Verseghy Ferenc művei
Elektronikus kritikai kiadás

Erö Így hát el érkeztünk már egyszer a’ Szittyai földre, e’ messze tartományba, b) e’ kietlen pusztaságokba. Nossza tehát, Vulkán! Vidd végbe hivatalodat, mellyet tenéked a’ te Atyád meg hagyott, és akaszd az Árúlót törhetetlen bilintsekbe, gyémánt erejű lántzokkal, a’ kőszálak’ hegyére oda fel. Ő, a’ ki a’ te drága sajátodat, a’ tüzet, melly által ezer és megmeg ezer mesterségek támadnak, el orozta, és a’ Halandóknak adta, meg érdemli Jupitertől és Tetőlled a’ bosszúállást; hogy az Istennek a’ hatalmát betsűlni meg tanúllya, és az Emberek mellett való pártoskodásával fel haggyon!

Vulkánus Erő és Hatalom! Tínállatok Jupiter’ parantsolattyai legjobb helyen vagynak. Nagyon is hajlandók vagytok azoknak tellyesíttésére! De én! ah! én ezt nem tehetem; ezt az Istent, az én vér szerínt való atyámfiát, c) lehetetlen, hogy én erre a’ szélvészes kőszirtre fel függesszem! – És még is kintelen vagyok, ah! kinteleníttetem meg tselekedni! Miként mellőzhetném én el a’ hatalmas Atyának a’ parantsolattyait? – Ah! bölts Thémisnek nemes lelkű Fia, mit nem szenvedek én, mikor majd most tégedet fel-óldhatatlan bilintsekkel a’ kőszálakhoz kovátsollak, mellyekre halandó láb nem tapod; holott emberi szózat a’ te füledbe, vagy emberi forma soha szemedbe tünni nem fog! Itt nappal a’ te isteni testednek a’ virágját a’ meg-tüzesedett nap fogja el sütni, és te függni fogsz és sohajtani, hogy tégedet az éjj amannak az ő súgári elő el takarjon; és ha ez el takar, ismét sohajtani fogsz, és vissza kívánod azokat a’ súgárokat, hogy a’ reggeli harmatot, és az éjjeknek az ő nedves ködgyeit el széllyesszék. Így a’ te kínzóid éjjel nappal körűlötted lésznek, és körűl belől semmi – semmi szabadító! Óh barátom! mitsoda jutalom ez az emberekhez való szeretetedért! – Ah! bizonnyára nagyon is bíztál te istenségedbe, és a’ hatalmas Isteneknek az ő súlyos karjait keveset félted! Minek kellett tenéked az ő akarattyok ellen az emberekkel azt közleni, a’ mit közlened nem kellett volna? – Íme! most már a’ rettenetes kőszirten kell maradnod, ki-feszítve függnöd a’ kősziklán; bé nem húnyhatod szemedet az álomra, meg nem hajthatod a’ nyúgodalomra térgyedet, és a’ te segétség nélkűl való kesergésed örökké fog itt hangzani! Ah! kérlelhetetlen Krónionnak a’ szíve, és az új Urak felette kemények.

Erö Elég! ne késlelly tovább! Mit használ ez a’ könyörűlés? és miként lehetsz még kedvezéssel az Istenek’ ellenségéhez, a’ ki a’ te saját tüzedet el lopta, és az Embereket azzal meg ajándékozta?

Vulkánus Ah! barátom ő nékem és atyámfia; ez a’ szívet hatalmasan illeti.

Erö Meg lehet! De végbe kell vinned még is, a’ mit Atyád parantsol. Ez tenéked nem több-e barátodnál és atyádfiánál?

Vulkánus Ah! te sem tudsz egyebet, hanem tsak makatskodni, és dúlni fúlni!

Erö De mit is sajnálkodgyam rajta? Mi haszna? – Ne múlattasd véllünk az időt haszontalanúl!

Vulkánus Óh kezeimnek boldogtalan mestersége!

Erö Miért boldogtalan? A’ te mesterséged nem oka az ő szenvedéseinek.

Vulkánus Birna vélle, a’ kinek tetszene!

Erö Hallod-e! Előb lehetséges minden, hogysem az Istent meg gyözni; mert ő mindeneken uralkodik, és nállánál fellyebb senki sints.

Vulkánus Igen is igaz! Ah! Én ezt jól tudom.

Erö Fogj hozzá tehát, és verd bé őtet a’ bilintsekbe. – Vígyázz! mert láttya ám Zevsz a’ te késedelmességedet.

Vulkánus Jól van, jól! Hiszen itt vagynak, lám-e, a’ bilíntsek.

Erö Ragadd meg tehát a’ karjánál, vond öszve a’ békókat, és kovátsold le őket a’ kősziklához.

Vulkánus (Fel mászik és a’ karját le kovátsollya; a’ kőszikláról:) Meg van; ez ugyan meg tartya.

Erö (Alólról.) Erőssebben, még erőssebben; vond öszve még szorossabban és meg ne erezd; mert a’ hol semmiféle Isten nem tud már többé a’ szabadúlásra módot, ez magának még ott is talál.

Vulkánus(Még is a’ kőszikláról.) Ezt az ő karját senki többé fel nem szabadíttya.

Erö(Még is alólról.) A’ másikat is olly erőssen tsináld. Bár melly furtsa légyen is, tudgya meg, hogy az Isten továb lát még is, mint ő.

Vulkánus Ez is meg van. Szegény Prométheus! Te kivűlled ezt a’ munkát senki sem fogja ótsálni.

Erö Üssd által már most a’ gyémánt-szöget a’ mellye’ közepén, és verd bé méllyen a’ kősziklába.

Vulkánus(A’ bé-verés köztt.) Szegény, szegény Barátom! Mit nem szenvedek én vélled?

Erö Mit szegény? Krónionnak az ellenségén sajnálkodol te? Vígyázz, hogy egyszer még magadon ne kellyen sajnálkodnod.

Vulkánus Há! mitsoda nézőjáték! mitsoda szem viselhesse el!

Erö Mi egyéb, hanem az igaz bosszúnak a’ nézőjátéka! Tedd már most ágyékaira az atzél-karikát.

Vulkánus (Bosszonkodva.) Meg teszem én, a’ mit meg kell tennem; haggy te tsak fel a’ parantsolással!

Erö A’ parantsolással? Parantsolok én majd, és olly fenn szóval, hogy az ég ’s föld meg hallya! Jőjj le már, és szedd bilintsekbe a’ lábait.

Vulkánus Ehhez kevés kell.

Erö Erőssebben, vond meg erőssebben a’ bilintseket a’ lábán! – vígyázz! eggy ollyan lát ám tégedet, a’ kivel nem jó tréfálni.

Vulkánus Há! A’ te szavaid útálatossak, valamint az ortzád.

Erö ’S illy szelíd vagy te? Illy nehezedre esik haragom?

Vulkánus(A’ le-jövés köztt.) Mennyünk! hiszen tsak egy tagja sints már szabadon az egész testén. (El megy.)

Erö Makatskodgy már most a’ kőszikládon; lopd el még ezentől az Istenek’ jószágait, és vidd el a’ Tegnapiaknak! – Hadd segétsenek már most rajtad a’ te kedves Embereid! – Há! te bizonnyára nem vagy az okos Prométheus, a’ mint neveztenek! Jó volna most magadnak is az okos Tanátsadó, d) a’ ki tégedet meg szabadítana. (El megy.)

