Verseghy Ferenc művei
Elektronikus kritikai kiadás

A’ külső érzékenységek egyedűl azok,^* mellyek által az emberi lélekbe bé hathatunk. A’ gorombábbak, úgymint az ízlés, a’ szaglás és az illetés, e’ tekéntetben leg nagyobb erővel birnak ugyan, de a’ lélekben nem gerjeszthetnek fel egyebet vak gyönyörűségnél, vagy kedvetlenségnél, mellyek önnön magokat, amaz ugyan a’ vélle való élés, ez pedig az utálás^* által, meg emésztik, a’ nélkűl, hogy a’ léleknek pallérozására leg kissebb hasznot hajtsanak. Ezek tehát az embernek tsupán tsak baromi részét illetik, és így azoknak a’ mesterségeknek, mellyeket szépeknek nevezünk, hatalmán kívűl vagynak. Mert a’ szép mesterségek korán sem arra valók, hogy a’ testi gyönyörűségnek ébresztésére szolgállyanak: az ő egész tzélljok az, hogy a’ léleknek eggy ollyan érzékenységet adjanak, melly az embernek belső betsét fellyebb emeli.

A’ hallás ellenben, és a’ látás a’ lelket úgy érdeklik, hogy azt egyszersmind tehetőssé is tegyék; mert e’ két érzékenységben az elmebéli és [IV] erkőltsi foglalatosságokra valóságos ösztönök, ’s minteggy indító szerszámok fekszenek. De ezek is egyedűl azok, mellyek által a’ szép mesterségek az emberi szívbe bé hathatnak.

A’ hallásnak tovább, e’ két nemes érzékenységek közül, a’ lélekbe való bé-hatásra nézve, sokkal nagyobb ereje és tehetőssége vagyon. Innen van, hogy a’ rendetlen színeket az írott képen könnyebben el szenvedhettyük, mint a’ visszás hangokat; és hogy a’ színeknek kellemetes harmoniája soha minket olly hatalmasan el nem ragadhat, mint egy hasonló harmonia, melly valamelly musikabéli darabban éreztetik. Ennek természet szerént való oka az, hogy az a’ szer, melly által a’ hallásnak a’ szerszámai mozgásba hozatnak, a’ levegő ég tudniillik, sokkal gorombább és testiebb, mint a’ világosságnak felette vékony elementuma, melly a’ szemet illeti. Mire nézve a’ hallás szerszámai amattól erőssebb mozgásra is gerjesztetnek, melly azután a’ testnek minden inatskáira hathatósan el terjed, és egéssz a’ lélekig érezhetőképpen bé hat.

A’ musikának tehát, a’ mint Ovidius is ezen Értekezés’ elejébe függesztett szavában gyönyörűen le festi, leg nagyobb ereje vagyon az emberi szívre a’ szép mesterségek között, és egész kötelessége abból áll, hogy az emberben az érzékeny indúlatot erőre hozza, és hosszasabb ideig fenn tartsa. Az örömnek fel-lobbantására elegendő eggy öröm-kiáltás, melly egyszerre több emberektől tétetik, bár melly rendetlenűl öszve-zavartt és visszásan hangzó légyen is az. De az illyen kiáltás sokáig nem tarthat, és ha állandó volna is, kevés idő múlva erő nélkül maradna, mivel a’ reá való figyelmetességnek hamar el kellene lankadni. A’ figyelmetesség, és általa tápláltatni szokott érzékeny indúlat tsak ott lehet állandó, a’ hol az emberi szív néminémű mértéket és rendet, vagy, hogy az Aesthetikának [V] mesterséges nevezettyével éllyek, rythmust talál. Folytatása tehát a’ rendbe szedett és mértékre vett külömbféle és ollyatén hangoknak, mellyek indúlatos érzésből támadnak, és ezt következendőképpen le is festik, ’s mellyeknek tehettségek vagyon arra, hogy a’ szívnek érzését erőre hozzák, és hosszasabb ideig fenn tartsák; az illyen hangoknak folytatása, mondám, szinte az, a’ mit mí egy szóval musikának nevezünk.

