Dafnis Orfeusnak
Orfeu! ne rettegj. Vége a tsatának;
Le-törtem a jesztő Satirus szarvának
Két éles hegyeit. Melly diadalmomnak
*diodalmomnak [em.]
Prédáját fel-fűztem végére lantomnak.
Bátor elől-vehedd ismét tzitarádat,
Ismét pengetheted érdeklő notádat,
Bizvást emlegethedd sulyós fájdalmadat,
’s Euridicédben vesztett jutalmadat.
Hathatós Orfeu! hárfád pengésében,
Mellyel majd mindennek agg természetében
Másulást okoztál: hol elevenségben
Hoztad azt, mi tsűggőtt érzéketlenségben.
A magos kő szálok emelvén magokat
Hegyek mély gyomrábol vonszolták talpokat;
Kezdvén tsudálatos ingadozásokat,
Őnként énekidre módozták tántzokat.
Meg-állott a sebes Hebrus folyásában,
Őtlőttek habjai álmélkodásában;
Meg állott a szarvas sebes futásában,
Thirsis tsudálkozván kárt vallott nyájában.
Ezek tsuda dolgok, ’s majd hihetetlenek,
De a Poeták kőzt nem lehetetlenek:
Tsudálatosb’, Embert olly érzéketlennek
Lenni, ’s Vers-szerzőkhőz most is kegyetlennek.
De vigyázzon, ki ki az ékes Verseknek,
’S Aganippe kútját őrző seregeknek
Nem áldoz: kerűlje haragját ezeknek,
Mert végre tsufja leszsz a rút embereknek.