De, mit beszéllek én? Tudom mind, a’ mi következni fog! Semmi – még tsak egy kín is, mellyet szenvednem kell – nem váratlan énnékem. És én el viselem azt, nagy szívvel viselem el, a’ mit a’ változhatatlan Sors parantsol; mert én tudom, hogy, a’ minek meg kell lenni, azt semmiféle hatalom el nem távoztattya! – De miként hallgathatok, miként beszélhetek a’ nyomorúságnak a’ méllységében? Mivel a’ Halandóknak azt az ajándékot vittem, azért fekszem itt most a’ bilintsekben? – És mi egyébért? – Úgy vagyon! botomba rekesztve, el loptam a’ szikrányi tüzet; ez vezérlette a’ szegény Halandókat minden mesterségre, minden boldogságra! És ez! vétek-e vallyon ez, eggy illyen büntetésért? Engem’ ide kovátsolni a’ magos levegőben a’ kősziklához! –

A’ Kar

Prométheus

A’ Kar

Prométheus

A’ Kar

Prométheus

A’ Kar

Prométheus

A’ Kar De mondsza meg nékünk, Prométheus, mi még is a’ te vétked, melly miatt téged’ Jupiter illy rettenetesen büntet. Mond meg minékünk, ha veszedelmed nélkűl meg mondhatod.

Prométheus Fájdalom énnékem rólla beszélleni, és fájdalom az is, ha rólla hallgatok! Ah! valamérre tekéntek, nints egyéb körűlöttem, hanem tsak gyötrelem és gyötrelem! Tudgyátok, miként kezdettek az Istenek magok köztt vetekedni, és miképp’ támadott légyen a’ Mennyben a’ pártütés. Az eggyik felekezet Krónost akará a’ királyi székről le taszítani és Jupitert ültetni reá; a’ másik pedig még Jupitert is örökre ki akarta zárni. Én akkor jól gondolkodék; de a’ Titáneseket, a’ Mennynek és a’ Földnek a’ Fiait, rá nem beszélhettem. Meg-vetették büszke gondolattyokban a’ fortélyt, h) mellyet javaslottam volt, és azt gondolák magokban, hogy kevésbé telik őnékiek, a’ Mennynek és a’ Földnek a’ birodalmát meg hódítani. De énnékem az én Anyám, Thémis és a’ Föld, egy Lélek a’ két név alatt, i) sok ízben mondotta vala, hogy nem az erő, hanem a’ fortély segéthet fel minket egyedűl a’ mí Fellyebvalóink ellen. Meg mondám én ezt a’ Titáneseknek. De ők reám nem figyelmeztek, r’ám sem néztek. E’ környűlállások alatt tehát legjobbnak itéltem volt, Anyámmal eggyütt, a’ ki erre hasonlóképpen hajlandó vala, Jupiter’ részére állani. Meg tselekedtük; és én őnéki eggy olly tanátsot adtam, k) melly által Krónost, és ennek segétő társait örökre pokolba taszította. Há! ezt tselekedtem érette, a’ Tiránnusért, és íme! mi most énnékem ezért a’ jutalmam! De úgy van a’ Tirannusok’ dolga; nem hisznek ők még az ő legjobb Baráttyoknak is! De hallyátok már továb, a’ mit tudakoztok, miért bánik így véllem. Mihelyt a’ thrónuson ült, külömbféle ajándékokat osztogatott az ő Barátinak, és birodalmát rendbe szedte; tsak a’ szegény Embereket mellőzte volt el egészen. Gyűlöli vala nemzettyeket, ’s el akará törleni, ’s eggy újjat plántálni. l) Én kívűllem, mindnyájan hallgattak; tsak én állottam ellent egyedűl, és a’ Halandók tsak nékem magamnak köszönhetik, hogy őket el nem törlötte^*, és a’ pokolba le nem taszította. – Ez az én vétkem; ezért gyötrenek engem’ a’ kínok, mellyeket tűrni, ki-mondhatatlan, és látni, tűrhetetlen állapot. Meg könyörűltem én az Embereken; de a’ midőn én, Jupiter’ gyalázattyára, itt a’ legkegyetlenebb kínok köztt függök, senki nintsen, a’ ki énrajtam meg könyörűlne.

A’ Kar Óh! annak, Prométheus! vas-szívűnek és kő-kemény érzékenységűnek kellene lenni, a’ ki terajtad meg nem könyörűlne. – Ah! hogy illyes valamit lássak, soha nem véltem volna, és a’ mint látom, meg reped szívem.

Prométheus Az én Barátimnak ugyan szomorú néző-játék lehetek.

A’ Kar És ennél semmit egyebet nem követtél el?

Prométheus Azt vittem végbe, hogy az Emberek többé a’ jövendőbéliről ne szorgalmatoskogyanak.

A’ Kar És miként gyógyíthattad ki őket ebből a’ nyavalyából?

Prométheus A’ vak Reménységet küldöttem közikbe. m)

A’ Kar Ez őnékik valóban nagy ajándék.

Prométheus A’ tüzet is én adtam nékiek.

A’ Kar Mitsoda? Van hát már tüzök a’ Halandóknak?

Prométheus Van igen is; ’s ez által számtalan mesterségeik.

A’ Kar És e’ miatt nyomorgat téged’ Jupiter olly sok gyötrelmekkel, e’ miatt nem szünik meg, tégedet kínozni? De nem tudod-e te, mikor lessz ennek vége?

Prométheus Tudom! Mikor őnéki tetszeni fog.

A’ Kar És miként lessz ez? Van-e reménységed? – – De igazat szólván, nem látod-e által magad is, hogy vétettél légyen: – Botsáss meg! sajnosan esik énnékem és néked, hogy ezt mondom. De légyen már a’ dolog, a’ mint van; tenéked tsak azonn kellene inkább iparkodnod, hogy a’ nyomorúságból ki szabadúlhass.

Prométheus Ah! könnyű a’ Szerentsésnek a’ Szerentsétlent meg feddeni és inteni! A’ mit mondotok, azt én már mind tudtam. Igen is, hibáztam, nem tagadom; de készakartva tselekedtem. Örömest magamra vállaltam én mind ezeket a’ fáradságokat, hogy a’ szegény Emberen segétenék; de, hogy ezért így szenvednem, ezért a’ kietlen pusztaságban, a’ hozzá-férhetetlen kősziklára kovátsolva, így kell majd függenem, azt én nem gondoltam! Tí azonban ne sajnálkodgyatok a’ nyomorúságon, mellyet magatok előtt szemléltek. Jőjjetek inkább, szállyatok le, és hallyátok, a’ mi még következni fog, hogy mindent tudhassatok. Jőjjetek, és könyörűllyetek meg szenvedésemen! Ah! a’ szenvedés fel ’s alá jár, és az eggyiket a’ másik utánn éri.

A’ Kar

Ótzeán Hosszas útazás utánn érkezem hozzád, Prométheus, azonn a’ madáron, melly nem a’ zablának, hanem az én pillantásimnak engedelmeskedik. Sajnállak! ezzel a’ mí vér szerint való atyafiságunknak tartozom; n) és azonkivűl tégedet legtöbbre is betsűllek. Ezt pedig, Kedvesem! tselekedetimből fogod tapasztalni; mert én nem beszéllek úgy, mint egy Hízelkedő, tsupa szépet a’ füledbe; azt beszéllem én, a’ mit szívem parantsol. Mond meg, miben szolgálhatok tenéked? híveb Barátot, az öreg Ótzeánnál, soha sem találsz.

