Aʼ mit aranykornak hallottál festeni Miskám!
verskoholóinktúl, kik az új erkölcsre morogván,
mint aʼ zsëmbës anyák, csak az ót ösmérik aranynak,
gyermëküdők voltak, mëllyekbűl végre kilépnünk
këll vala; szinte mikínt annyának dajka kezébűl
aʼ nevedék fëljut lassankint férjfikorára.
Még mikor aʼ népek kicsinyebb ágakra felosztva
sátor alatt laktak, másmás legelőre vezetvén
nyájaikot, ʼs kormánnya szërínt ëggy törzsökatyának
ëgymásʼ karjaiban mint jámbor pásztorok élvén,
boldog ugyan, de nem állhatatos volt gyermëki sorsok.
Aʼ kiesebb ég volt ʼs ëggy szűk környéke tekénknek,
aʼ mi egész eszëkët gyakor értekëzésre ragadta;
ʼs minthogy az illy gyönyörű épűletët embëri elménk
mestëri kéz nélkűl nem gondolhattya terëmni,
ëggy köz atyát kezdëtt mënnyben sajdítani szívëk,
aʼ ki mikínt hajdan sok részeit eʼ nagy egésznek
ëgybe köté, úgy állhatatos forgásra segíti.
Majd azutánn aʼ mik nyomozó szëmeikbe leginkább
tüntenek, ëggyënkint kezdék tapogatni eszëkkel,
őseikët kérdvén: mi nevek? hova lësznek üdőnkint?
vagy mi lakik bennëk? kik az égi atyára mutatván,
aʼ fëladott jelenésnek okát mindënnapi tárgybúl
kölcsönözött és szívreható képekbe takarták.
Így valamint most hajnal előtt aʼ fellegës éjnek
barna homállyában mind öszvezavarva feküsznek
aʼ hëgyek és völgyek, vizek aʼ szárazzal, az égnek
bóttyai aʼ földdel; ʼs csak az ëggy szellőnek üvítő
lelke lebëg fodor ormozatinn aʼ szőke haboknak.
Mëghasad aʼ hajnal, ʼs választani kezdi az égnek
könnyebb fellegeit földünkʼ tetejére lehúlló
ködgyeitűl. Aʼ gőzök alól két részre vonódnak
hosszai aʼ fövenyës partnak, ʼs aʼ szürke folyóktúl
aʼ zöld öltözetű szárazt különözni segítik.
Szëmbe tünik, ködfátyolibúl mosolyogva kilépvén,
aʼ növötényország, ʼs bőven mëgrakva virággal,
gyënge jegyeske gyanánt, aʼ napnak várja kelését.
Érkëzik ez, ʼs aʼ vízi világ örvendve ocsódik,
zëngenek aʼ madarak, fëlsërken az állati nemzet,
él az egész környék, álmábúl ébred az embër,
ʼs lakjait elhagyván, termő mezejére kiballag.
Úgy gyönyörű képzése szërínt aʼ régi atyáknak,
hajdani méllyeibűl aʼ tágas üregre kiterjedtt
barna sëtétsëgnek, hol az ég aʼ földi szërëkkel
öszvezavarva feküdt, aʼ mënnyei elme teremtvén
mindënëkët, munkája előtt ëggy hajnali súgárt
alkota, mëlly fénnyét az egész mélységre kiöntse.
Majd azutánn aʼ fellegëkët szárnyokra bocsátván,
ʼs aʼ nehezebb ködököt harmatcsöppekre leszűrvén,
kristály boltozatit szétterjesztëtte az égnek.
Aʼ hëgyekët mint oszlopokot koszorúkba csatolta,
ʼs aʼ születő földet tartandó lábra emelvén,
zöld növötényëkkel kiesen mëgrakta vidékit.
Partot adott, hogy habjaikot korlátba rekesszék,
aʼ vizekʼ árjainak; kalaúzúl holdat az éjnek;
tűzköget aʼ napnak; törvényt aʼ szárnyas üdőknek.
