Nem volt környékében az egész megyének
aʼ hűségben párja Lekvári Örzsének,
kinek példájából ki-ki átláthattya,
hogy aʼ szeretetet meg nem gátolhattya
még aʼ halálnak is végső veszedelme,
ha egyszer fellobban heves gerjedelme.
Felesége volt ő Lekvári Tamásnak,
ki állapottyábúl egy rosz borotvásnak
egyszerre felszökött legzöldebb ágára,
száz aranyat kőltvén Doktor-kalapjára.
Jobb életet aszszony nem viselt nálánál,
menyországot lelvén kedves Tamássánál,
heroina módra vítt az intrigákkal,
mellyek meg akarták ifiabb mátkákkal
rontani hüségét őszülő urához,
mihelyt felesküdött özvegy zászlójához.
Nem volt neki soha nagyobb mulatsága,
sem olly kacagásra nem fakatt vígsága,
mint mikor békókban látott szép kurvákot,
mikép tisztogattyák aʼ sáros úttzákot
lapáttal, söprövel, toló taligával,
s utánnok aʼ hajdút felemelt bottyával;
azzal fejezvén be édes hahotáit,
hogy így sem írtyák ki Vénusʼ apáczáit,
még el nem égetik mind aʼ bor kocsmákot,
ʼs aʼ lyány kerítésbűl élődő banyákot
Tajtékzott viszontag dühös haragjában,
mikor meghallotta, hogy házastársában
valamellyik férjfi meg nem tud nyugodni,
ʼs tíltott falat után merészel kapkodni.
„Meg kellene, ugymond, elevenen nyúzni,
ʼs irgalmasság nélkűl vasnyársokra húzni
mind az ollyan Basát, ki ősi javával
ʼs eskütt aszszonyának legszentebb jussával
torkát nem szegyenli tömni mátkájának,
hogy eleget tegyen rút kívánságának.”
Utált ő egy szóval minden bújaságot,
ʼs jóllehet egyébkép nagy irgalmasságot
mutatott aʼ hűvebb házi állatokhoz
ʼs kivált aʼ ketreczben hízó kappanokhoz,
olly szörnyű volt még is házas buzgósága,
ʼs aʼ tisztaság iránt biró szilajsága,
hogy nevetve nézte aʼ fattyú romlását,
kinek saját annya nem győzte tartását.
Szerette azonban mind azon dolgokot,
mellyek miatt rútúl üldözött másokot,
ha törvényes uton juthatott hozzájok;
ʼs az ó poétáknak leghiresb mátkájok
nem üzte olly buzgón kies mesterségét,
mint ő Lekvárival hetedik szentségét.
Tudott ő pro domo sua disserálni,
ʼa szent írásban is próbákot találni,
mikor meg akarta mutatni urának,
hogy aʼ házas férjfi életeʼ párjának
köteles megadni szokott debitumját,
mellyért felvállalta örök vinculumját.
Forgott volt egyszersmind aʼ politikában,
mellyel uralkodni kellene házában
aʼ fő hatalomra vágyó aszszonyságnak
megérezvén férje alázó zabláját,
lerázza üdővel nyakárúl igáját.
Sem igen lágy nem vólt kedvezíseiben,
sem felette kemény rendeléseiben,
ʼs ha talán valamit bőltsen megtagadott,
helyette azonnal más kegyelmet adott.
Igy Tamást aʼ borban mértékre szorítván,
ʼs portióját vizzel maga meglágyítván,
megengedte viszont, hogy friss osztrigákkal,
fött vagy sűltt tojással, ʼs mandulás tésztákkal
majdnem fakadásig megtömje horpaszszát;
ʼs ne tán felgerjeszsze az iránt panaszszát,
hogy meg nem vendégli szárító kávéval,
ezt is helyre hozta jó csukoládéval.
Igy aʼ dohányzást is nem interdicálta,
hanem tsak okosan úgy modificálta,
hogy aʼ narcoticus fű helyett napjában
háromszor ha tettzik háló szobájában
aʼ macska tövisnek balsam füstyét szijja,
mellynek tövét Galén férj-hűségnek híjja.