Prométheus Ezt én tetőlled nem vártam volna! Tehát te is látogatni jössz engemet az én nyomorúságomban? Miképp’ vehetted reá magadat, hogy a’ te kőszirtes barlangjaidból és folyóvizeidből ide útazz, ebbe a’ vas tartományba? – Ah! az én sorsomat jössz látni, és nyomorúságomban a’ panaszkodást véllem fel osztani! Jöszte, és nézzed itt Krónionnak a’ Baráttyát, azt az Istent, a’ ki által ő az Istenek’ Urává lett, nézzed, ő ezt mitsoda gyötrelmekre alázta le!

Ótzeán Ah! Látom én ezt, Barátom! – Te ugyan okos vagy, de még is engedd meg, hogy néked tanátsot adgyak. Tanúld meg, magadat meg esmérni! Gondolkozásod’ módgyát tenéked, hasztalan! meg kell változtatnod. – Más Uralkodó ül most a’ thrónuson. Haggy fel már ezentől a’ kemény és mardosó beszéddel! Jupiter ugyan magassan ül feletted, de még is meg hallhatná szavadat, és akkor azutánn a’ te mostani szenvedésed tsak játék lessz ahhoz képest, a’ mivel tégedet sanyargathat. – Szegény, szerentsétlen Barátom! tsillapítsd le még is a’ te haragodat, és azonn légy inkább, hogy magadat a’ te nyomorúságodból ki segéthessd. Meg ne vessd, a’ mit mondok, bármelly közönséges légyen is; hanem hidd el, hogy, a’ mit most te szenvedsz, természet szerínt való következése az a’ te makatsságodnak és büszkeségednek. De tellyességgel nem is tudod te magadat meg mértékleni, éppen nem tudsz egy keveset engedni, és az által a’ rosszat mind tsak súlyosabbá tészed. Fogadd szavamat! – Ne ökleldezz a’ fúlánk ellen! Mert kemény az, a’ ki felettünk vagyon, és kitsoda vonhattya őtet számadásra? – Engedd meg, hogy hozzá mennyek; meg próbálom, ha reá birhatom-e, hogy tégedet a’ szenvedéstől meg szabadítsson. Te azonban tsendesen légy, és ne makatskodgy úgy véle. Vagy, a’ melly bölts vagy is egyébaránt, el felejtetted-e talán? hogy a’ zabolátlan nyelvnek a’ büntetése nem messze van.

Prométheus Jó néked beszélleni! Mindenben részes valál te, a’ mit tselekedtem, és most tsak én magam egyedűl szenvedek ér’tte, te pedig baj nélkül vagy. – De haggyán! Tedd te félre ez iránt minden gondodat! te őtet r’á nem beszélled. Há! nem olly könnyen lehet őtet valamire beszélleni. Tsak arra vígyázz te inkább, hogy a’ te útazásod ártalmadra ne légyen.

Ótzeán Ah barátom! másoknak te mindenkor jobb tanátsot tudsz adni, mint magadnak. A’ tapasztalás azonban meg fog tégedet ez iránt győzni, ha azt a’ szavak meg nem tehetik. Ne tartóztass tőlle! Én tudom, bizonyosan tudom, hogy kérésemet meg nem veti, és hogy tégedet minden bizonnyal fel szabadít.

Prométheus A’ te jó akaratod kedves én előttem, és barátságodat soha el nem felejtem. Látom én, hogy a’ mit meg tselekedhetsz, meg tselekszed. De fogadd szavamat, és ebben ne is fáradozz. Nékem minden bizonnyal semmi hasznomra nem válik; hasztalan, a’ mit tselekszel, mind hasztalan. Fogadd szavamat, maradgy veszteg, és a’ dologból vond ki magadat. Távúl légyen éntőllem, hogy, mikor én szenvedek, másokat is a’ nyomorúságomba vonnyak.

Ótzeán De hadd, mennyek még is; mert még a’ te szegény Testvérednek, az Atlasnak, az ő szerentsétlensége is szívemen fekszik. Ah! ez a’ szegény ott áll a’ napnyúgoton, és a’ vállán viseli a’ mennynek és a’ földnek az oszlopit. Rettenetes teher! – A’ Földnek a’ Fiát is láttam, a’ Tzilítziait, az iszonyú, rettenetes, százfejű Tifont, a’ ki maga egyedűl valamennyi Isteneknek ellent állott; és a’ ki az ő iszonyatos agyarai közűl tsak öldöklést és halált pihegett vala. – Ezt láttam én! óh mennyire le alázva a’ Győzedelmesnek az ő hatalmas karjai alá! Hasztalan villámlott az ő szemeiből az emésztő tűz, melly Krónion’ tirannusságát a’ végső veszedelemmel fenyegeté! Mert a’ Mindenhatónak a’ fáradhatatlan villámja hatott le reá. Az ő gőzölgö mennydörgése r’á rohant, úgy, hogy zabolázhatatlan makatskodása legottan el némúlt; Zevsznek a’ mennyköve által-ütötte az ő mellyét, és az ő ágyékainak az erejét mind fel emésztette. Ereje fosztva fekszik az ő haltt teste, kiterpesztve a’ tengernek a’ partyán, meg tapodva Ethnának a’ lábai alatt, mellynek a’ tetején Vulkánus’ ülőji tsikorognak. Ki ütnek itt a’ tűznek patakjai nem sokára, mellyek Szitzíliának virágzó földgyeit meg emésztik; majd, ha Tifon, bár meg égettve feküdgyön is a’ mennyei tűztől, az ő dühösségét lángos habokban ki ontani fogja.

Prométheus Ótzeán! elég okos vagy magad is, és az én tanátsomra tenéked nints szükséged! De higgy énnekem, és ragadd ki a’ dologból magadat, ha lehet. Én az én szenvedésimet ki szenvedem, míg Zevsznek a’ lelke az ő haragját le tsíllapíttya.

Ótzeán De, hiszen magad is tudod, Prométheus, hogy a’ harag ellen a’ jó szó legjobb orvosság.

Prométheus Igen is, mikor a’ szív annak idejében meg lágyíttatik: nem, mikor még forr, és erőszakkal kellene le tsendesíteni.

Ótzeán De mit árthat még is, hogyha próbát teszünk.

Prométheus Haszontalan fáradságot okoz, és gúnyolást az agyvelőtlen eggyügyüségről.

Ótzeán Gúnyolást? Óh ezt én örömest el viselem! Okosnak lenni és eggyügyűnek tetszeni, nem szerentsétlenség.

Prométheus Óh! tenéked nem olly nagy vétekűl tulajdoníttyák: de nékem!

Ótzeán Azt akarod tehát, hogy ismét haza térjek?

Prométheus Igen is, menny! Egyébaránt az én szerentsétlenségem még néked is ellenségeket szerez.

Ótzeán Az új Királynál, gondolod?

Prométheus Kíméld meg őtet, hogy ne haragudgyék.

Ótzeán Igaz ugyan, hogy róllad példát vehetnék.

Prométheus Úgy vagyon, végy; és menny.

