Úgy meg-örűlt szívem kedves leveledre Barátom!
Mint komor éjszak után megszok örűlni madár.
Pandíon nem várta talán úgy Fűlemüléjét,
Kit szátyár Tereus néma panaszra hozott.
Sem Férjét hív Pénelopé Görög Aszszonyok éke
Mint leveled zárját bontani várta kezem.
Vette-e mondottam: zavaros munkámat? avagy tán’
Már nem akar többé hallani gyáva kobozt.
Gyűlöli már a’ Músáknak szeretőit, el-unta
Klio nyirettyűjét vonszani, merni tavát.
Dríadesek tartyák szívét rab nyűgbe magoknál,
Rétí dallra, komor sípnak el-adta fülét.
Engedgy-meg, nem tudtam okát tsendednek először
Tőled tudtam-meg, hogy beteg ágyba valál.
Már máskép szóllok. Sajnálom sorsodat, űzni
Azt tőled képes vajha lehetne kezem.
Vagy terhes bádgyadtságbúl fel-váltani testem
Testedet, érted kész halni, vagy élni vagyok.
Adtak azomba, ne félj, az Egek már álmokat, adtak
Jó jeleket, hogy fogsz állani talpra megint.
Álmombann el-mentem ama térj-boltba, Korónis
Gyermeke hol vastag kőnyvibe dőlni szokott,
A’ sok inas gondos kézzel munkálkoda kőrnyűl,
Készítvén minden féle betegnek italt.
Ez gyökeret tört, az nedvét ki-fatsarta füveknek,
Egy dörgölt porokat, másik üvegre szedé.
Könyveze, szűk katlanba rekedt szép rósa szemenkint,
Illatokat; másutt mérges etzetnek evűlt.
Minnyájon, mint Mesterjek rendelte, forogtak.
Tűz, füvek, és mosarak, vagy patikája körűl.
Én bé-menvén, hogy kérjek számodra segítő
Fűszert, vagy belső tűzeid ellen italt:
Jaj! melly rettentő tsuda képet láttam előtte,
Ah! most-is félek, hányszor eszembe kerűl.
Már halavány, már ollyba piros, mint bíbor apattak
Két szemei, be-esett mellye, de gyomra dagatt.
Lábai bádgyadván bittzentek tétova; szája
Nyílt, egy válla konyúlt és koponyája kopár.
Vagy beteg Aszszonynak véltem, vagy Avernumi váznak.
Még-így a’ Patikák Mestere szólla vele.
Mit keresel Helikon tagjában, szemtelen Aszszony!
A’ te hatalmadnak nem de határja pokol?
Tán’ hogy öreg Pán Sátorinak lett tagja, bübájod
Bátrabb lett, ’s Testén venni hatalmat akarsz.
Nem tudod ortzátlan, hogy meg-van kőtve mirígyed,
’S hogy hírem nélkűl rablani tiltva vagyon.
Kólika, kő, daganat, vérhas, fene, vízi betegség,
Rendre szabadságért jönnek előmbe sebek.
És te magad, gőgös! fogsz asszonykodni? ne búsúlj!
Még kis idő múlván újra kezembe kerűlsz.
Menny te büdös Kotzitnak üreg padmallyiba, ’s másszor
Engem, mint Uradat, többre betsűlni tanúlj.
Menny, vakarodgy, még tőlt kerekét nem látod ötöttzőr
Holdnak, az óráig mint fogoly űlve maradsz.
Kit pediglen hírem nélkűl két ízbe tsigáztál,
Most forrósággal, többet az ágyba ne verd.
Szóllott, és szemeim tűstént meg-nyíltak, az álom
El-futa, fel-borzadt testem, el álla szavam.
Meg-térvén eszem, áldottam védődet, imádtam
Néked tett kegyiért a’ magos Égnek Urát.
Vajha ne bántódnál soha bár mellyféle mirígytől,
Bár Testednek egész birtoka légyen örök.
Kívánsz, úgy tetszik, tőlünk új híreket? Édes
Bátyám! Jól tudod azt, hogy hegyek allya vagyunk.
Nintsen fámának hozzánk járt-úttya; magossat,
Főldszint szállni szokott, szárnya kerűli nagyon.
Nints egyenes főldünk, két részről vőlgybe szorultunk,
’S merre nap el-nyugszik, támad előnkbe liget.
Az méltó jegyzésre talán, hogy merre határunk
Terjed, főldünket mellyezi hoszszas aszály.
Szarvát Holdaszszony már tebszer azólta nevelte,
Hogy régtől víg ég nem veri főldre könyét.
Kőszirt ösvényenn hol víznek gyöngyei zengő
Dallal gördűlvén vőlgyre rohantak előbb.
Ott most álhatatos napfénytől sűlve, fejérlik
Egymást bé nyomván a’ homok ágyba kavits.
Fűrtyeit, ott Bromius sűrű venyegéknek aszalta
Sokszor, hogy Fólnagy kádra nyomassa levét.
Hol most a’ mesgyék szomjúságokba repednek,
Hol száraz főldnek színire tőke ki-dűl.
Nints sarjú, zöld szálok enyett kórókra szorúlnak
Barmok, ’s mit Pomon érlele, főldre le-hull.
Más újság nints, vagy leg-alább nem juthat eszembe,
Vagy ha jut is, hítlen, hírleni félve lehet.
Illyen amaz, melly már jósollya lakásomat, (eztet)
Még itt volt Nagy Atyánk már füleimbe vevém.
Hogy vagy Nagy-Szombat rongyos várába menendek,
Vagy, hol téged Anyád a’ lepedőre ki-tett.
Bár oda, hol fagyos Ég tengert hídalja vagy Estvély
Alkonyodó Napnak vízbe fogadgya lovát.
Bár mennyek délnek mértékletes öblibe, vagy hol
A’ rósás hajnal, nap kalauzza, ki-hat,
Mindenkor leszsz szívem igaz, ’s kaptsolva tiedhez,
Még testembe forog vérem, eszembe maradsz.
Hozz ide bár, mellynek hoszszú feledékenyit iszszák
A’ Lelkek, Plútó, hozz ide Léthe folyót.
Szívembűl ki-nem oltya nevét soha régi felemnek,
Frigygye szerelműnknek holtig eszembe leend.
Vajha magam hozzád most versem enyébe mehetnék,
Boldog vers, hol urad nem lehet, ott enyelegsz.
Vajha kezet képes volnék kaptsolni kezeddel,
’S mint hajdan, dallal nálad enyétni kobozt.
Illy örömet meddig fogsz oh! Fortúna tagadni
Tőlem? igen fösvény, hidd-el, ezekbe kegyed.
Ezt írván, tsuda! meg-szakadoznak az Égi tsatornyák,
Zápor omol, ’s Menynek homloka gyászba borúl.
Szíve talán megesett rajtam, panaszimra meg-indúlt,
Mit sírtok? tegyetek róla, tehettek, Egek!
Éllj kedves Bátyám! kedveld, mint eddig, Ötsédet,
’S ámbár méltatlan, szívemet el-ne felejtsd.