[…] Aʼ kiszabott holnap már elmúlt. Eltöltögette már Olfrida aʼ napokat, az órákat aʼ szempillantásokat visszatérő ifiúságvirágjának dajkálásában, ʼs aʼ harminczadik napnak alkonyodásával eltemette aʼ múlttnak kárpittya megé minden szenvedésének emlékezetét, repdeső képzésének szárnyait pedig már aʼ boldog jövendőségnek világos tengere felé terjesztette. De aʼ nap többször elalkonyodott, és megmeg felkelt, aʼ nélkűl hogy Olfridaʼ életének régi módgya aʼ világtúl elhagyott pusztaságában megváltozott volna. Báttyának sokat jelentő búcsúzását: Bizz szavamban és hatalmamban! az új holnapnak mindenik reggelénn megújjította emlékezetében, és az esthajnali csillagnak naponkint megpanaszolta. Így táplálgatta ő reménységét, és ha ez némellykor el akarta hagyni, az éneknek mennyei vígasztalásához folyamodott, melly szivét aʼ reménytelenségnek fekete kötelei közűl kellemetesen kifejtegette.
Így ült ő egyszer ablakjánál, nedves szemeit aʼ Kastély körűl lévő mély árokra függesztvén, és lantyához következendőképen énekelvén:
Homályos fátyol lebeg környékemben
ʼs elrejti árját titkos könyeimnek.
Aʼ sors, iríggye szép reménnyeimnek,
gúnyolva üldöz minden lépésemben.
Bátyámnak karjánn járván ösvényemben,
ah! hogy ne várjak végre boldogságot,
melly megdücsitse aʼ szívbajnokságot
létemmel támadtt súlyos tűrésemben?
Oh! szünny meg kétes szívem! panaszkodni.
Aʼ hajnal hozza már talán kezében,
aʼ mi elrejtve volt aʼ sorsʼ keblében;
ʼs azontúl nem fogsz többé fohászkodni
villámja által eggy szempillantásban
örök vídámság támad eʼ lakásban.
Hangzott még aʼ húrokban aʼ végső accord, mikor Xarko titokhirdető tekíntettel hozzá belépett. Olfridaʼ kezébűl ölébe homorodott aʼ lant, ammint eʼ szolgának orczájánn aʼ félénkségnek nyomdokit megsajdította [...]