Verseghy Ferenc művei
Elektronikus kritikai kiadás

A’ Remete

Egy hoszszú, álomtalan, éjszakám ismét el-múlt. Setét volt, és iszonyúsággal tellyes, mint életemnek rettenetes sorsa. – – És a’ szélvész után a’ támadó nap! – – Miképp’ reszket a’ tsillapodó habokon mosolygó képe; miképp’ tündöklik-ki a’ gyenge harmatnak tűkrös tsöppeiből; mitsoda elevenségbe hoz minden alkotmányt; ki-édesgeti még a’ legkissebb férget-is; fel-ápolgattya az égi háborútól le-homorított palántát! – – Az egész Természet mosolyogva ünnepli jelenését; és tsak én vagyok egyedűl, a’ ki vígasztaló súgárait sírásnak indúltt kép-vonásokkal, és szívem’ méllyéből ki-forró fohászkodásokkal fogadom. Az égi háborúnak nyomdokit fel-szikkaszttya; és ki-sírtt szemeimből a’ könyhúllatásokat fel-nem száríthattya. (meg-törli szemeit) De légy azonban jó reménységgel, meg-őszűltt Szarándok! – Szinte illy pompával támadand-fel néked valaha a’ jobb életnek napja, melly nem a’ meg-hoszszabbodott nyomorúságnak követtye lészen, mint a’ mai. – (Rövid nyugovás utánn a’ vászon-falak közé egy meszszebb fekvő vidékre függeszti tekíntetét) Kinek világosíttyák-meg olly fényesen a’ reggeli súgárok azt a’ Márványt? Hiszen tsak én vagyok egyedűl e’ pusztaságnak lakossa; és bús szívemben örökös emlékeztető jelet viselek, melly még a’ márványnál-is, mint a’ szeretet, sokkal tartósabb. – Eleonóra! Eleonóra! Mélyebben be van metszve szívembe drága neved, mintsem e’ remegő kéz ama’ kőre fel-vághatta. – Tizennyoltz esztendőbéli sanyarúságim el-nem törűlhették keblemből emlékezetedet! – Istenem! e’ pusztaságot tsak a’ kígyóknak alkottad; és még ezek-is futtyák színemet; mivel mindenható kezeddel, mint az első gyilkost, meg-béllyegeztél.

Fernandó Uram! A’ reggeli eledel az asztalon áll!

A’ Remete Kedvesebb nékem a’ derűltt reggelnek tekintete minden eledelnél.

Fernandó Majd most meg-járom egy kevesé a’ kő-sziklákot. Egy pár libotztojást ebédre, úgy-e? Uram!

A’ Remete A’ mint gondolod, Fernandó.

Fernandó Le-megyek azután a’ tengeröbölbe. Tegnap, estve felé, erős lövéseket hallottam. Alig, ha a’ mi betsűletes tengeri Rablónk az úton nintsen. Érkezésének szokott ideje már közelít.

A’ Remete Vagy már el-is múlt, akarád vala mondani. Én az ő élete miatt nagy gondban vagyok.

Fernandó Én nem. Mert jóllehet tsak török, de még-is derék egy ember; és így az Isten őtet meg-oltalmazza.

A’ Remete De hová marad tehát? Eleségünk már nem sokára egészen el-fogy.

Fernandó Nem jött-e taval-is két héttel később’ mint egyébkor szokott? – – – Uram! Én el-megyek, libotztojást keresni. – (menni kezd, és ismét viszsza-fordúl) Nem jobbítaná-ki addig az Úr a’ kert ajtaját? – Új kosarat-is kellene fonni; a’ veszszőket már el-készítettem.

A’ Remete Jól van, Fernandó, jól.

Fernandó(szorgalmatoskodva) Az éjjel nagy esső-is esett. Ha az Úr egy kevés mohot venne, és a’ réseket szurokkal be-kenné - -

A’ Remete Azt is meg-tselekszem.

Fernandó Fát-is kellene vágni; de az estvére maradhat. – (el-megy, és Szelimát meg-sajdíttya) Irgalmas Istenem! mitsoda ez?

A’ Remete(el-iszonyodik) Egy holtt test! (közelébb megy) A’ szélvész’ prédája.

Fernandó(meg-fogja Szelima kezét) Ez, Uram, nem holtt test. Az illyen merevedés tsak ájúlást jelent; ebben még élet van. (Be-szalad a’ Kunyhóba)

A’ Remete (Szelimát vizsgálván) Ortzájában tsak egy tsöppetske vér sem vereslik, – ajaki halaványok, – körmei kékek, – és még-is olly kellemetes alkotmány! – Majd nem kegyetlenségnek tartom, halálos álmából fel-serkenteni, minekutánna egyszer a’ leg-keményebb bajvivást ki-állotta.

Fernandó (Azonban orvosló szereivel viszsza tért, és Szelima’ éllesztésében foglalatoskodik) A’ Keresztény kötelesség hozza magával, hogy fel-serkenttsük. Ki tudgya, mitsoda jó következése lehet tselekedetünknek. Talám Szülői vagynak, kik minket érette áldani fognak. Talám Kedvesse, a’ ki utána síránkozik.

A’ Remete Kedvesse talám? Ah, Fernando! malom kő gyanánt estek szívemre ezen szavaid. –

Fernandó Uram! az orvoslás használ! Lélekzetet vesz, – – mellye már emelkedik, – szíve dobog – –

Szelima (Fel-veti szemeit) Allah! – – (Lassanként fel-emelkedik, félelmesen körűl tekínt, és rebegő szózattal mondgya) Nagy Próféta! hol vagyok? – Mi történt velem szegénnyel? – És ti körűlöttem kik vagytok?

A’ Remete Emberek, mint te; tsak másféle ruházatban, mintsem a’ minőt te talám közönségesen láttál. E’ hoszszú öltözet alatt érzékeny szív fekszik. – A’ mi az enyém, az a’ tiéd is. – Szívem, és kunyhóm akármelly szerentsétlennek nyitva áll.

Szelima Bár kik legyetek, jó emberek! ajánlástok által egy háladatos szívet köteleztek-le magatokhoz; de ez-is ám egyedül, a’ mit még nékem boldogtalan sorsom meg-hagyott. (A’ Remete, és Fernando a’ pázsit-ülésre vezetik Szelimát, a’ ki le-könyökőlvén, szomorú sohajtások köztt fejét kezére botsáttya)

A’ Remete, és Fernandó (egygyütt)

A’ Remete

Fernandó Szedd öszve erődet, jó Leányka! és semmit se búsúlly. Tizenkettedik esztendeje múlik már, hogy e’ szigeten lakunk, és Istennek hála! tsak egyszer sem feküdtünk még le éh gyomorral. A’ szükséges nélkűl, fogadom, nem szűkölködsz. Friss gyékényből, és puha mohból jó ágyat tsinálok, és ezenkívűl még gyapjú-takarómat-is néked adom. Zsíros tej, édes narantsok, leves dinnyék – –

Szelima És ezt a’ tartományt vallyon miképp’ nevezik?

A’ Remete Formentéra Szigettye? Közel a’ Spanyol parthoz.

Szelima(Örvendetes indúlattal) A’ Spanyol parthoz? – Meszsze van-e ide a’ Spanyol tartomány?

A’ Remete Tsak egynehány mért földnyire.

Szelima (esedezve) Óh jámbor emberek! nem vihetnétek ti engemet e’ tartományba?

Fernandó Jó Leányka! ez mitőllünk ki nem telhetik. Egész hajói készűletünk egy kormány nélkűl való, és tsak egy darab vitorlával felfegyverkezett ladikbúl áll, mellyel az öbölben halászni szoktunk.

Szelima Hát tikivűletek ezen szigetben senki egyéb nem lakik?

Fernandó Senki. Az egész sziget szinte pözsög a’ sok kígyótúl; és egyébaránt is keveset talál az ember benne, el-vinni valót. Nem egyhamar tökélli el magát valaki, hogy itt telepedgyen.

Szelima (a’ Remetéhez) És te?

A’ Remete A’ boldogtalan nem fél a’ kigyóktúl.

Fernandó Nékünk jó lelkiesméretünk vagyon, és ezt a’kigyók meg nem támadgyák.

Szelima Ah! így hát annyival inkább nem maradhatok nállatok.

Fernandó No, no, jó Leányka! Hiszen a’ ki maga magát vádollya, már ez által is tsak félig bűnös.

Szelima És hajósok sem szoktak ide kikötni?

A’ Remete Ritkán, vagy soha sem.

Fernandó De tsak ugyan még sem vagyunk egészen el-hagyva. Esztendőnkint meg-látogat bennünket egy betsületes szívű Török, és akkor ezen roszsz kunyhóban nagy vendégség tartatik. Azzal, a’ mit ő nékűnk hoz, és a’ mit magunknak kézmüvünk által a’ főldbűl termesztünk, egész esztendőn által be-érjük. A’ kevés mellett pedig jó kedvünk is vagyon; a’ mi e’ pusztaságban leg-nagyobb boldogágunk.

Fernandó

Fogadom, Leányka! hogy miközttünk semmi fogyatkozásod sem lészen. Haggy fel a’ kesergéssel, és légy jó kedvű. Lám! Az elmúltt éjjel fekete volt az ég; most pedig a’ jó voltú nap ismét tündöklik. – Száritsd meg egykevesé ruháidat a’ napon; én majd egy tsibét levágok, és számodra olly levest főzök, a’ minőt még az Astúriai Hertzeg sem eszik. (el megy a’ Kunyhóba.)

A’ Remete Miképp’ érzed magadot, Leányom!

Szelima(háladatos mosolygással) sokkal jobban.

A’ Remete Mi a’ neved?

Szelima Szelima.

A’ Remete Te török leányzó vagy?

Szelima Algyíriábúl.

A’ Remete És mitsoda eset hoz ide tégedet. A’ partra?

Szelima A’ szeretet. – Tiszteletre méltó Öreg! a’ te szelíd tekinteted nagy bizodalmat támaszt szemérmes szívemben. Engedd, hogy búmat kebeledbe önttsem. – Te keresztény vagy, úgy e?

A’ Remete Keresztény, és oltalmazója minden jámbor, és ártatlan léleknek.

Szelima(fohászkodván) Jámbor, és ártatlan voltam én is valaha.

A’ Remete ’S még most is az vagy, ha szelíd tekinteted nem hazudik.

Szelima Ah! most már bűnös vagyok! kösziklák fekszenek rajtam! Emésztő tűz dühösködik belső részeimben; jól-lehet tsak egyetlen egy volt a’ rendetlen lépés, mellyet el követtem. A’ lelki esméretbéli furdalások kegyetlenűl mészárollyák szívemet; a’ nyomorúság, és keserv mindenütt nyomomban vagynak, – és tsak egy volt a’ rendetlen lépés, mellyet el-követtem.

A’ Remete(belső indúlattal magában) Tsak egy rendetlen lépés! – – Óh: mitsoda tűzbe hozza ez szenderedő indúlatimat! (Szelimához) És ezen rendetlen lépés, Leányom! mibűl állott?

Szelima Abbúl, hogy édes Atyámnak karjai közűl elszöktem, (félbe szakadozó zokogások között) a’ ki engemet mindenek felett szeretett, – a’ ki minden leg-kissebb kivánságimat meg előzte, – és a’ ki most talán atyai átkát utánnam kiálttya.

A’ Remete Térj magadhoz, Leányom! – Reszketnek minden tagjaid. – – Térj magadhoz.

Szelima Botsásd meg érzékenységimnek háborodását. (öszve szedi, amint lehet erejét) Az én Atyám Agyiriában nagy tekintetü férjfiú. Amint tudósítást vettünk, hogy a’ spanyol gállyák várasunkra akarnak ütni, két hajóval, zsákmányozásnak okáért, a’ tengerre szállott. Egy ágyús tsajka kevés üdő múlva spanyol rabokat hozott házunkhoz, és ezek között egy ifjú volt, (tüzesen) illy ifjút még soha sem láttam. Kezében az ásó, Királyi páltzává, rabköntösse a’ testén, biborrá változott. Az ő szeme, haja, ajaki, – – (szeliden) Édes Öregem! szerettél-e valaha?

A’ Remete(szomorúann a’ márvány vidéke felé tekint, és keseredéssel mondgya) szerettem.

Szelima Beszédemet tehát egészen érted?

A’ Remete(Szelima kezéz meg-fogván) Értem, Szelima!

Szelima És tselekedetemet roszra nem magyarázod?

A’ Remete(sirásig meg-indúlván) Nem magyarázom.

Szelima (az égre tekintvén) És Allah sem vonnya meg tőllem kegyelmes botsánattyát! A’ Proféta meg nem büntetheti e’ szivet azért, hogy a’ szeretetre leg-méltóbb férjfiúhoz olly forró indúlattal viseltetett.