Ótzeán Én ugyan készülő félben valék. De madaram is tsattogtattya már szárnyait és lakásába kívánkozik. (Ótzeán el megy.).

A’ Kar

Prométheus Hallgatok én, Barátim! Ótzeánidesek! hallgatok. Óh! bizonnyára nem erőtlenségből, vagy makatsságból. De szívem vérzik az én legrejtekeb gondolatomban, mikor meg tekéntem, melly kegyetlenűl nyomattatom le! És kitsoda vallyon, kitsoda tselekedett az új Istenekért többet, nállamnál? De tí ezt úgy is tudgyátok, mit beszéllek rólla? Tsak azt – tsak az én vétkemet – Há! vétkemet! – az emberek iránt akarom az én tettemet el mondani, a’ kiket mindenre nézve olly ostobáknak, olly tudatlanoknak találtam; és a’ kiknek én magam egyedűl észt és érzékenységet adtam. – Nem mintha ő ellenek panaszom o) volna, hanem tsak, hogy néktek meg mutassam, melly jó voltam hozzájok. Én ellőttem idestova jártak ők; szemeik vóltak, és nem láttak, füleik és nem hallottak; a’ mit hallottak és láttak, mind tsak álom-jelenésnek tetszett őnékik, mellyben minden ösvény és kimenetel nélkűl tsak idestova^* tapíntottak. Házaik nem voltak, sem agyagból sem fából; a’ fával éppen nem tudtak bánni. Bé vájták volt magokat a’ földbe, mint a’ hangyák, vagy a’ hegyek’ hasadékaiba rejtekeztek. Nem esmérték ők az égi jeleket, a’ télnek követtyeit, a’ virágzó kikeletnek és a’ gazdag ősznek a’ kalaúzzait. – Így éltek ők minden értelem nélkül! Itt azutánn én érkeztem hozzájok, ’s meg-esmértettem vélek a’ tsillagok’ fel-támadását, és az ő titkos alkonyodássokat; meg tanítottam őket a’ számakra, mellyek az embert minden tsalatkozásból és tévelygésből ki-segétik; meg mutattam nékik a’ betőket, és azoknak az egybe-szerkeztetését; és az ő emlékezettyeket, e’ minden mesterségeknek és tudományoknak az eszközét, a’ gyakorlás alá vetettem. Meg tanítottam őket, miként szelídítssék meg a’ tereh-hordozó állatokat, és miként hajtsák meg azokat engedelmessen az iga alá, hogy az embernek a’ munkáját vélle eggyütt végezvén, az ő nyomorúságát meg könnyebbítssék. Én szoktattam nékik a’ zabolához a’ lovat; én tanítottam meg őket, bé fogni a’ virgontz paripát, a’ puha gazdagságnak a’ büszkeségébe, a’ kotsiba. Én voltam azonkivűl, és senki egyéb, a’ ki a’ deszkákat a’ vászon lobogókkal meg szárnyasítottam, hogy a’ haboknak a’ hátán úszhassanak. Mind ezeket a’ mesterségeket én, találtam fel az embereknek; és most, én nyomorúltt! senkire nem találok, a’ ki engemet, itt ebből a’ nyomorúságból, ki szabadíthatna.

A’ Kar Ah! melly súlyosan vétettél te, és melly rettenetes a’ te büntetésed! Szegény Orvos, a’ ki maga meg betegedvén, meg nem tudgya magát gyógyítani!

Prométheus Hallyadsza továb és még jobban fogsz álmélkodni, mitsoda mesterségeket és mindenre mitsoda segétő módokat találtam légyen. – Az eggyike a’ legnagyobbaknak ez volt. Mikor egyvalaki nyavalyába esett, nem volt az ő számára semmiféle orvosság, sem bé-venni, sem inni-való, sem, a’ mivel külsőképp’ élhetett volna; így ők a’ segétségnek a’ fogyatkozása miatt tsak el haltak. Én tehát őket meg tanítottam, öszve keverni a’ jótéteményű nedveket, mellyek minden betegséget meg gyógyítanak. A’ jövendő-mondásnak a’ mesterségét is én találtam fel. Meg tanítottam őket legelőször is, az álmakat meg fejteni, a’ homályos elő-jelenségeket észre-venni; a’ titkos-értelmű elő-érzésekre, a’ madarak’ repűlésére a’ fellegek alatt; mit jelent jobbra, mit balra; miből táplálkodnak mellyek üldözik és mellyek szenvedhetik meg egymást, mellyek élnek eggyütt tsoportonként? A’ béleknek az esméretére is az áldozatbéli állatokban én tanítottam meg őket, miféléknek és mitsoda színűeknek kell azoknak lenni, hogy az Isteneknek tessenek; az epének, és a’ májnak külömbféle tulajdonságait; miképp’ kell a’ tsontokat az áldozatnál a’ kövérséggel bé fedni, miképp’ a’ hosszú óldalakat az oltárokon el égetni, miképp’ kell a’ lángnak fel emelkedni vagy le-szállani. Az egész áldozatbéli nehéz mesterségre én tanítottam meg őket. Le vezettem őket azonkivűl a’ földnek a méllységeibe, és ott őket az ő szükségeikre szolgáló leghasznosab szerszámoknak, az értznek, a’ vasnak, az aranynak, az ezüstnek a’ fel-találására tanítottam. Mert, kitsoda mondhattya, hogy őnékik ezeket én előttem valaki meg mutatta volna? A’ ki ezt mérészli mondani, hazugsággal ditsekedik. – Egy szóval, a’ mi mesterségeik vagynak az Embereknek, azokat ők mind Prométheustól vették.

A’ Kar Ah! Kérlek tégedet, ne szorgalmatoskodgy te az Emberekről, minekutánna te magad a’ nyomorúságba olly méllyen el merűltél. Bizonyosan tudom, hogy, ha te őróllok le mondasz, a’ te bilintseidből nem sokára ismét meg szabadúlsz, és olly szabad lészesz, mind maga Jupiter.

Prométheus Nem! ezt az a’ Végzés, melly meg-másolhatatlanúl el rendelt mindent, nem akarja. Ezer, és megmeg ezer kínok által kell még énnékem meg aláztatnom, minekelőtte ezekből a’ bilintsekből ki-szabadúllyak. – Ah! nagyobb rossz ám ez a’ mesterségnél!

A’ Kar És kitsoda tette meg azt a’ meg-törhetetlen Végzést?

Prométheus A’ Sorsnak a’ három Húgai, és az Erinnisek, a’ kik semmit el nem felejtenek. p)

A’ Kar És ezek többet tehessenek-e vallyon, mint Zevsz-krónion?

Prométheus Minden bizonnyal! Ő sem változtathattya meg, a’ mit ők végeznek.

A’ Kar Az is az ő végzéssök-e tehát, hogy ő ne örökké uralkodgyék?

Prométheus Ne kérdezd! Ezt én most néked meg nem mondhatom.

A’ Kar Nagy állapotnak kell lenni, a’ mit szívedben el-rejtve tartasz.

Prométheus Hadd, beszéllyünk más valamiről; nints még itt az ideje, hogy ezt ki nyilatkoztassam. Titok még ez, általhathatatlan fellegekbe borított titok. Tsak, ha ezt el titkolom, tsak akkor szabadúlhatok meg e’ vas-bilintsekből.

