Insula eram leporum, nunc insula fio leporum.
Rekedtt homállyábúl aʼ hő éjszakának,
ʼs izzasztó ölébűl darabos álmának
hamar ki akarván ragadni földünköt,
nyitogatni kezdte hunyorgó szemünköt
aʼ pirúló hajnal szürke világával,
ʼs víg napot hirdetett szép mosolygásával.
Kibújt aʼ kűl váras gőzölgő vaczkábúl
az üdőt visgálni keskeny ablakjábúl,
ʼs még felöltögette köznapi ruháját,
kiszabta magában eʼ napra munkáját.
Aʼ sok mesterember elkezdett pözsögni,
ʼs meghűltt műhelyébe dolgához sürögni.
Aʼ kertész szekerek verset csikorogtak
aʼ tejárosnékkal, kik szörnyen miogtak,
besietvén eggyütt aʼ zöld piaczokra.
hová az éhes nép öszvefut szavokra.
Emelkedvén aʼ por, vegyűlt aʼ párával.
melly aʼ házak között mirígyes szagával
gyarló életünköt mind megvesztegetné,
ha jótévő napunk el nem széllesztgetné.
Azutánn lassankint tompa zaj született,
ammint aʼ bongó nép sokfelé sietett
tanácskozás között kalmárkodására,
vagy szűk élelmének egyéb forrására.
Áh! sokkal boldogabb, így szóllék magamban,
nem nyughatván tovább aʼ zajtúl ágyamban,
aʼ mezei élet amaʼ helységekben,
hol mint szinte annyi kies Édenekben,
aʼ mértéklett vígság aʼ szép csendességgel,
aʼ dúzs bővelkedés aʼ jó egésséggel,
eggyügyű magzati aʼ szent Természetnek,
minden jó alkotmányt örömre ihletnek.
Itt aʼ sebes hintók éjjel nem zörgenek,
sem az irigy kofák reggel nem pörlenek.
Csendesen hajtyák be estve aʼ csordákot,
csendesen kezdik el más nap aʼ munkákot.
Csak aʼ fülemile fütyűli jajjait,
mihelyt az éjfélnek érzi homállyait,
úgy szenderítgetvén aʼ fáradtt pórokot,
mint aʼ dalló anyák pólyás magzattyokot.
Illy gondolatok köztt addig andalgottam,
még aʼ Dunaʼ partyánn oda nem jutottam,
hol aʼ révhajóba be szokták azt venni,
ki aʼ Nyúlszigetbe át ügyekszik menni.
Szinte két Asszonyság ült aʼ dereglyébe,
ajándékot nyomván aʼ révész kezébe,
ammint oda érvén, kedve jött szívemnek,
hogy velek keressek derűlést fejemnek.
Nagyságtoknak, mondám, úri kegyelmébűl,
eʼ kies szigetnek bájoló keblébűl
én is óhajtanék vonni mulatságot,
ʼs ösmeretségekbűl édes boldogságot.
Vezér nélkül úgy is, látom, szűkölködnek.
Karjaim, még élek, méltán gőgösködnek,
Ha illy Szépségeknek hű szolgálattyára,
ʼs úttyoknak lehetnek oltalmazására.
Egymásra tekintvén hunyor pillantással,
engedelmet adtak furcsa mosolygással,
hogy aʼ Dunaʼ ágánn velek átmehessek,
ʼs mulatságaikban kívántt részt vehessek.
Közepénn az eggyik életeʼ korának
ʼs legcsínosb karjában volt asszonyságának.
Derűltt volt homloka, átható látása,
felséges termete, győző mosolygása,
ʼs mikor bölcs beszédi szűz hangú torkábúl,
szép fogai közűl, ʼs piros ajakábúl,
méz-csermelye gyanánt fülembe pörögtek,
ʼs innen bájolással szívembe gögyögtek,
balsamos illatot véltem friss rósábúl,
ʼs musikát gyöngyöknek folyni két sorábúl.
Aʼ másik ellenben virgoncz menyecskének,
ʼs virágjában látszott lenni életének.