A’ rythmus, ha azt eggyáltallyában tekéntyük, azt látszik, kivált a’ Régieknél, jegyzeni, a’ mi különös nevekkel a’ beszéllő mesterségekben numerusnak, a’ poézisben a’ sillabák mértékének, vagy metrumnak, az ábrázoló mesterségekben eurythmiának, a’ tántzban pasznak, avagy tántzlépésnek, a’ musikában pedig taktusnak mondatik. Én azt azonban SULZERrel az újjabb Aesthetikusok után tsak a’ hangban és a’ mozdúlásban való rendnek veszem, és itt csak a’ musikára, a’ verselésre, és a’ tántzra határozom.

A rythmus tehát nem egyéb, hanem egy tzél nélkűl való, és eggyenlő nemű dolgokból, úgymint a’ musikában hangokból, a’ verselésben sillabákból, a tántzban lépésekből álló sornak időnként vissza térő fel-osztása, melly által ezeknek az egyenlő nemű dolgoknak az ő egyformaságok bizonyos külömbféleségekkel egybe kaptsoltatik: úgy, hogy egy tartós érzésnek, melly általán fogva eggyenlő nemű, és erre nézve únalmas vólt vólna, a rythmusbéli fel-osztások által egymást fel-váltó és a figyelmetességet fenn-tartó külömbféleség adassék. – Ennek az általlyában való meg-határozásnak bővebb értelmére, vegyük fel egy húrnak eggyes és egymás után való pendűléseit, és visgállyuk meg, mi által lehetne az illyen pendűléseket rythmusra venni, avagy az ő folyton-folyó sorjokat olly kellemetessé [VI] tenni, hogy mi bennünk figyelmetességet, és érzékeny indúlatosságot ébresszen?

Ha ezek a’ pendűlések eggyenlők, és egymást eggyenlő idő-pertzek után követik, akkor azokban a’ leg eggyügyüebb rendnek néminémű képénél egyéb nem találtatik; és ebből áll a rythmusnak a’ leg alsó garádittsa, mely bennünk ezekre a’ tzél nélkűl való pendűlésekre tsak kevés figyelmetességet szerez. Illyen a’ közönséges harang-szó, mikor a’ harangnak a’ nyelve két óldalra eggyenlő erővel, és eggyenlő idő-pertzek alatt vér.

Ha tovább, az idő-pertzeknek az egyenlősége meg maradván, magok a’ pendűlések már erőssebbek, már gyengébbek; de úgy, hogy az erőssebbek a’ gyengébbekkel egymást, egy bizonyos rend és regula szerént, mindúntalan felváltogassák; itt már a’ kétféle egyformaságon kívül, úgymint az idő-pertzeknek eggyenlőségén, és a’ pengetéseknek egymás után való folyásán kivűl, a’ külömbféleségnek az első garádittsa, úgymint a’ pendűléseknek már erőssebb, már gyengébb vólta is fel találtatik. Illyen a’ harang-szó, mikor a’ harangot hármaztattyák. A’ harangnyelvnek az ütései egymás után és folyton folynak: ez az első egyformaság. Az ütések között való idő-pertzek is mind eggyenlők: és ez a’ második egyformaság. De az ütések úgy vagynak hármanként fel osztva, hogy az első mindenkor az erőssebbik, a második pedig és a harmadik gyengébbek légyenek, a’ mi ebben a’ harang-szóban egy bizonyos külömbféleséget okoz, melly a’ két előbbeni egyformaságot olly kellemetesen fel váltogattya, hogy mi a’ hármaztatott harang-szót sokkal figyelmetesebben és örömestebb hallgattyuk, mint a’ közönségest. Ez teszi a’ Kovátsok’ és Lakatosok’ kalapátsolásokat is tűrhetőkké. [VII]

Az illyetén rendtartásokból áll a’ rythmusnak az első neme, melly a’ musikában és a’ tántzban taktusnak, a’ verselésben pedig sillaba-mértéknek, vagy inkább lábnak neveztetik. Ha minden első és harmadik; vagy minden második és negyedik pengetés erőssebb, akkor ez a’ két vagy négy ízből álló taktus egyenes: ha pedig a’ pendűlések hármanként vagynak fel osztva, és az első mindenkor az erőssebbik, mint a’ harang’ hármaztatásában, akkor e’ három ízből álló taktus egyenetlen. – Valamint ez, úgy az egyenes is külömbféle al-osztásokat szenved, mellyekből azután a’ taktusnak külömbféle nemei támadnak.

