Dafni! egy álmam volt, félek ha képzelem,
Kérlek fejtegesd-meg. Semmiben őrőmem
Nem lehet; még tőled titkát nem érthetem,
Tudod az álmokat fejteni, reménlem.
Tsak ketten mentűnk-el Kastalis vőlgyébe,
Őszve-kaptsolt szivűnk szokott őrőmébe,
Parnassus hegyének ama szép őblébe,
Melly Apollót sokszor fogadja őlébe.
Még meszsziről láttuk a hegynek tetejét,
Musák Palotájit, a Templom fődelét,
Ugy tetszik Kliónak hogy hangos énekét
Hallottuk, de még nem érthettűk beszédjét.
Kőzelebb sétálunk: a hegy oldalába
Meg-gyűlnek a Szűzek; ki ki munkájába
Foglalatos, izzad szép találmányába,
Hogy első lehessen új tudományába.
Nézget Urania az Egek bóltyára,
Lest hány a tsillagok jelesb’ tsoportyára,
Tubusokat szegez Venus planétára,
Nézi, a Nap kőrűl mint jár tzirkalmára.
Klió éles szemmel minden Országokat
El-járván, fel-jegyzi a tőrtént dolgokat,
Nagy kőnyvébe irja a bajnok tsatákat
Bőltsek elméjéből eredett tsudákat.
Huzza Kalliope nagy száru tsizmáját,
Tsendesen jár, alig birja láb-ikráját,
Lassu versbe szedi Vitézek pálmáját,
A Fő-Embereknek ditséri munkáját.
Méreti a Főldet Thalia lántzokkal,
Kinek kinek részét jegyzi határokkal,
Meg-tiszteli Faunust nagy ajándékokkal,
A serény munkára inti szép szavakkal.
Lanthoz igazgattya Euterpe sipját,
Már vigan, már sirva fújja szép notáját,
Tsendesen, vagy frissen mozgatván tiz ujját,
Kedvre változtattya a hegynek unalmát.
Koholván Erato félénk szerelmeket,
Ujitya bús szivén a tágos sebeket,
Képzel gyanúsága tsalárd, ’s hiv sziveket,
Győtrődik, nem tudgya, hol talál hiveket.
Koronis Fiát-is láttuk e seregben,
Kinek egy beteg szűz nyugszik kebelében,
Orvosló vizeket őnt belső részében,
Fojtya betegsége okát tűdejében.
Négy őrzője vagyon e gyűlekezetnek,
Oroszlány strásája az egyik szegletnek,
Ott egy galamb vigyáz, amott a Méheknek
Serege, itt tűze egy eleven szivnek.
El-menűnk alattok: az emlitett vőlgybe
Sietűnk, testűnket le-teszszűk a fűbe,
Innen nézgetűnk-fel, a hegy tetejébe
Láttyuk Apollót-is Musák kőzepébe.
Estvélig nézhettűk e Népnek munkáit,
Hallhattuk Erató szomorú nótáit.
A Nap hogy el-mene, le-vonnya tsizmáit
Kalliope, kéri ki ki paripáit.
Azomba kettőnket el-lep a setétség,
Meg-kerit orozva a kedves tsendesség,
Zefirus-is, ama nyári győnyőrűség
Jőn, szalad előle ortzánkrol a hévség.
Egymáshoz fordulunk, nyittyuk ajakinkat,
El-beszélljűk hajdan tőrtént dolgainkat,
Ezekből eredett nagy vigasságinkat,
Vagy szivet emésztő régi fájdalminkat.
Az utánn a hadi Emberek erkőltsét
Kezdjűk emlegetni, ’s azok Vitézségét,
Kik édes Hazájok dűhős ellenségét
Kardal, vagy elmével tőrték merészségét.
Számlálgatjuk éppen a Világ Bőltseit,
Ditsérjűk ezeknek számtalan kőnyveit,
A midőn szép Febe sátora petzkeit
Ki-űti, ’s fel-nyittya fénnyel telt szemeit.
Szépen világositt fel-derűlt homloka,
Mert a nap fénnyével tellyes lett ajjaka,
Már egyszer a naptol meg-égett oldala,
Azért reszked teste, ’s rebeg halvány álla.
Szeműnkbe tűn ujra teteje Pindusnak,
Láttyuk a mezőkőn tűzét Silvanusnak,
Tanyáit az erdő szélén Diannának,
Bátran nézzűk Lunát méllyében egy kutnak.
Kedvűnk-is meg-ujjul: Éjjeli Verseket
Éneklűnk, ’s bé tőltyűk hangal az Egeket,
Fel-serken az Echó, hallja az Éneket,
Álmossan kettőzi a szó végezetet.
Ki-fogyván a Versből Pallasnak kintseit
(E vőlgyben rejti-el Minerva kőnyveit)
Forgattyuk, meg-látván Máronak Verseit,
Uj énekkel tőltyük Pindusnak erdeit.
De jaj! alig mondunk négy rendet kőnyvéből,
Ime! két Satirus ki-űt Pán vőlgyéből,
Az egyiknek szikrák hullanak szeméből,
Haragos tűz lángal feje tetejéből.
Ez nyilván szolgája vala az elsőnek,
Ki szebb szelidségét mutatá képének,
De még-is haraggal szalada a Vőlgynek,
Hol mi most áldoztunk éneket az Éjjnek.
El szaladtam. De te Dafni! merészséggel
Ellene meg fordulsz ki-vont fegyvereddel,
Magad meg szóllittod, ’s igy bátor sziveddel
Meg-rettentvén szivét, birsz ellenségeddel.
Meg-indul utánnam, el-hagyván tégedet,
Szalad, ’s morgásával tőlti a berkeket,
El-tűnők, választván titkos ősvényeket,
Adott a félelem sebes lépéseket.
Erdőn-túl meg-állván hallottam beszédjét,
Még ti: ugy mond: Pánnak el-fáradt tselédjét
Álomtul fosztjátok? egész nap ekéjét
Tolja, ’miattatok ne nyugtassa testét?
Kőszőnd, hogy idején el-szaladtál. Vérem
Meg-hűlt bennem Dafni! le-roskodott testem,
El-fáradt álmamban már minden tetemem,
Ágyomat áztatta sűrű verittékem.
Már fel-is serkentem, még sem megy-el bajom,
Ujra félek, hogy ha róla gondolkodom,
Kérlek Dafni! mond-meg mit jelent az álom,
Oh! ha rosz jelenség, melly nagy lészen károm.