Nagy vagy Te, Isten! fő ura, kútfeje
mindennek, a’ mit tár Eged átölel.
Nagy vagy Te, kit számos világok,
udvarod’ éke gyanánt, uralnak.
A’ fényt felöltvén, mint ragyogó ruhát,
sátort feszítesz kék szövevényibűl
a’ bótos égnek; ’s vízzománczal
megmenyezed magosabb vidékit.
A’ fellegernyők grádicsos út gyanánt
várják alattok, hogy puha szárnyainn
a’ szélnek érkezvén, ülésed’
bérczeihez feleredgy szelídebb
színekkel átszőtt domboros ormokonn.
Ott tiszta lelkek mint követek viszik
* Zsk7, 314a: <Hol> Ott tiszta lelkek mint követek viszik
tetszésidet, ’s a’ csillagoknak
lánggomolyékai udvarolnak.
A’ föld’ tekéjét isteni karjaid
tették erősnek súlynyomadékival,
hogy meg ne mozdúlhasson úri
* Zsk7, 314a: hogy meg ne <mozdíthassa semmi> mozdúlhasson úri
végzeted ellen örök helyébűl.
* Zsk7, 314a: <erre vagy arra> végzeted ellen örök helyébűl.
A’ mély vízekben, mellyek az ormokot
már meghaladták, csünt ugyan eggykorig.
Dörgő szavadtúl szétijedvén
elsietett az özön remegve
minden magosrúl: a’ lemerűltt hegyek
* Zsk7, 314a: minden magosrúl: <A’> a’ lemerűltt hegyek
felnyúltak ismét; megtelepedtenek
a’ völgyek ott, hol bölcs hatalmad
hajdani lakjaikot kiszabta.
A’ vízseregnek végre határokot
jegyzett ki újad; partyaikonn soha
túl ők ezentűl át nem ütnek,
* Zsk7, 314a: <túl át nem ütnek ők> / <már ezentűl,> túl ők ezentűl át nem ütnek,
hogy csuda művedet elborítsák.
Most már kegyelmes gondviselő gyanánt
a’ földerekbűl hísz folyadékokot,
mellyek csavargó ágyaikban
átgomolyogjanak a’ hegyek köztt.
A’ sík mezőknek számtalan állati,
a’ hüs bereknek vad nevedékei
* Zsk7, 314b: <’s> a’ hüs bereknek vad nevedékei
e’ friss vizekhez vándorolnak,
szomjadozásokot oltogatni.
A’ víg madárnép illy patakok felett
választ magának zöld levelek között
hajlékot, érzékeny dalokkal
többszörösen felelő nyögésre
győzvén az aggott sziklacsoportokot.
Dúzs fellegidbűl öntözöd a’ magos
bérczeknek ernyes tartományit;
töltözik a’ nevető mezőség
megnyíltt kezedbűl, s illatozó füvet
nyújt a’ baromnak, zöld veteményeket
embernemünknek, hogy kenyérrel
lankadozó erejét naponkint
újítsa, és hogy drága olaj helyett,
melly fényt ’s erőt ád, arczainak komor
szorgalmit elszéllessze borral,
’s édes örömre derítse szívét.
El nem felejtik mennyei harmatid
a’ szál fenyűt is, hogy magos ágainn
a’ gólya bátrabban tenyésszen.
Gondviselésedet a’ ligetnek
kis fái szintúgy, mint Libanon’ hegyénn
a’ czedrusoknak felleges ormai
* Zsk7, 314b: a’ czedrusoknak <kellemetes> felleges ormai
hálával érzik. Víg lakásúl
adtad az ernyeket a’ madárnak
e’ büszke fákonn; hüs töveik között
a’ nyúlnak a’ mély szirthasadékokot;
a’ kecskevadnak legnegédesbb
csúccsait a’ meredek hegyeknek.
Adtál ezekhez rendvezetőköt is.
A’ holdvilágnak fogytai, ’s töltei
részekre osztyák gátolatlan
repteit a’ siető üdőnek.
A’ nap betöltvén nappali tisztyeit,
jól tudgya honnyát alkonyodásinak.
Elterjed erre a’ setétség,
’s megszüli csendesen a’ hüs éjet.
Most már kibúnak számosan a’ vadak
barlangjaikbúl, éheket oltani.
A’ mord oroszlyán’ kölke ordít
ragadományok utánn, kezedbűl
így kéregetvén kegytelen ételét.
Feltámad a’ nap; visszaosontanak
a’ barmok ismét udvaikba;
haggya viszontag az édes álmot
házával eggyütt a’ megerősödött
ember, ’s tenyésző földgyeihez siet,
hol gyors kezével, nyiltt eszével
dolgozik, izzadozik napestig.
Melly sok remek mű, melly csuda templom az,
a’ mit teremtett szent szavad, Istenem!
Melly bölcsen elrendelve függnek
részei e’ nagy Egésznek öszve!
Tárház gyanánt van tömve lakóhelyünk,
gondos kezednek dúzs adományival.
A’ tenger is, melly földtekénket
kék folyadékival átövedzi,
számlálhatatlan halsereget nevel,
aprót, nagyobbat. Játszik ezek között
a’ képtelen nagy vízi állat,
Lívjatan, életadó erődnek
megfoghatatlan czímere. Mind ezek
* Zsk7, 315a: megfoghatatlan <átnézhetetlen> czimere. Mind ezek
tőlled reméllik friss eledellyeket
annak korában. Megnyitod Te
bővenadó kezedet, ’s kegyelmes
szorgalmid által mind megelégszenek.
Rettegnek akkor, hogyha kegyelmedet
távozni érzik tán magoktúl;
’s áh! ha lehelleteket kihívod
szűk mellyeikbűl, sínleni kezdenek,
’s a’ porba, mellybűl szinte csak a’ minap
támadtak, ismét visszatérnek.
Mennyei lelkedet új erővel
* Zsk7, 315a: <Ámde ha> Mennyei lelkedet új erővel
küldöd le hozzánk, ’s számtalan állatok
* Zsk7, 315b: küldöd le <leküldöd> hozzánk, <számtal sok> ’s számtalan állatok
éllednek töstént, ’s árva tekíntete
* Zsk7, 315b: éllednek <ismét> önnkint, ’s árva tekíntete
a’ főldnek új pompára zsendűl.
A’ te dücsődnek, Uram! határit
nem láttya elménk. Drága kegyelmidet
örvendve hinted tarka csoportira
számlálhatatlan rajzatidnak.
Ámde hatalmad is olly csudákkal
díszeskedik, mint bölcsen atyáskodó
jóságod. Ah! eggy dorga tekíntetet
vetsz tán zomok földünkre ollykor,
’s rettenetes remegésnek indúl.
A’ nagy hegyeknek hogyha megilleti
némellykor újad szertelen ormait,
füstöt pihegnek gyomraikbúl,
’s lángra puhúltt köveket nyilaznak.
Még életem tart, tégedet Istenem!
buzgón dicsérlek; még vagyok, énekem
csak Téged’ áldgyon mind örökké!
Óh! ha dicséretimet kegyelmes
névenn veended, mint fog el engemet
a’ szent örömnek kellemetes tüze!
Add Istenem! még azt megélnem,
hogy tehetős apolásid által
e’ szép világrúl mind elenyésszenek
a’ bűnösöknek hűtelen ágai.
Eggy szívvel eggy lélekkel áldgyon
Tégedet így az egész emberség.