, melly a’ fáknak ága a’ sebes széltől elébe vettetvén, máshová lövellik, bé vágta magát egy sűrű bokor lombjába. Istenek! fel ugrik^* tüzesen Rozália, mi lelt engemet? régen alszom é? és mindég itt aludtam é? Igen, itt kellett aludnom. Mit álmodtam én boldog Egek? sőt álmodtam é, mondjátok meg, vagy az én lelkem felragadtatván a’ halandók’^* főldéről, túl tévelygett azon, a’ paraditsomba? Ki voltál te idegen fiatal? Ha istenek’ gyermeke vagy, ne vesztegesd egy gyarló állatra kegyelmedet, mellyért a’ Nimfák irígyeim légyenek,^* ha pedig egy vagy a’ mi vidékünk fiatal^* pásztori közűl, menj most békével, ne légy^* többé mérész, és^* kímélj meg egy Szűzet. De mit érzek én magamban? hallom az én szívemnek ütéseit, és^* az én játzintjaim rezegnek az én mellyem felett. Mi részegítő nektárból itattál te engemet, ifjú, nem tudom, kinek is nevezzelek, bőven kellett azt nékem innom, érzem utólsó^* tseppjeit, még most is nedves ajjakimon. Le mosom, le mosom azt e’ tiszta patak^* vizével, ha mindjárt istenek’ ajándéka is az az édes nem tudom mi. Igy teprenkedvén magába a’ kellemetes^* Szűz, sietett a’ virágokon által a’ patak megé. Le hajlott^* annak zöldellő^* partjára, hogy álmos szemeit^* és nedves ajjakát meg mosogassa. ’S imé a’ tiszta habok elárúlák^* az ő belső tüzét, mellynek langja ki sütött az ő két ortzájára ’s annak rozsáji között lobogott. Szégyen é vagy öröm, így tűnődik magába az el hűlt Leányzó, szégyen é vagy öröm, melly most az én ortzámat pirítja? De mi vólna az igazságos^* Egek, a’ mit én szégyenlhetnék? Örűlök hát? igen!^* örűlök én, de minn, magam sem tudom. De hiszen másszor^* is örűltem már én! Ha^* az én édes anyámhoz haza mentem, vagy az én bátyáim sípoltak én előttem, vagy Fillis új virágokat^* hozott én előmbe, vagy az én kis őzetském ugrált én előttem, oh mint örűltem^* én akkor,^* óh mint repesett mindég az én Szívem, ’s mint érzettem, hogy én^* boldog vagyok, mikor engemet minden szeret. De, de most nem úgy örűlök én. Ah hogy^* én ki^* nem vethetlek az eszemből tégedet, nektáritató^* Ifjú! – – Itt vagyok, szerentsés leányka, mondá Chloé^* néki változtatott hanggal,^* bé fogván hátulról az ő szemeit, hatalmadba áll, hogy boldog légy, ne ellenezd az Égiek’ tanátsát! Ah, botsáss el engemet, fel rijada a’ szemérmes Rozália, akárki légy, te ki a’ szüzek után leselkedel. Nem nem, kiáltá a’ tsintalan^* Chloé, ki már a’ bokornál Melítesszel beszélt vala, nem botsátlak el addig, míg a’ Vénusz’ örök hatalmára meg nem esküszöl, hogy azon nektáritató eránt^* háládatlan nem leszel. Háládatlan nem leszek, mondá^* a’ Szűz, a’ nektáritató eránt,^* esküszöm néked; tsak botsáss el engemet.^* Én vagyok hát^* az a’ szerentsés ifjú felele a’ tettetes Chloé, az Isteneknek és tűndéreknek gyermeke, ki tégedet azon nektárral saját ajjakimból itattalak, mellynek ímé mostan által adom utolsó fogyatékját. E’ szók után öszve tsókolá az ellenkedő Leánykát, ’s ímé Rozália bosszús hanggal, ollyan hanggal, a’ mellyen a’ megtsalatott leánykák bosszankodnak, így kiálta^* ő reá: nem a’ vagy, ámító,^* a’ ki nékem az én álmomban megjelent, vidd el magadat, és többé ne kerűlj elejébe azon Szűznek, a’ kinek te tsalt akartál vetni, álnok tsókoló. Ní be’ mérges angyalka vagy te Rozáliám,^* így szól^* Chloé, ’s^* elereszti őtet. Rozália meg pillantván kedves Barátnéját, örűlt é inkább, vagy neheztelt, alíg állíthatni meg. Örűlt, hogy víg kedvű^* Leánytársa lepte meg, ’s neheztelt, hogy nem az álombeli Ifjú jöve^* el. Azomba meg fogván egy más karját a’ gyönyörű Leánykák, lépegettek eléfelé, a’ mint a’ fortélyos Chloé intézte alattomba, és apró bokrétátskákat kötözgettek a’ tarka part’ mellyékén. De, mitsoda^* ifjú az, kedves Rozáliám, kérdé egyszer Chloé, a’ kit te az eszedből ki nem vethetsz, mondd meg nékem és ne legyen titkod a’ te barátnéd előtt. Te tsak reá érsz a’ tréfára, úgymond Rozália,^* enyelgő leányka, és te mindég keresel ’s találsz is tárgyat a’ kötődésre: mire való kérdés már ez a’ tiéd? Erre Chloé, ám hiszen ha terhedre vagyok, úgymond,^* kérdésemmel, félre állok attól; de én el hitettem vala azt magammal, hogy tenéked