Már Mátyás Királynak szerencsés korában,
látni volt Budának hajdani várában
aʼ műveltt elméknek szép szüleménnyeit,
aʼ mester kezeknek ragyogó műveit.
Aʼ gazdag paloták roppant templomokkal,
aʼ szép márvány kertek ékes piaczokkal
buzogva látszottak azonn versengeni,
mikép kellyen Budát fényre segíteni?
Nyilván tündöklöttek aʼ réz öntemények,
ʼs aʼ marványbúl vágott remek képzemények;
még az arany ʼs ezüst, hajszálas munkákban,
rajzolatok között fénylett aʼ szobákban.
Volt már akkor böcse aʼ könyvszekrényeknek,
mint aʼ szépen gyártott házi edényeknek.
Itt hímzett szőnyegek függtek Frígyiábúl,
drága szövevények amott Persiábúl.
Kérkedtek aʼ táblák Sínai csészékkel,
az edzett fegyverek nemes kövecskékkel.
Égtek aʼ gyémántok aʼ karpereczekenn,
ragyogtak aʼ gyöngyök az öltözetekenn.
Itt aʼ muzáika tündöklött képekben,
amott az öntött szín zománczos művekben,
ʼs valamerre fordúlt szeme aʼ Magyarnak,
gyümölcsére akadt az elmés pazárnak,
mellyek megbájolván érzékenységeit,
jóra édesítsék szép tehetségeit.
Aʼ mi Augustus volt ezekben Rómának,
az volt Mátyás Király régenten Budának.
Óh szerencsés üdők! hová enyésztetek?
Hazánknak díszei! sírba senyvedtetek,
mint az imént megnyíltt rósának arczai,
mellyekre aʼ napnak déli sugárai
sebesen hervasztó tüzeket lehelnek.
Aʼ büntető Egek csapással felelnek
valamint az eggyes embernek vétkére,
úgy az Országoknak köz tévedésére.
Elhagyván népünknek akkori Naggyai,
ősi kórmányunknak legfőbb oszlopai,
aʼ józan erkölcsnek szelíd ösvénnyeit,
láb alá tapodták kegyes törvénnyeit
aʼ mennybűl leszállott örök Bölcsességnek,
eggyetlen dajkáit aʼ köz emberségnek.
Aʼ gazdag bőségnek bájos kebelében,
ʼs aʼ puhító kéjnek mirígyes ölében,
nagyra lett lelkeket mély álomba lejtvén,
ʼs felséges tisztyeket könnyen elfelejtvén,
mérték nélkűl űzték rendetlen kénnyeket,
ʼs az erkölcsrongáló gyönyörűségeket.
Nem ügyelt már senki aʼ Hazaʼ javára,
hanem csak házának dölfös pompájára,
feláldozván ennek mind az igazságot,
mind aʼ keresztényhez illő jámborságot.
Nem volt már szeretet nemes társaikhoz,
sem irgalom bennek pór jobbágyaikhoz.
Mint aʼ gyenge nádszál minden szellőcskére,
úgy hajlottak ők is minden intésére
aʼ sokfelé vonó rút pártoskodásnak,
melly bizonyos annya aʼ végső romlásnak.
Óh! az illy iszonyú méltatlanságokra,
ʼs vad népekhez illő alacsonyságokra
az Egek mindenkor ostorral felelnek!
Mint mikor aʼ felhők tornyonkint felkelnek
gőzölgő színérűl aʼ hevűltt vizeknek,
vagy mély völgyeibűl aʼ ködös hegyeknek,
ʼs aʼ sebes szélvésznek érkezvén szárnyainn,
hamar elterjednek az égnek bóttyainn.
Bús homály földi be aʼ zöld környékeket;
magos habok dúllyák aʼ kék tengereket;
aʼ szélnek forgási tölgyeket irtanak,
vad ütközettyei tornyokot rontanak;
húllnak aʼ mennykövek aʼ gőgös csúcsokra;
morgással felelnek csattogó szavokra
aʼ kopár hegyeknek szirtes oldalai.
