HUN–REN–DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Verseghy Ferenc művei
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
MÉLY TISZTELETŰ EMLÉKEZETE
NÉHAI
MÉLTÓSÁGOS ÉS FŐTISZTELENDŐ
KURBÉLY GYÖRGY
ÚRNAK,
Veszprém Megyés Püspöknek, a’ Császári Királyi Fel-
ség’ Udvari Consiliáriussának, ’s a’ Magyar Királyne’
Udvari Cancelláriussának, Ő Nagyságának,

Az 1821-dik esztendőben, Augustusnak 8-dik
napjánn Veszprémben tartott Gyászünnepének
alkalmatosságával

V. F.
ÁLTAL.

VESZPRÉMBEN,
ÖZVEGY SZAMMER KLÁRA’ BETŰIVEL.


Tempus et responsionem cor sapientis intelligit.
Eccle. VIII. 5.

Veszprém’ körének sárga kepéi köztt
tolongva látom gyors kocsirendekenn
érkezni sok tikkadtt gyaloggal
Naggyait a’ tepedő vidéknek.
A’ régi várnak tornyaihoz pözsög,
mély gyászt viselvén színtelen arczainn,
szívének értelmes tanúinn,
bús csemetéivel a’ feles Nép.
Az árva Papság, söppedező szeménn
könygyöngyök állván, gondosan elfödi
fö templomát gyászkárpitokkal
’s vértelen áldozatot, beszédet,
pompás kesergést, fájdalomünnepet
készít. − Az égnek drága lakásiba
felhítta Pásztorát az Úr, kit
áh! kegyes attya gyanánt böcsűlt volt,
Kurbély Györgyöt! − Haj! kifelejti el,
ha szíve érez, lelki vezéreit,
kik őt legérdeklőbb ügyében
a’ gonosz’ árja között apolták? −
De hallom is már hű maradékitúl
e’ Boldogúlttnak háladicséretit,
kik több rideg nyájakba gyűlvén,
szíveiket panaszokra nyittyák,
hogy karjaikbúl olly hamar elszakadt.
Mint jámbor embert, mint lebocsátkozót
dicséri ollyik; bölcs vezérnek
mondgya emez ’s könyörű atyának.
Nincs, a’ ki nyilván jót ne beszéllene
láttokra végzett pállyafutásirúl.
Versengve áldgyák drága szívét,
kik vezetése alatt legeltek.
Amott azonban mondani hallom én
eggy Szónokot, mint tisztviselésinek
örök tanúját: „Szíve jó volt,
a’ micsodás szomorú korunkban
tisztyéhez illett.” − Haj! veszedelmes is
e’ rossz világban lelkeket őrzeni!
Az ész kirontván szent körébűl,
mint az imént felijedtt vad állat,
’s porrá tapodván, a’ mi az Isteni
Felségnek üdvöz titkaihoz vezet,
mind jámbor embernek kiáltya,
a’ ki könyekre fakad, mihelyt csak
parányi férget tűrni, vajudni lát,
ha nem hisz is sem végtelen életet,
sem Fővalót. − A’ hit viszontag,
hogyha fonák buzogásra téved,
azt nézi jónak, fájdalom! a’ ki csak
áhít, sohajtoz, bárha egyébaránt
útállya is, vagy vérszopókint
gyötri, rabollya szegény rokonnyát.
A’ Boldogúlttnak szíve az Istenét
az emberével, fő hivatallyait
észihlető Relígyiónknak,
pontosan egybe csatolni tudta.
Ez tette őtet mostohaságiban,
mellyekkel ollykor megszomoríttatott,
vagy győzedelmes küszködőnek,
vagy nemesen vajudó vitéznek.
Ezzel megedzvén vég viadalmira
halála’ napjánn szívremegéseit,
örökre búcsút vett kesergő
Papjaitúl, ’s kiket életében
szándéka ellen megkeseríteni
talált, azoktúl szent könyörűletet,
bocsánatot kért. Végre bádgyadtt
lábaihoz leborúlni látván
hű Tisztsegédit, mély zokogási köztt
áldást terített árva fejekre, hogy
gondgyokra bízott szent Jegyessét
lelki veszéllyeitűl megójják.
Látlak Dücsőűltt! úri Jutalmazód’
trónussa mellűl ránk letekínteni,
’s gyászünnepednél szíveinknek
áldozatit kegyesen fogadni!
Óh! kérj Megyédnek, melly soha Tégedet
el nem felejt, olly lelki vezéreket,
kik a’ vad észnek ’s hitdagálynak
szirtyei köztt okosan vezessék!