Tudta mindáltal sceptrumát titkolni,
mellynek önkint látzott Tamásunk hódolni,
ʼs mennél szorosabbak letek törvénnyei,
annál jobban nőttek hízelkedései.
Nyakánn aʼ keszkenőt sokszor igazgatta,
ʼs egyszersmind szakállát meg meg czirogatta
*ʼs egyszersmind szakállát <vagy> meg meg czirogatta
Már kezén keresett okokot babrálni,
már hajában tudott hibákot találni,
hogy amazt több izben megnyomogathassa,
ezt pedig markával hátra simitgassa.
Sokszor érzékenyen azt is panaszlotta,
hogy mihelyt ebédgyét végbe szalasztotta,
legottan elfutván könyves szobájába,
mod nélkűl elmerűl botanicájába;
okosan gyanítván, hogy egésségére
tán jobban szolgálna, ha szófa székére
aʼ háló szobában mellé lenyugodna,
ʼs egy vagy két fertályig jó ízűt álmodna.
Éjtszakánkint pedig ugy bujt oldalához,
mint aʼ folyó-virág veszsző-gyámolyához,
mivel felette félt aʼ kisírtetektűl,
ʼs aʼ véres lyányokra járó lidérczektűl.
Átértette ugyan czéllyát aszszonyának
őszülő Tamásunk, de akarattyának
neki sem vólt mindég mibűl udvarolni,
ʼs minthogy mesterséggel ki lehet pótolni,
ʼa mihez az ember nem jut erejével;
ő is csak azon volt, hogy ellenségével,
kinek nem adhatott bajnok feleletet,
tsalfán elkerüllye aʼ fő ütközetet.
Igy jutott valaha Maximus nevéhez
*Igy jutott valaha <neve> Maximus nevéhez
Rómában Fábius, ki kis seregéhez
nem bízhatván annyit, hogy vagy meggyőzhesse
aʼ sok ellenséget, vagy elviselhesse
végső veszély nélkül aʼ harcznak sullyait;
ʼs retirádák által kimélvén hadait,
még új segítséget vehetne Romábúl,
mellyel kiűzhesse Hanibalt honnyábúl;
megmutatta: hogy jobb illy conjuncturában,
cunctando keresni fortélyt aʼ vitában.
Ammint tehát egyszer Tamásʼ felesége
aʼ fegyverszűnésnek eskütt ellensége,
hozzá közelített czirogatásokkal,
hizelkedésekkel, nyájaskodásokkal,
trombitának értvén eʼ tereferéjét,
mellyel ütközetre híjja gerlitzéjét,
„az Istenért, mondá, mi lel ma tégedet?
ʼs pulsussához kapván, mi gyújtya véredet?
csüggedő szemeid mely vadúl forognak!
ʼs félbe törtt szavaid szinte csak dadognak.
Nagy jelei ezek egy olly nyavalyának,
melly végét szegheti éltedʼ fonalának.
Hamar vedd be, szívem! ezen pilulákot.
Holnap vértisztitó édes lekvárkákot
adok majd, egynehány herbaté füvekkel,
ʼs végre egy confortanst vérhűtő tejekkel.”
Bevette az aszszony az orvosságokot,
aʼ nélkűl hogy Tamás láthatta hasznokot.
* [Az ezután következő szöveg sötétebb tintával van írva.]
Mert az illy nyavalyát fűszer nem enyhíti,
kivált ha aszszonyban aʼ vért felhevíti
az ifiuságnak mérges forrósága,
akármint ítéllyen Tamás doctorsága.
Eggy éjszaka tehát, legmélyebb álmában
nyögni hallya ismét recidivájában
hideg oldalához tsuszott feleségét.
Mivel gyogyítsa már gonosz betegségét,
ha semmit sem használt annyi orvossága?
Mi új fortélyokhoz kapjon furtsasága,
hogy elkerűlhesse aʼ fő viadalmat,
ʼs fel ne bontsa még is aʼ köz nyugodalmat?
Szomoru ollyankor dolga aʼ bajnoknak,
ha tractatus által aʼ véres harczoknak
kívánatos végét ki nem tsinálhattya,
sem fegyveres kézzel meg nem gátolhattya
aʼ támadó résznek fényes győzedelmét.