Szelima

A’ Remete Remély az Istentűl, édes Leányom! minden jókat … De vallyon, hogy érzékeny szívedet meg-elégitenéd, mit tselekedtél tovább?

Szelima Mit tselekedtem? – szerettem. (tökélletes ki-fejezéssel, és az érzékenykedésnek leg-indúlatosb hangjával) Kellemetessebben virágzottak nékem Atyámnak kerttyei; ingerlőbb tekíntettel mosolygott reám a’ támadó nap, és a’ felhők köztt remegő hold világ, mert szerettem. Minden emberhez lealáztam magamat, barátságos voltam szolgáló leányimhoz, jámbor, és jó voltam, mert szerettem. Végtére pedig egy igen kedves komorság foglalta el szívemet; szemeim sokszor nedvesek voltak; mellyem meg-szomorúlt, ah! mert szerettem. – –

A’ Remete És viszontag kedvesed szeretett?

Szelima (tüzesen) Ő is szeretett! – és minden bizonnyal még most is szeret. – Én örömest el-beszélleném néked, miképp’ szerettük egymást, – de, amint már előbb mondád, – mivel magad is szerettél, – a’ nélkűl is tudod, hogy az ember amúgy kellemetes szorongatást érez, – szíve egészen megtelik, – semmit sem lát, hall, gondol, vagy érez egyebet, hanem tsak drága Kedvessét, – pedig még ha egygyütt nintsenek-is; – és ha ismét öszve-találkoznak, (örvendezve) ha öszve-találkoznak, – – és ah! mikor egymástól el-válnak (szomorúan oda olvadván) mikor egymástól el-válnak, ah! – –

A’ Remete(Titkolni akarván indúlattyát) Szelima! ne szomorítsd, kérlek, szegény öreg fejemet.

Szelima(Részesüléssel) Minden bizonnyal te sem vagy szerentsés?

A’ Remete Ne kérdezd, kérlek! – Az én szerentsém régen meg-holt, barátom; ne emlékeztess halálára. – – Mond-el tovább, miképp’ jutottatok-ki Algyíriából?

Szelima A’ szeretetnek szárnyain, egy essős éjjnek homállyában. Örvendezve fogadtak bennünket a’ Spanyol hajók; öröm-kiáltások között vezetett Kedvesem az Admirál’ hajójának pártázattyára. Leg-először állottam szemfödél nélkűl idegen férjfiak előtt; szemeimet le-ütöttem, ’s Pedróhoz kútsoltam magamot. – Hogy a’ hadi Zenebonák köztt aszszonyi szorongatásokba ne jussak, által-vittek magamat egy Fregátába, melly előre Karthegyénába indúlt, hogy ott Kedvesemre nyúgodtabb szívvel várakozzak.

A’ Remete(Édesded várakozással) És ezen Fregáta? – –

Szelima Közel e’ parthoz hajó-törést szenvedett. Sok százan el-vesztek; és tsak engemet (keseredve) tsak engemet tartott-meg a’ sorsnak hatalmas karja, hogy Kedvesemnek, és édes Atyámnak veszteségét, míg élek vígasztalás nélkűl sírassam. (Ortzáját el-takarja)

A’ Remete Ne szomorkodgy, édes Szelimám! A’ ki ártatlanságát fenn tartotta, semmit sem vesztett. – – Naponként várom Algyíriából egy jó barátomat; ez tégedet édes Atyádnak karjai közé viszsza vezet.

Szelima(Szorongatások között) Óh! ne, édes Öregem! tsak ezt az egygyet ne tselekedd velem. Az én Atyám ugyan, mióta eszemet tudom, érzékeny szívvel volt hozzám; de a’ háladatlanokhoz mindenkor nagy keménységét mutatott; én pedig, ah! Háládatlan gyermeke vagyok. – Engedd-meg, hogy nálad maradgyak, – hogy néked szolgállyak. – Van még lelkemben egy kevés reménység, melly engemet jóval biztat. Közel vagyok a’ Spanyol parthoz; szint azon levegő vesz körűl, melyben Kedvesem fel-neveltetett. Ő nála nélkűl, ah! nála nélkűl – –

A’ Remete Nem nála nélkűl, kedves Leányom! – Haszszan Mahmud olly férjfiú –

Szelima(fel-ijedvén) Az Istenért, Öreg! mitsoda nevet említettél?

A’ Remete Haszszan Mahmud. – Ösméred talám?

Szelima(rövid nyugovás után) Haszszan Mahmud – – az én Atyám.

A’ Remete (El-álmélkodik; öszve kútsollya kezeit,’s nagy indúlatossággal az égre tekínt) Az Isten’ karja! – Uram! A’ te ösvényeid titkosak, de jók. – – Szelima! légy jó reménységgel, én tégedet édes Atyádnak viszsza adlak!

Szelima Ah! kérlek, az Istenre kérlek, ne tselekedd. – (lábaihoz borúl) Rejts-el inkább előle, rejts-el valahová, hogy fel-ne találhasson.

A’ Remete (fel-segítvén) Szerentsétlen! Tudod-e, mit kívánsz tőlem?

Szelima Ah Pedro!

A’ Remete Hányszor ditsekedett előttem Haszszán Mahmud jó, és engedelmes Leányával? Hányszor nevezte őtet öregsége’ gyámolójának? És ezen jó Leány Szelima volna? a’ rendetlen indúlatnak olly annyira engedő Szelima?

Szelima Haggy-fel, kérlek! – – Sanyarú szemre-hányásiddal öszve-tiporod szívemet.

A’ Remete(feddő hanggal, és tekíntettel) Öszve-tiporhatom tehát, de meg-nem indíthatom?

A’ Remete

Szelima

A’ Remete

Szelima

A’ Remete

Szelima

A’ Remete

Szelima

A’ Remete

Szelima

A’ Remete

Szelima

Fernandó (A’ Kunyhóból ki-jövén) A’ viz már forr; a’ tyúk a’ fazékban fő; a’ gyékény-ágy meg-van vetve; a’ gyapjú-takarót rá borítottam; az asztal terítve áll; az üvegeket meg-mostam; az egész házat friss vírágokkal meg-híntettem, a’ mit egyébaránt tsak húsvét’ ünnepén szoktam tselekedni; –

A’ Remete(mosolyogva) Van-e eszed, Fernandó? (Szelimához) Kövess engemet, Leányom! mennyünk-be nyugodalmas magánosságomba.

Szelima Lábaim reszketnek; fejem kimondhatatlanúl nehéz. – Oh! minek vetettetek-ki, barátságtalan habok? Minek ébresztettetek-fel halálos álmomból, kegyetlen férjfiak? (A’ Remetére támaszkodván, a’ kunyhóba megy)

„Van-e eszed, Fernandó?” – Eszem ugyan, hála Istennek! el-nem távozott; de, hogy bennem valami változás történt, az bizonyos; mivel a’ házat friss virágokkal meghintettem, a’ mit egyébaránt tsak húsvétkor szoktam tselekedni, ’s mivel munkámból ma egy óra alatt többet végzek, mint másszor három egész napig – – (nevető hanggal) Hm, hm, hm! mitsoda tsiklandós az ember’ szíve, mikor tizenkét esztendő múlva ismét egy illyen leánykát lát? (Fejét meg-rázza, hogy gondolattyától meg-szabadúllyon) Mit-is akartam tsak előbb végbe vinni? – Ahá! Libotztojásokat keresni? – de ez már most sokáig tartana. – A’ tenger-öbölbe-is le akarék menni. – Ez-is egy kevesé meszsze van, (mosolyogva) De bezzeg, ha jövendőben ő keresne velem libotz-tojásokat, és ha az öbölhöz ő jönne velem, akkor, úgy-e? sem a’ keresés sokáig nem tartana, sem az öböl meszsze nem volna. – – (fejét tsóválván) Bolond gondolat! és még-is mitsoda hőséget okoz bennem. (a’ kunyhóba el-andalodik)

A’ tsajkán lévő törökkar.

Pedrillo(minekutánna a’ tsajka el-tűnik) Vigyen benneteket Belzebub, mind Mahomet Prófétátokkal egygyűtt!

Pedrillo

Dom Pedro (a’ ki azalatt gondolkozva, és lassú lépésekkel fel, ’s alá sétált) Mi voltam, és egy szerentsétlen eset által mi lett belőlem.

Pedrillo A’ Spanyol Seregnek Hadnagygya volt az Úr valaha; most pedig egy török gállyán, mulatságnak okáért, országokat látogat.

Dom Pedro Időtlen tréfáddal el-maradhatsz.

Pedrillo A’ mint az Úr parantsollya. De, engedelmével szóllván, a’ tréfa soha sem lehet időtlen. Mert a’ tréfa nevetést okoz, a’ nevetés örömet jelent, az öröm az embernek fő boldogsága, a’ boldogság soha sem érkezik alkalmatlan időben; a’ tréfa^* tehát időtlen soha sem lehet.

Pedrillo Ismét egy sohajtás? – Talám bizony tsupa sohajtásokból él az Úr? Tegnap estve-is tsak el-hagyta fogyni maga előtt a’ jó petsenyét; jóllehet a’ Török Kapitány, szokása szerént, igen barátságosan kínálta vele.

Dom Pedro (el-andalodva) Szenvedésimnek kelyhe meg-telt. – Oh! vajha ne születtem volna! – Vajha boldogtalan sorsomat mennél hamarább végezné a’ jóvoltú halál!

Dom Pedro

Pedrillo (a’ ki azalatt idestova nézegetett) Uram! látok én amott a’ hegy oldalban egy sűrű erdőt; amott pedig egy barlangot. Leg-böltsebb tanátsom az volna, hogy lábainkat szaporán vállunkra tegyük, ’s Isten hírivel, fel a’ hegyre, vagy be a’ barlangba. Itt egykét napig éhezünk, míg észre veszszük, hogy a’ Kapitány elment; azután pedig azon leszünk, hogy első alkalmatossággal Spanyol országba viszsza térhessünk.

Dom Pedro És én a’ Kapitánynak hozzám való bizodalmát, és hajlandóságát ezzel hálállyam meg?

Pedrillo Hiszen az egész Kapitány tsak török.

Dom Pedro Ő minket meg-győzött, és győzedelme után hozzánk emberséget mutatott.

Pedrillo No bizony nagy emberség volt tőlle, hogy embereinket le-fegyverkeztetvén, mind kardra hányatta.

Dom Pedro Ezt az egy kegyetlenséget az ő nemes szívével én sem tudom öszve egyeztetni.

Pedrillo Öszve tudom én, Uram! – Egész embersége oda tzéloz, hogy minket Algyiriába viszsza hurtzollyon, és a’ martalékdolmánnyal ismét fel-ruházzon. Mi egy pár derék ifjú legények vagyunk, és így (szaporán beszéllvén) a’ favágásnál, szántásnál, vetésnél, aratásnál kertmüvelésnél, öntözésnél, hernyószedésnél, gyomlálásnál nagy hasznunkat veheti.

Dom Pedro Ne beszélly, kérlek, hiába valóságokat. – Ha ő ezt akarná, minek mutatna hozzám olly nagy szívességet?

Pedrillo Édesgetés, Uram! tsupa édesgetés, mint a’ horogra fel-akasztott eledel a’ halnak. Az én tanátsom leg-jobb – – –

Pedrillo

Pedrillo

Pedrillo

Dom Pedro

Pedrillo

Dom Pedro

Pedrillo

Pedrillo
(együtt)

Dom Pedro

Pedrillo Ihol! már a’ nyakunkra is érkezik! –– Édes Uram! még most a’ szaladásra elég időnk volna, – –

Dom Pedro Hallgass! – – Láttad-e valaha, hogy az ellenség elől elszaladtam?

Haszszan Mahmud(ki-ugrik a’ partra) Jó kedvet, Ifjú! – Nem érzed-e Hazádnak levegő egét, melly a’ túlsó részekről egész idáig lengedezik?

Dom Pedro A’ martaléknak el kell felejteni, hogy hazája van.

Haszszan Mahmud A’ hól jó barátokat találsz, ott boldogságban élhetsz; a’ hol pedig boldog vagy, ott van igazán a’ hazád is. Ifjú én jó barátod lehetnék!

Dom Pedro De én nem lehetek a’ tiéd.

Haszszan Mahmud Makrantz! El-felejtetted-e, hogy tsupán tsak akaratomtúl függ életed?

Dom Pedro(állhatatossággal) Félénkebb tekíntettel nézek-e azért szemeid közé? Minek kéméllettél meg valamennyi hazafitársaim közűl tsak engemet? – A’ rabság sokkal keménnyebb a’ halálnál.