Így van a’ dolog a’ verselésben is. A spondéus tudniillik és a’ daktilus az egyenes taktussal, valamint ellenben a’ jambus és a’ trochéus az egyenetlennel tökélletesen meg eggyeznek. Mert a’ spondéus két hosszú idő-pertzekből, avagy négy rövidekből; és a’ daktilus egy hosszúból és két ollyan rövidből áll, mellyek egy hosszút tesznek; valamint ellenben a’ jambus és trochéus három rövidből, mellyeknek ketteje mindenkor egy hosszúba öszve-vonattatik, olly külömbséggel, hogy a’ magányosan maradó rövid a’ jambusban az első, a’ trochéusban pedig az utolsó légyen. – A lábakban szintúgy, valamint a’ taktusban számtalan módok adják elő magokat, mellyekkel a’ rythmusnak ezt az első nemét külömbféle al-nemekre ismét fel lehet osztani. De ezeket, az értelmességnek okáért, más alkalmatosságra hagyom.

Ha több taktusokból nagyobb részeket tsinálunk, úgy, hogy két, három vagy négy taktus a’ hangok’ sorában eggy érezhető szakaszt képezzen, akkor az illyen rendtartásból a’ többügyű, avagy öszve-szerkesztett rythmusok támadnak. Ezekenek a’ szakaszoknak a’ verselésben a’ metrum avagy a’ versnek a’ neme szokott meg felelni. [VIII] Mert valamint a’ melodiának rythmusbéli szakassza egynehány úgy öszve-függő taktusokból áll, hogy azokat a’ fül egy kitsiny Egész gyanánt egyszerre meg fogja, és végtére eggy észre-vehető kadentziát, avagy bé-fejező hanyatlást érezzen; úgy a’ vers is egynehány eggyenlő időkig tartó lábakból áll, mellyek a’ fülnek egyszerre meg-fogható és eggy érezhető hanyatlással bé-fejezett mondást képezzenek. Illyen érezhető hanyatlás avagy kadentzia a’ hexameterben a’ két utólsó láb, mellyek közűl az eggyikének mindenkor daktilusnak, az utólsónak pedig spondeusnak kell lenni; valamint a’ pentameterben a’ legutólsó choriambus, mellyet el múlatni nem lehet. – A’ többügyű rythmusokat, valamint a’ versnek a’ nemeiben, úgy a’ melodiának a’ szakasszaiban is, meg-meg külömbféle al-nemekre lehet osztani.

Vagynak tovább kettősen és hármasan öszve szerkesztetett rythmusok is. A’ kettősen öszve-tett eggy ollyan periodusból áll, melly magában két, három, vagy számosabb többügyű rythmusokat foglal. Példáúl vagynak a’ versnek ama’ nemei, mellyekben két, három, vagy több versek egy rythmust és mindúntalan vissza-térő periodust tesznek. – Az alagyás versekben, valamint a’ Németeknél az alexandriaiban, a’ hol a’ férjfiúi és az asszonyi vers egymást mindúntalan fel-váltyák, eggy illyen periodus két versekből áll. A’ versnek más nemeiben egy periodusra három, vagy négy versek is esnek, és akkor az illyen periodus strófának neveztetik.

A’ hol végtére kettős vissza-térő strófák vagynak, ott a’ rythmus hármasan van öszve-téve: versekből tudniillik, és kétféle nagy periodusokból. Légyenek példáúl a’ tántzra való melodiák. Két vagy három taktusból egy szakasz; két vagy több illyen szakaszokból egy periodus, avagy fő rész; két fő részből a’ strófa, avagy [IX] az egész melodia támad, melly mindaddig meg újjíttatik, míg a’ tántz tart. Ezeknek a’ melodiáknak a’ régi német jambicus vagy trochaicus versek tökélletesen meg felelnek. A’ lábak a’ taktusok, mellyekben mind egyenlő rythmusok, az az, jambusok, vagy trochéusok vagynak. Négy illyen lábak egy verset képeznek. Három versből egy periodus, avagy a’ melodiának az első része lessz. Azután pedig eggy ehez tökélletesen hasonló második rész következik. A’ két fő rész egy strófát tészen, melly mind addig meg újjíttatik, míg az egész éneknek vége van. Az ide függesztett példa ezt értelmesebbé teszi:

A két első, úgy szinte a’ negyedik és ötödik vershez, a’ hat lábakon kivűl, eggy egy rövid sillaba van függesztve, hogy a’ vers annál érezhetőbbé tétessék.