Jég érkezik végre, ʼs érő kalásszai
aʼ gazdag mezőnek aʼ fákʼ gyümölcsével,
ʼs aʼ veteményeknek gyenge seregével
mord csapási alatt itt megsoványodnak,
ott meg üdő előtt sírba homorodnak.
Az elréműltt lakos, bűneit vádolván,
ʼs feje felett kezét egymásba kúcsolván,
jaj szók köztt sirattya enyészni kincseit,
éhen haldoklani kedves gyermekeit.
Így ütött Szolimán veszendő népünkre,
így árádt ki hadgya termékeny földünkre!
Péterʼ vára ʼs Újlak hatalmába jutván,
ʼs népével Mohácsig gát nélkűl felfutván,
porba tapodta itt színét Nemzetünknek,
ledúlta virágját nevedék fényünknek.
Vonny fátyolt, óh Músám, eʼ gyászos esetre!
Nem tekínthet magyar eʼ bús ütközetre,
aʼ nélkűl, hogy szeme könybe ne borúllyon,
jó szíve keserves búnak ne indúllyon.
Hamar elérkezett Szolimán Budára,
honnan embertelen parancsolattyára
fegyveres népei szerteszét futottak,
ʼs dühös marhák gyanánt öltek, pusztítottak.
Valamerre mentek eʼ gyilkos seregek,
nyomokban látszottak aʼ sok füstfellegek
aʼ gyújtott falukbúl égig tornyosodni,
aʼ roppantt várasok porba homorodni.
Halálra hurczolták aʼ réműltt pórokot,
kik védni akarták vékony vagyonnyokot.
Haltak lábok alatt aʼ gazdag vetések,
egész Édent rontván majd minden lépések.
Aʼ hová tekíntett szeme aʼ Magyarnak,
újjúlását látta aʼ puszta zavarnak,
mellybűl az Alkotó kivonta földünköt,
ʼs utánna az elme számtalan telkünköt.
Ott kastélyok égtek, itt tornyok roskadtak,
mellyekrűl aʼ lángok még tovább áradtak.
Rakásra süllyedtek aʼ rablott templomok,
pusztán veteredtek az árva klastromok.
Csak az eggy erdőknek ernyes rejtekei
voltak még azoknak menedékhelyei,
kik meg nem óhatván dúzs keresménnyeket,
kíméllni akarták tengődő élteket;
de áh! itt sem leltek óhajtott oltalmat!
Hasztalan koldúltak szegények! irgalmat
térgyeikenn állva aʼ mord ellenségtűl,
ki elragadtatván aʼ vak dühösségtűl,
még az erdőköt is körbe rekesztette,
ʼs átkutatván, tűzzel porrá emésztette.
Falkánkint űzte ki azutánn népünköt,
hogy lakossaitúl megfosztván földünköt,
védetlennek tegye aʼ Magyar Nemzetet,
szolgákkal megtömje aʼ Török mecsetet.
Itt magzattyok utánn az anyák jajgatván,
amott aʼ gyermekek annyokot siratván,
itt aʼ nők kesergvén eltüntt férjeikért,
amott aʼ leánykák hű szeretőikért,
még aʼ bús férjfiak megrázván lánczokot,
hasztalanʼ forralták titkos bosszújokot,
csoportonkint mentek az örök rabságra,
sívó zokogással nézvén az országra,
mellynek kebelében jobb sorsra születtek,
ʼs áh! soha nem képzett vészre neveltettek.
Lelkeknek gondolnád halavány nyájokot,
kik csak most hagyván el testborítékjokot,
Hermestűl űzetnek Cháronʼ csónokjához,
ʼs innen mord Plútónak kormos kapujához.
Aʼ Királyné utánn színe Nemzetünknek
ʼs maradék falkája fegyveres népünknek
réműlve szaladtak Posonyʼ várassába,
aʼ rabló Töröknek erősb hatalmába
kerűlni engedvén ingatlan javokot,
ʼs futásra nem termett temérdek nyájokot.
Aʼ pogány seregek gátra nem akadván,
ʼs Balatonʼ taváig hamar kiáradván,
kénnyekre töltöztek az életházakbúl,
csúf játékot űztek az erős várakbúl.