Haszszan Mahmud Hallyad Ifjú! – Mikor hajóinknak pártázattyain viaskodánk; mikor katonáim ellen szikrázó tekíntettel dühösködtél; mikor fegyvered a’ hartzolót leszabdalá, és a’ tehetetleneket meg-ké-méllé; akkor, vitéz Ifjú! akkor nyeréd meg szívemet. Tégedet a’ sors hatalmam alá vetett; de vitézséged egyszersmind, és emberséged jó barátodnak tettek. – Büszke Spanyol! ha barátságomat akarod, itt a’ kezem!

Dom Pedro Menny vele! – Tsöpög még most is rólla hazafitársaimnak vére.

Haszszan Mahmud Há! E’ temérdek emberi vér tsak azon egynek istentelen fejére szállyon, a’ ki leányomot el-ragadta.

Dom Pedro(figyelmetesebb tekintettel szemei közé néz.)

Haszszan Mahmud Mit bámúlsz reám, Ember! – – – Nem de pogánynak tartasz? – – – Ti Európaiak Algyiriának még tsak puszta nevére is leg-ottan reszkettek; pedig ott is hasonlóképpen találtatik jó erkölts, és nagy szívűség, mint tinállatok. Haszszan Mahmud is ember, a’ bötsületnek, és gyalázatnak, a’ szeretetnek, és boszszú-állásnak indúlattyait hevesen érzi.

Dom Pedro (szemre-hányással) Az utólsónak világos próbáit adtad.

Haszszan Mahmud Jól mondod, adtam; és kitsoda közzűletek, a’ ki engemet ezért kegyetlennek nevezni mérészellyen? Ti pallérozott Pogányok! Ki-párolgott-e már a’ földnek gyomrából az a’ temérdek ártatlan vér, mellyel Mexico’ mezeit el-borítottátok? Mit vétettek néktek e’ szerentsétlen áldozatok?

Dom Pedro Mit vétettek néked hazámfiai? Nem voltak-e fegyvertelenek? – Pirúlly-meg Haszszán!

Haszszan Mahmud (vad tekíntettel meg-rázván kezét) Hallod-e Ember! – Nékem egy leányom volt. – Az Annya meg-halt. – Nem sírhattam ugyan, de szívem, kevés hija volt, hogy meg-nem repedt. – A’ gyermek hozzám kútsolta magát, és mosolygott; és szinte úgy mosolygott, mint az Annya; – ez tartott-meg egyedűl az életben! – Azonban fel-nőtt; szép, és jó lett, mint az Annya. E’ leányka volt egygyetlen egy örömem, vígasztalásom. Ha holnaponként kűszködtem az égi háborúkkal, a’ dühös habokkal, az emberekkel, el-végre pedig hazámnak parttyán kikötöttem; ki-terjesztett karokkal szökdösött előmbe, és fáradt ortzámról a’ rántzos bánatot el-nevette. (Pedrót még erőssebben meg-ragadván) Vigyázz szavamra, Spanyol fajzat! – Kevés hetek előtt viszsza-érkezek ütközetimből; hazámnak parttyán ki-kötök; és senki előmbe nem szalad. Fel-vetem szemeimet Szerályom’ rostéllyaira, és senkit sem látok, a’ ki nyájasan le-tekíntene. Be-megyek a’ házba, és egy reszkető martalék lábaimhoz borúl, – ah! Szelima leányom édes Attyának házától el-osontott.

Dom Pedro (meg-illetődve, magában) Ha! Szelima!

Haszszan Mahmud Hazafi-társaidnak egygyike, kínek lábairúl a’ vas-bilintseket le-szedettem, kit asztalomról tápláltattam, kinek faját betsűletén kívűl semmi egyébb őrizetet nem adtam; el-tsábította leányomat, attya’ házától el-ragadta, ’s meg-őszűltt fejemet el-viselhetetlen búval, és gyalázattal le-homorította – Az ő fejére szállyon hazafi-társaidnak vére; az ő fejére a’ búba merűltt Atyának forró könyhúllatásai; az ő fejére a’ meg-vesztegetett ártatlanságnak boszszúja, hogy magánn visellye, míg él, a’ fel-háborodott Atyának rettenetes átkát!

Dom Pedro(magán^* kívűl) Az Istenért, Haszszán!

Haszszan Mahmud No már most, Ifjú! saját itéletedre hagyom, ha meg-érdemlem-e a’ kegyetlen pogánynak bötstelen nevét? – Vagy talám a’ heves Afrikánus ne légyen érzékeny, mikor testéből az ő egygyetlen egy szívét erőszakosan ki-szakaszttyák? – Hallod-e, Ifjú! ha az a’ Leány a’ te szeretőd volt volna, mindaddig a’ gyilkolástól meg-nem szünendesz vala, míg viaskodó karodban tsak a’ legkissebb inatska meg-feszűlhetett volna. – – El némúlsz úgy-e? – Mentegesd, ha lehet, e’ bötstelen embernek tselekedetét!

Dom Pedro Az ifjúság, a’ szeretet – –

Haszszan Mahmud Ki-menthetik az éretlen leányt, a’ ki a’ világot nem esmérte; nem pedig a’ vitézt, a’ ki Dom Bartselóval Algyíria ellen költözött.

Dom Pedro(magában) Ortzámonn üt-ki gyúladó lelki-esméretem.

(Fernandó ki-tekínt a’ kunyhóból. Haszszánt meg-látván, meg-ijed, és fel-kiált: Haszszán, ’s leg-ottan viszsza-tér)

Haszszan Mahmud Mitsoda ez? – Minden ember kerűli színemet, mióta leányom el-hagyott – – (Dom Pedróhoz) Nemes szívű Spanyol! te; a’ mint látom, valamit forralsz; – gyűlölséget-e, vagy szeretet? nékem mind egy. Haszszan Mahmud a’ barátságra senkit sem erőltet. – Két meg-sebesített Töröknek életét, szemem láttára meg-kímilletted, és erre való nézve martalékom nem lehetsz. – Szabad vagy! – Ladikomon, szolgáddal egygyűtt, Yvika’ parttyára ki-tétetlek. Onnan hazádba könnyen viszszsa-térhetsz.

Dom Pedro(tüzessen meg-ölelvén) Haszszan!

Haszszan Mahmud (Férjfiúi mosolygással) Tsak ugyan meg-indúl még-is el-végre e’ büszke szív! – Fiam! menny viszsza hazádba. – Él még talám szegény édes Atyád, a’ ki veszteségedet kútsoltt kezekkel sírattya. – Menny hozzá; borúlly karjai közé, és mond-meg néki: hogy Haszszán Mahmud, a’ kinek leányát el-ragadták, Atyai ölébe tégedet viszsza-küld. (el-megy a’ kunyhóba)

Dom Pedro (A’ ki rettenetes álmélkodásban sokáig áll vala, el-tökéllett szívvel hirtelen fel-kiált) Ébredgy-fel, Pedro! – Bötstelenség volt, a’ mit el-követtél. – Ha végbe-vinni nem szégyenletted, mit szégyenled előtte meg-is vallani? (el-akar menni)

Pedrillo Vitéz Hadnagy Uram! egy szóra! Ezt a’ szép gyónást, ki-kérem magamnak, halaszsza-el leg-alább addig, míg Haszszan’ ladikja Pedrillót, az Úrnak köteles szolgáját, Yvika’ parttyára betsűletesen ki-tálallya. Ha az Úr saját hátáról szijakat akar metszetni, lássa! De, hogy én magamat az Úrnak szerelmeskedései miatt, elevenen nyársra vonassam, azt én tőlem igazság szerént nem kívánhattya.

Fernandó Térjetek be hozzánk, Jövevények! Egy Remete, szegény ugyan, de Hazafi-társotok, szívesen lát benneteket romlékony kunyhojába. Valami tsak kertünkből, és pintzétskénkből ki-telhetik, azzal tinéktek a’ jó akarat örömest szolgál.

Pedrillo(magában) Ezt az emberséget nem kerestem volna benne! Mert a’ jó akarat, és az éh gyomor ritkán vagynak egymással jó barátságban. (Fernandóhoz) Noszsza, Öreg! lássuk tehát, mit vihetne leg-először-is végbe a’ pintzéd?

Dom Pedro Hallgass! (Fernandóhoz) Jó Öreg! ennek a’ kunyhónak te vagy a’ lakossa?

Fernandó Lakossainak egygyike. Tizenkét esztendeje, hogy abban magunkat szegény Urammal egygyütt meg-vontuk.

Dom Pedro Kik? és honnan valók vagytok? Mi kénszerített arra, hogy lakni e’ kígyó fészekbe jőjjetek?

Fernandó Mink Spanyolok vagyunk. Tizennyoltz esztendők előtt el-hagytuk^* hazánkat. Hat esztendeig ide ’s tova tévelyegtünk. Szegény Uram nyugodalmat keresett, és nem talált; kereste sokszor a’ halált-is, de ezt sem találhatta fel. Meg-únván életét, e’ pusztaságba költözött, mellyben őtet, könyörűletességből-e, vagy kegyetlenségből? még a’ kígyók is meg kímíllik. Kívánnám, hogy többet mondhassak, de – –

Dom Pedro Hallgatásodat nagyra betsűlöm. De, a’ mi tégedet illet?

Fernandó Én egy el hagyott árva voltam, mikor szolgálattyába vett. Jó-tévőmet tehát el nem hagyhattam, ’s vele-is maradok, míg valamellyikünket az Isten magához veendi.

Dom Pedro (kezet adván néki) Örűlök rajta, hogy Hazafitársod vagyok. – – De miképp’ jöttetek ezen Töröknek esméretségébe?

Fernandó Óh, ha ez a’ Török nem volna, már régen meg-haltunk volna éhen. Tiz esztendők előtt e’ partonn ki-kötött, hogy hajójába való forrás-vizet keressen. A’ veszedelmet nem tudván, embereitől amott a’ sík mezőnn el-vált, és egy kígyó azonnal meg-támadta. Az én Uram olly szerentsés volt, hogy őtet a’ kígyónak veszedelmes üldözésitől megszabadította, és ezen szempillantástól fogva szíves barátok lettek. – E’ kunyhót már régen palotává tette volna, ha szegény Uram többet akarna tőle venni, mintsem a’ mennyi arra szükséges, hogy nyomorúltt életét fenn tarthassa. – Botsáss-meg tsevegésemnek, vitéz Ifjú! és térj-be, szolgáddal egygyűtt hozzánk. A’ reggeli eledel, a’ mint a’ pusztán kitelik, már készen áll.

Dom Pedro Jó akaratodat köszönöm; de, hogy most emberek közé mennyek, lehetetlen. Magányosságot kell keresnem, hogy szívemet egészen meg-nyithassam. (Induló félben) Haszszán! Szabadság! Hazám! Szeretet! Betsűlet! – Oh Istenem! segíts-meg viaskodásomban. (el-akar menni)

Fernandó Az Istenért, Ifjú! hová akarsz magánosan menni? Nem tudod talám, melly veszedelmes légyen e’ sziget a’ kígyók’ sokasága miatt?

Dom Pedro Tudom, Öreg! – De vallyon irgalmasabbak légyenek-e hozzám a’ kígyók, mint szerentsétlen Uradhoz? Vagy talám azt hiszed, hogy a’ kígyó-harapás nagyobb fájdalmat okozhat, mint a’ lelki-esméretnek furdalásai? (el-megy a’ márvány vidéke felé)

Pedrillo Ne tartóztasd, kérlek! Mennyen Isten’ hírivel. A’ mit ő egyszer makrantzos fejébe vesz, azt többé bottal sem verheted ki. – (Fernandót magához vonván) Valamit mondok; – de közttünk maradgyon! – Egy ágyúgolyóbisnak a’ szele meg-ütötte egyszer az agykoponyáját, ’s azóta – tudod már a’ többit. – De mit is vesztegettyük mi az illyenekkel a’ drága időt? Beszéllyünk fontosabb állapotokról! – Nékem egyszer a’ gyomromat lőtték meg, és az orvoslás olly roszszúl vitetett végbe, hogy azóta szüntelen éhezek. Előbb, úgy tetszik, valami reggeli eledelt emlegettél?

Fernandó És szavamat meg is tartom. (el akar menni)

Pedrillo Még egyet! – – – Nem tudom már, ha álmodtam-e, vagy igazán hallottam, hogy a’ pintzérűl is szollottál valamit.

Fernandó Ezt sem roszszúl hallottad.

Pedrillo No ’s tehát – – – – – – (hizelkedve) tehát egy szomjúhozó hazafitársodnak itallal is szolgálsz?

Fernandó Ha szépen kér értte, miért^*nem?

Pedrillo Óh! mi azt illeti, a’ kérésben sem vagyok én utolsó. (Levonnya kalapját) Egy szomjúhozó hazafitársod, Dom Pedro los Burgos, los Patados el voltila magno ventoso, egyéb aránt pedig tsak rövideden Pedrillo, igen alázatosan kér tégedet egy ital borért.

