HUN–REN–DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Verseghy Ferenc művei
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
Verseghy Ferenc – Koppi Károlynak
Nagyszombat, 1793. október 28.
Nagyszombat. Octob. 28. napj.
1793.

Koppi Károly Professor Úrnak
V. F.

Itt ülök a’ Tótok’ tornyos falujokba bëzárva,
’S azt az üdőpërtzët, mëlly kívántt végbe szakasztván
Számkivetésëmnek bajait, hűségës öledbe
Koppim! vissza vezérëllyën, keserëgve sohajtom.
Hányszor nézëgetëk bús szëmmel az égi vidékre,
Hol ragyogó fénnyel látom fëlkelni naponkint,
’S a’ komor éjbe merűltt földnek tetejére borúlni
Életadó súgárival a’ mënnybéli Világot!
Hányszor mondogatom tellyes boldognak az ollyant,
A’ kit ez égi Világ’ keletétűl messze vonódni
A’ fene sors nem kénytelenít, ’s kit szinte az első
’S el nem ëgyűltt fényëk tisztább melegëkkel apolnak.
A’ szent cásábúl gyakran sétálni kimënvén
A’ talabor térségre, hol a’ napkelti vidéknek
Kellemeit látom, fënn szóval az égre kiáltok,
És a’ Pesti lakást sok vak barmoknak irígylëm.

A’ komor éjszak alatt fekszik Nagyszombat; egében
Majdnem emészthetlen szëmetëk szállongnak; itallya
Sárga motsárral ëgyűltt, ’s pötzesóval tellyes erekbűl
Áll; ’s ne hogy a’ frissebb levegő mëgjárja koronkint
A’ beteg elmékët, szëmevájtt Szërzőjë bëvonta
Négy szögeletbe szorúltt kulibáit téglasövénnyel.
Népe komor, ’s a’ járom alatt, mëlly terheli vállát,
Szinte alágörnyedtt. Szomorú kunyhóiba rejtve
Tölti egész napját; a’ szűk útszákra tsak akkor
Sompolygván, mikor a’ Kuvaszok, kik az aklokot őrzik,
Vagy mulatásképpen vagy tisztbűl félre vonódnak.
Így lopják magokot kristálypatakokhoz az erdő’
Méllyeibűl a’ szívtelenebb vagy gyënge vadatskák,
Míg az oroszlányok vérës prédáikot oszttyák.

Sënkinek itt vétëk nélkűl sëm látni szëmével,
Sëm nyelvét szabadon szólltatni, sëm élni eszével
Nem szabad. Órraikonn tündérës sárga üvegbűl
Metszëtt pápaszëmet hordván, mind fínom aranynak
Tartyák, a’ mit az Őrkuvaszok fitogatni akarnak.
Nékëm is illy fene pápaszëmet metszëttek azonnal,
Hogy nyomorúltt falujok’ rongyos kapujába bëléptem.
’S ammint visszavetém eszelős adománnyokot, ádáz
Tajtékot túrván ajakikbúl, mëgfenyëgettek:
Hogy szëmemët, ha velëk nem akarnék látni, kivájják.
Mit tëheték ëgyëbet? mëgaláztam kurta üdőre
Órromot; és ha talán agyagot terjesztnek előmbe,
Azzal mëntëgetëm magamot, hogy pápaszëmekkel
Látni tanúlatlan lévén, a’ tárgyat eléggé
Mëgkülönözni magam nem tudhatom; és ha dagályos
Szószaporítás köztt poraranynak lënni kiáltyák,
Mëghajtom fejemët, ’s szépségét ëgyre tsudálom.

Tellyes képmutató alakokkal az embëri Nemzet;
Része ruhájával vagy ëgyéb tisztbéli jelekkel
Része pedig bizonyos mértékű tsalfa beszéddel
Vagy hamis ortzavonásokkal mást játszik előttünk,
Mintsëm lënni szokott igazán a’ néma falak köztt.
A’ ki kërëszt nélkűl jól él, a’ tzifra kërësztët,
’S a’ ragyogó bárányt sok farkas hordgya nyakában.
Mért ne lehetne tëhát nekëm is mellyembe bëzárni
Titkos itéletimët; ’s az övékët mindën üdőtlen
Ostromolás nélkűl tsak azonban mëgsüvegelni,
Míg nyelvem róllok szabadabb szóllásra fakadhat?
Ők a’ képmutatást motskos nyereségnek okáért
Űzik; az ëgy szomorú szükség, mëlly engëmët arra
Kénytelenít tsak azért, hogy titkosb tollam ezëntűl
Kellemetësb hasznot hozhasson az árva Magyarnak,
Mint mëllyet könyvem’ konokabb védelme szërëzne.
Nintsenek ollyan üdők, hogy tőllünk a’ nagy Igazság
Bajnoki vérontást kívánnyon; az embëri szívek
Nem tsupa példa utánn indúlnak, mint az eszetlen
Juhseregëk buta kossok utánn. A’ mostani Száznak
Elmevilágánál, mëlly ránk is kezde ragyogni,
Múlik az illy barmos követésnek lelke naponkint.
Most már, a’ ki tanúl, nem az Írót nézi, kit a’ Sors
Fontos itéletinek piomátúl messze taszíthat;
Nem hitelére tekínt, sëm nyertt hírére; hanemtsak
Józan okosságú szavait fontollya kiváltképp’,
Mëllyekkel bizonyos hasznú regulákot előád.

Így bajomot hamarább jó végre vezetni reménylëm,
’S vágyakodásimnak díszes tetejére, – hogy eddig
Állhatatos szívvel tűrtt mostoha sorsomot a’ te
Hív ölelésid örök feledékenységbe taszíttsák,
És hogy karjaidonn esetëmnek drága jutalmát
Többi barátinknak szíves fogadásaik által,
Visszajövén örvendve vëgyem, – könnyebben elérëk.
Nem tëszëm én magamot bölts Socrates’ oldala mellé,
Kit tudománnya miatt az Irígyëk sírba vetëttek;
Sëm Galiléi’ dütsős esetét nem alázom enyímhëz,
Kit gyönyörű leleménnyi miatt tömlötzre itélte
A’ tudományokban hivatalbúl ostoba papság.
Ámde ha Tí bal sorsom utánn öletëkbe fogadtok,
Socrates’ és Galiléi’ nyomát mëglelni reménylëm.