Még Nádorispányunk ótta határinkot
amaʼ dühösségtűl, mellyel várasinkot
aʼ gőgös ellenség fenyegetni merte;
ʼs még Felséges Urunk kegyesen szétverte
aʼ hadakozásnak kormos fellegeit,
nagyobbra böcsűlvén szelíd gyümölcseit
aʼ köz emberségre vonzó békességnek,
mint pusztító fénnyét aʼ mord vitézségnek;
addig Marczibányunk kegyes Asszonyával,
mint népünknek Attya népünknek Annyával,
aʼ szegény polgárnak szánta meg szükségét,
két jeles szerzéssel óván egésségét.
Láttam én küzködni aʼ sok nyavalyával,
mint Sisyphus küzdött hajdan aʼ sziklával,
eʼ polgári rendet két fő várasunkban,
mióta jó egű ʼs termékeny Honunkban
aʼ mocskos kereset aʼ nagy drágaságot,
ez pedig meg szülte aʼ nyomorúságot.
Itt eggy atya sínlett nyavalyás ágyában,
ki egésségének virágzó korában
gyermeket, cselédet táplált munkájával.
Áh ! de már nem győzvén hosszasabb bajával
aʼ halál ʼs élet köztt tovább viaskodni,
keseregve nézte házát alkonyodni.
Aʼ lappangó éhség nyavalyát táplálni
ʼs aʼ lassú halállal nyilván czimborálni
látszott bús orczájánn kedves gyermekének;
még az epekedés serény hitvessének
erőtlenítgette dolgozó karjait,
ʼs haszontalanokká tette szorgalmait.
Akkor már nem tudta szegény, mit ohajtson?
Életet kérjen-e? vagy azért sohajtson
mennyei Atyánknak irgalmasságához,
hogy eʼ rossz világbúl szóllítsa magához?
Mert romlása nélkűl tengődő házának
sem orvoslásokot nagy nyavalyájának
kevés vagyonnyábúl nem tudott szerzeni,
sem nyugodtt elmével sírjába sínleni.
Így vagy amúgy, látta mindenét pusztúlni,
látta feleségét, gyermekét kóldúlni.
Amott meg eggy anya, megfosztva férjétűl,
ʼs körűl koszorúzva számos gyermekétűl,
bús nyavalyák alatt lerogyván lábárúl,
siralommal nézte beteges ágyárúl
naponkint olvadni vékony jószágait,
ʼs jó nevelés nélkűl csünni magzattyait.
Nem volt elég, senyvét tűrnie testének;
nyugtát is enyészni érzette lelkének.
Fiai el kezdvén aʼ jótúl fajúlni,
ʼs külömbféle gonosz útakra indúlni,
szemrehányások köztt költségért faggatták,
ʼs epekedő szívét naponkint szaggatták;
még romlott leányi tőle elszélledtek,
ʼs aʼ legszemtelenebb életnek eredtek.
ʼS íme! Márczibányunk engedvén szívének,
ʼs Kegyelmes Asszonya jótévő Férjének
serényen gyúllasztván buzgó érzéseit,
felteszik magokban, hogy eʼ szükségeit
aʼ szegény polgárnak kegyesen enyhítik,
ʼs Honunkot sok rossztúl menteni segítik.
Bő adománnyoknak fő segedelmével
új betegház épűl, ʼs amaʼ Szerzetével,
melly Budánn asszonyi kórokkal bajlódik,
aʼ Vízi Várasban egybe kapcsolódik.
Anger Klára Asszony szerzetes Népével,
mint eggy édes Anya Leány-seregével,
ápollyák már benne a nyavalyásokot,
ʼs eʼ Kegyelmes Párért szent sohajtásokot
küldenek naponkint az égi Atyához,
legyen Ő is kegyes jótévő Házához.
Friss volt még virágja eʼ jótéteménynek,
ammint híre támadt eggy új szerzeménynek,
melly eʼ jeles Háznak forrván jóvoltábúl,
új sereg nyavalyást vonnyon ki bajábúl.
Mint aʼ jótévő nap nyári súgárokkal
az éjt megkurtítván, hogy hüs homályokkal
meg ne gátolhassa aʼ földʼ tenyészését,
majdnem szünet nélkűl űzi termesztését,
még mind meg nem érnek aʼ zöld vetemények,
ʼs gyümölcsöt nem hoznak a fa-növötények.
Úgy eʼ Kegyelmes Pár meg nem nyugodhatott,
még új szerzeménnyel módot nem mutatott
más eggy betegháznak felállítására,
aʼ nyavalyáskodó férjfiakʼ számára.
Amaʼ fürdőt értem aʼ Dunaʼ mentében
ó és új Buda köztt, mellynek környékében
klastromot építtet amaʼ szent Atyáknak,
kik irgalmasságbúl aʼ bús nyavalyáknak
atyafi készséggel orvoslást nyújtanak,
ʼs aʼ Betegʼ szívében Istenhez gyújtanak
egyszersmind illendő háladatosságot,
ʼs az igaz erkölcshöz méltó buzgóságot.
Dücsekedgyen bátor zöld borostyánnyával
az igázó bajnok, ki véres kardgyával
holtt testekenn jut fel amaʼ dücsősségnek
iszonyú fénnyére, melly az Istenségnek
csak rontani tudgya szép teremtménnyeit,
csak szaporítani nemünkʼ inségeit!
Kérkedgyen az ál bőlcs furcsa elméjével,
ki az Országlóknak atyai szívével
visszaélni tudván, fényes tanácsokonn,
ragyogó frígyekenn, nagy újjításokonn,
mellyek porrá zúzzák aʼ köz boldogságot,
vásárol magának kegyetlen nagyságot!
Csak azt nevezhettyük igaz dücsősségnek,
melly kárára nincsen aʼ köz emberségnek,
ʼs méltán csak azokot nézhettyük nagyoknak,
kik másokʼ hasznával törtek nagyságoknak,
Istenségek gyanánt, törvényes nyomokot,
aʼ nélkűl hogy sértsék szelíd szomszédgyokot.
Illyen dücsőssége Kegyelmes Párunknak,
midőn állhatatos hasznára Honunknak
aʼ nagy Lelkek közé felfelé szállanak,
kik jótévő szívvel mindent megáldanak.
Még nyavalyák lesznek múlékony földünkönn,
mellyek uralkodni szoktak nemzetünkönn,
még méltó böcse lessz az irgalmasságnak,
melly kész segítséget nyújt aʼ gyarlóságnak;
mindaddig fenn marad neve Nagy Párunknak,
mindaddig Naggyai lesznek Ők Honunknak.
Aʼ szegény Betegek kúcsoltt kezeiket
az égre emelvén, ʼs nedves szemeiket
aʼ jótévő Párnak függesztvén képére,
ünnepet ülnek majd emlékezetére,
valahányszor szünni érzik fájdalmokot,
ʼs viradni szemlélik vártt gyógyúlásokot;
ʼs fellábbadván végre rossz nyavalyájokbúl,
ʼs rokonyikhoz jutván beteges ágyokbúl,
háladatos szívvel hirdetik Honunknak:
„Marczibánynak Háza volt szörnyű bajunknak
aʼ mély sírnak szélénn kegyes Orvoslója,
kesergő szívünknek Nagy Vígasztalója.”