Fernandó (Mosolyogva) ’S több neved ezeknél nintsen?

Pedrillo Mikor nem szomjúhozok, még egyszer annyi van.

Fernandó A’ te familiád spanyol Országban igen terjedtt.

Pedrillo

Fernandó(Pedrilló kezét meg-fogván) Jer velem, barátom! a’ kunyhóba, és iszonyú szomjúságodat leg-ottan el-óltom.

Pedrillo Mitsoda? én teveled a’ kunyhóba mennyek? Azt gondolod talán, hogy az eszem elveszett? Majd el-oltaná nékem örökre Haszszan Mahmud egész szomjúságomat.

Fernandó No tehát maradgy itt; én azonnal viszsza térek, (el-megy)

Pedrillo(utána kiált.) Nem szükséges, hogy nagyon meg terheld magadot; mert én igen mértékletes borivó vagyok. Három vagy négy kulats elegendő leszsz arra, hogy első szomjúságomot le-tsillapíttsam. (meg-veregeti a’ hasát) Örvendezz hasam! szenvedésednek vége közelit. (az erdő felé tekint.) Szegény Uram! ki tudgya, mitsoda sárkányon mutattya meg valahol vitézségét? Lássa! Ha a’ kígyók fel-fallyák, én nem tehetek rólla. ’S mélyebben meg-fontolván a’ dolgot, még jobb is vólna, mintsem hogy Donkihót^* szabású balgatagsággal az öreg Haszszánnak órra alá dörgöllye, hogy mink őtet olly szépen meg-tsaltuk.

Fernandó Ihol, Pedrillo! inni és enni való. – – – De én is viszontag arra kérlek, hogy nekem azon esetet el-beszélld, melly titeket ezen szigetre hozott.

Pedrillo (Ivás, és evés köztt) A’ leggyönyörűségesebb eset, melly Haszszan Mahmudnak neveztetik, ’s melly egy tengeri latorhoz olly hasonló, mint az én órrom Pedrillo órrához.

Fernandó De honnan jöttök tehát?

Pedrillo (mint elöbb) Egy átkozott ütközetbűl. A’ múltt esztendőben szolgálatba állottunk, mivel reménylettük, hogy a’ békesség még sokáig tartand. Nem tudom azonban, mitsoda irigy ördögnek jutott eszébe, hogy hajónkat a’ pogány kősziklák ellen küldgye. – – – Pajtás! azt én tenéked meg nem mondhatom, mitsoda oroszlánymérészség, mitsoda kutyagyomor kell arra, hogy az ember a’ tábori nyomorúságokot el-viselhesse.

Fernandó Szegény Pedrillo! – – – Tsudálom, hogy életben vagy.

Pedrillo Mit nem tselekszik az ember a’ bötsületért?

Fernandó Igaz! – Hihető, hogy szép borostyánkoszúrokat is szerzettél magadnak.

Pedrillo Mit nekem, kérlek, a’ borostyánkoszorúk? Ezekkel tsak a’ kutyám sem lakhatna jól. Ha engemet a’ Király a’ Kalatrávai renddel ’s leg-alább tizenkét faluval meg nem ajándékoz, spanyolországban nints igazság.

Fernandó Úgy-e? Minden bizonnyal tehát egy vagy két algyíriai hajót fogságba kerítettél?

Pedrillo (Ivás köztt^*) Azt ugyan nem.

Fernandó Vagy első voltál az ostromlott bástyára való fel-kapaszkodásnál?

Pedrillo Az sem.

Fernandó Vagy valamelly ütközetben sok sebekbe estél?

Pedrillo(mint előbb) Egészségesen jöttem én ki valamennyi ütközetimből.

Fernandó Vagy igen mesterségesen vetetted a’ várasokba a’ gyújtó golyóbisokat?

Pedrillo Az illyenekbe nem is avattam magamat.

Fernandó Vagy talán, bötsűlettel szolgálatot tettél?

Pedrillo Ezt én az élhetetlen kép-mutatókra bíztam.

Fernandó No de mit tselekdtél tehát?

Pedrillo

Pedrillo Hm, hm, hm! még az is rendes kérdés tőlled: mit tselekedtem? – Szomjaztam, mint a’ szarvas; koplaltam, mint az eb; reszkettem, mint a’ falevél.

Fernandó És ezekért várod te a’ kalatrávai rendet?

Pedrillo ’S miért nem? – Hány spanyol vitézzeink jöttek a’ háborúkból nagy jutalmakkal viszsza, a’ kik nállamnál többet nem tselekedtek? De azonkivűl nem jutottam-e Urammal együtt fogsága? Négy egész hétig, míg rabok voltunk, riskásánál egyebet nem ettünk, és a’ bornak tsak hírét sem hallottuk. Dom Bartselo el-végre az ostromlást félbe szakasztotta; fel-szedtük vasmatskáinkat; hazámnak hús-fazekait már előre örvendezve láttam, a’ mint hirtelen egy hivatlan szélvész hajonkat a’ többiektűl el-szakasztván, ennek az algyíriai tengeri vad kannak mord kezébe vezette.

Fernandó Adgyatok Istennek hálát, hogy az ő kezébe estetek. Haszszan Mahmud egy bötsületes, egy érzékeny szívű ember.

Pedrillo No bizony gyönyörű érzékenység lakhatik benne! – Más nap’ valamennyi embereinket mind kardra hányatta; és még a’ mi nyakunkra is el-jött volna a’ sor, ha az ő szívét, és hajlandóságát vitézségem által egyszersmind, és nagy szívűségem által meg nem nyertem volna, midőn egy fegyvertelen Töröknek tsupa irgalmasságbúl pardont adtam.

Fernandó És ezt te tselekedted volna?

Pedrillo Olly igazán, Pajtás! a’ mint bizonyos, hogy ezen egygyik butélia már üres^*, és a’ második-is nem sokára haldoklani fog. – De már most hadd kérdezzek tőled én-is valamit! – Igaz-e az, a’ mit te tsak imént az én Uramnak mondottál, hogy az a’ másik Remete szántt szándékkal költözött volna ebbe a’ bomlott kígyó fészekbe?

Fernandó Igaz.

Pedrillo És hogy te őtet ide tsupa háladatosságból követted?

Fernandó Igaz.

Pedrillo (az üres butéliát meg-tekíntgeti) Ha egyszer az ember jól lakott, akkor az igazat a’ házi gazdának-is meg-mondhattya. (Fernandóhoz) Hallod-e, Pajtás! akármi okra nézve történt, de én azt mondom, hogy mikor ti ketten ebben a’ szigetben a’ kígyók köztt le-telepedtetek, tsak egy szikrányi eszetek sem volt. Te kiváltképp’ sültt bolond voltál, mikor Uradat egész’ idáig követted.

Pedrillo

Fernandó

Pedrillo

Fernandó

Pedrillo

Fernandó (magában) Tsak igaz az, hogy jó tett helyébe soha viszontag jót ne várj. (Pedrillohoz) Barátom! gyere-be velem a’ kunyhóba; majd ott – –

Pedrillo Nem, nem; a’ ti kunyhótokba én nem megyek. Mivel illy drágalátos pajtásra akadtam, (a’ buteliára mutat) meg-nézem egy kevesé a’ vidéket. Talám valahol, leg-alább fél holttan, az Uramat-is fel-találom.

Fernandó Vigyázz magadra. Pedrillo! A’ kígyók te hozzád alig ha kevesebb irgalmasságot nem mutatnak, mint a’ mi boldogtalan Urainkhoz.

Pedrillo Én miattam te leg-kissebbet se búsúlly! Itt benn (a’ mellyére mutat) a’ jó lelki-esméret, fejemben a’ bor, gyomromban a’ derék eledel, hónom alatt a’ magazin; ha háromezer kígyó jön-is ellenem, még sem félek tőlök. (el-megy)

Fernandó (gondolkozva) Az a’ leányka tsak ki-nem mehet az én öreg fejemből. (a’ kunyhóba megy)

Pedrillo

Pedrillo Mahmud Kapitány Uram! hogy adgya ked a’ házát? – Tizezer scudót, ha tetszik, le-teszek értte itt helyben tüstént. – – Hi, hi, hi! – Az egész Udvart ki-rakatom új duplonokkal; minden áldott nap’ harmintz tál ételt eszek; malaga bort minden órában iszok négy itzét. – A’ házi gazdaságot űzze helyettem, a’ kinek tetszik, mert ehhez Pedrillo nem sokat ért. – – Egész életemben tsak egy kopó volt egyszer gondviselésem alatt; ’s még ez-is a’ szemem közé vigyorgott, mikor néki valamit parantsoltam. (a’ pázsit-ülésre tántorog, és az utolsó szavakat szenderedve mondgya) Ni, ni! – Bizony már talám Mahmud Kapitány-is vagyok. Úgy bokol előttem minden, mint a’ Basa előtt a’ martalékok. – – Szerelmes kígyó Uraimék! – kérem kenteket, hagygyanak engem’ tsak egy kis fertályig aludni. Én ezen a’ Szigeten vendég vagyok, és déli álmomat kentek’ kedvéért el-nem hagyom. És ha valamellyik meg-harap, – azt tudgya-meg – hogy ezt az üveget – – úgy a’ fejéhez tsapom – – hogy halála előtt – – tsak azt se mondgya: – – bakfitty! (el-szenderedik)

Fernandó

Szelima

Fernandó (Szelimához)

Szelima

Fernandó (Szelimához)

Pedrillo

Fernandó (Pedrillohoz)

Szelima

Pedrillo

Fernandó

Szelima

Fernandó Siess, Leányka, siess. – Most még az asztalnál ülnek; könnyen el-rejtheted magadot, hogy édes atyád üdőnek előtte meg ne sajdittson.^*

Szelima Reszketnek minden tagjaim; testem roskadni készűl; lábam tántorog, – –

Pedrillo(fél álmában) Mitsoda? ki tántorog?

Fernandó Légy jó reménységgel, és ne mulass, hanem jer velem szaporán e’ szomszéd barlangba.

Pedrillo No, nem megyek; míg az én kis fertályomat ki nem alszom, egy lépést sem megyek.

Szelima Istenem! melly sanyarú kinokat szült nekem szerelmes részegségem!

Pedrillo Azt gondolod talán, hogy részeg vagyok?

Fernandó (Szelimához) Hagy fel most a’ panaszokkal, és siess, hogy az asztaltúl fel-kelvén, itt ne talállyanak.

Szelima (a’ kunyhó felé fordúlván) Óh, Atyám! kedves Atyám! Botsáss meg Szelimádnak, és ha boszszút állasz is rajta, tsak meg ne átkozd szerentsétlen leányodat! (Fernandóval el-megy)

Pedrillo

Pedrillo A’ mi sok, tsak sok! – Szeretném látni azt a’ békességes tűrő embert, a’ ki ennyi sok nyifogások között el-alhatna. (meg-törli szemeit, ’s körül tekíntget.) De álmodtam-e, vagy igazán hallottam, hogy Fernandoegy Aszszonyi szózattal beszéllgetett? – Vagy talán kígyó volt, a’ mi körűlöttem sziszegett? – Kettő közűl az egygyik minden bizonnyal! – – Hadd lássam, ha nem vagyok-e valahol meg-harapva? – (meg-tapintgattya tagjait.) Hála Istennek! semmit sem érzek. – Nem kígyó volt tehát, hanem Aszszonyi állat! – De azt ugyan, Remete Uram! el nem viszed. Az egész világ előtt ki-kiáltalak, és ha tagadod, meg-botozlak, azutánn pedig fel is adlak. – De hát ha tsak álom volt? – Üsse a’ part, ha álom is! Az efféle emberekrűl még a’ sültt hazugságokat is örömest el-hiszi a’ világ, tsak tsúfot űzhessen belőllök. (el-tántorog)

A’ Remete Tudod, Haszszan! hogy a’ hizelkedés nem tulajdonságom; de még egyszer mondom, hogy érkezéseden tiszta szívembűl örvendek. E’ pusztaságban te vagy egyedűl minden vigasztalásom.

Haszszan Mahmud Köszönöm, Öreg! hogy hozzám illy szíves hajlandósággal viseltetel. De nem vagyok ám már az a’ jó kedvű, és nyájas Haszszan, a’ ki bánatodat sokszor megenyhitette, ’s kinek tréfái örök rántzokba vontt ábrázatodat mosolygásra kisztették. (szorongatások köztt) Most már, Öreg! te vigasztally engemet.

A’ Remete Én tégedet? – Hányszor predikállottad nékem, hogy valamennyi sorsaink a’ Gondviselésnek változhatatlan tanáttsában végeztettek el?