A’ rythmus nem mesterségesen ki-gondoltt állapot, hanem egyenesen a’ természet szerént való érzésből származik. Mert a’ természet a’ külömbféleségekkel fel váltott egyformaságban kellemetességet talál. Innen van, hogy még a’ leg vadabb emberek is az ő foglalatosságaikba, mellyek egyébaránt únalmat okoznának, néminemű rythmust egyítenek. Rythmusba szedik, a’ nelkűl, hogy okát tudnák, a’ tereh-hordozók, vagy a’ kik hajókat húznak, és a’ katonák a’ lépéseket, a’ kovátsok, a’ rézmivesek, a’ bodnárok, a’ tséplők az ütéseket, a’ révészek az evezéseket. Méltó erről meg tekinteni Ovidiust L. IV. Trist. Eleg. 1. v. 5. et sequ. és a’ rythmusnak [X] a’ természetből való eredetéről SULZERt, Allgemeine Theorie der schönen Künste. art. Rithmus, Music, Takt, Marsch.

Mind ezekből szabad légyen énnékem, a’ nélkűl, hogy leg kissebb gyűlölködésre, vagy litteratúrabéli visszavonásra tzéloznék, a’ musikában, a’ tántzban, és a’ verselésben való magyar gustusról avagy ízlésről egynéhány alkalmaztatásokat tennem.

A’ musikában, a’ tántzban, és a’ verselésben való ízlés leg hamarább el-árúllya a’ belső charactert, avagy szív-béllyeget az emberben. Mennél kevesebb rendet és mértéke érez valaki, ’s mennél több darabosságot és zavarodást el-szenved e’ három mesterségben, annál kevesebbet lehet annak lellki tehetségeiről reményleni. Mert a’ ki a’ musikában a’ fület sértő hangokat, vagy azoknak rendetlenségeket; – a’ tántzban a’ meg határozott mérték és ki-szabott rend nélkűl való, ’s ugyan erre nézve a’ testet hamar ki-fárasztó lépéseket, vagy ugrásokat; – a’ versekben pedig a’ sillabákban vagy azoknak el-rendelésében való, és a’ nyelvet idestova taszigáló, valamint a’ fülnek szerszámai között idestova tántorgó darabosságokat nem tsak el szenvedi, hanem még átalkodottsággal szépnek is tartya; az egyébaránt is az ő egész gyönyörűségét és ditsősségét tsak a’ testi, és még ezek közűl is a’ fáradságosabb és természetlenebb foglalatosságokban fogja keresni, és így, kivált az illyenekben való átalkodottságnak ereszkedvén, a’ mesterségekben, a’ tudományokban, a’ jó ízlésben, és akárminémű lelki foglalatosságokban soha bizonyára érezhető előmenetelt nem teend.

Én az ollyan musikabéli darabot, melly taktus nélkűl szűkölködik, a’ minők a’ mi falusi népünknek az ő akár egyházi, akár világi dúdolásai, és azok a’ szinfóniák, vagy inkább diszfóniák, [XI] mellyeket a’ mi Tzigánnyaink olly nyomorúlttúl le-majmozni szoktak; úgy szinte az ollyan darabot, mellyben a’ taktus, leg alább nagyobb részént, és az egy kadentzia meg van ugyan, de a’ taktus ízeire nézve semmi rend, avagy rythmus nem találtatik, a’ minők a’ tántzra való tzigány nóták, és a’ közönségesebb magyar énekek; – nem különben az ollyan tántzot is, mellyben taktust, vagy ha taktusra menne is, azokra a’ lépésekre vagy ugrásokra nézve, mellyekből eggy egy taktus állani szokott, semmi bizonyos rendtartást, avagy rythmust nem tapasztalok; – elvégre pedig azokat a’ verseket, mellyekben a’ caesurán, és a’ kadentzián, az az, a’ rythmusnak a’ leg alsó garádittsán kivűl, semmi egyéb rendet és mértéket nem érzek; – mind ezeket, mondám, semmihez jobban nem hasonlíthatom, mint eggy ollyan Kótyogósnak a’ járásához, a’ ki minden rend és mérték nélkűl, már kissebb, már nagyobb lépéssel, idestova tántorog; ki vévén, hogy minden második vagy harmadik lépés után caesura helyett megbotlik, ’s meg áll; azután pedig minden negyedik vagy hatodik lépés után, a’ falhoz ütvén magát, kadentziát tsinál.

