Még mikor eʼ földőn új volt aʼ várasi élet,
ʼs aʼ csöcsömős Törvény nem gyözte igázni az ösztönt
Jupiter és Thémis lerepűltenek egyszer az égbűl
emberi formában, ʼs incognito szerte kutatván
aʼ falukon és várasokon, szemeikkel akarták
látni az új rendet, mellyel szolgáik az embert
állatos udvaibúl ragyogóbb életre kitsalták.
Mint mikor aʼ lyánkák Miklósʼ napjára gyümőltsöt
várván, hajnal előtt mosolyogva kibújnak az ágybúl,
ʼs aʼ fagyos ablakban piperés veszszőre akadván
könybe borúlt szemeket pihegő mellyekre letűzik,
ʼs félre vetett dunnájok alá meg viszsza vonódnak;
úgy aʼ Mennyeiek nem jókat lelni reménlvén,
ʼs aʼ gonosz ösztönökët, mellyek lárvákba takarván
béllyeges arczaikat, jobban látszottak ivadni
mint az előtt, aʼ jámborokon, valamerre vetették
visgáló szemeket, csúfúl országlani látván,
búba merűltt szívvel meg meg honnyoknak eredtek.
Jó tova vóltak már aʼ fő várasnak utolsó
kertyeitűl, ʼs köpönyegjek alatt már vedleni kezdett
mennyei vóltokrúl aʼ felvett emberi forma,
aʼ mint eggy
* egy [em.]
iszonyú záport kerekedni nyugotrúl,
ʼs rettenetes szeleket láttak lerohanni az égbűl,
mellyek alatt nádaska gyanánt habzottak az erdők.
„Így
* Igy [em.]
haza nem mehetünk, mondá Báttyához az Aszszony,
lábom is allig győz aʼ szélnek vinni. Repülnöm
sültt lehetetlenség. Máskép sints messze az alkony;
ott üthetne reánk, közepén aʼ felleges égnek,
aʼ gonosz éj, hol sem vatsorát nem lelni, sem ágyat.
Jobb ha ma itt maradunk. Kiderűl tán reggelig úgy é?”
Jupiterünk látván aʼ vésznek nőni hatalmát,
könnyen szót fogadott, ʼs úttyokbúl félre vonodván,
egy alacson háznak fél nyílt kapujához ügettek.
Tsak maga állott ez közepén aʼ sárga mezőnek,
hol homorú fővel várták aʼ búza kalászok
aʼ daloló sarlóst. Tág volt mellette az udvar,
ʼs gáttya között aʼ szolga-tsoport aʼ házi barommal
hangya gyanánt pözsögött. Sétált aʼ gazda közöttök,
egy öreg úr, ki az embereket rosz fajnak itélvén,
várasi lakjaibúl aʼ puszta mezőre vonódott.
Aszszonya eggy egyenes szívű matróna, kilépvén
szinte szobájábúl, ʼs aʼ két vendéget uránál
éjjeli szállásért halván könyörögni, „Lakásunk
ugymond, ʼs aʼ mi kevést nyujthat vatsorára vagyonkánk,
aʼ jövevények elől soha sints elzárva. Merészlem
kérdeni, kik legyenek nagyságtok?” ʼs ezzel az ajtót
mellybűl szinte kijött, nagy örömmel félre taszítván,
aʼ jövevény Párral tsínos
* tsinos [em.]
lakjába belépett.
„Nints tizenöt mértföld, mondá Zeusz, birtokom innen.
Felleginek hínak, ʼs aʼ fő városba behozván,
egy hete már, rokony aszszonyomot, hogy lássa szokásit,
erre kisétáltunk aʼ fris levegőnek okáért.
Aʼ szoros utszáknak nem győztük vólna egyébkép
dögleletes dohait. Látván gomolyogni előnkbe
aʼ ropogó szélvészt, kocsimért aʼ szolga legottan
viszsza futott. Aʼ puszta mezőn nem tudtuk azonban
aʼ fene szél ellen folytatni lakunkhoz az útat,
ʼs durva csatái elől inkább eʼ házba betértünk.”
Erre palástyaikot, mint otthon, félre hagyítván,
egy kerek asztalhoz párnás székekre leülvén,
köz lett aʼ papolás. Mind elmondotta magárúl
Fellegiʼ Húgának nagy pontossággal az aszszony,
hol született? nemzője ki volt? hány úri legények
tsókolták kezeit még gyenge leányka korában?
Kiknek adott kosarat; noha térgyen állva esengtek
karja után? mint tudta viszont megnyerni szerelmét
mostani férje, kinek szívét nem győzte ditsérni.