Haszszan Mahmud Botsáss meg, Barátom! ha tégedet valaha így vigasztaltalak. Az illyen vígasztalás tsak a’ tsendes elmét ilettheti meg, nem pedig a’ meg-háborodott szívet. – Nagy Proféta! mit vétettem vallyon, hogy engemet illy keményen büntetsz? – Magam maradgyak-e a’ világon? semmihez ne legyen kötve érzékeny szívem? semmiben örömet ne talállyak? Szelima nevénél tsak azt érezzem, a’ mit bennem egy el-szökött rosz leánynak emlékezete támaszthat? Idegenek zárják be haldokló szemeimet, és temetésemnél bérlett Aszszonyok sirassanak? – Öreg! oda van nékem e’ világon minden örömem! Nállad maradok Formentérán; te légy, míg élek, vigasztalóm, és ha meg-halok, a’ te kezeid temessék el régi jó barátodat.

A’ Remete Mit gondolsz Haszszan?

Haszszan Mahmud Ne ellenkezz, kérlek! – – Viszsza mennyek-e puszta szobáimba? hol a’ vánkosokat, mellyeken Szelima Leányom ült vala, mind egyig ösmérem? Mulató kertembe? hol annyi gyümöltsös ágak virágzanak, mellyek Szelimával felnevekedtek?

A’ Remete De mitsoda roszsz lélek tette illy ellenkezésbe szivedet az édes reménységgel, melly minket még akkor is, midőn ortzánkhoz minden szerentse háttal fordúl, sőt még a’ végső kétségbenesésnek meredek tetejérűl is, anyai ölébe viszsza ránt?

A’ Remete

A’ Remete
Én tégedet, Haszszan! nem ösmérlek. Hová lett belőlled amaz el-tökéllett állhatatosságú férfiú? – Oda veszett-e azonnal minden, mihelyt egy ifjú Leánynak mellyében a’ szeretet a’ gyermeki kötelességet el-fojtotta?

Haszszan Mahmud Óh, ne mond azt, Öreg? – Kit szerethetett vollna ő jobban, mint attyát? mint édes attyát, kinek egyetlen egy öröme ő volt? – Eltsábitotta szeginyt egy alatsony szívű gyermek, – édes attyátúl, kinek egyetlen egy öröme ő volt? – Eltsábította szegínyt egy alatsony szívű gyermek, – édesgető beszédgyeivel, európai hazudozásival. Az én ártatlan Szelimám nem tudta, mit tselekszik. – – Mond, kérlek, az Istenre kérlek, mond hogy el-tsábittatott.

A’ Remete Annyival jobb; mert annál hamarább el-gőzölög szerelmes részegsége, és atyai öledbe önkint viszsza tér.

Haszszan Mahmud Nem, Öreg! nem. – Ki tudgya, hová osontott vele istentelen Tsábitója? Ki tudgya, mitsoda szögletbe rejtette el-magát ártatlan prédájával? – Félre, pokolbéli képezetek! félre tekintetem elől! – Oh Barátom! segítts rajtam, az Istenért! hogy azt a’ rettenetes gondolatot fejemből kiverhessem: mitsoda alatsony szívűséggel haggya el Szelimámot az a’ gaz gyermek, minekutánna ártatlanságátúl meg-fosztotta! (könyhúllatások között) Előttem a’ képe, miképp’ tévelyeg idestova gyalázatos magzattyával! kóldúlni látom házonkint! Hallom átkozódásait, mellyekkel álnok Tsábítóját illeti; Zokogásait, mellyek közt édes Attyátúl botsánatot kér; utolsó lélekzetét, mellyel egy rohadtt szalma nyalában boldogtalan lelkét ki-botsáttya! – Szelima! – Leányom! édes Leányom! térj viszsza karjaim közé, térj viszsza édes Atyádhoz, a’ ki azonnal mindeneket el-felejt, mihelyt tégedet szívéhez szoríthat.

A’ Remete Térj magadhoz, Haszszan! – Bizonyos lehetsz benne, hogy jámbor szívű Leányod már is forró könyhúllatásokkal sirattya tselekedetét, mellyre őtet a’ szeretet, és a’ gondatlan ifjúság el-tsábitotta. – – Talán már el is tökéllette magában, hogy lábaidhoz borúl! (nyomozó hanggal, és tekíntettel) Talán tsak atyai haragodtúl, – boszszúállásodtúl fél?

Haszszan Mahmud Minha engemet Szelima nem ösmérne! – Néztek-e reá szemeim egyébképp’, hanem atyai szeretettel? Nevezték-e ajakim egyébnek, hanem kedves Leányomnak?

A’ Remete Mindaddig tudnillik, míg ezeket meg-érdemlette. – De most? – vallyon, ha viszsza térne, nem mutatnál-e hozzá keménységet?

Haszszan Mahmud Ha viszsza térne? – Óh, Barátom! mitsoda hevességgel szorítanám őtet karjaim közé? sirva fakadnék, és örömem miatt, a’ nagy Proféta tudgya! még talán meg is tébolyodnék.

A’ Remete ’S rendetlen tselekedetét meg-botsátanád?

Haszszan Mahmud Minden bizonnyal, Barátom! – Egyszerre meg-felejtkeznék mindenekről, még ha tizszer annyi volna is, a’ mit el-követett.

A’ Remete És ezt te nékem férjfi szavadra meg is igéred?

Haszszan Mahmud(Gyanakodva) Mit akarsz ezzel mondani?

A’ Remete(Fontossan) Azt, hogy Leányodat még ma, még ezen szempillantásban meg-láthatod.

Haszszan Mahmud(kételkedés, szorongatás, és öröm között fel-riadván) Szelimát?

A’ Remete A’ mint ma reggel kunyhómbúl kiléptem, hogy a’ támadó napnak Alkotóját meg-köszönteném; egy Leányzót találtam, kit a’ múltt éjjeli szélvész a’ szárazra vetett.

Haszszan Mahmud(buzgó figyelmetességgel) Egy Leányzót?

A’ Remete Élet nélkűl látszott feküdni, –

Haszszan Mahmud(szorongatások között) Mitsoda? – tehát tsak ugyan meghalt?

A’ Remete Úgy látszott, mondám; de tsak ájúlásbéli szenderedés vala, mellyből segedelmünk által könnyen felotsúlt. És ezen Leányzó, Haszszan! – –

Haszszan Mahmud(Rebegő szózattal) Ezen Leányzó?

A’ Remete A’ te Szelimád.

Haszszan Mahmud Az én Szelimám? (magán kivűl) az én Leányom? – Hazudsz, Öreg! vén léttedre hazudsz! – De kérlek, hol volt, hová lett, hol van? (rettenetes tekintettel a’ Remetét megragadgya) Hallod-e, Öreg! iszonyú állapot volna tőlled, ha hazugságot mondanál! – Mutasd meg, édes jó öregem! mutasd meg Szelimámat, add viszsza gyermekemet! (ki-terjesztett karjaival a’ kunyhó felé szalad) Szelima! Szelima!

A’ Remete Álly meg, Haszszan! – Én a’ te Leányodnak meg-igértem, hogy előre el-készítelek, és hogy néki viszontag hirűl viszem, ha botsánatodat reménylheti-e, vagy sem?

Haszszan Mahmud Minek, kérlek, a’ sok készűlet! minek a’ botsánat? – Tsak hogy ismét elő kerűltél, istentelen Leány! – Mennyünk, Barátom! mennyünk száporán! Megládd, mit tsinálok vele. – De úgy-e, Öreg! az én Szelimám egy szép, egy szelíd, egy kellemetes Leányka?

A’ Remete Egy szívgyőző alkotmány.

Haszszan Mahmud Noszsza, jer tehát, örökös papoló! jer hamar, hogy karjaim közé szoríttsam, és hogy – – meg átkozzam.

A’ Remete Kérlek, Haszszan! engedd meg, hogy előre mennyek. Szegény Leányod sokat szenvedett, egéssége gyarló; ha előtte hirteen meg-jelennél, az öröm, – – a’ félelem, – – a’ szégyen – –

Haszszan Mahmud Értem, Öreg! értem. – – No tsak menny tehát; de, hitedre kinszerítelek, sokáig engemet ne várakoztass.

A’ Remete Mennél hamarább lehet, meg-meg itt leszek. (el-megy arra, merre Szelimát Fernando el-vezette volt.)

Tsak hogy ismét elő kerűltél! – – Egyszerre olly könnyen vagyok, – olly másképp’ – olly jól. – A’ Spanyolokat, Haszszan! tsak még sem kellett volna kardra hányatnod. – Ez tőlled nem volt igazság. – Egy őszbe vegyeledett bajnok, és még is úgy fel borzad, mintha sok ópiumot vett volna. – De minek is szakaszttyátok ki tehát testembűl egyetlen egy szívemet? – Az indúlatoskodókat tsak ollyanak itélhetik meg igazán, a’ kik némellykor magok is indúlatoskodnak.

Dom Pedro

Dom Pedro Reszketnek minden tagjaim; – meg-hevűltt vérem dobogó szívemhez gyűlekezik. – Mit jelent vallyon e’ szörnyű változás? miért^* merednek meg lábaim? miért borzadok? mit akarnak bennem e’ rettenetes szorongatások? – (Haszszant meg-látván) Haszszan, az Istenért! Haszszan! (Nyakába borúl.)

Haszszan Mahmud(Szorgalommal) Mi bajod, Ifjú!

Dom Pedro Mit láttak szemeim, Istenem! mit láttak!

Haszszan Mahmud Azt a’ nagy Proféta tudgya.

Dom Pedro Mitsoda szörnyű változást érzek magamban! – Mond meg, kérlek, ébren vagyok-e, vagy tsak álmodok?

Haszszan Mahmud Nem álmodsz ugyan; de az is igaz, hogy magadonn kivűl vagy. (A’ játszónak mesterségére hagyatik, hogy Haszszan’ személlyében a’ Dom Pedro beszédgyére való és garáditsonkint emelkedő figyelmetességet, saját Leánya után való sovárgásával illendőképpen őszve kaptsollya.)

Dom Pedro Botsáss meg, Haszszan! öszve háborodott érzékenységimnek! – Nézz amoda! – Nemde egy fejér márvány ötlik szemedbe?

Haszszan Mahmud Ezen emlékeztető oszlopot én jól ösmérem. – Tsak tovább!

Dom Pedro Az allyán egy könyvező Gyénius egy el-aludtt szövétnekkel; felette pedig kimettzve – – – – – –

Haszszan Mahmud Donna Eleonora della Torre.

Dom Pedro(kesergő szózattal) Édes Anyámnak neve.

Haszszan Mahmud Édes Anyád’ neve?

Dom Pedro Kitsoda épithette egyébb’ ezen oszlopot, hanem édes Atyám, kit én nem ösmérek, ’s kit szívem e’ világon oly sok időtűl fogva hasztalan keres.

Haszszan Mahmud(figyelmetes tsudálkozással) Ifjú! szabad-e nevedet tudnom?

Dom Pedro Pedro Oliveiro.

Haszszan Mahmud(magában) Mennyei Gondviselés! – (Pedróhoz) Atyádnak esete vallyon nem titok-e?

Dom Pedro Te előtted nem. – Édes Atyám egy Spanyol Grándnak leányát szerette. – Szegény volt. – Tudod, Haszszán! miképp’ gondolkoznak a’ házasságról a’ Szűlők? – –

Haszszan Mahmud De nem Algyíriában, jó Ifjú! hanem tsak nálatok. – Tovább!

Dom Pedro Őtet-is szerette viszontag a’ leány. – Öszve-kelések meg-hátráltatott. – – Ők pedig örök hűséget esküdtek egymásnak; – ’s jóllehet a’ jó erköltsnek buzgó tisztelői voltak, a’ szeretett még-is hatalmasabb volt bennek a’ jó erkőltsnél – –

Haszszan Mahmud Ez már Algyíriában-is úgy vagyon.

Dom Pedro E’ tévelyedésnek köszönöm eredetemet.

Haszszan Mahmud(magában) Szórúl szóra! –

Dom Pedro Édes Anyám, a’ mint a’ szülés’ ideje közelgetett, Attyának lábaihoz borúlt. – Ennek dühössége ki-mondhatatlan volt. – Saját leányát meg-átkozta. – Édes Annya érzékennyebb lévén, meg-botsátott néki. – – Egy meszszebb fekvő jószágon – a’ búbánat által meg-erőtlenedvén, – engemet ugyan a’ világra hozott, – de ő meghalt. (könyhúllatási miatt nem beszéllhett)

Haszszan Mahmud(saját könyhúllatásait viszsza-tartóztatván) No, ne sírj. – Nem szégyenled magadat? – Ne sírj!

