Eggy nagy Egész, Laurám! aʼ földnek dajka tekéjénn
várasi falkákban tengődő emberi nemzet,
melly maradékainak gyarapító életet adván,
nyer ʼs eszeket hagyománnyaival nyílásra segítvén,
ʼs pór ügyököt keresettyeivel magosabbra emelvén,
első törzsökinek lététűl fogva tenyészik
szüntelenʼ, és valamint onnantúl fogva öregszik,
úgy esze is szépűl, úgy jobbúl sorsa naponkint.
Kezdete gyermeküdők voltak, mint minden egyébnek,
aʼ mi világunkon születik, hogy megmeg enyésszen.
Kétezer esztendőt élvén, ifiodni, hevűlni,
ʼs forró vágyainak birodalmokat irtani kezdett.
Ismét annyi utánn esze nyílt, és férjfihez illő
állapodást nyervén lassankint szíve, üdőtlen
ádázattyaibúl igaz emberségre ocsódott.
Aʼ csöcsömös kornak, melly nem több plántanövésnél,
pólyás álmaibúl érzékenységre derűlvén,
lengedező vonzást mutatunk aʼ tarka világhoz,
melly gyönyörű műkkel megrakva kinyílik elöttűnk.
Aʼ mi szemünkbe tünik, megvisgálgattyuk örömmel;
aʼ közelebb fekvő szereket tapogatva tanúllyuk,
ʼs aʼ mi mozog, jár, él, különösb szeretettel apolván,
ingadozása miatt lelkes társunknak itéllyük.
Majd azutánn nyelvünk első szózatra fakadván,
aʼ tárgyakʼ neveit kezdgyük tudakozni szülőnktűl.
Hallani kívánnyuk: mik azok vagy honnan eredtek,
aʼ miket érzésink sajdítanak? Élet-e bennek
vagy más titkos erő, melly olly munkákra noszíttya
tagjaikot, hogy az emberihez közelíteni tessen
gépelyi mozgások? Hova lesznek, hogyha előllünk
eggy bizonyos Kor utánn üdeig vagy örökre kivesznek?
ʼS illy nyomozásinkot reggeltűl fogva napestig
únakodó füllel hallván, kik furcsa regéket
nyújtanak elménknek, még dajka kezekkel apolnak,
vagy mivel értelmek ki nem ér az esetnek okáig,
vagy hogy az értekezést eggy szóval félbe szakasszák,
agyszüleményekkel megterhelik édes eszünköt,
vagy legalább az igazt érzékeny alakba rekesztik.
Én magam is, Laurám! szemlélvén gyenge koromban
tisztább reggelekenn aʼ szép hajnalnak ölébűl
aʼ ragyogó napnak kerekét az egekre felúszni,
ʼs estve felé aʼ tornyosodó felhőknek arannyal
fodrogatott párkányi alá reszketve letünni;
eʼ jelenésnek okát: mint megy fel bótos egünkre?
ʼs mint megy alá ismét eʼ nagy test? tudni akartam.
„Ott az Oláh nemzet reggel felhúzza csigákonn,
asszonyaik ʼs fiaik póznákkal emelni segítvén;”
mondá, köntösömöt piperézvén, dajka vezérem;
„itt pedig aʼ svábok hosszú csáklyákkal az égrűl,
hogy kialudgya magát, eggy hálóházba levonnyák.”
Nem tehetett eleget költős mondája eszemnek,
melly az Oláhokhoz nem tudta keletre naponkint
sváb nyoszolyájábúl eʼ glóbist visszavonatni.
Ámde valóságnak hallván mondatni sok ízben,
hogy pihes ágyábúl éjfélkor vagy kiorozván,
vagy ha talán or nyájaikot megsejtik az őrök,
mord viadalmakkal megmeg kezeikbe kerítvén
visszaviszik tág vállaikon aʼ bajnok Oláhok;
megnyugodott elmém, ʼs az Oláht, ki honomba Tiszánknak
zúrzavaros vizeinn sót hordott, nagyra böcsűlvén,
aʼ jövevény Svábot ragadó állatnak itéltem.
Mestereink, kiknek nevelő kezeikbe kerűlünk
dajkánkʼ karjaibúl, százféle határozat által
kénytelenek lévén eszeket járomba csatolni,
ʼs gyermek ideákot szedvén aʼ régi világnak
mézesen írtt hagyománnyaibúl aʼ várasi rendrűl,
aʼ nemes erkölcsrűl ʼs eggyáltallyában ügyünkrűl,
többnyire felséges tarságokot adnak előnkbe,
mellyek igazsággal meg vannak még is egyitve,
vagy legalább fő kúttyaibúl mondatnak eredni,
ʼs mellyek az emberi észt halavány holdfényre segítvén,
eggy idegen czélnak törtt ösvénnyére vezérlik.
