HOGY Szatirát írok, ʼs nem vén kofa módra szidalmat
ʼS betsmérlő tsevegést; nyilván meg mondom előre.
Böltsnek ugyan feddésem előtt nem kellene tzégér:
Ám de kevés van még tudományt kóstolta Hazánkban,
Aʼ kinek agy-koponyájától meg-várni lehetne,
Hogy szatirák, ʼs kofaʼ szitka között választani tudgyon.
Sőt ha tud-is, rosz szíve legottʼ szidalomnak itéli,
Aʼ mi nyomósb szókkal magyarán meg-feddi hibájit.
ÓH! te szelíd Músákʼ kebeléből emberi szívre
Olly drágán tsepegő ʼs érzékenységre fel-óldó
Isteni Víz! adgy nékem erőt, hogy drága Hazámnak
Elmésebb részét nevető intéseim által
Arra vigyem, hogy fegyvereit mind egyre le tévén,
(Mellyekkel, mikor Európán komor elme-setétség
Ül vala, egymásnak hírét aʼ kurta Tudósak
Vesztegeték,) gyönyörű tzéllyát köz erővel igyellye.
NEM történtt esetek, de nem agy-kőltötte mesék is,
Aʼ miket írandok. Mélly álom volt vala rajtam,
Aʼ mikor eʼ jelenést láttam; ʼs mivel éjjeli látás
Nappali kép nélkűl soha nem támadhat eszünkben,
Álom ígazságnak tánʼ leg-jobb volna nevezni.
SZENDEREDÉK; ʼs amaz égi babák, kik Morfeus Úrnak
Vártt jel-adása szerínt szemeinket gyenge kezekkel
Zárlani, ʼs elménket, hogy könnyen fel ne otsódgyunk,
Tündéres pepetséléssel múlasztani szokták,
Aʼ tollas szekerenn egy súgár hegyre vivének.
Aʼ hegynek tetején talabor pásintra fel-épűltt
Szép templom ragyogott: azutánn olvastam az írást,
Melly kapuján tudtomra adá, itt lakni Apollót.
Eggy kevesé meszszebb néhány ház álla körűltte,
Hol tzitarás Fébusʼ szorgalmas Húgai laknak.
Aʼ palotákʼ szép rendgye között el-hintve kerengtek,
Vagy leveles tser-bóltok alatt mélly gondba merűlvén,
Írtanak aʼ Daliák; míg egy nagy falka Tudóskák
Nagy hahotálás köztt egy helyről másra bolyongtak.
Meszsze valék tőllök, ʼs már is füleimbe zuhantak
Aʼ riadó lármák: Márst vélted volna tsatázni!
ʼS hogy közelebb léptem, hihetetlen tsúf tsuda! szintén
Három Grammatikust, láttam, mint verte, pofozta
Aʼ dühödő dandár; láttam, mint tépte le róllok
Aʼ pipes öltözetet, mellyben aʼ végre jövének
Eʼ tudományʼ árnyéka utánn nagy füttyel enyelgő
Nyájhoz, hogy ragyogóbb köntösben szólni tanúllyon.
„Jól esik!” így szóllott egy bajszos Pára megettem;
„Grammatikus minek aʼ született és tiszta Magyarnak?
Mintha Magyar fets könyve kivűl még annyaʼ tejével
Szopta saját nyelvén igazán nem tudna gagyogni.
Könny, köny, után vagy utánn mind egy; kiki mondgya vagy írja
Íze szerint; ʼs szabadon bánnyék nyelvével akárki.
Van faluról faluig tág út; és aʼ ki Hazánkban
Mind ezeket ki-szabattatván, egyenesre vonatni
ʼS aʼ görönyöst, gödröst meg egyengettetni akarná,
Vaj! mi kobak velejű, melly ostoba volna előttem!
Aʼ kinek aʼ rögös út nem tetszik, fekve maradhat
Fűltt kulyibájában: úgy szintén, aʼ ki talántán
Régʼ anya-nyelvünkben nem akar szenvedni göröngyöt,
Szép sima nyelvre szokott ajakit száraszsza deákúl.
Gautiert,
1Esméretes még anya-nyelvünkön is már Gautier Úrnak az ő könyve: az Útakʼ és az Útszákʼ építtéséről.
Grammatikust mind el kell űzni pokolba.”
ERRE ijedtt szívvel szaporán más félre osontván,
Boldog Egek! mondám, melly roszsz itt könyveket írni,
Mellyek az ízlésnek rögeit jobbítani kezdgyék.