Dom Pedro(öszve-szedvén erejét) Nagy Anyám tizenhat esztendős koromig fel-neveltetett. – Szinte az ő jóvoltából azutánn Hadnagy-is lettem, ’s mindenekkel meg-ajándékoztattam, a’ mik egy világba ki-lépő Ifjúnál meg-kívántatnak. – De Jótévőmet nem esmértem. – Végtére, a’ mint parantsolatot vevék, hogy Dom Bartselo’ hajóján Algyíria ellen ki-költözzek, egynéhány nappal előbb éjfél táján egy Duenna nagy Anyámhoz vezetett. – Tekíntetem hatalmas indúlást okozott benne, mivel, a’ mint mondá, édes Anyámhoz nagyon hasonlítok. – Ő közlötte velem azokat, a’ miket néked tsak imént beszéllettem. Valamennyi drágaságait mind el-adta, hogy engemet illendőképpen fel-neveltessen. Édes Atyámnak holléte tudva nem volt; – a’ szerentsétlen eset utánn leg-ottan el-tünt, ’s mindeddig holttnak tartatik.

Haszszan Mahmud(magában) Oh, hogy az igazságot ki-nem mondhatom! (Pedróhoz) De hát ha még élne?

Dom Pedro Hihetetlen; mert lehetséges lett volna-e, hogy tizennyóltz esztendők alatt tsak egyszer sem gondoskodott volna egy szerentsétlen alkotmányról, kinek élete tőle származott?

Haszszan Mahmud De hát ha ő tégedet holttnak tart? Ha nagy Anyád holttnak hirdetett, a’ végből, hogy kegyetlen Férjének üldözéseitől meg-oltalmazzon?

Dom Pedro Jó Haszszan! nem örömest hagynál vígasztalás nélkűl, és erre nézve azonn vagy, hogy biztatásiddal el-altass. – Igaz ugyan, hogy édes Atyámnak e’ Szigeten kellett tartózkodni; mert amaz emlékeztető márványt senki egyébb fel nem állíthatta. Ez a’ főld, mellyet tapodott; ez a’ sziget, mellyben talám életét el-végezte. Mitsoda esméretlen, és szívszorongató indúlat ébred-fel bennem! – – Még egyszer el-olvasom édes Anyámnak nevét, ’s forró könyhúllatásimmal boldogtalan Atyámnak meg-száradt könyveit újjra fel-olvasztom.

Dom Pedro

(El-megy oda, a’ honnan jött)

Örvendezz Haszszan! Olly jelenéseket látsz ma, millyeneket még életedben soha nem szemléltél! – – Az öreg Pedro! miképp’ áll majd előttem, – szavakat keresvén, és tsak szódarabokat-is alig találván! Miképp’ terjeszti-ki száraz karjait, hogy soha nem látott fiát meg-ölellye! – – Lám, heves Haszszan! mitsoda szép dolog lett volna tőled, ha a’ szegény Spanyolokat meg-kímílletted volna. Ki tudgya, nem voltak-e közttök olly magzatok, a’ kik utánn honnyokban a’ szomorú Atyák hasztalan esdeklenek? Ki tudgya, ha ezen szempillantásban meg-nem átkoznak-e tégedet némelly el-keseredett Szülők? – – – De Szelima! – – – hol marad vallyon olly sokáig? – – – Fél talám fel-háborodott Attyának tekíntetétől? – – – De hiszem, tudgya, hogy tsak ugyan, még-is Attya vagyok. – – – – Vagy talám valami baja van? – – – Leg-jobb leszsz, ha magam meg-tekíntem. (el-akar menni)

A’ Remete Maradgy Haszszan! Szegény Leányod tekínteted’ elejébe jönni olly annyira fél, hogy egész teste reszket.

Haszszan Mahmud De úgy-is kell; tsak hadd reszkessen.

A’ Remete Kérlek, Barátom! Ne légy hozzá kemény; ne támadd-meg!

Haszszan Mahmud Engedelmeddel, Öreg! te magadat házi dolgaimba ne avasd. – – – Nekem kell tudni, miképp’ beszéllyen a’ meg-bántatott Atya hűtelen leányával. – – – Meg-mutatom, hogy nem büntelenűl okozott nékem annyi szomorúságot. – – – Elég az, hogy én most látni akarom. (el akar menni)

A’ Remete Meg-látod azonnal; tsak! kérlek, a’ mit igértél, el-ne felejtsd. Gondold-meg, hogy Leányod, és hogy Annya Fatíme volt.

Haszszan Mahmud Jól van, Öreg! jól; tsak hadd jöjjön.

Szelima (ki-rohan, és Haszszán’ lábaihoz borúl) Atyám!

Haszszan Mahmud(fel-ragadgya, és hevesen meg-öleli) Szelima! – – Te gonosz leány! (el-ereszti) Menny szemem elől. – – – Szegény öreg Atyádat meg-akartad ölni.

Haszszan Mahmud(Újjra karjai közé veszi, és szüntelenül való ápalások között szemre-hányásait folytattya) Mit vétettem néked, Szelima? – – – Meg-tagadtam-e valaha tőled, a’ mit kívántál? Meg-szomorítottalak-e bár ha tsak egyszer is barátságtalan tekíntetemmel? Nem kértelek-e sok ezerszer, hogy bennem az öreg zsémbelődő Atyát el-felejtvén, tsak jó akaró barátodat szeresd? – – – Így jutalmazod-meg szeretetemet? így Atyai szorgalmimat? – – – Titkon el-osontani, és szegény öreg Atyádat, kinek egygyetlen egy öröme te vagy, árván hagyni! (el-taszíttya, és azon szempillantásban ismét karjai közé viszsza-veszi.)

Szelima Kímílly-meg, kérlek, atyai szemre-hányásiddal! Kegyességedet, melly helyett haragot vártam, el-nem viselhetem. A’ mint belső szorongatásim ortzámon lángoltanak, a’ mint az álom nedves szemeimmel hasztalan küszködött, ’s a’ mint el-végre rövid, és erőltetetett szenderedésemben halavány képed meg-jelent, és haragos tekíntettel meg-átkozott – – –

Haszszan Mahmud(belső illetődéssel reá-eresztvén kezét) Meg-áldott, édes Leányom! meg-áldott. –

Szelima Óh! akkor ki-mondhatatlanúl el-réműltem ugyan; de szívem még sem érzett olly szörnyű szorongatásokat, mint most, mikor haragod helyett kegyességedet tapasztalom!

Szelima

A’ Remete Kímíld-meg, Haszszan! A’ leg-szelídebb szemrehányások’ az érzékeny szívnek leg-keservesebbek. Botsáss-meg néki!

Haszszan Mahmud(meg-illetődve) Lehetetlen, Öreg! lehetetlen, hogy meg-botsássak. (Szelimához) Gondolod meg önn magad, ha a’ szerentse Atyai karjaimba viszsza nem hozott volna, mi lett volna belőlem? Kitsoda fogta volna utólsó órámban haldokló szemeimet? Hasztalan terjesztettem volna ki bádgyadt karjaimat; és atyai áldásomat senki sem kérte volna. Éhes martalékok rablották volna el – – – – Gonosz Leány, ezt érdemlettem-e tőled?

Szelima Az Istenért, kedves Atyám! öszsze-szaggatod szívemet!

Haszszan Mahmud És te az enyimet nem szagattad öszve? – Botsássa meg néked az Isten azokat a’ forró könyhúllatásokat, mellyeket öreg Atyádnak szemeiből ki-sajtoltál. (szorgalommal) Mitsoda halavány vagy! – Talám roszszúl érzed magadat?

Szelima Nem, édes Atyám!

Haszszan Mahmud No, no; ha beteg volnál-is, nem ártana; meg-érdemletted. – – – Egy ifjú majommal el-szökni, kit nyoltz napok előtt leg-először láttál. – – – Gyalázat! Hogy ezt az én leányom el-követhesse, soha sem reménylettem volna.

A’ Remete(a’ ki eddig tsak néma, de részesülő Néző vala, szeliden intő hanggal) Haszszan!

Szelima Óh, kedves Atyám! ki nem mondhatom én, mitsoda szeretetre méltó ifjú volt.

Haszszan Mahmud Ha mindgyárt angyal volt is, még sem kellett volna ezt tselekedned, – – – Nem várakozhattál, míg atyád haza érkezett? Hiszem tudod, hogy öregléttemre sem vagyok olly zsémbes^*, hogy zúgolódásimmal valakinek árttsak. Ha betsűletes ifjú volt, miért sajnálotta előttem száját meg-nyitni?

Szelima Attúl félt, ne talántán, mivel európai – – – – – – – – –

Haszszan Mahmud Akár európai, akár nem; hiszem az európaiak között is vagynak bötsűletes emberek. – – – Mond meg nékem, hová maradt el tőlled? hol vagyon?

Szelima(keserűséggel) Ah! a’ szélvész választott el tőlle – – –

Haszszan Mahmud Hála légyen a’ nagy Profétának! – – –

Szelima(kérlelve) Édes Atyám!

Haszszan Mahmud No, no! hiszem majd számot vetünk még. – (szorgalommal) Mitsoda roszsz színben vagy, – lábaid olly gyengék, hogy allig állhatz. – Eredgy a’ kunyhóba, Leányom! eredgy; nyúgodd ki magadat.

Szelima Én tellyes egésségben vagyok édes Atyám! tsak botsánatodat –

Haszszan Mahmud(Szeliden) No ne hazudgy! Látom én, hogy beteg vagy; – tekinteted bádgyadtt, – ortzád halavány. – De a’ mi a’ botsánatot illeti, azt tőllem ne várd. – – – Eredgy! (a’ vászonyfalak’ közzé kiált) Hallod-e, Mulej! Szaladgy a’ hajóra, főzz riskását; tégy bele egy ifjú pulykát; tsinálly jó erős levest, azutánn hozd ide. – – – (a’ Remetéhez) Házi gazda! Meg-engeded, úgy-e?

A’ Remete Szerentsés Haszszan! még kérdezheted?

Haszszan Mahmud Szerentsésnek nevezel, Öreg! és nem hibázol, mert Leányomat ismét feltaláltam. De légy tsak egy kevés várakozással, rád is eljön nem sokára a’ sor, hogy szerentsés légy.

A’ Remete(Komor mosolygással az égre tekintvén) Ott fenn.

Haszszan Mahmud Itt, Öreg! itt – (Szelimához, a’ ki azonban tekintetei által botsánatot látszik várni) Eredgy, Leányka! A’ kunyhóba, – Az Istenért, mitsoda roszsz színben vagy! – És én tenéked meg-botsássak? – Nem, nem; abbúl semmi sem leszsz! – Menny a’ kunyhóba, Szelima, ’s nyúgodd ki magadat. – Vagy talán a’ járásra gyenge vagy.

A’ Remete Támaszkodgy reám, Szelima! be-segitlek. (Szelima karját meg akarja fogni.)

Haszszan Mahmud(A’ Remetét szorgalmatosan el-tologatván) Mi gondod néked, öreg Remete! az Aszszonyi állatra? – Azt véled talán, hogy atyai kötelességemet nem tudom? – Szelima! van még a’ te édes atyádnak annyi ereje, hogy reá támaszkodhass. (Szelima kezét vállára teszi, hogy nyakába kapaszkodgyon, és a’ kunyhóba bevezeti.)

Atyai boldogság! – – – (Gondolkodva) És Haszszan! – – – Mitsoda nagy szív, mitsoda nemes indúlatú ember tündöklik e’ tsalmás-Törökben! Óh emberek! tiszteletre méltó a’ mi felebarátainknak emberisége, akár azok európai palotákban lakjanak, akár a’ Tungúzusoknak kulibáikban! (el-megy)

Haszszan (megrázza a’ Remetének kezét) Ezt néked Haszszan Mahmud el nem felejti. A’ Mekkai szent koporsóra esküszök, hogy ezen barátságodat jutalom nélkűl nem hagyom. (az ajtóhoz a’ Remetét viszsza vezetvén) Nézdsze, melly édesen alszik! – – – – – – Még aluvásában is szép!

A’ Remete Botsáss meg Leányodnak! Az ő belső meg-nyugtatása légyen egész jutalmam.

Haszszan Mahmud Meg-botsássak? Nem, Öreg! nem. Ezt az egyet, lehetetlen, hogy még kérésedre is meg-tselekedgyem. Láttad, melly keményen bántam vele! Igazat szólván, magamnak is sajnosan esett; de a’ büntetésnek meg kell lenni. Jó Öreg! én tégedet másképp’ jutalmazlak meg. (az ajtót tsendesen bevonnya.)

A’ Remete Jó akaratodat köszönöm. El-hiszem, hogy jó szívvel vagy hozzám; de tudod, hogy semmire sintsen szükségem.

Haszszan Mahmud(magában nevetvén) Ha, ha! De majd leszsz; és fogadom, hogy a’ mit én néked adok, az tégedet szerentséssé teend?

