--------------------------------------
Extinctus amabitur idem.
Horatius.
--------------------------------------
Szomorúan nyögnek Budánn aʼ harangok,
terjednek aʼ várban aʼ siralmas hangok,
köd gyanánt oszlik fel gőzze aʼ fáklyáknak,
komoran zúgdogál, szűkénn az útszáknak,
aʼ gyászos hintónak mértéklett mozgása,
ʼs aʼ csűdűlő népnek panaszló zajgása.
Előre megy sora aʼ bús jobbágyoknak
kik tiszteletére boldogúltt Uroknak
szomszéd faluikrúl begyülekeztenek.
Utánnok egyházi énekek zengenek
aʼ hangeszközöknek szomorú dallyával,
ʼs aʼ számos Papságnak köz imádságával.
Követi aʼ Testet Úri Rokonysága,
kiknek írhatatlan mély szomorúsága.
Bús fohászkodások forranak mellyekbűl,
még érzékeny könyek görgenek szemekbűl.
Aʼ fátyolos cseléd aʼ külső tisztekkel
aʼ szíves barátok temérdek népekkel
buzgó kesergéssel tisztelik Urokot,
áldgyák Baráttyokot, sirattyák Attyokot.
Megy már aʼ Temetés aʼ várʼ kapujábúl
aʼ vízi várasra, hol szűk hajlékábúl
kiömlik aʼ polgár bús álmélkodással
az árva és özvegy könyes zokogással.
„Ah! itt viszik, úgymond, édes Istápunkot,
ki atyai szívvel mostoha sorsunkot
már mint hatalmas Úr megkönnyebbítette,
már mint kegyes testvér tűrni segítette.
Mit vétettünk nagyot, Egek! ellenetek,
hogy minket illy súlyos csapással feddetek?”
Így szóllván, követik hideg Tetemeit,
ʼs megmérvén magokban számos érdemeit,
fohászkodások köztt az örök Atyához,
kesergve késérik roppantt templomához
Szent Ersébet Asszonyʼ kegyes Szerzetének,
mellyben aʼ nyavalygókʼ súlyos inségének
felséges érdemű vígasztalásában,
ʼs több ügyetlen nőnek táplálgatásában
aʼ Szerzetes Szűzek gyorsan fáradoznak,
ʼs aʼ jóakarókért buzgón imádkoznak.
MARCZIBÁNY ISTVÁNY Úr, Dísze aʼ Hazának,
Fő Dücsőítője Famíliájának,
utólsó óráinn példás életének
ezt választotta ki temető helyének.
Ő építette fel életeʼ Párjával
ʼs minden jó tettének részes Dajkájával
ezen Egyház mellett amaʼ szent szobákot,
Ő szerzette bennek amaʼ nyoszolyákot,
mellyekben sok beteg ingyen apoltatik,
sok ügyetlen szegény megvígasztaltatik.
„Oda temessetek, mondá haldokolván,
hol aʼ sok szenvedők egymáshoz kapcsolván
bús inségek által tisztúltt szíveiket,
naponkint felküldik könyörgéseiket
mennyei Atyánkhoz válandó lelkemért,
ʼs utánnam kesergő kegyes Özvegyemért;
ʼs hol tanácsa szerint égi Mesterünknek,
arra fordítottuk nagy részét kincsünknek,
hogy jó barátokot szerezzünk magunknak,
kik buzgó dajkái legyenek nyugtunknak,
ha majd aʼ síronn túl ahhoz kívánkozunk,
kinek kebeléhez mindnyájan tartozunk.”
Közelítenek már eʼ Nagynak Testével!
Az Előjáróné Szerzetes Népével
zokogva fogadgya allyánn az oltárnak
korláttyai megett az egyházi zárnak.
Megújjúl az ének; vele megújjúlnak
aʼ könyhullajtások, vele felbuzdúlnak
aʼ bús szegényeknek köz imádságai,
szíves barátinak mély zokogásai.
Elviszik azutánn különös sírjához.
Aʼ Magyar Polgárság eʼ gyászos pompához
oda függeszti még Magyar siralmait,
hogy megbizonyítsa szent indúlattyait
aʼ Magyar Hazának eʼ tiszteltt Attyához,
aʼ Magyar Erkölcsnek hű pártfogójához.
De ím! szavát hallom kihatni sírjábúl,
melly vígasztalást hoz meghűltt ajakábúl.
„Én, úgymond, elértem végét életemnek,
elértem határát sok szenvedésemnek,
ʼs ha jót cselekedni el nem felejtettem,
keresztény tisztem volt, aʼ mit ezzel tettem.
Ezért már Istentűl vígasztalásomot,
ʼs országában veszem kész boldogságomot.
Rajtam tehát, Árvák! ne síránkozzatok...
De önn sorsotokonn se szomorkodgyatok.
Él még az inséggel küzdőknek Dajkája,
aʼ MAJTHÉNYI Vérnek díszes Koronája,
felséges Angyala aʼ rokony hűségnek,
igaz böcsűlője amaʼ szívességnek,
mellyet aʼ tisztelő Jóakarójához,
vagy aʼ serény szolga bizonyít Urához.
Él érzékeny szívű Párja életemnek,
nagylelkű Részesse minden jó tettemnek.”
Felséges Istenünk, Ura világunknak,
Bölcs Igazgatója változó sorsunknak!
ha elvetted tőllünk jótévő Atyánkot,
hadd meg szíveinknek érzékeny Anyánkot!