Számtalan állatokot szërzëtt aʼ puszta vizekben,
tollas nemzetëkët levëgőnkben, barmot az erdőkʼ
búgjaiban, ʼs koronája gyanánt eʼ drága remëknek,
önnön képe szërínt porbúl nëmzëtte az embërt.
Szinte azon képzése szërínt aʼ pásztori kornak,
aʼ homorú egekët bérczëkre feszíti naponkint
ʼs eʼ nagy sátor alatt lakván aʼ mënnyei gazda,
kincsës tárjaibúl bőven taplállya cselédgyét.
Gyënge palántáit harmat gyöngyökkel itattya;
kedvesen illatozó daliákba ruházza virágit;
aʼ lebëgő nyirkot fellegtömlőkbe szorítván,
páracsatornákot von az égënn, ʼs hűven elosztya
szomjadozó földünknek egész tetejére az essőt.
Aʼ gyors villanatok, valamint aʼ fürge szeleknek
szózati, mint követëk, sebesen viszik úri szavának
végezetit, mëllyekre sëtét földünköt az égnek
csillagi szunnyasztó ragyogással kezdik apolni;
útnak ered holdunk; lövi súgárfénnyeit aʼ nap;
ʼs mindën ëgyéb állat kiszabott tisztyére ocsódik.
Sokszor ezën tüzekët, ha talán mëgfogynak üdőnkint,
végbeszakadtt munkájok utánn nyugovásra ereszti,
vagy ha kemény szavait hallyák, mikor ő maga dörgő
fellegëkënn közelít, önnkint szugaikba vonódnak.
Ëggy komor országnak zavaros méllyébe rekesztve
alszanak aʼ még nem születëtt napok, embërëk, éjek,
ʼs aʼ mi ëgyéb életre jövend, ʼs aʼ mënnyei ősnek
végezetét várják, mëlly őköt fényre idézze.
Kellemetës kertben mulatoznak az embëri lelkëk
testi halálok utan; váltig töltöznek örömmel,
állhatatos kedvét érëzvén aʼ köz atyának,
ʼs bús maradékaikot, kik gyakran esëngnek utánnok,
szótalan álmokban jobb sorsra ügyelni taníttyák.
Barmaikot, mint néma ugyan de nëmëkre tekíntve
szomszéd társaikot, këgyes embërséggel előzvén
régi világunknak mindënkép jámbor atyái,
aʼ szilajabb sorsbúl frígyës legelésre vezették.
Sőt mivel aʼ növötény szërëkët bimbózni koronkint,
gazdasegéd nélkűl levelekre, virágra fakadni,
telni gyümölcsökkel ʼs helyeikben mozgani látták,
gondviselő lelkët gondoltak mindën egészben
lakni, ki ágazatit növötény életre segítse.
ʼS végre, ha tán különösb jelenésëkët értek az égënn
vagy szűk földgyeikënn, ezëkët szüleménnyivel ëggyütt
elmecsirájoknak képes mondákba szorítván,
mint hagyományt aʼ sërkedëző onokákra mesélték.
Éjszaki részeiben földünknek, hajdani sorsát
majdnem azonképen kezdëtte az embëri nemzet;
csak hogy az ég komorabb lévén, ʼs aʼ puszta vidékëk
vagy roppant havasok, mëllyekbűl messze lövődtek
aʼ tüzes érczessők, szomorú jelenésëkët adván,
gyermëkeszét sok rëttenetës képzésre ragadták.
Aʼ fő lelkët ugyan könnyen kitanúlta teremtëtt,
állatinak nagy egészbe csatoltt sokféle sorábúl
itt is az embëri szív, ʼs jóvoltú rëndre töreksző
czéllyait érëzvén, irgalmas atyának itélte.
Ámde viszont sokasága miatt aʼ zordon esetnek,
több gonosz ágazatú lelkët vélt lakni tekénkënn,
kik vak irígységbűl, ha lëhet, marczongva ledúllyák,
aʼ mit az embërnek jó gondviselője fëlépít.