A’ Remete(komor mosolygással) Szerentséssé teend? – engemet? – El-felejtetted már, hogy tsak a’ közelitő tsendes halál – –

Haszszan Mahmud Nem halál, nem! Eleven minden; váltig teli az élettel!

A’ Remete Botsáss meg, Haszszan! de beszédgyeid olly homályosak, hogy én valóban nem tudom, mit gondollyak felőlled.

Haszszan Mahmud(mosolyogva) Meg-lehet! – – Azt mondád előbb, hogy számodra nints már szerentse e’ világon. Öreg! az én kérésemre visgáld meg szívednek minden rejtekeit, és valld meg nékem, ha nem találsz-e valahol benne egy kis reménységet?

A’ Remete (állhatatossággal) Tsak egy szikrányit sem.

Haszszan Mahmud Annyival jobb! Szerentsés leszel, a’ nélkűl, hogy reményletted volna. A’ szomjúhozó, a’ ki a’ homokos pusztaságban véletlenűl hüvitő almákat talál, sokkal jobban meg-újjúl azoktúl, mint a’ ki a’ gyümöltsöt a’ fárúl mulatásképpen szaggattya.

A’ Remete Szólly világosabban, Haszszan! ha azt akarod, hogy megérttselek.

Haszszan Mahmud Világosan mondom, hogy szerentsés leszel. Itt Formentérán kezdődik szerentséd. Azutánn vagy hazádba viszsza térsz, vagy pedig, ha tetszik, Haszszan Mahmud szíves barátodhoz Algyíriába költözöl.

A’ Remete Álmodozások!

Haszszan Mahmud(beszédgyét folytatván) E’ hosszú ruhábúl kivetkezel, szakállodat leberetváltatod; és száraz öledben onokákot ápolgatsz.

A’ Remete(komor tekintettel) Haszszan! mit vétettem néked, hogy kinnyaimbúl illy tsúfot űzöl?

Haszszan Mahmud Látom, hogy boszszonkodni akarsz; de a’ szent Profétára esküszök, hogy nem tsúfollak. (a’ vászonyfalak közé) Pedrillo! kurafi Pedrillo! hol vagy?

A’ Remete Én tégedet meg nem foghatlak.

Haszszan Mahmud El-hiszem; de majd elérkezik az idő, mellyben mindenek fel-derűllnek. – Pedrillo! Kujon Pedrillo! ide korbátsoltassalak-e?

Pedrillo Nem, nagyságos Uram^*! nem.Tsak hogy még fülem a’ török titulusokat meg nem szokta.

Haszszan Mahmud Jer ide, Gődény! jer. (Titkosan beszéll vele, és oda mutat, a’ hová Pedro elment volt.) Érted-e?

Pedrillo Értem. – De, Nagyságos Uram! meszsze van ám az, és ezen a’ szigeten a’ kigyók, a’ mint hallom, tsak egy szikrányi bötsületet sem tudnak. – Előbbeni sétálásomnál volt szerentsém egyet meszszirűl látni, és igazán mondom, hogy spanyol bugyogóm olly szűk lett, mintha – –

Haszszan Mahmud Lódully, kurafi! egyébaránt le-húzatlak töstént, és a’ hasadra jó sort veretek.

Pedrillo Hasamra? (hasát veregetvén) Az én hasam nékem leg-szentebb bálványom; és a’ ki hasamot bánttya, bálványomat bánttya.

Haszszan Mahmud(néki rugaszkodik) Idötlen kolomp! (Pedrillo elszalad)

A’ Remete Mit akarsz velem, Haszszan! – Szivemhez űzöd egész véremet. – Szólly világosabban!

Haszszan Mahmud No, no; tsak légy békével. – Én néked külömbféle állapotokat hoztam. Égett bort, pöszmétet, tábor nyoszolyákat, eggyet néked, és eggyet Fernandónak, spanyol borokat, angliai sert, frantzia jó illatú pomádát, melly a’ Hajókapitányé volt. Ha mindnyájan afféle széltömlők voltak volna, mint a’ Kapitány, ez a’ zsákmány tsak felényi vérbe sem telt volna. (a’ Remetéhez, a’ ki gondolatokba merűltt) Öreg! hallod-e, mit mondok?

A’ Remete(elandalodva) Hallom, Haszszan! hallom. – De nékem ezekre nints szűkségem.

Haszszan Mahmud(mosolyogva) No, no; talán vendégeid érkeznek, a’ kik hasznát vehetik.

A’ Remete(még is andalodva) Nagy volt-e vallyon veszteséged?

Haszszan Mahmud Az alkóránra! nagy. – Legjobb embereim közűl huszonketten estek el. Adgyon nékiek Mahomet a’ paraditsomban szép jutalmat! – Hazafitársaid zabolázhatatlan dühösséggel hartzoltak. Kivált egy negédes Legény olly gyorsan vagdalkozott, mintha negyedik esztendejétűl fogva tsak karddal játszott volna. Mikor az ágyúgolyóbis füle mellett sövítgetett, megrázta fejét, mintha tsak egy bögölyt akart volna magárúl elűzni; és ha szőrös szájú embereim hatankint rohantak reá, egy szempillantásban mind a’ hatan úgy húllottak a’ főldre, mintha bojtorványtsútsok lettek volna. Szakállomra mondom, hogy elvégre még magam is reszkettem e’ vakmerő Ifjúnak élete miatt. – Nézd, öreg! nézd; amott jön, és, a’ mint látom, hozzánk igyekezik. Méltó, hogy vele meg-esmérkedgy. – Azt vélnéd, hogy a’ szelídség lakik szívében, valamint külső tekintetében; de adgy tsak markába egy kardot, lehetetlen, hogy vele valamire mehess.

A’ Remete (meg-sajdítván Pedrót, meg-rezzen) Istenem! mi volt ez?

Dom Pedro (komoran) Mit akarsz velem Haszszan!

Haszszan Mahmud Hazafitársoddal akarlak meg-ösmértetni. Méltók vagytok mind a’ ketten, hogy egymással barátságot kössetek.

A’ Remete(magában) El-múltt eseteim úgy lebegnek tekíntetem előtt, mint a’ jelenvaló szempillantás. – – Ezen hasonlatosság, – szavának hangja – – Lehetetlen, hogy tekíntetét el-visellyem. (el-akar menni)

Haszszan Mahmud Hová, Öreg! hová? Miótától fogva tagadtad-meg a’ vendég-szeretést? Íme! Nemzetednek egy nemes szívű bajnokát állítom elődbe.

A’ Remete(szorongatások között) Örvendek, hogy vele meg-esmérkedni szerentsém vagyon.

Haszszan Mahmud De még ez nem elég! – Nézz erősebben szemei közé! – Miképp’ tetszik termete? – Nem volna-e méltó arra, hogy barátidak számát meg-szaporíttsa?

A’ Remete(mint előbb; de mintegy akarattya ellen Dom Pedróhoz közelgetvén, és már reá, már ismét a’ földre tekíngetvén) Barátságra egy szerentsétlennek, kit szomorú sorsa az emberek’ világából számkivetett – – – (vállát vonyíttya)

Dom Pedro(magában) Miért dobog szívem olly sebesen? – Miért emeli olly hatalmasan véremet ezen Öregnek tekíntete? – – Vallyon – a’ márvány oszlop – (Ő-is hasonlóképpen közelít a’ Remetéhez)

Haszszan Mahmud(közéjek állván, Dom Pedróhoz) Ifjú! e’ jámbor Öregnek köszönöm életemet; ő szabadított-meg egynéhány esztendők előtt a’ haláltól. – (a’ Remetéhez) Öreg, régi adósságomat le-fizetem. Ezen Ifjúban, kivel tégedet meg-ajándékozlak, édes fiadat látod.

A’ Remete Fiam!

Dom Pedro Atyám!

A’ Remete(kezeit le-eresztvén) Lehetetlen!

Dom Pedro(hasonlóképpen) Haszszan! e’ szomorú tréfa!

Haszszan Mahmud(fél boszszankodással) A’ bizony rendes! – Hallod-e, Ifjú! ki volt az Anyád?

Dom Pedro(az Öregre függesztvén szemeit) Donna Eleonora della Torre.

Haszszan Mahmud És Atyádat miképp’ nevezték?

Dom Pedro(mint előbb) Dom Pedro Oliveiro. Tizennyoltz esztendők előtt el-hagyta hazáját, és holttnak tartatik.

Haszszan Mahmud És ezeket kitől hallottad?

Dom Pedro Donna Diana della Torre nagy Anyámtól, nevelőnémtől, jó akarónémtól.

A’ Remete Tsak ugyan tehát nints külömben. (nyakába borúl) Fiam! édes Fiam!

Haszszan Mahmud(az égre tekíntvén) Mennyei Lelkek! Örvendezzetek. (hoszszú nyugovás)

A’ Remete Óh! Fiam! Fiam, búbánatnak gyermeke! mennyi köny húllatásokkal áztattam miattad a’ főldet, mellyben nyúgodni gondoltalak! – Nem reménylettem hamarább, hanem tsak ott fenn, hogy ajakidból az Atyának édes nevezetét hallyam. – – Még most-is tsak alig hitethetem-el magammal, hogy az álmodozás, és a’ valóság között ne lebegjek. – Istenem! a’ te ösvényeid homályosak, de jók! – – Segítts egy kevesé, Fiam! Az öröm olly nagy volt, hogy egész erőmet el-vette. (Dom Pedrotól a’ pázsit-ülésre vezetteti magát)

Dom Pedro Édes Atyám! – Nintsenek szavaim, mellyekkel belsö érzéseimet ki-fejezhessem. (le-térgyel) Hadd ölellyem-meg térgyeit, míg Atyai áldását reám adgya.

A’ Remete(rá teszi kezeit) Istennek áldása szállyon reád! – Légy Atyádnál szerentsésebb! – De mire-is fakadok? (öszve-tett kezekkel az égre) Botsáss-meg, véghetetlen Irgalmasság! Ha súlyos inségeim között némellykor panaszoknak eredtem. Még életemnek vége előtt olly örömmel áldasz-meg, melly velem minden nyomorúságimat el-felejteti.

Pedrillo(a’ ki eddig figyelmetes bámúlásban áll vala, fél tzikkelyezésű hangokkal) Ez rendes!

Haszszan Mahmud No már most, Öreg! valld-meg ha nem mondottam-e igazat? – Költözz-ki ebből a’ száraz pusztaságból, és egyenessen hozzám Algyíriába. Ott egymással kezet fogván, tsendesen lépdesünk ama’ tzélunk felé melly mindnyájunkat vár. Hajóimat el-adom. A’ mi gazdaságom vagyon, abból mindnyájan el-élhetünk. – Légy testvérem gyanánt, (Dom Pedróhoz) te pedig légy fiam!

Dom Pedro(kezét hevesen meg-fogván) És te Atyám akarsz lenni?

Haszszan Mahmud Tiszta szívemből.

Dom Pedro(magával tusakodván) Haszszan! nem tudod te, kire pazarlod jó akaratodat!

Haszszan Mahmud Egy derék ifjúra, – – annak fiára, a’ ki engemet a’ haláltól valaha, és ma újjolag meg-szabadított.

Dom Pedro (vad hevességgel) Egy háladatlanra, a’ ki asztalodról tápláltatott; kinek saját betsűletén kívűl semmi egyébb őrizete nem volt, és a’ ki jó téteménnyidért egygyetlen egy gyermekedet el-orozta.

Haszszan Mahmud(vad tekíntettel) Ifjú! tudod-e, mit beszéllsz?

Dom Pedro(mint előbb) Álly boszszút, meg-bántatott Atya! – – – Meg-ölted az ártatlanokat, és tsak az egy bünöst kímílletted-meg. (térgyre esvén, emelkedő indúlattal) Üsd által dákosoddal hitetlen mellyemet! A’ semmire-való, a’ ki Leányodnak erőtlen szívébe be-lopódzott, én valék! A’ szemtelen, a’ ki őtet el-ragadta, én valék! A’ kegyetlen, a’ ki atyai szívedet majd nem a’ repedésig meg-búsította, és a’ ki szemeídből forró könyhúllatásokat sajtolt, én valék! Az átok, mellyet tudatlanképpen reám vetettél, súlyosan fekszik fejemenn! – – – Vedd viszsza átkodat, és üsd helyette bötstelen mellyembe boszszúló fegyveredet!

Haszszan Mahmud(ki-ragadgya ellene dákossát) Szemtelen Gyermek! (A’ Remete Haszszan karjának esik, és a’ döféstől tartóztattya. Haszszan pedig a’ dákost a’ hüvelybe viszsza-eresztvén) De nem! – – – E’ dákos nem a’ te számodra élesíttett-meg. Néked a’ halál nem volna büntetés. (tettetett dühösséggel fel ’s alá jár. Dom Pedro pedig le-homorodott fővel térgyeinn marad)

A’ Remete Haszszan! azért hoztad-e karjaim közé fiamat, hogy tőlem ismét el-ragadd?