Aʼ tulipánʼ gyökerét házúl aʼ torma-kukatznak,
Aʼ ragyogó súgárt aʼ baglyokʼ sanda szemének,
Annyi valójában, mint már aʼ helytelen ízben
Meg-rögzött agynak nyílást aʼ szépre javallni.
MÍG ezeket titkon, ʼs lelkem keseredve morognám:
Íme! megʼ új jelenés; még durvább, mint az előbbi.
Noszsza tehát író táblámat kézbe ragadván
Tsendes Apollónak bé-zárlott temploma mellé
Állapodom, hol mindeneket fel-jegyzeni kezdék.
Egy tenyeres Kőltő mérsékeltt lábbal elejbe
Megy vala aʼ dühödő ʼs aʼ grammatikára fel-indúltt
Nyájnak – Karjairól eggy ostor függe; nyakában
Bő kosarat hurtzolt gyömbérrel rakva; fejében
Régi sisak mozgott; ʼs kiabál vala: félre Tudóskák!
Én magam is láttam kosarát; friss, illatos, ízes
Fűszereket hordoz; kár, hogy sok borssal egyíti.
Hogyha köszöntötték, bottal fenyegetve fogadta,
ʼS azt akará, hogy grammatikát, ʼs lábakra szorított
Verseket írni, görög vagy római módra, tanúllyon,
Aʼ ki Poétaʼ nevét méltán hordozni akarja.
Erre ki száll aʼ tserfa megőll egy élemes Író;
Újjairól nagy trombita függ, ʼs viadalra ki hívja
Aʼ kosaras Daliát. Veszekednek. Nézi azonban
Aʼ viadalt aʼ tsürhe tsoport, ʼs markába katzagván,
Hátrább vonnya magát. Aʼ trombita ʼs képtelen ostor
Ollyas két eszköz, mellytől kiki meszsze lopódzott.
SZÜNT vala már aʼ hartz, mikor aʼ pállyára sietni
Aʼ leveles tser-bóltok alól, ʼs méregre hevűlni
Eggy Ifjút láttam. Tódúlt aʼ szikra belőlle.
Mint mikor aʼ gyántás tüzeket testébe fogadván
Aʼ szigetenn álló, tő vagy másféle hegyekre
Szintʼ azokat megmeg szikránként viszsza suhíntya.
Eggy öreg Úr kérlelve szaladt, mint attya, utánna,
ʼS viszsza voná, intvén, hogy imilly viadalra ne kellyen.
„Nem! neki mék:” úgy mond. „Meg látom, mennyire érhet
Nyílaival pántzélom alá eʼ meszsze-hagyító!”
2 έχήβσλοζ.
Szóll vala, ʼs dárdáját gyömbér-kosarára szögezte.
Ám de ki fáradván Kőltőnk az előbbeni hartzban,
Vagy meg is esmérvén, hogy fűszert borssal egyítve
Aʼ gyengébb száj-íz nem kedvell, viszsza vonódott.
Végre kezet fogtak; ʼs aʼ mint egy Músa, le nézvén
Ablakiról, eʼ Bajnokokat békélleni látta:
Tapsola, ʼs meg szóllalt, illy bölcs intésre fakadván:
„Kedvesim! illy végét nagy örömmel nézem előbbi
Rosz viadaltoknak. Mí Músák, tsendes Apolló,
Szinte miként tudományink is, valamennyi kezünkből
Emberi Nemzetnek bizonyos hasznára ki forrad,
Nem de szelídeknek szoktunk mondatni? Szelídség
Nélkűl aʼ tudomány bé nem hat az emberi szívre.
Íme! kiket most is gyengébb ízlésre vezetni
Tísztelet érdemlő szívvel törekedtetek; aʼ mint
Aʼ viadalt hahotálás köztt szemlélni megúnták,
Szintʼ azon útra megint seregenként viszsza menének,
Mellyet előbb jártak, ʼs egy rögről másra tsiszamnak.”
MÍG ezeket mondá, hozzám közelíteni láték
Egy pitziny állású Könyvszerzőt. Keskeny ölében
Két piperes bábot katzagás köztt visz vala: eggyik
Frantzia rántzra szabott köntösben bajszos ajakkal
Szittyai ábrázat; de viszont aʼ másika zsíros,
Rántztalan és rongyoltt katzagányban egy nagy Olasznak
Fel-porozott, fürtöltt, mosdott és drága kenettől
Illatozó feje volt: tetején egy kutsma lepenygett.