A’ Kar

Ioq)

A’ Kar Hallod-e a’ szegény Tébolygót síránkozni?

Prométheus Ah! hogy nem hallanám a’ szegény Ináchidét, e’ szerentsétlen szarándoknét, a’ kit a’ titkos fúlánk világról világokra kerget; a’ kinn Jupiter az ő egész szívével függ, és a’ ki már most Júnónak a’ gyűlölségétől a’ nyúgodalmatlan tébolygások által egészen meg vesztegettetik.

Io Miképp’ tudod te meg nevezni az én Atyámat? Mond meg énnékem szegénynek, ki vagy te? – Ah! igen is igazat szóllottál felőllem, igen is helyesen meg írtad nyavalyámat, mellyel az Istenek engem’ meg büntettek.

Prométheus Igazán meg mondok én tenéked mindent, a’ mit tudni kívánsz; híven, egyenesen és nyilván, a’ mint egymásra nézve a’ jó Barátokhoz illik. – Én vagyok az, a’ ki az Embereknek a’ tüzet adtam!

Io Óh! te jóvoltú Baráttya az Embereknek, tégedet látlak-e? Szegény Prométheus! mi okra nézve szenvedsz illy kínokat?

Prométheus Ah! haggy fel ezzel! szinte imént már eleget síránkoztam rajta.

Io Nem akarod énnékem azt a’ szolgálatot meg tenni? –

Prométheus Mellyiket? Én mindent meg tselekszek!

Io Mond meg énnékem, ki tett tégedet a’ bilintsekbe?

Prométheus Há! kitsoda? Jupiter akarta, Vulkánus tselekedte!

Io És mit követtél el, az illyen büntetésért?

Prométheus Mi hasznod volna benne, ha tudnád?

Io Mond meg hát legaláb, mikor jönnel már egyszer az én tébolygásomnak a’ vége? Mikor fog már egyszer a’ Nyomorúltnak a’ nyúgodalom’ órája fel derűlni?

Prométheus Ah Io! jobb tenéked, ha nem tudod.

Io Nem! – Mond meg; mond meg mind, a’ mit még nékem szenvednem kell.

Prométheus Rosz szolgálat ez, olly rosz, hogy azt énnékem meg nem köszönöd.

Io Tsak te ne tartóztass engemet, és tedd meg, hogy tudgyam.

Prométheus Tudgyad tehát; de vaj! mi sajnosan esik énnékem, hogy téged’ olly annyira meg szomorítsalak.

Io Ah! ne kímélly meg engemet jobban, hogysem én akarom.

Prométheus Hogyha tehát úgy kívánod, hallyad!

A’ Kar Tsak egy szempillantásig még! Hadd, hallyuk előb tőlle az ő szenvedésének a történetét; a’ többit azutánn mond el te.

Prométheus Tselekedd meg nékik, Io! meg érdemlik, és azonkivűl vér szerínt való atyafiak is vagytok! – Ah! szinte jól esik, ott panaszkodni, és a’ szenvedéseket ott siratni, a’ hol mínékünk egy véllünk szenvedő irgalmas könyhúllatás meg felel.

Io Ezt én títőlletek meg nem tagadhatom. El beszéllem néktek, a’ mit tudni kívántok; jóllehet szígyenlem a’ nyomorúságot, mellyet az Istenségnek a’ karja r’ám küldött, és a’ formát, mellybe változtatott. Gyakran meg jelent énnékem az én hálószobámban eggy Álom-kép, melly a’ fülembe súgván, azt mondgya vala: „Szép és szerentsés Leány! meddig akarsz még magányosan feküdni! Íme! egy nagy Vőlegény várakozik tereád! Meg van sebesítve Zevsz a’ szerelemnek tsendes nyílától! Zevsz a’ te öleléseid utánn sovárog. Meg ne vessd, óh Leány! a’ Halhatatlanok’ szerelmét! Menny el a’ lernéusi völgybe, a’ hol a’ te Atyádnak a’ nyájai legelnek, hogy ott Zevsznek a’ szeme terajtad a’ szerelemmel meg elégíttessék.” – Mivelhogy ezen Álom-látás éjjelenként vissza érkezett, azt tselekedtem én szerentsétlen, hogy azt az én Atyámnak ki^* nyilatkoztattam. El-küldött ő Pithusba, el küldött Dodónába, és Jövendölőji által kérdést tétetett, mit mondgyon, mit tselekedgyen, hogy a’ Lelkeket magához hajlandókká tegye? Ezek vissza érkezvén, mindenféle üres üzeneteket hoztanak, mellyeknek sem reánk nézve, sem egyébféle értelmök nem vala. Ináchus elvégre egy értelmeseb feleletet vett, melly néki azt parantsolta, hogy engemet az ő házából ’s az én haza-földemből ki-taszítsson, és a’ földnek^* a’ legvégsőb határira tébolygani haggyon. Vagy, ha ezt meg nem tselekszi, reá rohannak Jupiternek a’ mennykövei, és az ő egész nemzetségét fel-emésztik. A’ jövendölő Apollónak erre a’ feleletére el űzött ő engemet szegényt, és házából ki rekesztett; ő könyező szemmel, és én is; de mit tselekedgyen, minekutánna Zevsz az ő szájába zabolát vetett! El mentem én; de nem sokára meg háborodott volt lelkem, és az én test-állásom el változott. Szarvak nyőltekaz én homlokomon, és a’ fúlánk, melly lelkemet mindúntalan furdallya, el kergetett engem’ dühösködő szökdösésekben Tzenkréa’ tiszta forrásihoz, és a’ lernéusi halmakhoz. Valahová szaladtam, Argus, a’ pásztor, a’ Földnek a’ fia, mindenütt utánnam volt. Kérlelhetetlen volt az ő keménysége, és álomtalan szemei minden lépésemet láttak. A’ Sors ugyan őtet hírtelen és véletlenűl a’ sírba fektette, de a’ fúlánk a’ lelkemben meg maradt, és az Isteneknek az ostora mindeddig tovább és tovább kergetett engem’ a’ Földnek az eggyik szegletéből a’ másikba. Tudgyátok ezzel mind, a’ mi énrajtam történt. Te most már mond meg énnékem, ha tudod, mitsoda szenvedések várakoznak még reám? Ne kímélly, kérlek, és valótlan tudósításokkal engemet meg nyúgosztalni ne iparkodgy. Ah! nints nagyob kín, a’ megtsalatkozott reménységnél.

A’ Kar

Prométheus Óh! ez még idein korán van, síránkozni! A’ te szíved lágy! Hallyad tsak még előb, a’ mi következni fog.

A’ Kar Ah! mond el tehát még ezt is! Szinte egy néminémű vígasztalására van a’ Szenvedőnek, ha legaláb mind tudgya, a’ mitől még néki tartani kell.