Haszszan Mahmud Nem ő^* volt-e, a’ ki leányomat én tőlem el-ragadta?

A’ Remete Úgy de, minekutánna ez – – –

Haszszan Mahmud(ki-fejezéssel tellyes jelt adván a’ Remetének; és Pedróhoz fordúlván) Mond-meg, istentelen! hová rejtetted meg-bötstelenített leányomat?

Dom Pedro(nemes büszkeséggel fel-ugorván) Meg bötstelenített leányodat? Bátorságom ugyan elegendő volt arra, hogy Leányodat el-ragadgyam; de alatsony szívűségem nem volt annyi, hogy ártatlanságától, és betsűletétöl meg-foszthattam. Én Spanyol vagyok.

A’ Remete Oh! Fiam!

Haszszan Mahmud(kinek tekíntetében az emelkedő örömet észre lehet venni, tetetéssel) Annyival kegyetlenebb legyen sorsod, mivel tzélodot el-nem érhetted. Valld-meg, szemtelen! hová rejtetted Leányomat!

Dom Pedro A’ szélvész választotta-el tőlem. (kesergéssel) Hihető, hogy a’ habokban találta koporsoját.

Haszszan Mahmud Istennek hála^*! – Az én veszteségem ugyan nagy, de leg-alább reád nézve-is örökre oda van. – – Büntetésűl, míg élsz, ugyan azon habokat evezed, mellyek Leányomat el-temették.

Dom Pedro Illy kemény szívű ember-e Haszszan? – Áldottak légyenek az Egek, hogy Szelimát egy illy érzéketlen Atyától meg-mentették.

Haszszan Mahmud(néki rugaszkodik) Vakmerő Gyermek!

A’ Remete(Haszszant viszsza tartóztatván) Haszszan!

Haszszan Mahmud(oldalvást a’ Remete kezét meg-nyomja) Lehetetlen, Öreg! hogy boszszút ne állyak rajta.

A’ Remete(A’ ki kéznyomását megérti) Haszszan!

Haszszan Mahmud(Dom Pedróhoz) Előbbi ajándékomat viszsza veszem; szabadságodat ismét el-vesztetted. Szolgáddal eggyütt örökös rabjaim vagytok.

Dom Pedro A’ szabadság nékem nem volt ajándék. – De szegény atyám! –

Pedrillo(Dom Pedro háta megett alattomban tégyre esik, ’s reszketve amannak ruháját tzimbállya.) Ah! tekintetes vitézlő Hadnagy Uram! könyörűllyön meg rajtam! Bizonyíttsa meg Nagyságos Haszszan Uramnak, hogy az egész állapotra nézve olly ártatlan vagyok, mint a’ ma született gyermek! – A’ dereglyét a’ parttúl fogva egész a’ spanyol hajóig úri parantsolattyára eveztem; a’ minek eleven bizonyságai a’ hólyagok, mellyek mind a’ két kezemen még most is látszanak. (Haszszanhoz tsúszván) Betsületemre mondom Nagyságodnak, hogy az utolsó villongásban a’ Törökök közűl senkinek tsak egy hajszálát sem bántottam. Én oka nem vagyok sem a’ leányragadásnak, sem a’ szélvésznek, melly a’ Leány veszedelmére tudtom, és akaratom nélkűl támadott. – Nagyságos Uram! az egész ütközetben a’ nagy Proféta Gyermekeinek tsak egy tsöppetske vérét sem ontattam. (Dom Pedróhoz tsúszván^* ) Vallya meg az Úr az igazságot, ah! vallya meg, kérem, hogy az egész üközet alatt egy hordó megett kutzorogtam. Ah! – –

Haszszan Mahmud(A’ kunyhó ajtajához megy, és bekiált) Fernandó! Még is aluszik?

Fernandó Nem; már jó üdeje, hogy ébren van.(Dom Pedro szomorúan egy fának dűl^* ; Pedrillo térgyen állva háta megé rejtekezik. A’ Remete várakozással tellyes tekínteteit már fiára, már Haszszanra, és már a’ kijövő Szelimára veti.)

Haszszan Mahmud (Megragadgya Szelima kezét, egynéhány lépésnyire. Killyebb vezeti, keményen, és háborodva szeme közé tekínt. Nyugovás)

Szelima Az én Atyám belső háborodásban, – – amott pedig egy szomorkodó, és egy térgyen álló Spanyol –

Haszszan Mahmud(Szavába esvén) Kiknek vétkét tsak az egy vérontás moshattya el. – – De még is ez napon, melly téged ölembe viszsza hozott, ez napon kezeim emberi vért nem onthatnak. (Elereszti kezét.) Menny hozzá, és mond meg néki, hogy rajtam elkövetett boszszúságát meg-botsátom.

Szelima Ennél előttem nints édesebb hivatal.

Szelima(Dom Pedróhoz érkezvén) Vigasztalódgy meg, szerentsétlen Ifjú! az én atyám tenéked meg-botsát.

Dom Pedro(A’ mint Szelima szavát meg-hallya, felijedvén ki-fordúl, és ki-terjesztvén karjait, fel-kiált) Szelima!

Szelima(Karjai közé rohanván) Pedro!

Haszszan Mahmud(Közikbe férkezvén, és minekutánna őket el-választotta, kezeiket meg-fogván) Mi dolog ez? (Hoszszú nyugovás utánn melly alatt mindnyájan fájdalmas várakozásban állanak, Dom Pedróhoz) Te tőllem el-ragadtad, – én pedig – – néked adom. (Szelimát Dom Pedro karjai közé veti.)

Dom Pedro és Szelima(Haszszant egyszerre meg-ölelvén) Atyám!

A’ Remete(Illetődéssel közikbe megy) És én róllam el-felejtkeztek?

Pedrillo(A’ ki mindgyárt elejénten térgyeirűl fel-ugrik.) No ezt ugyan meg nem álmodtam volna.

A’ Remete Fiam! atyai kötelességem hozná magával, hogy tselekedeted miatt meg-fedgyelek; de a’ szerelem engem is törvényszegésre birt.

Szelima(A’ Remetére álmélkodván nézvén) E’ jámbor öreg a’ te atyád? – (a’ Remetéhez) Édes öregem! a’ haláltúl tehát Leányodat szabadítottad meg? (meg-öleli)

Fernandó(Lágy hanggal) Szép Leányka! a’ szabadításnál én is ott valék.

Szelima(Fernando kezét meg-nyomván) Jó lelkű Öreg! szívességedet, míg élek, el-nem felejtem.

Haszszan Mahmud(Fernándóhoz) Nemes szívű Férjfiú! (kezet nyujtván) légy barátom!

A’ Remete és DomPedro Jó Fernando!

Haszszan Mahmud Ma senki se szomorkodgyon! – Pedrillo! (Pedrillo félénk lépésekkel előre ólálkodik.) Vedd ezen erszényt! – Pótolás gyanánt azon szorongatásokért, mellyeket előbb szenvedtél, néked ajándékozom.

Pedrillo Óh, leg-hatalmasabb, leg-győzhetetlenebb, leg-nagyságosabb, leg-teintetesebb Haszszan Uram!

Haszszan Mahmud Ne lotsogj! – Menny, és vidd hírűl valamennyi rabjaimnak, hogy szabadok. – Vezesd ide mindnyájokat; mert itt még kevesen vagynak, a’ kik velem örvendezzenek.

Pedrillo Töstént, nagyságos Uram! – De az erszényt csak az én rabságomban maradgyon-e, vagy feloszszam a’ többiekkel?

Haszszan Mahmud Fösvény őrdög! – Mi maradna néked? – Mintha Haszszannak több erszénnye nem volna.

Haszszan Mahmud(Fernandóhoz) És tégedet, jámbor öreg! miképp jutalmazzalak meg?

Fernandó(ki-fejezéssel) Fogadgy engemet martalékaid közé.

A’ Remete Engemet tehát el akarsz hagyni?

Haszszan Mahmud(Fernandóhoz, a’ ki azalatt a’ Remete kezét meg-nyomta, és ki-fejező jellel hűségét bizonyította.) Légy mind a’ kettőnknek, és valakik hozzánk tartoznak, mindnyájoknak köz baráttyok.

Fernandó Tiszta szívembűl! Ha e’ jó leányka körűl lehetek, mindenre kész vagyok.

Haszszan Mahmud A’ haláltul való menekedésének te voltál egygyik eszköze; örök háládatosságot várhatsz tőlle.

Szelima(Fernandóhoz) Míg élsz, édes Leányod gyanánt én leszek gondviselőd.

Haszszan Mahmud(Dom Pedróhoz) De Ifjú! ha valaha leányomhoz való szereteted meg-hűlhetne – –

Dom Pedro Hozzá való szeretetem szinte olly határatlan, mint a te nagyszívűséged.

Szelima(Szerelmes tekintetet vetvén Pedróra) A’ mi szeretetünk soha meg nem hűlhet.

Pedrillo Nagyságos Uram! itt vagyok embereimmel együtt.

Haszszan Mahmud Fiaim! örvendezzetek velem! – Egyetlen egy leányomat, és vele eggyütt jövendőbéli vőmet fel-találtam. Ünnepellyétek meg ezen örvendetes napot. – Kintstartóm segíttse fel kedveteket, és rabságtoknak bilintseit szedesse le! Szabadok vagytok! mennyetek hazátokba, és emlékezzetek meg róllam.^*

(Közönséges kiáltás) Éllyen Haszszan, és Szelima! (Pedrillo közikbe kiált) és Dom Pedro!(Egynéhány Martalékok előre hatnak, és Haszszan lábaihoz borúlnak.)

Haszszan Mahmud Mit akartok, Fiam!

(Az eggyik Martalék) Uram! miért büntetsz meg minket?

Haszszan Mahmud Mivel? Fiaim! miképp’?

A’ Martalék Szabadságunkkal. – Miért veted meg hű szolgáidat? – Miért nem engeded meg, hogy nállad maradhassunk?

Haszszan Mahmud(Meg-illetődve kezet nyújt nékik.) Kellyetek fel! Maradgyatok nállam, mint atyátoknál. (Felkelnek őrvendezve Haszszan mindnyájokhoz) Ezen Ifjú, e’ spanyol vitéz, Szelimámnak férje, az én vöm, a’ ti jövendőbéli gondviselőtök.

Pedrillo(Míg a’ Törökök, és a’ Martalékok meghajttyák magokat) Éllyen Dom Pedro, és Szelima!

Mindnyájan Éllyen Dom Pedro és Szelima!

Dom Pedro Nagy szívű Haszszan! Leányodat egy európai ifjúnak? – –

Haszszan Mahmud Egy derék ifjúnak. A’ ki őtet és öreg attyát szerentséssé teendi.

Fernandó (örvendezve) Szelima tehát tsak ugyan nállunk marad, és én az ő számára is szántok, vetek, ültetek, libotztojásokat keresek, mint eddig.

A’ Remete Nem úgy, Fernando! E’ pusztaságot mi is el-haggyuk, és az emberi nemzettel ismét meg-békéllünk. Esztendőnkint egyszer meg-látogattyuk e’ szigetet, (Pedróhoz) hogy édes Anyádnak, drága Eleonórámnak emlíkezetét könyhúllatásinkkal meg-tisztellyük.

Haszszan Mahmud Én-is el-jövök veletek, hogy Leányom fel-találásáért a’ mindenható Allának hálákat adgyak.

A’ Remete Valamint én Fiamnak fel-találásáért.

Dom Pedro Szelima! (Kezet fogván vele, a’ Remetéhez) Édes Atyám, mond reánk az áldást!

Szelima(Haszszánhoz) És te, édes Atyám! hasonlóképpen.

Haszszan Mahmud(Újra öszve-adgya kezekiket) Az áldást én mondom. (A’ Jegyesek térgyre esnek. Haszszan felséges illetődéssel az égre tekíntvén)A’ Mindenhatónak, az egész világ’ Urának, mindnyájunk’ Istenének áldása szállyon reátok. (kezeiket el-ereszti, és saját kezeit fejeikre terjesztvén) Így szentelem meg szövetkezésteket! A’ Természet legyen a’ bizonyság; a’ mindenható Isten pedig jutalmazza-meg szerelmeteket, boszszúllya-meg hűtelenségteket. (Nyúgovás. Szelima Haszszannak, Dom Pedro pedig a’ Remetének nyakába borúl)

A’ Remete

A’ Kar

A’ Remete

A’ Kar

Szelima

A’ Kar

Dom Pedro

A’ Kar

Fernandó

A’ Kar

Pedrillo

A’ Kar