„Gyermekeink, úgymond, jó lábann állanak. Eggyik
már kapitány, aʼ másik gazda. Menyetske leányunk
három, mind vagyonos háznál. Van már is utánnok
nyoltz onokánk, mind fris, mint aʼ mely rósa
* rosa [em.]
ma nyílt ki”
ʼs ezzel magzatinak, Laczkótúl fogva Katáig,
még születések előtt kezdvén, perorálva leirta
életeit, majd szinte miként aʼ régi poéták,
kik hogy latraikat bajnok ragyogásra emellyék,
még buzogányokat is menyből származni dalollyák.
Zevsz az alatt aʼ háznak urát kitanulni akarván,
szóba erett nagy dolgok iránt vele: tart eʼ az égnek
Naggyairúl valamit? vagy tsak mondának itéli
gondgyaikat járása iránt aʼ főldi ügyeknek?
vár eʼ hasznot aʼ most zsendűlő várasi rendbűl,
melly komor udvaibúl köz lakra seregli az embert?
Vélie, hogy czéllyát könnyebben eléri ez által
eʼ nemes Alkotmány? vagy tán gonosz ösztönit űzvén
csínosodásábúl mérget fog szinni magának?
ʼs józan eszét felelettyeibűl tündökleni látván
emberi szívével, töstént feltette magában,
hogy különös gondot fog egész házára viselni.
Nyoltzat ütött volt már, ammint egy fürge szakátsné
jó vatsorát tálalt, ʼs megrakta borokkal az asztalt,
jobb vatsorát aʼ Mennyeiek nem láttak azóta
hogy palotájokbúl nyomorúlt földünkre kiléptek,
sem tüzesebb borokat, mellyekbűl helyre felöntvén,
tréfa beszédek köztt vídám
* vidám [em.]
hahotáknak eredtek.
Zevsz azután aʼ jó fogadást hálálni akarván,
„húsz hete már, ugymond, hogy járjuk az emberi nemnek
most születő faluit tornyos palotáival edgyütt,
ʼs olly nemes egy pár szív nem akadt még eddig előnkbe
mint ma ezen házban. Bér nélkűl hagyni az illyen
roppant érdemeket Zevsztűl nem vólna igazság.
Fellegi képe alatt (ʼs ezt mondván fényleni kezdett,
költsönözött orczája körűl aʼ mennyei súgár,)
aʼ magos égnek urát szemlélitek ülni, barátim!
asztalotok mellett. Az igazság asszonya Themis,
kit velem itt láttok. Tegyetek nyílt szívvel előnkbe
három akármillyen kérést. Itt helyben azonnal
kedveteket töltöm. Kívánnyatok, aʼ mit akartok.”
Fél halavány és fél nevető ortzával az aszszony,
felszökik aʼ székrűl, ʼs rebegő hálákra fakadván,
hogy magokat mennybűl hozzá megalázni akarták,
végre, hogy eʼ vatsorát, még él, soha el ne felejtse,
Zevsztűl azt az ezüst kanalat kívánnya magának,
mellyel az égi levest, az üdőnkínt nálla ebédlő
mennyei vendégnek felesége kiosztani szokta.
„Ahha bolond! bár ránczosodó seggedbe lökődne
osztogató kanalad!” pattogja goromba haraggal
Férje, ki aʼ bortúl nyíltt szívűségre hevűlvén,
szinte tsekély kérése miatt motskolni akarta,
ostoba társnéját, ammint padlása kinyílván
hirtelen aʼ háznak, réműltt seggébe lökődött
szálló dárda gyanánt szoknyáinn által omolván
aʼ mennybéli kanál. – Iszonyú jajszókra fakadván
hátra kapott, hogy az égi nyilat kifeszítse farábúl
aʼ remegő aszszony, ʼs valamint aʼ nyári szeletske,
melly feszesebb ággal tehetetlen harczra kikelvén,
ʼs már így már meg amúgy próbálván görtsei ellen
ostromait, dúl, fúl, nyöszörög ʼs elvégre kifárad,
úgy erejét ő is rá fordította egészen,
ʼs aʼ beszorúltt kanalat ki nem indíthatta helyébűl.
Mit tehetett egyebet? még egy kérésre maradván,
jussa, könyüs szemmel Zevsznek kóldulta kegyelmét,
mentse meg aʼ rosztúl, ʼs kanalát vegye vissza farábúl.
Hogyha nekünk az Egek zab kérésinkre megadnák,
aʼ mire vágyakodunk, fogadom, nem volna tsak eggy is
köztünk, aʼ ki ezüst kanalat ne viselne farában.
*<aʼ ki ezüst kanalat> / köztünk, a’ ki ezüst kanalat ne viselne farában.