Prométheus A’ mi őrajta mindeddig történt, azt már nállam nélkűl is tudgyátok, mert ezt magától kívántátok volt hallani; a’ mit pedig Júnótól ennek a’ szegény Leánynak még ezentőlszenvedni kell, azt most éntőllem fogjátok meg érteni! Te azonban, Io! jól szívedbe vedd, a’ mit tenéked mondani fogok, hogy tudhassd, hol találod fel végtére a’ te nyúgodalmadat. Ha innen el mégy, fordúlly napkelet felé a’ pusztaságnak; itt majd a’ Szittyai Kóborlókhoz érkezel, a’ kik tzéltütő nyilakkal fel-fegyverkezve vagynak, és a’ kik az ő fontt házaikat szekereiken hordozzák. Ezektől őrizkedgy, ’s mind végig szorgalmatosan a’ tenger’ partyához^* tartsd magadat, míg az ő tartománnyokat egészen el hagyod. Balra ezektől a’ Kalibesek laknak, a’ kik az atzélt dolgozzák; ezeket is kerűld, mert kegyetlenek, és az Idegeneket meg nem szenvedik. Azutánn egy folyó-vízhez fogsz érkezni, melly Hibrisztisnek s) neveztetik. Ezt által-lábolni meg ne próbáld, mert igen sebess, és gázlóji nintsenek. Meg látod te ezt, minekelőtte Kaukazushoz érj, magassan fönnt, a’ hol iszonyú tajtékozás köztt zúdúl le a’ hegytetőkről, mellyek majdnem a’ tsillagokat érik. Oda fönnt majd dél felé fordúlsz, ’s el érkezel azutánn az Amazonokhoz, a’ férjfiak’ ellenségnéihez, a’ kik ezentől Thermodontes’ partyain Themiszkirába vonódnak, Szalmidesszus’ t) kőszikláihoz, mellyektől a’ Révészek el iszonyodnak, ’s mellyekhez semmiféle Hajó nem közelít büntetés nélkűl. Ehhez a’ Néphez el mehetsz; atyafiságosan meg mutattyák tenéked a’ te útaidat. Őtőllök a’ Tzimmériai földszorúlathoz, Meótis tavának a’ szoross kapujához érkezel; serkentsd fel itten szívedet, ’s ússz által rajta bátran. Mert ezenn a’ tón való általmenetelednek a’ híre az Embereknél örökké fenn marad, és a’ tartomány teróllad fog el neveztetni. Itt már Európát el hagytad, és Ásiának a’ földgyén^* vagy. És tí már ezekre mit mondotok? Nem ki-mondhatatlanúl kegyetlen-e az Istenek’ Tirannussa? Isten léttére – hogy egy szegény halandó Leányt az ágyába vonhasson, idestova kergetteti őtet széles e’ világon! Óh! te nyomorúltt alkotmány! iszonyú Szeretőre akadtál te! valóban iszonyúra; mert a’ mit eddig hallottál, tsak kezdete még a’ te szenvedésednek!

Io Óh jaj! óh jaj!

Prométheus Sírsz már? jajgatsz már olly hamar? Mi lessz még akkor, ha majd a’ többit meg hallod?

A’ Kar Tehát van még valami, a’ mit őnéki ezeken kivűl szenvedni kell?

Prométheus Van, igen is! A’ Tenger van még hátra valamennyi veszedelmivel eggyütt.

Io Há! mitsoda nékem az élet! miért nem szöktetem le magamat legottan a’ kősziklák’ tetejéről? Öszve zúzva a’ méllységben, az én szenvedésemnek egyszerre vége lessz. Jobb töstént meg halni, mint a’ legkegyetleneb kínok köztt naponként habzani!

Prométheus Jobb-e? Hát még Prométheusnak a’ szenvedését hogy viselhetnéd el, a’ kinek még tsak meg halni sem engedtetik meg? Óh! bizonnyára nyúgodalom volna, nyúgodalom a’ halál, a’ semmisűlés! De most, ah! nem éri végét, nem éri az én szenvedésem, míg a’ thrónusról le nem taszíttatik.

Io ’S nem ül hát örökké rajta?

Prométheus Szeretnéd, hogyha nem?

Io Hogy ne? Kitsoda kínoz engemet így, hanem ő?

Prométheus Örűlly hát egy keveset: meg lessz!

Io És kitsoda fogja őtet le taszítani?

Prométheus Maga magát, esztelenségből.

Io Hogyhogy? Magyarázd meg ezt nékem, ha lehet.

Prométheus Eggy Asszonyt vész majd ölébe, a’ ki őtet szerentsétlenné tészi.

Io Istenasszonyt-e, vagy mí közűllünk eggyet? Ha tudod, mond meg.

Prométheus Mi gondunk van arra, akárki légyen. Ezt én meg nem mondhatom.

Io ’S az Asszony fogja őtet le taszítani?

Prométheus Ez egy Fiat szül, a’ ki amannál erősseb lészen.

Io És ezt ő el nem távoztathattya?

Prométheus Nem! a’ míg én meg nem szabadúlok, addig nem!

Io Ha ő nem akarja, kitsoda fog tégedet meg szabadítani?

Prométheus Eggyik a’ te Maradékid közűl.

Io Mitsoda? Az én Fiam lessz a’ te Szabadítód?

Prométheus Úgy vagyon! utánnad a’ tizenharmadik.

Io Én a’ te jövendölésidet még sem értem jól.

Prométheus Ah! ne kívánd látni a’ nyomorúságnak az úttyát, melly még előtted fekszik.

Io Óh! szólly. Alig hogy nékem jó reménységet mutattál, már is meg akarsz attól engemet ismét fosztani?

Prométheus Válassz! Eggyet a’ kettő közűl a’ te kedvedért meg tselekszek.

Io Mit tehát? Választok én, ha meg engeded.

Prométheus Jól van! Vagy azt mondom meg tehát tenéked, a’ mi reád következni fog; vagy pedig ki légyen az, a’ ki engem’ meg szabadít.

A’ Kar Emlékezz meg ígéretedről! Tedd meg néki az eggyikét, nékem pedig a’ másikát. Mond meg ő néki, hová kell még mindenövé tébolyognia; énnékem pedig, ki fogja nyomorúságodat végbe szakasztani. Óh! ezt én olly örömest tudnám!

Prométheus Légyen úgy! Meg tselekszem tínéktek, a’ mit kívántok. Te, tehát^*, Io! hallyad további sorsodat, de jól szívedbe vedd, a’ mit tenéked mondani fogok. Ha majd által mégy a’ tengerszorúlaton, melly a’ száraz tartományt meg választya, és a’ tengert, napkelet felé, mind meg járod, akkor azutánn egy Várashozérkezel, melly Kiszténának neveztetik, a’ Gorgonesek’ tartománnyába: itt laknak a’ Pfortzidesek, az örök Vének, a’ hattyú-fejérségű három Szűzek, a’ kiknek mind a’ hármoknak tsak egy szemök, és tsak egy fogok van; ’s a’ kikre sem a’ napnak a’ súgárai, sem a’ holdnak a’ fénnye soha nem világít. Ezek mellett laknak az embergyűlölő három Gorgonesek is, az ő kígyóhajokkal, amazoknak a’ testvérjei. Ezeket semmiféle Halandó meg nem láthattya a’ nélkűl, hogy meg ne hallyon. Ezt néked intés gyanánt mondom. – De még ez nem elég! Még több veszedelmek állanak előtted. Mert tébolygásod köztt még a’ grifekhez is el érkezel, Jupiternek az ő néma és mardosó kutyáihoz, az egy szemű Arimaspusokhoz, a’ kik az ő lovaikon viaskodnak. Ezek a’ Plútó folyónak a’ forrásai mellett laknak, mellynek vizeiben aranypor úszik. Ne közelítss ezekhez is, hanem költözz el továb, míg a’ Világ’ végéhez nem érkezel, egy fekete néphez, melly a’ világosságnak az eredeténél lakik, a’ hol az Aethiops x) folyik. Menny azutánn ezzel a’ folyóval, míg ahhoz a’ kősziklához jössz, mellyről a’ szent Níl a’ nádon által édes habokkal le zúdúl; menny el vélle, és ő tégedet elvégre Egyiptomba vezet, ebbe a’ tartományba, a’ te Tzenkréádtól olly messze fekvő tartományba, mellyet a’ te Sorsod tenéked és gyermekidnek^*adott. – Most már sokat is tudsz! Ha vagyon valami, a’ mit tenéked emlékezetedbe venni, vagy meg érteni nehéz volna, mond meg, és én azt néked meg magyarázom. – Mert nékem, ah! igen sok üres óráim vagynak.

