[…] Így folyt el tizennyolcz holnap, ammint eggy estve cziprussaitúl visszatérvén, ʼs mély gondolkozásba merűlve aʼ kertbűl aʼ palota felé andalogván, eggy bokorbúl, mellynél elment volt; férjfi énekszót hallott, melly eggy lantnak hangjaitúl kísértetett. Az ének és aʼ musikaszó egyszerre vissza hozta megint emlékezetébe amaʼ szerencsés napokot, mellyeket, Béla mellett ülvén, és kellemetes énekeit hallgatván, töltött. Ellentállhatatlanúl vonta ez őtet az énekes felé, ʼs melly nagy álmélkodásra fakadt, ammint szavait megértvén, szintazon Románczot hallotta, mellyet neki valaha Béla szerzett, és ugyanazon nótára énekelt, úgymint:
Magos partyánál aʼ pataknak
aʼ hantra dűl eggy szent vitéz,
ʼS terhét nem győzvén az útaknak,
segédért aʼ nagy égre néz.
–
Kiomlik csüggedő kezébűl
aʼ szokatlan szarándok bot;
ʼS aʼ tölgyárnyéknak zőld hüssébűl
salygattya szintʼ aʼ habokot.
–
Mély ágyaikbúl felborzadnak
ezek, mint annyi havasok;
ʼS aʼ partot dúlván, szétszakadnak,
mint gyöngyhullasztó záporok.
–
Allig hogy álmot kezd érezni,
eggy harsogó kiáltást hall,
ʼS lovat lát sebesen érkezni
eggy gyönyörű szép alakkal.
–
Semmit sem gondol aʼ zablával;
aʼ víz felé hartyogva száll.
Eggy kígyó marja fúllánkjával;
legázol mindent; meg nem áll.
–
Aʼ szent vitéz nagy bátorsággal
aʼ csüggedő kantárhoz kap;
ʼS jobbjára szíves biztossággal
olly szép Szűz omlik, mint aʼ nap.
–
Aʼ ló aʼ kantárt elszakasztya,
ʼs aʼ lázúltt hab közé repűl.
Halálnak aʼ vizet választya,
hol gyilkossával elmerűl.
–
Ájúlásábúl hogy magához
aʼ Szűz végtére visszatért,
Mentőjét elvitte házához,
hogy ott magának kérjen bért.
–
Felével nagy Herczegségének
hálállya ritka érdemét.
De bérűl ez csak szép szemének
óhajtya kegyes kellemét.
–
„Kitűl tanúltad te ezen éneket?” Illy szókkal közelített Ilona az énekeshez, mintha legszentebb vagyonnyának orzása miatt akarta volna megtámadni. Megijedve lépett az énekes eggyet hátra; de aʼ Herczeg Kisasszony szemmel tartván aʼ véltt tolvajt, tűredelmetlenséggel újjította meg hozzá igazított kérdését. Kénytelen lévén felelni aʼ jövevény, aʼ következendő esetet beszéllette Ilonának:
„Ammint lantommal és énekemmel Magyar Országot jártam, elmentem egyszer musikaszóval aʼ Dömösi Apáturságnak ajtaja mellett, hol szinte eggy szerzetes mulatott, ki szemeʼ világa nélkűl szűkölködött. Meghallván lantomot, látható indúlatosságra fakadt, és vezetőjét arra kérte, hogy engemet hozzá hívasson.
Melléje kellett űlnöm, és ő félbeszakaszthatatlan figyelmetességgel hallgatta sokáig énekimet. Végtére kezébe vévén lantomot, kesergő indúlattal pendítette meg rajta aʼ húrokat, ʼs egynehány szép fogású járások utánn elkezdette énekelni az előbbeni Románczot, mellynek dallyait aʼ musikaeszközönn mesterűl
* mesteterűl [em.]
kísérte.
Ammint elvégezte, kihomorodott kezébűl aʼ lant, mellyébűl pedig mély fohászkodás emelkedett ki. Pénzt keresett zsebeiben, hogy engemet megajándékozzon, de nem találván ezen arany gyűrűt vonta le újjárúl, és azt mondta, hogy mennyek el vele aʼ Serbiai udvarhoz, és ott váltassam ki magamnak; azonnal egyszerre gazdag ember leszek. Ezzel vezetőjének karjába akaszkodott, és szemeimbűl eltűnt.
Éneke amaz indúlatos dal által, mellyel énekelte, úgy megillette szívemet, hogy azonnal megpróbáltam utánna énekelni. Szerencsémre mind aʼ dalt,
* dal, [em.]
mind aʼ szavakot megtartottam fejemben, ʼs mindaddig gyakorlottam, még emlékezetemben elfelejthetetlennek nem tettem.
Azóta majdnem minden egyéb énekeimet elhagyván, csak eʼ Románczot dalolom, mert minden embernek tetszik, aʼ ki csak hallya. Áh! de ha ő tőlle magátúl hallottad volna! Óh! mikép illette meg, mikép fogta el egész szívemet! És eʼ gyűrűt! ezt én úgy őrzöm, mint legfőbb szentségemet, mint szememʼ világát. Nem akarok én gazdag lenni; lantom és az ő éneke engemet elegendőképen meggazdagított. [...]