El sietett véllek Fébusnak temploma mellett,
ʼS rʼám tsak alig nézvén, egy pázsit dombra kutzorgott.
Nagy katzagási között tsúfságból hányta, vetette
Aʼ jövevény köntösbe szorúltt vad Szittyai képet;
Míg az Olaszt apolási között mellyére szorítá.
El nevetém magamat, ʼs azt mondám néki: Barátom!
Hogyha ezen bábok meg tudnák nyitni beszédre
Szájokat; és ha ruhájához mérsékleni kezdné
Nemzeti nyelvét is mindegyike: valld ki, szeretném,
Mellyike fog szebben szóllamlani? Szittyai bábod,
Hogyha szavát köntösse szerínt mértékre veendi,
Énekel: és Olaszod lebegő katzagányaʼ szabású
Hangjaival tsak nyögve hörög, ʼs két részre botorkál.
MONDÁM, ʼs egy dominós Író el szárnyal előttünk,
ʼS aʼ Daliákra siet, kik amott könyvekbe merűlvén
Aʼ hidegebb árnyékok alatt munkájikat írják.
Minden alak nélkűl kiki esmérhette. Kezében
Hord vala egy veszszőt, mellyel ki tsapíntani kezdé
Aʼ Daliák ruha-rántzaiból, (sértéssel-e, vagy sem?
Nem tudom) aʼ porokat; mellyekből, aʼ ki halandó,
Bár ha akarná is, meg nem tisztúlhat egészen.
Azt látám egyedűl, hogy emeʼ ki-ütötte porotskák
Többnyire mind dominójának gallérira estek.
Köntösöket, ha ki aʼ ruha-port nem akarja magára
Ejteni, sokkal jobb gyengén simogatni kefével.
ILLYEN gondolatim voltak, mélly gondba merűlvén
Aʼ gyönyörű tudományok iránt, mellyeknek ezernyi
Bús akadályok köztt kell átal törni Hazánkban:
ʼS mint mikor aʼ vad kan, húsosb tagjába lövetvén
Aʼ kerek ón, röfögésre fakad, ʼs tajtékos agyarral
Kergeti gyilkossit; kiki tsővjét hátra hagyítván
Meg szalad aʼ kan előtt, ʼs aʼ súgár fákra törekszik;
Úgy üget egy dühödő Bajnok Rozinante szabású
Barna lován, ʼs aʼ tsürhe Tudós fut előtte tsatánként.
Régi papírosból tapaszoltt sisak álla fejében,
Mellyre tüzes színnel jövevény neve fel vala írva.
Melly-vasa nem lévén, posztó-katzagányka lepenygett
Tarka szakállával bé-kerteltt büszke nyakából;
ʼS minthogy most lovagolt, Spanyolokʼ módgyához igazlott
ʼS elme-negédségtől duzmadtt bugyogója ki látszék
Főldre folyó köntösse alól, aʼ mellyel egyébképpʼ
Aʼ szem előll külföldi nemét el szokta takarni.
Lába harisnyásan; sarkantyú lusta tzipőjin;
ʼS eggy iszonyú görtsös villongott barna kezében,
Mellyel háta megé, bal, jobb óldalra, előre,
Aʼ ki tsak úttyában vala, mindenikére hadázott.
Aʼ tsapodár sereg aʼ fa közé mind félre szaladtak,
Honnan az illy szélmalmi vitézt szitkozva nevették;
Ő pedig aʼ Daliákʼ tsendes ligetébe bolyongván,
Egy magos oszlop előtt, melly Ízisʼ tiszteletére
Aʼ közepén fel-emelve vagyon, főt hajtva meg állott.
„Itt, Daliák!” úgy mond, „Dámámnak az oszlopa: ennek
Szolgai hűséget, végső pihegésig imádást,
ʼS tiszteletes hírét mindenképpʼ ójni fogadtam.
Aʼ ki tehát részemre nem áll; ő néki hasonló
Tiszteletet nem hoz: ʼs faragott képének azonnal
Szent fogadást nem tész; azt én görtsösre idézem,
És ha bajúszt nem hord, honnyunkból meszsze ki űzöm.”
SZÓLL vala, ʼs nyergéből szaporán aʼ földre zuhanván,
Aʼ Daliákʼ írási között el kezde fütyészni.
Ám de Apollónak bíró-végzése azonban
Eʼ jelenésʼ követésétől el vonta figyelmemʼ.