Mint hevesebb ifiak, kiknek dagadékony erében
habzik az indúlat, hallván ezen oskola-jargont,
ʼs mennyei elmékbűl eredett kristálynak itélvén,
duzmadozó gőggel kergettyük gőzös eszünkbűl
éjszaki származatú seregét aʼ dajka regéknek,
ʼs aʼ szaladó csürhét legfellyebb hogy ha nevettyük.
Majd azutánn nagy plánumokot forralni magunkban,
aʼ mai cultúrát aʼ régi világnak enyelgő
bábjaihoz képest hideg elmefutásnak itélni,
ʼs római virtussal, görögös páthossal, üdőtlen
oskolaságokkal nyalkán mennydörgeni kezdvén,
aʼ mai embereket gyermek példázatok által
eggy régen kiavúltt rámába igázni akarjuk.
Ajtatos Énéást eggy hajdani bajnokerőnek
vérszemesebb szerzője gyanánt hirdettyük azoknak,
kiknek rendbe szedett honnyokban hasznos ekéket
aʼ fene fegyverbűl illendőbb volna koholni.
Furcsa eszű Jázont akarunk formálni azokbúl,
kik már aʼ haragos bikanemzetséget igákban
hajtani, aʼ dühödő hadakot felemészteni tudgyák,
és az aranygyapjút, aʼ várasi rendnek arannyát,
melly buta órrok előtt feszik, haszonolni nem értik.
Brútusokot képzünk, mikor Antoníusok ülnek
trónusokonn, vak gyilkosokot Pompéjusok ellen,
ʼs még illy bábjaival játszunk aʼ régi koroknak,
állati ösztöneink félelmes erőre ocsódnak,
ʼs aʼ rebegő képzés törpíteni kezdi eszünköt.
Aʼ ragyogás egyedűl, aʼ hír, aʼ büszke dücsősség,
aʼ mi utánn pihegünk, ʼs nincs olly embertelen ösvény,
mellyre kevélységünk örömest ne rohanna miattok.
Milliom embereket kész lábunk porba tapodni,
hogy magosabb póczonn lássuk csillogni nevünköt.
Ám de tovább, mikor aʼ tehetős életre kilépvén,
oskola elménknek tüzeit gyakorolni akarjuk,
rettenetesb harczok támadnak férjfi fejünkben,
mint amazok voltak, mellyekkel gyermek eszünkbűl
aʼ viradó tudomány aʼ dajkaregéket elűzte.
Emberi érzésink szebb forrásokra vezetnek
aʼ zavaros tóktúl, mellyekbűl váltig itattak
mestereink; kiesebb útakra von ösztöni által
csillapodó szivünk; megakad minduntalanʼ elménk,
társainak nyomainn meglelni az oskola rendet.
Itt nevetést okozunk nyelvünknek gőgjei által,
római frázisokot dongván füleikbe azoknak,
kik sükeres kincset nem lelnek puszta szavakban.
Ott haragot gyújtunk, diktátori hanggal akarván
férjfias Elméknek félszeg törvényeket adni,
kiktűl jóakaró kormányzást kellene kérnünk.
Megmeg amott koronája helyett eggy ritka remeknek,
mellyre az ó kornak héros példái vezettek,
károkot, öldöklést, rút bosszúságokot érünk,
ʼs classicus erkölcsünk, valamint aʼ falba ütődő
ostoba cserfabogár, valahányszor szállni ügyekszik,
annyi kemény akadályba rohan, melly vissza taszíttya.
Erre gyanút kezdünk titkon dajkálni magunkban,
vallyon igazságnak tarthassuk-e, aʼ mi eszünkbűl
aʼ mesevászoknak sokaságát hajdan elűzte?
avvagy ez is nem egyéb tündöklő dajkaregénél,
mellyet az álnokság csak szebb köntösbe rekesztett?
ʼs több habozások utánn, ammint természetes elménk
csendes vagy hevesebb, sőt ammint hozza magával
aʼ vak eset, vagy monda gyanánt az igazt is örökre
megvettyük csak azért, hogy meg van alakkal egyítve;
vagy hidegebb vérrel tar fáradságnak itéllyük
válogatásában sürgő nyomozásit az észnek;
ʼs mélyen elaltatván félbölcs pólyákba szorított,
ʼs kellemetes szellői között aʼ lelki homálynak
önnkint szenderedő elménknek mennyei lángját,
szívragadó példája utánn aʼ többi világnak,
férjfi figyelmünköt töredék testünkre szögezzük.
Csak kevesen vannak, kik déli világra ohajtván
szörnyű méllyeibűl kiverődni az elmehomálynak,
józan eszű kalaúzok utánn aʼ tiszta valókot
aʼ salakokʼ szövevényi közűl izzadva kivájják,
ʼs rettenetes harapási között aʼ róka csatáknak,
mellyek ezen kincstűl seregenkint húllani szoktak,
állhatatos szívvel ragyogó napfényre segítsék.