A’ Kar Ha még valami hátra van, vagy ha talán el felejtettél volna valamit, a’ mit ennek a’ Szerentsétlennek az ő tébolygásinál tudni, szükséges volna, vagy néki hasznára^*válna, mond el még; ha pedig mindent meg mondottál, tudod, mit ígértél nékünk.

Prométheus Őnéki meg mondottam már, a’ mit tudnia kell. De, hogy annál bizonyosab légyen benne, hogy nem valótlanságokat szólottam, szavaimat erősítő jel gyanánt, abból is mondok őnéki valamit, a’ mit már eddig szenvedett. Az előbbenit, a’ mit ő néktek maga el mondott, hogy hosszas ne légyek, elő nem hozom újjolag, hanem tsak első költözködésénél kezdem. A’ mint te a’ Molosszusok’ tartománnyába a’ magos Dodónához érkeztél, a’ hol Theszpróta Zevsznek az ő jövendölő székei vagynak, és a’ hol, meg-foghatatlan tsuda! az örök tölgyfa y) jövendöl, itt ez tégedet, fenn szóval, világosan, és nem titkos értelmű ígékkel, Jupiter’ jövendőbéli feleségének nevezett, hogyha még el-viselheted ezt a’ nevet, – és akkor jött r’ád a’ dühösködés, ’s el-szaladtál a’ Rhea tengereknek a’ partyain, a’ hol nyúgodalmatlan futással idestova és egész’ eddig kergettettél. De ezek a’ tengerek jövendőben – tudd meg és hidd el – Ióniai tengereknek fognak teróllad neveztetni, és a’ te tébolygásodnak az emlékezetét a’ Halandók között örökké fenn-maradandóvá tészik. – Itéld meg ebből, a’ mit tenéked mondok, hogy többet tudok, mintsem talán te gondoltad volna. A’ mi még hátra van, azt onnantól fogva, a’ hol meg szüntem, mind a’ kettőtöknek mondom. Egy váras fekszik a’ tengernek a’ legvégső partyán, mindgyárt Níl vizének az eggyik bé-szakadásánál; ezt Kanópusnak nevezik. Ide fogsz te vetődni, és itt Zevsz tenéked a’ te eszedet ismét vissza adgya. Gyengén és szerelmesen meg érént majd tégedet az ő keze, ’s nehészkes lészel, és fiat szülsz. Színére nézve fekete lessz, és Epaphusnak fog neveztetni. Ő uralkodik mind azokonn a’ tartómányokonn, mellyeket a’ messze terjedő Níl vize mos. Az ötödik nemzetség őtőlle, vissza fog térni Argosba, ötven Szűzek, eggy Atyától. Nem örömest költöznek el. Az ő Vőlegénnyeik, ötven Ifjak, mindnyájan az ő annyok’ báttyának a’ fiai, dühödvén a’ szerelemtől, utánnok esnek majd, mint az ölyv a’ közel lévő galambra le rohanni szokott. – Utól érik ők a’ Leányokat, és feleségűl veszik őket, a’ kiket feleségűl venniök nem kellene, mivel őket az Istenek halállal fenyegetik. Pelaszgyiában várakozik ezekre az Ifjakra a’ halál, asszonyi kéztől, az éjjnek árnyékában. Mindenik Asszony meg öli az ő Férjét, és vérébe mártya két élű pallossát. – Óh! illyen Asszony feküdgyön az én Ellenségemnek a’ karjai között. De az eggyiknek a’ szerelem parantsolni fog. Meg lágyúl az ő szíve, meg kémélli baráttyát, és inkáb szívtelennek akar majd, mintsem gyilkosnak, neveztetni. Ez végtére Argosban egy királyi nemzetséget plántál, z) és – de nem akarok én néktek mindent meg mondani, mert igen sok. – Elég az, hogy ebből egy Férjfiú származik, szívére nézve vitéz és bátor, és nyilai által ditsősséges. aa) Ő szabadít meg engemet ebből a’ szenvedésből. Ezt nékem régen meg jövendölte az én Anyám, Titáne Thémis; de hol, és miképp’ fog meg történni? azt én olly hamar meg nem mondhatom, és néked keveset is használhatna! –

Io

A’ Kar

Prométheus Há! és még is, bár melly vas-szívű légyen is, eggy Asszonyt vész ölébe, a’ ki őtet meg alázza! Hanyatt homlokkal fog ő ez által az ő büszke székéről le rohanni; és az átkok, mellyeket édes attya, hogy igért^* thrónussáról le-taszíttaték, az ő fejére mondott, ezek ő rajta mind bé tellyesednek. Akkor azutánn mennyen ő, és kérdezze meg az ő Isteneit! Senki nem ád, senki nem adhat őnéki tanátsot, én kivűllem. Én tudom egyedül, miként kell néki a’ dolgot jóra fordítani. Tsak hadd üllyön ő, ’s trutszollyon hempelygő mennydörgésivel; hadd hánnya tüzes villámjait! Nem segétenek ezek ő rajta, meg nem ójják őtet iszonyú veszedelmében, meg nem oltalmazzák a’ rettenetes Bajvivótól, a’ kit ő maga magának nemzeni fog. Tüzet hány ez, emésztőbbet az ő villámjainál; bizonyosabb lészen ütése, mint az ő hempelygő menny dörgésinek; ’s öszve zúzza majd bosszúságában Neptúnusnak az ő három ágú villáját, melly a’ földet és tengert meg rezzenti. Itt ő, az ő nyomorúságában öszve tiporva, itt tanúllya meg, melly más állapot légyen szolgálni, hogysem uralkodni!

A’ Kar Ah! Barátom, azt jövendölöd te, a’ mit örömest látnál.

Prométheus Azt jövendölöm, a’ mi bizonnyal meg történik, és a’ mit magam is óhajtok.

A’ Kar Tehát egy Hatalmasab fog-ellene érkezni?

Prométheus Igen is, érkezik, és ez őtet még méllyebben meg alázza, mint ő engemet.

A’ Kar Óh Prométheus! mérészelly-e vallyon igy szóllani?

Prométheus Meg nem halhatok, nints mitől félnem.

A’ Kar De régi kínnyaidra újjakat halmozhat.

Prométheus Tegye bár! Én mindent meg fontoltam.

A’ Kar Ah! mi nagy okosság ám, a’ Bosszúlót meg engesztelni!