Sőt mivel aʼ puszták aʼ mostoha télnek epesztő
terhe alatt nyögvén, eledelt nem nyújtanak annyit,
hogy barom és embër mëgelégëdhetne belőle;
számtalanabb példái utánn aʼ húsra esëngő
állati rablóknak, végtére az embëri szív is,
aʼ halakonn kezdvén, vad mészárlásra vetődött.
Illy szomorú viadalmak alatt mosolyogva tenyészëtt
még is az ëggyesség aʼ barlangokra fëlosztott
éjszaki népeknél. Ëggy jámbor törzsökatyának
útmutatása szërínt aʼ csalfa vizeknek eredtek
gúzsoltt csónokokonn, vagy az erdei vadra rohantak
eʼ születëtt vívók fëlfegyverkëzve nyilakkal,
ʼs aʼ keresëtt prédát pör nélkűl vígan elélték.
Ëggyütt töltögeték az unalmas téli homálynak
számtalan óráit, szörnyű képekbe ruházván,
ʼs gyermëkeikre böcsös hagyománykint általeresztvén,
aʼ miket éltëkben láttak, vagy az ősi regékbűl,
jóval ëgyűltt balságok iránt bámúlva tanúltak;
ʼs minthogy elalkonyodott eleiknek képeit ollykor
kellemës álmokban, mint hajdan, mozgani látták,
holtok utánn ők is jobb sorsra sovárgani kezdtek.
Így vezeté sok tárgyak iránt aʼ gyermëkës elmét
aʼ rebëgő képzés árnyékihoz aʼ nagy igaznak,
mëllyet az ész, ha erőre jutand, nyomozásai által
fellegrejtëkibűl ragyogó uraságra emellyën.
Boldogok aʼ gyermekkornak víg napjai, Miskám!
Még az imént születëtt fű is mosolyogva tenyészik;
játszanak aʼ nevedék ollók ʼs gondatlan örömmel
kezdi az életnek pállyáját futni az embër.
Szívepedés nélkűl töltötte az ősi világ is
régi aranykorait; kevesebb szükségëkët ösmert;
fáradozás nélkűl bűven szëdhette gyümölcsit
aʼ këgyesebb földnek, bőven szelhette aszályra
éjszaki honnyának vadait vagy vízi lakóit;
és ha talán aʼ gyermëkatyák pörlésre fakadtak,
ëggy rövid ősi tanács az egész tüzet az nap eloltá.
Aʼ veszëdelmes enyím nem vont aʼ gyënge tiédre
kardot; az álnokság nem ütött aʼ büszke negéddel
frígyët az embërség ellen; nem fűzte igákra
társait aʼ bajnok; nem gyilkolt aʼ vad erőszak.
Ámde az ártatlan boldogságoknak enyelgő
képei nem voltak maradandó czéllya nëmünknek.
Nőni komor veszëdelmek alatt, ágakra tenyészni
këll vala, kellemetës bimbókra, virágra fakadni,
ʼs drága gyümölcseivel diadalmaskodni az észnek.
Mint ëggy sërkedëző ifiú, elhagyta üdővel
őseinek bátor nyomait, ʼs természetanyánknak
szűk adománnyaihoz nem bízván, mestërerővel
új javakot kezdëtt feszëgetni az embëri nemzet.
Mert aʼ törzsökatyák látván szaporodni naponkint
nemzeti ágaikot, valamint szűkűlni viszontag
aʼ legelő helyekët, ʼs pörököt támadni miattok;
kénytelenëk voltak tágas telekëkre vonódni,
birtokit aʼ szomszéd népnek kijegyezni határral,
földmüvelő ércczel termékëny kertëkët ásni,
ʼs új birodalmok iránt ëgymás köztt frígyëkët ütni.
Erre hamar fëlemelte fejét aʼ kancsal irígység,
fente törét aʼ hëgyke harag, félelmes igákot
fútt aʼ sárga negéd, tőrt font aʼ furcsa ravaszság.
Így kezdték eleink ösmerni az addig erőtlen
rossznak rëttenetës mérgét, elhagyni az önnkint
termő Édënëkët, ʼs telekës tájakra szakadván,
aʼ kënyeret vad csipke közűl izzadva kivájni.