Illy szomorú ösvényt járt eddig az emberi nemzet.
Aʼ hazug érzésnek gyarló szerszámai voltak
első napjaiban, mellyekkel vígan apolta
gyermekítéleteit. Bizonyos mértéknek itélvén
messzeható szemeit, kis dombnak vélte sokáig
aʼ magosabb hegyet is, melly több mértföldnyire állott,
aʼ miket illetvén, külső színekre hasonló
műknek lenni talált több más afféle szerekhez,
mellyek az érdeklő újjaktúl messze feküsznek,
belső voltokat is mind eggyenlőnek itélte.
Aʼ mi fülébe hatott, neki az mind állati szózat,
ʼs mind eleven szer volt, aʼ mit tán mozgani látott.
Aʼ habokonn lebegő fuvatagbúl mennyei lelket,
Őrdögöt aʼ vészbűl, ʼs aʼ roppantt szikla tetőkre
omló forrásbúl gyeniust szóllamlani gondolt.
Hűtögető árnyéki alá eggy hajdani törgynek;
úttyaibúl aʼ hő nap elől izzadva kitérvén,
aʼ puha gyöpre ledűlt, ʼs ammint szárnyával evezvén
eggy sziszegő szellő bogainn aʼ hajdani fának
átsuhogott, ő arczra borúlt, ʼs aʼ lelket imádta,
mellynek ezen tölgybűl áldását vélte lebegni.
Akkor eredt nyers képzetibűl aʼ gyermekes észnek
aʼ piperés nyelv is, melly aʼ rendbéli neveknek
ʼs minden egyéb szóknak jövevény értelmeket adván,
dajka poézissal sűrű zavarokba temette
önnkínt hajnalodó fénnyét aʼ józan igaznak;
ʼs mellyet az ész, sok harczok utánn országlani kezdvén,
elmenyitó szerszámi közűl olly músa-rabokhoz
űzött, kik viradó ésszel bábozni szeretnek.
Majd azutánn ifiacska gyanánt mosolyogva kilépvén
gyermek napjaibúl, szilajabb indúlati kezdtek
forrani. Aʼ szerelem különös frígyekre hevítvén
szívét, ʼs társaitúl egyszersmind messze szakasztván,
nemzeti ágaihoz lassankint úgy lecsatolta,
hogy dagadó gőggel jövevénynek nézte barátit,
ʼs magzatival szomszédi között tündökleni kívánt.
Már az irigység is fellobbant benne; ragadta
pajkosan aʼ másét; kardot fent társai ellen,
ʼs aʼ kit erőszakkal nem volt megfosztani képes,
azt agyafúrtt hitetéseivel próbálta igázni.
Aʼ hagyományt, melly őseitűl űdejére leszállott,
dajka mesécskékkel bőven megegyítve találván,
duzmadozó szívében ugyan még kezdte nevetni,
ámde mivel hasznáravaló szerszámnak itélte
arra, hogy aʼ botorabb sereget járomba szorítsa,
gyermek bábjaibúl rettentő vászokot ácsolt.
Akkor az ó költés, melly szópiperékkel enyelgett,
nagy kapukot látván zomokabb hasznára kinyílni,
gőgös bárdusokot fajzott, kik titkos udúkban
isteneket szülvén, ʼs iszonyú törvényeik által
aʼ pözsögő népet különös szakaszokra felosztván,
aʼ jövevény ellen haragot kezdettek apolni,
ʼs aʼ dühödő harczot legszentebb póczra emelték.
Mennyei fajzatnak hirdették büszke dalokban
aʼ buta hérosokot, kik tűzzel vassal emésztvén
aʼ kivirúltt földet, ʼs lakosit rabságba ragadván,
szörnyű hasznaikot készebbek voltak azokkal
közleni, kik neveket rettentő fényre dalolni
ʼs holtok utánn roppantt oltárra segíteni tudták.
Végre az Istenség mennybűl földünkre leszállván,
ʼs emberi formában nemes emberségre tanítván
minket, az ész megnyílt, ʼs lassankint sínleni kezdtek
aʼ barom ösztönök is, felüdűlt aʼ férjfi okosság,
serdűlt aʼ tudomány, rügyezett aʼ kézi serénység,
ʼs aʼ kiket aʼ Bajnok több nemzetségre szakasztott,
aʼ Kalmár azokot megmeg mind öszvecsatolta.
Nem csuda már, Laurám! rügyezése az emberi júsnak;
nem csuda, hogy láttyuk álmábúl kelni az embert.
Férjfi korára jutott elméje az árva Szegénynek,
és aʼ Menny könyörűlni tanúlt méltatlan igájánn.