Belső elégedés ragyogott képébűl,
szín öröm kacsongott mosolygó szemébűl,
nyájasság édelgett bájos beszédgyében,
tánczoló könnyűség minden lépésében.
Aʼ kies Szigetnek átjutván partyára,
aʼ korosabb Szépnek bámúltam szavára,
ki sétálás közben így szóllott Öccséhez:
Elértünk Thalía! mulató helyéhez
Jósef Főherczegnek, ki aʼ Magyarokot,
ʼs aʼ velek eggyesűltt szomszéd Országokot,
mint Nádorispánnyok bölcsen igazgattya,
ʼS édes atya gyanánt ójja, ápolgattya.
Eddig eʼ Szigetre gondot én viseltem,
mert már akkorában méltó helynek leltem
az emlegetésre aʼ Történetekben,
mikor aʼ mellette fekvő vidékekben
amaʼ híres Scythák gyilkoltak, égettek,
kikbűl aʼ mostani Magyarok születtek.
Lesekben gyanítván azokot állani,
kiket járom alá kezdettek hajtani,
ebbe úsztak ők át gyors paripáikkal,
ebben osztották fel gyenge társaikkal
harczok által szerzett gazdag zsákmánnyokot,
ʼs jövendő sorsokrúl jobb bizodalmokot.
Majd azutánn mikor letelepedtenek,
ʼs az igaz hit által megszelídűltenek,
az egész környékre kitörtt Onokáik,
ʼs mikor aʼ rend, mellybe szedettek csatáik,
megszülte végtére kegyes kormánnyokot,
ʼs fényre segítette nemzeti sorsokot;
eʼ sziget is felkelt vad állapottyábúl,
felékesíttetvén kegyes jóvoltábúl
aʼ nem messze lakó Magyar Királyoknak,
ʼs aʼ mellettek forgó főbb Uraságoknak,
nagy monostorokkal, ékes templomokkal,
gyönyörű kertekkel, nyári lakásokkal.
Virágját azonban jobbúló sorsának
főkép köszönheti Negyedik Bélának,
ki aʼ Pesti hegyenn választván lakását,
ʼs megszülvén ez által Budaʼ ragyogását,
ezt is fényre hozta bő adománnyával,
ʼs különös szentségű Margit leányával.
Itt viselt eʼ szent Szűz szerzetes életet,
itt mutatott sokszor buzgó szeretetet
már imádságiban mennyei Attyához,
már jó tetteivel felebaráttyához;
önnkint felkeresvén aʼ nyavalyásokot,
sʼ tehetsége szerínt enyhítvén bajokot.
Sem egésségének szokott gyarlósága,
sem aʼ rossz üdőknek vad mostohasága
nem volt képes őtet attúl tartóztatni,
aʼ mit buzgó szíve gondolt kivántatni
aʼ jó kereszténynek kötelességéhez
sʼ aʼ jó szerzetesnek magosb szentségéhez.
Itt dicsérték Istent Szent Ferenczʼ fiai,
itt Szent Domonkosnak szerzetes lyányai,
férjfi magzatival eʼ buzgó Atyának,
versengve hódolván szent regulájának.
De áh! az üdőknek mostohaságai,
ʼs aʼ Magyar Nemzetnek viszontagságai,
mellyek az Országnak vészeket szerzettek,
eʼ kies helynek is bús véget vetettek.
Óh boldogtalan Harcz, pokolnak fajzattya,
mindennemű rossznak útálatos attya!
meddig vetsz még gátot amaʼ kiességnek,
melly mint nevelője aʼ köz kegyességnek,
remek képművekkel, szép épűletekkel,
érzékeny dalokkal, gyönyörű kertekkel
igaz bölcsességre az észt elkészíti,
aʼ vad szívet pedig erkölcsre hevíti?
Akármellyik nemét aʼ rabló barmoknak,
ʼs aʼ közöttünk lakó szelíd állatoknak,
önnön maga ellen nem csalod vitára,
hanem ha szükséges köz fenntartására;
ember ember ellen vélekedésekért,
haszontalan fényért, kis kicsinységekért
fájdalom! úgy bújtatsz, mintha dühössége
volna szent nemének fő kötelessége.