Eltitkolván tehát ez iránt gyötrelmét
öszve szedte Tamás egész logicáját,
ʼs nyilván megmutatta, hogy roszsz nyavalyáját
ugy kell neki venni aʼ sorsnak markábúl,
mint első anyánknak vágyakodásábúl
az aszszonyi nemre maradt örökséget;
és hogy átallyában az illyen inséget
semmiféle aszszony el nem kerűlheti,
még gyarló tagjait aʼ lélek élteti.
Legjobb vólna tehát tűrné el békével,
aminn nem segíthet egész erejével.
Ő ezt sok ó könyvnek bőlts textussaival
ʼs aʼ moralistáknak sententiáival,
genesistűl kezdvén aʼ titkos látásig
ʼs pogány Senecátul aquinás Tamásig
olly tagadhatatlan igazságnak tette,
hogy még aʼ dajka is átlátni kezdette,
ki aʼ kis gyermeknél aʼ mellék szobában
nagyokot sohajtott álmatlan vaczkában.
Tanátslotta végre hunnya be szemeit,
ʼs kúcsollya keresztűl mellyéré kezeit,
hogy pözsögő vére letsendesedhessen,
ʼs az édes álomtúl új erőt vehessen;
mert aʼ nyugodalom legjóbb orvossága,
aʼ mint bizonyíttya egész társasága
aʼ régi és mai orvosmestereknek,
az illy veszedelmes vérhevűléseknek.
Mennél okosabban disserált Tamásunk,
annál jobban nyögött szegény nyavalyásunk,
nyögött, hánykolódott, ájult, sohajtozott,
ʼs megmeg hánykolódott, forgott fulladozott,
még végtére kezét megfogván urának,
ʼs bájos hangot adván kérlelő szavának,
„nem érzem én, mondá, legkissebb bajomot,
hanem ha igazán kivánod nyugtomot ...”
ʼs itt valamit súgott Lekvári fülébe,
Ez pedig viszontag, mintha kebelébe
kést ütöttek volna, szörnyen megijedvén,
ʼs nyelvén minden szava szinte megmeredvén,
„Az Istenért, mondá, hogy juthat eszedbe,
mikor az orvosság megromlott véredbe
szinte tsak most kezdi magát terjeszteni?
Az igazi méreg elősegíteni
nem volna olly képes szörnyű halálodot,
mint ez most. Fontold meg üdőtlen vágyodot!
Én ugyan kész vagyok megtenni tisztemet,
de fel merem tenni előre éltemet,
hogy ha még ezzel is ingerled véredet,
aʼ jövő reggelig kiadod lelkedet.”
„Isten neki! – ugymond nagy fohászkodással
viszontag az aszszony; – aʼ sok nyomorgással
anélkül is tellyes halandó életünk;
aʼ haláltúl pedig csak akkor félhetünk,
ha meg nem feleltünk kötelességünknek
pállyafutásában bajos életünknek.
Tselekedd meg tehát, Kintsem! utollyára,
ʼs osztán Isten hozzád! Aʼ halálʼ kinnyára
kész vagyok én érted. Az ő kaszájátúl
ugymint az érdemlett kínoknak kultsátúl,
rémüllyenek bátor az olly aszszonyságok,
kiknek lelkeiket nyomja bujaságok!
Én bajnok példámmal fontos igazságnak
*igazság<gal>nak
tészem ma, láttára széles eʼ világnak,
hogy nintsen eʼ földőn olly nagy veszedelem,
mellytül megijedjen a
* az [em.]
forró szerelem.”
*mellytül megijedjen az <ig> forró szerelem.”
Mint aʼ lekvárinék aszonytársaikot
kik nem szépíthetik, mint ők, hibáikot,
ugy aʼ képmutatók üldöznek bennünköt,
ha nem álorczázzuk minden lépésünköt.
Ki nem tsinál szálkát önn gerendájábúl
vagy éppen jóságot rendetlen vágyábúl?
még szarvas bűnöknek nézi más gántsait
szépített vétkeknek szabad vigságait?