A’ mí régi kadentziás Poétáink (értheted ezt a’ külső országbéliekről, sőt még egynehány mostani Magyar Költőkről is) valóságos ENNIUSok. Tisztelem én őket, és írásaikban nagyra betsűlöm az aranyat; azt sajnálván egyedűl, hogy az ő rythmustalan, avagy szokás szerint szóllván, metrum nélkűl való beszédjeik alatt, ez a’ leg finomabb arany úgy ell van rejtve, és hányva, hogy azt, nagy fáradság, és kivált únalom nélkűl ki ásni és fényre hozni lehetetlen légyen. Azt mindazáltal soha el nem hitethetem magammal, hogy az ő tekéntetek után indúlni, az ő módgyok mellett meg maradni, a’ gustust tökélletesítés nélkűl hagyni, és így az újjabb [XII] Aesthetikát meg-vetni, az ő Onokáiknak, a’ most élő Litterátoroknak, fő, és a’ mi több, nemzeti kötelességek vólna. A’ rythmus, és így a’ verselésben a’ metrum is, nem frantzia rántz, a’ mint egynémelly egyébaránt érdemes Iró vélekedik; nem frantzia, görög, deák, vagy német, hanem természet szerint való ruha, mellyet nem tsak a’ Szittyai Lakos’ szájából eredő, vagy magyar, hanem akármiféle nyelven kőltt verseknek is szükségképpen magokra kell venni, ha mindenképp’ tettzeni akarnak. Szükségképpen mondám; mert a’ rythmusnak, avagy a’ rendnek és mértéknek az ő szükséges vagy szükségtelen volta nem a’ Régiek, nem a’ mi Ős-eleink’ tekéntetétől, sem a’ nemzeti gustustól, melly romlott és helytelen lehet, sem végre a’ Poéták’ tettzésétől, hanem egyenesen és egyedűl a’ Természetnek bíró-szavától függ.

Vegyük fel bóldogúltt ÁNYOS PÁLNAK Szomorú Tsillagzattyát, melly a’ Magyar Museumban a’ 71. óldalon olvastatik. Erről én, rythmusbéli Krízisem előtt, a’ mi belső betsét illeti, nyilván meg vallom, hogy azt már többször, de könyhúllatások nélkűl még egyszer sem olvastam. – Visgállyuk meg tehát abban az első strófát a’ Magyar Prosodia szerént: nem ugyan, mellyet SZABÓ ás RAJNIS érdemes Urak ki adtak, hanem tsak ama szerént, mellly leg természetesebb, és minden accenussal való sillabát hosszúnak, minden accentus nélkűl valót pedig, ha a’ szó egy sillabából áll, vagy ha’ a’ magán-hangzó után két mással-hangzó következik, közönségesnek, egyébaránt pedig rövidnek tart, visgállyuk meg mondám, és lássuk, mi hijjával van?

Ebben a’ versben, ha tsupán tsak füleinket választjuk is ítélő bírónak, a’ caesurától fogva a’ cadentiáig ezekben a’ szókban: melly bús súgárokkal mindenkor hosszabb idő-pertzeket találunk, [XIII] mint a’ versnek elejétől fogva a’ caesuráig ezekben a’ szókban: szomorú tsillagzat. Mert még a’ leg szabadabb prosodia szerént is, ennek a’ versnek az első részében tsak egy hosszú, két rövid, és három közönséges sillabát; a’ másik részében pedig három hosszút, és három közönségest találunk, rövidet pedig eggyet sem: a’ mi úntig elegendő arra, hogy a’ természetes ki-mondásban az időnek az eggyenlőtlenségét mívélünk szembetünőképpen meg éreztesse. Rövideden szólván: ennek a’ versnek az utólsó fele az elsőnél hosszabb, és a’ természetes kimondásra több időt kiván.