Prométheus Engeszteld bár, áldozz őnéki, hízelkedgy a’ Hatalmasnak te! Én Jupiterrel semmit sem gondolok. Tselekedgyen ő, a’ mit akar, uralkodgyon még egy kis ideig, a’ mint őnéki tetszik! – Nem sokáig parantsol ő már az Isteneknek! – De nem az ő Követtyét látom-e, az Istenek’ Szolgáját? Ez ismét újságot hoz.

Hermes Hallyad te! Te álnok és vakmerő káromló, te Istenek’ ellensége, te jótévője a’ földi nemzetségnek, te tűz-lopó, hallyad! Az én Atyám azt parantsollya, hogy mond meg néki, mitsodaféle Asszony az, a’ kit ő magához veend, és a’ ki által, a’ mint fenyegeted, a’ thrónusról le taszíttassék? Szólly! de ne olly titkos értelmű beszédekben, a’ mint szoktál, hanem világosan^*: mitsodaféle asszony ez? Ne haggy engemet kétszer járni, mert látod, hogy őtet a’ te fenyegetéseid meg nem ijesztették.

Prométheus Te olly pompásan szóllasz és olly böltsen, a’ mint eggy Istenek’ Követtyéhez illik. Újjak vagytok még a’ tí új thrónustokon, ’s azt vélitek, hogy ez erőss lábon áll minden viszontagság ellen. De tudgyátok meg, hogy két Monarchánál kevesebbet én arról nem láttam le rohanni, bb) és az, a’ ki most rajta ül, a’ harmadik lészen; pedig nem sokára; és az ő esete gyalázatosab lessz, mint a’ két elsőjé. Óh Hermes! ne hidd te azt, hogy én títőlletek, új Istenektől, félek, vagy hogy vélletek sokat gondolok! Távúl vagyok én ettől, távúl! Menny te tsak vissza megint, a’ honnét jöttél, mert éntőllem ugyan semmit sem hallasz mind azokról, a’ miket kérdezel.

Hermes Szinte illy hajólhatatlanúl vakmerő voltál te az előtt, és íme! mire vitt ez tégedet!

Prométheus Én az én szenvedésemet a’ te szolgaságoddal fel nem tserélem, azt tudd meg! nem én! – Há! ezerszer inkáb szolgálok a’ kőszirtnek, mint atyádnak. – Így trutszolom én meg a’ Trutszolót! –

Hermes Úgy látszik, mintha tetszenél magadnak ebben az állapotban?

Prométheus Igen is, tetszek magamnak benne! Igy tetszenek magoknak az én ellenségim is az övékben, és te közttök^*!

Hermes Miért én? Én vagyok-e a’ tiédnek az oka?

Prométheus Nints külömbség közttetek! Gyülöllek mindnyájotokat! Mindnyájotokkal jót tettem, és tí viszontag, valamennyien vagytok, mind rosszal fizettek!

Hermes Dühösködöl te, Prométheus!

Prométheus Ha ellenségimet gyűlölni annyit tesz, mint dühösködni!

Hermes Ki állhatná-ki vélled, ha úgy volna dolgod, a’ mint akarnád?

Prométheus Óh!

Hermes Fohászkodol? Jupiter nem fohászkodik.

Prométheus Az ősz Idő sokra meg taníthattya még őtet.

Hermes De tégedet nem, hogy okosab légy.

Prométheus Ha az volnék, Jupiter’ Szolgájával tsak egy szót sem vesztenék.

Hermes Tsak meg nem akarod tehát mondani, a’ mit Jupiter tudni kíván?

Prométheus Én ugyan őnéki sok jó akarattal tartozom.

Hermes Te tsak úgy beszéllesz véllem, mint egy gyermekkel! –

Prométheus ’S több vagy-e vallyon? A’ legostobáb gyermek vagy, hogyha magaddal el hitethetted azt, hogy én tenéked tsak legkissebbet is ki nyilatkoztatok. – Tudd meg, hogy Jupiter semmi kínt, semmi gyötrelmet ki nem gondolhat, mellyel ezt énbelőllem ki sajtolhassa, míg engemet ezekből a’ bilintsekből fel nem oldoztat. Essen bár reám az égnek emésztő tüze; hívja bár elő az ő jégessős háborúit és földindúlásait, hogy mindent meg rezzentsenek, széllyel szaggassanak. Semmi engemet r’á nem bir arra, hogy néki meg mondgyam, kitsoda légyen az, a’ ki őtet a’ thrónusról alára taszíttya.

Hermes Jól gondold meg magadat, Prométheus! meg fogod bánni.

Prométheus Én mindent meg fontoltam: ez nékem az én meg-másolhatatlan tökéllésem.

Hermes Térj magadba, Esztelen! térj magadba, és tanúld meg legaláb szenvedésedből az okosságot.

Prométheus Hasztalan fárasztod füleimet a’ te tanátsadásiddal, szinte miként az előttem lévő tenger’ habjainak a’ zuhogása. Légy te bizonyos abban, hogy Jupiter’ fenyegetési engemet, eggy asszony gyanánt, soha meg nem rezzentenek. Soha nem kérem én ezt a’ nagy Gyűlölőt, mint a’ gyáva Leányka, ki-terjesztett karokkal, hogy meg szabadítsson. Soha nem én, mind örökké nem!

Hermes Látom én, hogy a’ mit tenéked mondok, mind hasztalan. Intéseim meg nem indítanak téged’ legkissebbet sem érdeklenek. Mint az engedetlen ló, úgy rágod a’ féket, és a’ zabola ellen viaskodol. De vaj! mi erőtlen a’ te makatsságod! Erőtlen fegyver ám az Oktalanoknak a’ fejeskedése. Fontold meg még egyszer, hogyha szavamat nem fogadod, mitsoda háború, és a’ kínoknak mitsoda szélvésze fog tégedet el borítani! Legelőször is ezt a’ vas-erejű kősziklát az én Atyám az ő villámjaival és dörgő mennykövivel ketté hasíttya, és a’ te testedet le üti, ’s a’ köszikla-darabokkal el boríttya. Itt fekszel majd te sok – felette sok ideig, míg ismét napfényre jössz. El érkezik azutánn Jupiternek a’ madara, a’ szárnyas rabló, a’ vérszomjúhozó sas; fel szakasztya mellyedet, naponként rágódik a’ húsodon, és a’ te fekete májaddal naponként jól lakik. Ez pedig tartani fog és tartani vég nélkűl, míg egy másik Isten a’ te pártotad fel nem vállallya, ’s míg arra nem ajánlya magát, hogy te éretted a’ halál’ barlangjába le száll. Most már fontold meg, mit tévő légy; mert a’ mit én itt mondok, nem hiú fenyegetés, hanem igaz és bizonyos. – Mert, a’ mit Isten mond, való az, és meg kell annak történni. – Még most választhatsz. Óh ne engedd, hogy makatsságod a’ te helyesebb eszeden erőt vehessen!

A’ Kar Óh barátom! az ő tanátssalegjobb. Hiszen tsak arra kér, hogy makatsságodat meg törd, és a’ helyesebb okosságnak engedgy. – Óh! Fogadd szavát, ’s engedd meg győzni magadat. Gyalázat ám a’ bölts Férjfiúnak, hogyha magának rosz tanátsot ád.

Prométheus

Hermes

A’ Kar

Hermes

(Hermes el megy – – – Rövid Pauza. A’ szélvész emelkedik, és a’ mennydörgés ’s a’ t.)

Prométheus