Verseghy Ferenc művei
Elektronikus kritikai kiadás

Minő örömmel töltött el engemet azon édes reménység, hogy tehát Uram Bátyámat 6dik Augustusban meglátom, annak kifejezését csak akkorra halasztom, mikor reménységem megvalósodik. A’ szomorú Dal iránt való kívánságomat helyesen gyanította ugyan Uram Bátyám, de én azt a’ sok dolga miatt nyilvábban előterjeszteni nem bátorkodtam: most azonban, mivel sceletont kérvén szíves készségérűl legkevésbbé sem hágy kételkedni, felháborítva Beszédembűl a’ bevezetést írom ide eggy kis toldalékkal, gondolván, hogy sceleton gyanánt szolgálhatnak.

„Miképen megsúlyosodott rajtunk az Úr keze, (a’ Bakony’, a’ Balaton’, Szala’ ’s Dráva’ vidékjeinn széltiben a’ bánat kesereg) elvitetvén közűlünk a’ vőlegény! – E’ tartomány’ asszonya özveggyé, mink pedig árvákká lettünk atya nélkűl! – Az oltár’ fényessége meghomályosodott, karunknak víg zengedezése szomorú hangra változott, elfogyott a’ szívünk’ öröme! – Óh felejthetetlen Pásztor! óh mélyen sebesitő csapás! óh nehezen pótolható veszteség! Szinte azzal a’ kellemetes tulajdonsággal volt tudni illik felékesítve a’ Dücsőültt, mellyért a’ Krónika’ Irója Asa királyt magasztalta: a’ szíve, mondván tökélletes vala az ő tellyes napjaiban: a’ melly őtet annál felejthetetlenebbnek, veszteségünket annál tetetmesbnek, fájdalmunkat annál érzékenyebbnek teszi mennél drágább, mennél ritkább a’ jó szív az emberek között. Drágának mondottam; mert a’ jó szívnek híjával az ember mindennémű természeti ereji^* tehetségei mellett is csak állat, az erkölcs puszta hang, a’ méltóság szívrémítő váz a’ világonn: ritkának mondottam mert tán ez üdőkorban is igaz Szentegyházainkrúl: „ha tízezer tanítótok van is a’ Krisztusban, de nem sok atyátok” (I. Kor. IV. 15). Mire nézve a’ kebelemben megáradott bánat csak önmagát kívánván táplálni, a’ veszteségnek nagyságárúl eltéríthetetlen ’s beszédemet is az ő jó ’s tökélletes szívére függeszti.

De hogy errűl^* minden homályt ’s kétséget elhárítsak, meg kell előre jegyeznem: hogy erkölcsi értelemben mind a’ régi, mind az új nyelvek azt nevezik szívnek, a’ mi a’ gondolatoknak, érzeményeknek, kívánságoknak, indúlatoknak minteggy széke, középpontya, tűzhelye a’ lélekben; meg kell jegyeznem, hogy én a’ jó szívnek vonásait sem nem az álbölcseségnek, sem nem a’ hitfonákságnak képzeménnyébűl, hanem az Isteni kinyilatkoztatásnak tárházábúl veszem, úgymint a’ melly egyedűl tiszta kútfeje, forrása az igazságnak. Az álbölcsesség mindeniket jónak magasztallya, melly az embereknek ’s egyéb teremtményeknek állapottya iránt részvevő érzékenységgel bír, ha egyébaránt vallástalansággal, erkölcstelenséggel meg van is förtőztetve; valamint a’ hitfonákság viszontag mindazt tökélletesnek hirdeti, melly az Isten’ dücsőssége, a’ hit, az erkölcs mellett buzog, érzékenykedik, ha mindgyárt lábával tapodgya is az emberségnek szent törvénnyeit. A’ kinyilatkoztatás ellenben e’ kártékony, e’ veszedelmes szörnyetek ellen az Isteni szeretetnek szent törvénnyét, a’ felebaráti szeretetnek törvénnyével eggyenlítvén, egyedűl az ollyan szívet ösmérteti jónak, mellyben az Isten iránt való szent érzemények’ ’s indúlatok, az emberek iránt való szelíd, kegyes, jótevő érzeményekkel párosítva vannak.

Innen valamint a’ Dücsőűltt velünk eggyütt mind az álbölcsességet, mind a’ hitfonákságot kárhoztatván, gondolatit, érzeménnyeit, indúlatit, az Isteni szent hagyományok szerint ügyekezett^* kormányozni; úgy én is azokat az Isten’ igéjének fáklyájánál nyomozván, ugyanannak szent szabásai szerint, az ő Gyászünnepénn – ammint hivatalomnak ’s a’ helynek szentsége kívánnya – hűven és nagyítás nélkűl hirdetem a’ búsolygó Atyafiaknak, hogy jó ’s tökélletes volt a’ szíve, az istenességet az emberséggel eggyesítvén. E’ szép tulajdonságok nagynak ’s háboríthatatlannak tették az ő szívét még a’ balságok között is, mellyeket reá a’ világonn a’ gonosz lelkűség árasztott, ez az ő nagy ’s tökélletes szíve pedig őtet meghalni nem haggya, hanem örökké élteti: beszédembűl is tehát szomorú Atyafiak^* vigasztalást is tanúságot is vehettek.”

Ezen jó szívét búcsúzáskor is megmutatta: bocsánatot kérvén, ha cselekedeteivel – mellyeknél szándéka mindenkor tiszta volt – valakit^* megbántott, ’s viszontag még ellenségeinek ezernyi ezer áldást ohajtván az Istentűl, tudván hogy szívét, szándékát nem láthatták;” megmutatta mindnyájunknak az atyafiságos szeretetet ajánlván. Erre csókjainkban^* megföröztöttük haldokló Atyánknak kezeit, mellyekkel ő, midőn előtte térdre estünk – az egész Clerus tudni illik – olly tiszta szívvel adta reánk az áldást, mint Jákob az ő^* fiaira.

Igen szeretném, ha az elkészítendő Dalot mink korábban benyomtattatvánn,^* az Exequiákonn kiosztogathatnánk; a’ mi meg is történik, ha Kedves Uram Bátyám a’ műdarabot revideáltatván, legalább eggy héttel előbb nekem postánn megküldi.

De elég legyen errűl ájtatos Hallgatóm! Osziczkyné Asszonyságot szívembűl sajnálom; reménylem azonban, hogy szíves könyörgésemre szeretett Hárfásom’ Dajkáját az Isten meggyógyíttya, kit kedves Férjével eggyütt különösen tisztelek; nem külömben Sághy Barátunkat is. Kedves Uram Bátyámat pedig ezernyi ezerszer csókolván maradok