vagy valami Istenség jelent meg, vagy valami olly ifjú ember árnyékozott meg, a’ kire^* egy illy fiatal Leánykának több^* szűksége is volna. Tedd ki azért szíved titkát, kedvesem, ’s talám tanátsadódat is fel találhatd bennem. Vaj értek ám én egy kitsinyt a’ Nektárhoz is. – Rozália el pirúlt. Ah, Chloé! Chloé! ha te tudnád minő nektárból részeltettek engemet^* a’ kedvező^* mennyeiek! Rakd öszve elméddel, ha tudod, az eresztett^* szín-méznek édességét, a’ fesleni^* kezdő rózsa’ illatját, és e’ mi szigetünk borainak szívreható^* spiritussát, tégy még hozzá tzukrot, muskotályt, és egyebet: a’ lessz ollyan forma, mint az. Olly édes erőszakkal omlott a’ le^* az én^* szívemre, hogy az én szívem a’ miatt egynél többet nem üthetett, és én fel rezzentem. De azon ifjú el tűnt azonnal az én tébolygó szemem elől, hamarább mint a’ villám’^* fényje és mint az én álmom. Hát láttad é valósággal azon ifjat, kérdé valóságra szedett ortzával Chloé? Mint egy álomlátás, úgy jelent ő meg előttem, felelé Rozália, de az ő karjait érzettem magam körűl, és hallottam is az ő szívének^* verdéseit saját kebelemen. Óh, édes Chloém, az az álomba látszott ifjú, hasonló vólt ama’ pásztor legénykéhez, ki a’ múlt^* tavaszi innepen elég vakmerő vólt nékem az ő tüzét ki jelenteni. Istenem! hogy juthatott nékem eszembe az a’ szemtelen (itt Melítesz reszketett a’ bokornál) hogy álmodhattam én arról a’ gyalázatosról. Fejts ki, édes Chloém, fejts ki engemet e’ sok bizonytalan dologból. Ekkor Chloé így kezde szólani: Rozáliám, én úgy vélekedem, hogy tégedet valamellyik fiatal pásztor szeret, és azt néked még ki mondani általlotta, most pedig a’ te álmodat szerentséjére fordítván az ő titkos szerelmének minden hevét egyszerre^* ki ontotta a’ te ajjakidra. Mert az a’ rozsa illat, az a’ borerő,^* az a’ mézíz, a’ melly a’ te szívedet úgy fel forralta vala, mind öszve vévődvén – tsók vólt. Tsók vólt? felkiált Rozália, te engemet elakarsz álltatni Chloé, sem az én Anyám tsókja, sem az én Bátyáimé, és leánytársaimé nem hasonlíthat ingyen is ahoz, a’ mit én altomban érzettem az én ajjakimon. Még ama deli leányzónak is,^* a’ ki egy innepünkön elnyerte vala aző tsókjáért a’ koszorút, még annak tsókja is semmi sem még^* ehez képest. Te nem hiszed hát, mondá Chloé mosolygósan, hogy én mind azt, a’ mit te álmodban érzettél, egy pár tsókomban éreztetni tudom véled? Ám próbáljuk meg; és hogy az én látásom^* se tsináljon te benned változó képzetet, kössük^* bé a’ szemedet, ’s majd én mintha te alunnál,^* ama’ bokor mellől, mint idegen el jövök, és egy tsókot vetek a’ te ajjakidra. El hitette a’ tanúltabb az egyűgyűt, ’s bé kötötte a’ szemét. Melítesz pedig a’ bokorból várta a’ dolognak mire mentét.^* Ekkor Chloé lassú lépésekkel,^* mint egy leselkedő szerelmes, a’ lyánykához lopakodik, meg tsókolja őtet, és azt kérdi: Mint vagy Rozália? érzed é ama’ mennyei ifjútól hozott Nektárnak ízét ajakidon? Hiszen tsak megtsókoltál, felel az ártatlan leány, ’s le akarja bontani a’ szemkötőt. Várj még, kedvesem, kiált Chloé, még egy más módot^* próbálok, még is meg kell elégedned. Ekkor maga félre áll, ’s int a’ bokorban veszteglő szerelmesnek. Melítesz ki üti^* az árnyékból pelyhetlen^* ábrázatját, mellyen a’ félelem és az öröm vegyűlt vala öszve. Ohajtott^* Nimfájához közelítvén által karolja kebelét, ’s megtsókolja őtet. Ah, mit tsinálsz Chloé? ezt rebegé el alélva a’ magán kivűl való Leányka. Nem bírt gyenge szíve ez édes erőszakkal, ’s kéntelen vólt vissza tsókolni. Melítesz ezer szókkal kívánta volna örömét,^* háláját, kérelmét kegyes Nimfájával^* közölni, de minthogy azt mivelni nem merte, minden szavait ezer tsókokba fejezte ki: és ez mind meg esett két három pertz alatt. Mert Rozália is nem tűrhetvén tovább szívének tüzes vágyásait, oldozni^* kezdé a’ szemkőtőnek tsimbókjait. Mellyett észre vévén az örömbe el buggyant ifjú, le vévé alattomba^* a’ Szűz övjének pántlikáját; és azonnal mint a’ fiók^* szarvas, mint a’ sebes szél és a’ gondolat el tűnt^* véle a’ sűrűbe, nem hagyván maga után egyéb^* jelenséget a’ fején lévő koszorúnál, mellyet futtában hagyott el a’ pázsiton.