De azonkivűl az idő-pertzek sintsenek bizonyos rend szerént fel osztva: az az, a’ lábak sem nem mind jambusok, sem nem mind trochéusok, és így nem is eggyenlők; mire nézve ebben a’ versben taktus avagy láb-mérték sem találtatik. Illyenek a’ két következendő versek is:

De az utolsó vers mindenképpen jó:

Mert az illyen cadentiás verseknek, ha a’ régi magyar íztől messze távozni nem akarunk, vagy mind jambusokból, vagy mind trochéusokból kell állani, és így a’ caesuráig 9, vagy ha az utolsó lábnak spondeust engedünk, 10; úgy szinte a’ caesurától fogva a’ cadentiáig, a’ hol az utolsó láb megmeg spondéus lehet, hasonlóképpen 9 vagy 10 idő-pertzek kívántatnak. Ebben az utolsó versben tehát meg van elősször az idő-pertzeknek a’ bizonyos száma; meg van másodszor a’ lábaknak az eggyenlősége is, mivel mind trochéusok; meg van harmadszor a’ két eggyenlő fő részre való fel-osztás is; mire nézve ama’ háromféle rythmusoknak, mellyek az efféle versekben meg kivántatnak, eggyike nélkűl sem szükőlködik.

A’ ki szavaimat el-forgatni nem akarja, észre veheti azokból könnyen, hogy én az úgy nevezett cadentiás verseknek ellensége nem vagyok. [XIV] A’ mit erántok ezen Értekezésemben szóllok, az valóban szépíttésekre tzéloz, nem pedig gúnyolássokra; ’s fejenként minden állításom, melly az efféle verseket illeti, nem elő-itéletből, hanem az Aesthetikának reguláiból származik. Ha a’ caesurán és a’ cadentián kivűl a’ lábak is mértékre – jambusra vagy trochéusra vagynak véve, és a’ cadentia minden két vers után változik, akkor ezek a’ versek, az én itéletem szerént, nem tsak kellemetesek, hanem a’ hosszabb kőlteményekre, a’ hexameter helyett, leg-alkalmatosabbak is.

Hogy pedig a’ kettős verseket a’ négyeseknél többre betsűlöm, nem egyéb az oka, hanem hogy tudom, melly hatamasan szokta az érzékeny füleket az a’ monotonia avagy egyhangúság sérteni, melly a’ négy egyforma és egymást követő cadentiában uralkodik. A’ ki ennek az egyhangúságnak a’ sérelmeit érezhetőképpen akarja tapasztalni, énekeltessen magának eggy ollyan musikabéli darabot, mellynek első része hat és második része ismét hat taktusból, és mind a’ két résznek az utolsó taktussa tökélletesen eggyenlő cadentiából állyon. Illy forma a’ Rátzoknál az a’ nationális nóta, mellyre a’ köz nép tántzolni szokott.

Az ollyan versekben, mellyek musika alá valók, nem tsak a’ tökélletes rythmus, hanem még az is el-kerűlhetetlenűl szükséges, hogy a’ versekben lévő rythmusoknak valamennyi nemei, a’ musikában lévő rythmusoknak valamennyi nemeivel tökélletesen meg eggyezzenek. El hagyom én itt a’ rythmusnak egyéb nemeit, és példáúl tsak a’ taktust és a’ láb-mértéket veszem. Ha a’ musikában a’ taktus trochaicus, a’ versekben pedig a’ láb-mérték tsupa jambusokból áll, akkor a’ rövid sillabák mind hosszú nótákra, és a’ hosszúk mind rövidekre esnek. Ez az érzékeny füleket felette nagyon meg-sérti; szinte úgy, mint ha valaki ezt a’ trochaikus verset: Leg-nagyobb kints a’ szabadság, úgy mondaná ki, [XV] annál inkább pedig, ha úgy énekelné, mintha merő jambusokból állana: Leg-nágyobb kínts a’ szábadság. E’ regula ellen hibáztam én is amaz énekemben: Thirzis és Kloe, melly a’ Magyar Muséumban olvastatik, ’s mellynek csupa trochéusokból kellene állani.