Csak Marótnál leltek Magyar vitézeket,
kik megállították ügyekezeteket;
de hozzájok képest felette kevesek,
ʼs győzedelmeskedni nem lévén képesek,
áttörtt sánczaik köztt kard alá vonattak,
ʼs jeles hűségekért felmészároltattak.
Tudgya, mi lett volna haldokló Honunkbúl,
ha dühös Szolimánt elpusztúltt lakunkbúl
eggy török barátnak
1 [VF] Zelebis nevű Calendernek.
vásott bajnoksága,
kinek szava utánn fellázúltt országa,
ki nem hítta volna zavartt Ásiába,
hogy vissza hurczollya előbbi jármába.
Akkor Apollónak öntött formájával
Herculesʼ képét is elvitte magával,
mellyeket valaha dücső Mátyásunknak,
ékesítésére legfőbb várasunknak,
Tráguri Jakabnak formált mestersége.
2 [VF] Lásd Nicolai Schmitth Imperat. Ottoma. Tom. I. pag. 123.
De aʼ vad Töröknek bamba kevélysége
nem volt képes élni sem diadalmával,
sem tőlünk elhurczoltt gazdag prédájával.
Dajkáló Angyala nevedék Honunknak,
bölcs igazgatója nemzeti sorsunknak,
szemlélvén ezeket mennyei székébűl,
ʼs kitörűlvén könyét kesergő szemébűl,
sínlő Nemzetünknek fennmaradt Naggyait,
kik eggyütt siratták temérdek kárait
aʼ fénybűl homályba lesüllyedtt Hazának,
aʼ nélkűl, hogy nem rég keltt boldogságának
legázoltt virágját lábra segíthetnék,
vagy csak az utólsó vésztűl megmenthetnék,
sok jó sugarlással kegyesen nyugtatta,
ʼs végre szíveiket illy szókkal biztatta:
„Ne haggyátok csüggni jó reménységteket!
Nem engedem veszni ősi fényeteket.
Aʼ Mohácsi hadnak éretlen buzgása
ne legyen földünknek utólsó romlása!
Elviszi Szolimán Hazánkʼ dücsősségét,
elviszi népünknek ősi vitézségét.
Nézzétek, melly gőggel diadalmaskodik?
ál szerencséjében miként nyalkáskodik?
melly büszkén kérkedik Herculesʼ képével,
mint híres erőnknek ragyogó jelével?
Apollónak mássát nem tudván böcsűlni,
mivel aʼ vadságbúl ép észre serdűlni,
aʼ kegyes Músáknak kies kebelében,
annyi mint puhúlni, buta törvénnyében.
Lesznek még eggykorig magyar pártossai,
kiket arra birnak igértt oltalmai,
hogy felekre osszák Hazánknak Naggyait,
ʼs felvirágzásának halasszák napjait.
De súlyos jármábúl gőgös hatalmának
keze alá jutván kegyes Austriának
végtére Nemzetünk, ismét virágozni,
ismét erejére fog majd lábbadozni.
Eʼ Felséges Háztúl hűven dajkáltatván,
ʼs új veszéllyeibűl többször kivonatván,
ismét fényleni fog újjúltt dücsőssége,
tündökleni neve, nőni vitézsége.
Végre eggy Főherczeg, mint Nádorispányunk,
Atyánk, Kórmányozónk, Bírónk, Kapitányunk,
tökélletességre viszi majd fényünköt,
mellyre segíteni omló Nemzetünköt
dücsősséges nevű Ősei kezdették,
mihelyt kórmányunkot kezeikbe vették.
Át fogja szép esze látni JÓSEFÜNKNEK,
mert neve JÓSEF lessz eʼ bölcs Herczegünknek,
hogy hazaszerető eggy Nemzet sem lehet,
sem virágzásában előre nem mehet,
melly anyanyelvével belső kórmánnyában,
törvényszékeiben, köz oskolájában
élni nem ügyekszik, haltt nyelvvel kínlódván,
vagy olly idegennel fonákúl bajlódván,
melly kül nevelőktűl, fénnyének vesztére,
ʼs örökös Urának nagy rövidségére,
aʼ külső erkölcsnek vak imádásával,
aʼ honinak pedig nyers útálásával
öntetik szívébe az ifiúságnak,
mellybűl gyámolokot reméll az országnak.