Ő palotájából aʼ nagy folyosóra ki állván
ʼS egy gyönyörű Ifjút karjánál fogva vezetvén,
(Aʼ Szeretet vala; Főbusnak mennybéli követtye,
Húgainak szeretője, tsalárd Szerelemnek az ötsse,)
Vállra folyó fürtös hajazattyát három izromban
Meg rázá, ʼs ajakit vépképpʼ illy szókra fakasztá.
„Menny, Szeretet! ʼs vidd el végzésemet ott amaz ernyős
Tölgyek alatt író Daliákhoz. Szálly el ezektől
Osztán aʼ tsapodár ʼs egy helyről másra bolyongó
Nyájhoz is. Eʼ hagyományt, mond nékik, küldi Apolló.
Aʼ kosaras Kőltő aʼ három Grammatikussal:
Aʼ tenyeres Ragyivák, kik az ő kosarára rohantak;
Aʼ dominós ʼs aʼ bábjaival katzagásig enyelgő
Férjfiak, aʼ Daliákʼ seregéhez viszsza vonódván,
Üllyenek ott veszteg, ʼs dolgozzanak eggyes erővel.
Húgaim el-zárlott palotáikat újjra ki nyitván,
ʼS aʼ Szeretetʼ nemes íveivel mind egybe tsatolván
Szíveiket, mihelyest majdmajd aʼ durva tsatázás
Meg szünik eʼ bértzen, megmeg hozzájok örömmel
Szállani, ʼs véllek örök frígyet támasztni fognak.
Aʼ tsapodár nyájnak mond meg: hogy néki közöttünk
Nints helye; hogy piatzunk nem tsap-szék, nem vita-pállya;
Hogy fene villongás nélkűl aʼ völgybe vonódgyék,
ʼS ottan előbb készítsse magát, mint illik, az erkölts
ʼS aʼ tudomány által pajtásságára szelídebb
ʼS válogatott Daliáimnak, kik tsendesen írnak.
Aʼ spanyol ízt el-nyelte Vitéz őrt állva maradgyon
Aʼ hegy alatt, ʼs aʼ közre jövő munkákat itéllye.
Aʼ miket ő le gyaláz, mind jónak, szépnek, igaznak;
ʼS aʼ miket ő fel emel, mind rosznak, rútnak, avúltnak,
ʼS álnak itéltessék. Ezeket végezte Apollo.”
Erre ki tsappantván szárnyát, le repűle sebessen
Aʼ Szeretet ʼs aʼ válogatott Daliáknak elejbek
Állapodék. Kiki főt hajtott; ʼs meg örűlve fogadták
Aʼ hagyományt; ʼs azokat, kik az ütközetekre közűllök
Avvagy egyébb okból ki futottak, viszsza idézték.
Aʼ spanyolos Magyar is, szállván Rozinante lovára,
Viszszavonás nélkűl ki-szabott tisztyére vonódott.
Ám de az eggyikről aʼ másik helyre bolyongó
Nagy sereg aʼ Szeretetʼ szava által tűzbe hozattván,
Mint mikor aʼ sáskák iszonyú zúgással az égből
Aʼ napot el-takaró falkákban rendre le tsapnak,
Fel riad egyszersmind, ʼs bongó zajgással Apollóʼ
Szent palotája felé aʼ föbb ösvényre zuhanván,
Meg lepi aʼ palotát, ʼs szitkok köztt dúlni akarja.
Eggyike rʼám nézvén, ʼs bottyát fel-emelve: „mit irkálsz?”
Kérdezi; „dúlni segíts, vagy menny!” Egy másík azonképpʼ,
„Noszsza felelly szaporán:” úgy mond, „tábládba mit irkálsz?”
Én? Szatirát írok. „Mi az őrdögöt?” Avvagy az Úrnak
Nyelve szerínt Feddést. „Kire azt?” Az Urakra, kik éltökʼ
Napjaiban keveset dúlván aʼ könyveket, írnak,
ʼS zab szüleményekkel Pindust fel dúlni akarják.
Erre reám fordúl az egész tsata. „Noszsza tiporjuk
Eʼ szatirás fene lelket agyon!” melly szóra fel ütvén
Bús fejemʼ, álmomból fel ijedtem: ʼs íme! Apollóʼ
Bértze helyett magamat bé korlátozva találtam
Egy vadon erdőben; ʼs nézvén két részre, körűlttem
Emberi képekben vadakat villongani láttam.