Bajnokok! kik hajdan csak ölni tudtatok,
az emberekʼ honnyán csak pusztítottatok,
ne várjatok tőlem magasztalásokot!
nem érdemletek tik, hanem csak átkokot.
Ezt mondván, elmerűlt bús gondolattyába.
Öccsének is láttam szép szempillájába
az érzékeny könyet gyengén emelkedni,
ʼs gyönyörű orczájánn alá törekedni.
Ne aggódgy, mondá ez, Nénnyének végtére,
vigasztaló csókot tűzvén bús képére;
ne aggódgy, jó Clio! az emberʼ balságánn!
Munkálkodgyunk inkább az észnek országánn,
mellynek már is láttyuk kies bimbózását,
ʼs nem ok nélkűl várjuk fényes virágzását.
Mit segíthetsz rajta könyes panaszokkal?
Nyessük inkább úttyát bölcs oktatásokkal.
Nem vittük-e végbe illyen fegyverekkel,
hogy felhagyván aʼ csúf veszekedésekkel
mindenik Nemzetnek hatalmas tagjai,
ʼs eggy azon hazának negédes fiai,
köz törvények alá hajtsák nyakainkot,
ʼs bírónál keressék kétes jussaikot,
aʼ helyett hogy kiki kardot vont társára,
*aʼ helyett hogy kiki <fegyvert> kardot vont társára,
mihelyt vágyódnia tetszett birtokára?
Aʼ melly jóra birtuk aʼ vad embereket,
arra ne birhassuk aʼ bölcs nemzeteket?
Látom én már, Clió! szűnni aʼ harczokot,
születni helyettek köz alkuvásokot,
mellyek jussaiknak bölcs határt vessenek,
ʼs az örök békének trónust készítsenek.
Vajha ne volnának hiúk eʼ remények!
mondá erre Clio. Még aʼ vélemények
homályosíthattyák aʼ valóságokot,
ʼs még aʼ köz haszonra néző szándékokot
amaz indúlatok jégre vezethetik,
mellyek önn fénnyeket fő jónak nézgetik,
nem lessz addig böcse aʼ köz békességnek;
aʼ harcz alatt nyögni kell az emberségnek.
Végezzük azonban kötelességünköt;
kellessük csendesen bölcs szelídségünköt!
Ne haggyunk elmúlni alkalmatosságot,
mellyel ne nyújtanánk erre tanúságot.
Ím! eʼ szigetben is, mihelyt tiszteleted
gyökeret ver benne, jó hasznát veheted
az ide gyűlendő víg társaságoknak,
kedveltetésére eʼ nemes czéloknak.
Én voltam mindeddig eʼ sziget Músája,
nem lévén szegénynek különös dajkája,
mióta kipusztúlt régi virágjábúl.
De most Nagy Jósefünk kivonván porábúl,
ʼs zártt fokává tévén bölcs mulatságának,
átadom őrzését vídám Thaliának.
Mondgyák, hogy benővén nagy fákkal szélei,
ʼs elkészűlvén egyszer belső szépségei,
megnyittya eʼ jó Úr Pestʼ sʼ Budaʼ népének,
hogy kiki áldozzon benne örömének.
Akkor megduplázván mulatságaidot,
duplázd meg aʼ jóban fáradságaidot.
Vezesd el aʼ gazdát amaʼ szép szőllőhöz,
emeʼ majorsághoz, amaʼ dúzs mezőhöz;
ʼs hozd neki eszébe amaz igazságot,
hogy csak ezek szülnek igaz gazdagságot,
*hogy csak ezek <adnak> szülnek igaz gazdagságot,
nem az arany, ezüst, akármelly országban.
Aʼ Spanyol addig volt ragyogó virágban,
még saját földgyeit gyorsan szántogatta,
barmait nevelte, szőlleit bújtatta.
De mihelyt Perúnak megvette bányáit,
ʼs arannyal megrakván negédes gállyáit,
érczbőséget hozott virágzó honnyába,
ezerféle szükség férkezett nyomába.