Láttya majd Londonnak fényes példájábúl,
Franczia országnak hatalmasságábúl,
hogy aʼ művelt elme annya nagy fénnyeknek,
anyanyelvek pedig dajkája eszeknek;
és hogy soha olly nép fel nem jut sorsokhoz,
melly, hogy betörhessen aʼ tudományokhoz,
mellyekkel amazok töstént ösmerkednek,
mihelyt aʼ bőcsőbűl lábra verekednek,
idegen nyelveket kénytelen tanúlni,
ʼs csak zöld vénségében kezdhet okosúlni.
Átláttya majd azt is, hogy hadi népünknek,
ha védője kíván lenni Nemzetünknek,
nem elég ragyogni vitéz merészséggel,
hogy megütközhessen ollyas ellenséggel,
ki aʼ Nemzeteknek Történeteibűl,
ʼs aʼ Tudományoknak kincses szekrényibűl
számtalan sükeres hadi fortélyokot,
új sánczolásokot, hasznos szerszámokot,
aʼ tartományoknak legkisebb szugait,
aʼ folyó vizeknek kígyó járásait,
aʼ hadi műveknek számos ágaival,
ʼs aʼ táborozásnak minden titkaival,
hadi oskolákban serényen tanúlván,
ʼs kis korátúl fogva ezekben aggúlván,
kénnye szerínt játszik amaʼ seregekkel,
kik aʼ harczban élni nem tudnak eszekkel.
Láttya mind ezeket sok jeles példábúl,
ʼs kiemeli végre méltatlan porábúl
korcsos fiaitúl megvetett nyelvünköt,
ʼs jobb lábra állíttya hadi seregünköt.
Akarjátok tudni, érdemes Hűveim!
mikor tellyesednek jövendöléseim?”
így folytatta szavát Angyala Földünknek
egybegyűltt színéhez akkori Népünknek;
„íme! jelt is adok, mellybűl onokáink
lássák, hogy enyésznek vészes nyavalyáink!
Aʼ Bánáti résznek eggyik falujában
3Sinitza aʼ neve.
lelnek majd eggy képet aʼ földnek gyomrában,
melly Herculest fogja rézben ábrázolni.
Szent Györgyi Kiss Antal4Torontál Vármegyének Assessora.
meg tudván fontolni,
hogy híres Istene az ó vitézségnek
legkiváltabb illik eggy Főherczegségnek
eggy Nádorispánynak kórmányzó kezébe,
oda ajánlya majd JÓSEFÜNKʼ kedvébe.
De Nádorispányunk őtet levelével
ʼs eggy gyűrűn kövekbe foglaltt Nagy Nevével
emlékezet gyanánt megajándékozza,
ʼs Herculesnek képét Hazánknak áldozza,
Szécsényi Ferencztűl szerzett könyvházába;
visszatérítvén így mássát aʼ Hazába
annak, aʼ mit elvitt Szolimánʼ vadsága,
ʼs böcsűlni nem tudott negédes vaksága;
ʼs még itt sem tekíntvén tulajdon fénnyére,
hanem csak Honunknak dücsőítésére.
De puszta jelével aʼ szín vitézségnek
nem vet JÓSEF határt aʼ kegyelmességnek.
Majd törvényt is szerez kellemes nyelvünkrűl,
ʼs levonván majomnak nem termett népünkrűl
kölcsön vett zubonnyát hajdani Rómának,
magyarúl viteti ügyét aʼ Hazának;
aʼ vitéznek pedig oskolát állíttat,
mellyben Nemeseinknek útakot simíttat
megtanúlására aʼ bölcs bajnokságnak
szinte közepetténn ʼs nyelvénn az Országnak.”
Így szóllott az Angyal. Egek segítsétek!
Hazánknak eʼ Gyöngyét sokáʼ éltessétek,
hogy, aʼ mit elkezdett nemes kegyességgel,
végbe is vihesse bajnok serénységgel.