Minekelőtte Értekezésemet bé-fejezzem, szóllok még rövideden a’ cadentiának ama’ neméről is, melly a’ Németeknél Reim, minállunk pedig tulajdonképpen hang-eggyeztetésnek neveztetik. A’ cadentia szélesebb értelmű szó, és valamint a’ musikában, úgy a’ beszédben is eggy ollyatén hang-hanyatlást tészen, melly mivélünk az éneknek vagy a’ beszédnek a’ végét, vagy egyéb nyúgodalom-pontját meg érezteti. Illyen a’ hexameterben, a’ mint már mondám, az utólsó daktilo-spondéus; a’ pentametrumban pedig a’ végső chorijambus. Az ollyan vers-nemében, a’ hol a’ lábak mind tökélletesen eggyenlők, az az, vagy mind trochéusok, vagy mind jambusok, vagy mind daktilusok ’s a’ t. a’ hanyatlást, avagy a’ versnek a’ végét nem lehet egyébaránt meg-éreztetni, hanem tsak egyedűl a’ hang-eggyeztetés által. Ez tehát az illyen esetben, kivált a’ lyrikumban, jó szolgálatot tehet, valamint egyéb-aránt tellyességgel haszontalan. Ide függesztem én annak rövid regulájit, mellyekre ezentúl az én jövendőbéli énekeimben, a’ mennyire anya-nyelvünk meg-szenvedi, magam is jobban vigyázok, ’s mellyek a’ Magyar Kezdőknek jó szolgálatot teendenek.

A’ hang-eggyeztetés kétféle: férjfiúi tudniillik, és asszonyi. A’ férjfiúi tsupán tsak egy sillabára esik, úgy hogy a’ vokális előtt lévő konsonáns, az előtte való vokálissal eggyütt, különböző légyen: p. o. vér, ér, fér, tér: birtokát, falát. De már birtokát és fogát rossz, férjfiúi hang-eggyeztetés vólna, valamint ez is: birtokát, éjszakát.

Az asszonyi hang-eggyeztetés két sillabára esik, úgy, hogy azokban mindenek meg eggyezzenek, [XVI] az előttök lévő consonáns pedig különböző légyen: p. o. legény, szegény. De már edény, a’ d betű miatt nem jó vólna, úgy szinte: legény és vőlegény sem jó: mivel a’ két utólsó sillaba előtt való consonáns l nem különbözik. A’ férjfiúi hang-eggyeztetésnek az asszonyival való változtatása az éneket igen kellemetessé tészi.

Ez most, beteges állapotomban elegendő lehet addig, míg a’ Poézisról és a’ Musikáról többekkel kedveskedhetem. A’ mi a’ jelenvaló hat Éneknek a’ materiáját illeti, reménylem, hogy engemet a’ józan gondolkozású Olvasó erkölts-rontónak semmiképp’ nem tart, mihelyt a’ szerelem, és a’ szeretet között, vagy, ha inkább tetszik, a’ szerelem, és a’ szerelemmel való vissza-élés között helyes külömbséget tud tenni. A’ szerelem az embert egész a’ baromig le-alázza; de a’ szeretet ellenben az indúlatos szívnek a’ jele, és az efféle szív nélkűl, akár az emberi, akár a’ polgári kötelességek’ tellyesítésében, a’ ritka, a’ renden kivűl való, és a’ mint nevezni szokták, a’ bajnoki tselekedetekre soha senki alkalmatos nem lehet. Az indúlatok az emberben szint’ azok, a’ mik a’ hajóban a’ vitorlák. Ha ez némellykor hajótörést szenved is, soha bizonnyára e’ miatt az ő ki-feszített vitorláit nem okozhattya. A’ kormányos egyedűl, a’ forgó szél, vagy a’ víz alatt lévő kősziklák azok, mellyek őtet az efféle veszedelembe hozzák. Az indúlatos szív is maga veszedelmét, vagy legalább örökös tehetetlenségét, tsak egyedűl a’ helytelen, és az indúlatokat hamis színekkel festő nevelésben, vagy a’ forgó szelekhez hasonló elő-ítéletekben, vagy pedig a’ romlott szívet az érzékenytől meg nem különböztető scylláknak üldözéseiben találhattya.

Írtam Budán Júniusnak 24. napján 1791.