Verseghy Ferenc művei
Elektronikus kritikai kiadás

Kortsmáros Szerentsés jó napot, Nemzetes Árendás Uram! Itt ül egy szegény beteges Asszony; alamisnát kér az Úrtól.

Árendás Nem szígyenli magát? hiszen ifjú még; dolgozhatik.^*

Kortsmáros A’ hideglelés volt rajta.

Árendás Keserűséggel kell az embernek a’ világon az ő^* kenyerét keresni; dolgozni kell; ritka most a’ pénz.

Kortsmáros Tsak egy kis levest fizessen az Úr nékí; éhen van.

Árendás (El-mentében)^* Az aratás vékony volt, és a’ marha-dög a’ legjobb darabjaimat ragadta el. (el megy.)

Kortsmáros Ez fösvény! Úgy üli a’ régi tallérokat, mint a’ tyúk a’ tojást. Az ülésről jut eszembe, hogy az én öreg tyúkom alatt ma kelnek ki a’ tojások. Utánnakell egy kevesé látnom. (Bé megy a’ házba.)^*

Te tudod, Istenem! hogy nem voltam én illyen, mikor még a’ szükségen fellyűl egy pár garasom volt. – Szerelmes Istenem! a’ ki engemet a’ kétségben-eséstől ezen óráig meg oltalmaztál, vedd tőllem háladásomat!^* – Óh! bár tsak ismét dolgozhatnék!^* a’ hideglelés nagyon le vett lábamról^*. – Ha azt az én Ferentzem tudná, hogy az ő annya éhezik! – Él-e még szegény? vagy talán őtet^* is bé borította már a’ szomorú sírhalom? de nem, óh én Istenem! bizonnyára nem! Hiszen mi végre élnék még én, hanem, hogy őtet^* még egyszer meg lássam? – Kínnyaim’ Szerzője! nem mondok én a’ te fejedre átkokat. Boldogítssonaz Isten! ha az ártatlanságnak Tsábítója boldogúlhat! – Vajha erre vezetne az eset; vajha meg esmérnéd e’ kopott ruházat alatt, ebben a’ búbánattól el-hervadtt ábrázatban, a’ te valaha virágzó Mantzidat! – mit mondana néked a’ te szíved?^* Óh! melly igen éhezem! – bár tsak egy falat kenyerem volna! – De jó reménységgel vagyok még is; itt az ország’ úttyán, tsak el nem hagynak tán engemet éhen veszni az emberek.^*

Menyetske Isten Keddel!

Magdolna Fogadgy’^* Isten! – Óh! kedves Gyermekem! – nints-e tsak egy falat kenyered, egy szegény Asszony’ számára? –

Menyetske (Könyörülve meg áll.)^* Kenyerem? nints,^* lelkem! tsak egy morzsányi sints. Hát éhen van Ked?

Magdolna Óh! nagyon is éhen.

Menyetske Istenem! Istenem! pedig pénzem sints, és a’ reggeli kenyeremet fogytik fel ettem. De szinte^* a’ várasba megyek, hogy a’ tejemet és a’ tojásomat el adgyam; ha vissza jövök, akkor adok majd Kennek egy garast. Úgy de – azonban^* tsak még is éhezni fog Ked; nem inna Ked tsak addig is egy kevés tejet?

Magdolna Óh! hogy ne? kedves Gyermekem!

Menyetske No, igyon Ked tehát, igyon! (igen nagy jó-szívüséggel oda tartya néki az edényt) ’s nem többet? Igyon Ked bízvást; én örömest adom.^*

Magdolna Az Isten fizesse meg! szinte meg újúltam.

Menyetske Azonn örvendek. (R’á hunyorit) Maradgyon^* Ked, édes Anyókám! jó egésségben. Isten Keddel! (dalolva^* el megy)

Magdolna (Utána nézvén)^* Illyen voltam néha napján én is; szinte illy friss, jó kedvű, ’s hajlandó a’ jóra.^*

Magdolna Sok szerentsét a’ vadászatra, kedves Atyámfia!

Vadász (El menvén mellette)^* Az ördög-születtét! hogy legelőször is vén asszonyt kell látnom; már ma minden bizonnyal tsak egy morzányi vadra sem akadok. Vigyen a’ tatár, vén boszorkány! (El megy.)

Magdolna Ez meg az ő^* kemény szívét a’ babona megé rejti – Ismét egy valaki – egy Zsidó! – Ha a’^* koldúlásra adhatnám magamat, ennélugyan minden bizonnyal^* találnék segétséget: mert a’ Keresztények tsupán tsak a’ nevet viselik.

Magdolna Jó napot Kigyelmednek!

Zsidó Köszönöm szépen! Szegény Asszony! Ked nékem betegesnek látszik.

Magdolna A’ hideglelés van rajtam.^*

Zsidó (Szaporán a’ zsebébe nyúl, ki von egy kis erszényt, mellyből néki egy pár garast ád.)^* Vegye Ked jó néven; magamnak is kevés van. (Elmegy.)

Magdolna (Utánna kiált illetödve) Fizesse meg az Isten ezer annyival! Nem jól mondottam-e? nem igazán érzettem-e magamban?^* Óh! a’ szívnek nintsen ám^* a’ vallással semmi köze.

Ferentz Hm! innom is kellene talán már egyszer! ma nagy meleg van. De az erszényemmel kell előbb tanátsot tartanom. (Ki von egynéhány garast, ’s a’ tenyerére tévén, nézegeti.)^* Itt ugyan volna még annyi, hogy egy reggelit, és eggy ebédet meg fizethessek; estvére pedig, ha Isten akarja, othon leszünk.^* – Isten neki, nem bánom, mert tsak ugyan nagyon szomjúhozom. Héj! Kortsmáros! (Magdolnát meg sajdítván)^* De^* mi ez? egy szegény beteges Asszony, olly erőtlen, olly fonnyadtt^*; – nem kóldúl ugyan, de tekéntete segétséget kíván. ’S hát, hogy alamisnát adgyunk, mindenkor^* meg kell-e várni, hogy minket a’ Szegény meg szóllítsson?^* Gyalázat!^* – Így ugyan az italtól bútsút kell vennem, mert egyébaránt az^* ebédre semmi sem marad.De, Isten neki! a’ jótétemény még az éhséget és a’ szomjúságot is le tsillapíttya. Ihol! (feléje megy, hogy oda nyújtsa néki a’ pénzt, mellyet már az újjai közé vett a’ végre, hogy az italt meg fizesse.)^*

Magdolna (Meg nézi ötet erössebben, ’s fel kiált.)^* Ferentz!

Ferentz (El álmélkodik, reá szegezi szemét; pénzét, tarisznyáját, kalapját, bottyát, mindenét egyszerre el veti, és karjai közé borúl:)^* Az^* Anyám! – (Mind a’ kettőnek el áll a’ szava. – Ferentz, a’ ki előbb magához tér^*:) Anyám! az Isten’ kedvéért! – hogy van az, hogy illyen állapotban találom? Anyám! mi lehet ez? szóllyon!

Magdolna (reszketve) Nem – nem szóllhatok – kedves Fiam – édes Ferentzem – az öröm – az öröm! –

Ferentz Szedgye öszve magát – kedves, édes Szülőm! – (az Annyának a’ fejét maga mellyére vonván) Szedgye öszve magát! – Óh! miként reszket – talán el is ájúlt –^*

Magdolna Erőtlen vagyok – szédűl a’ fejem; – tegnap – egész nap’ – semmit se ettem. –

Ferentz (Magán kívül; fel ugrik, ’s kezeivel az ortzáját el takarja.)^* Óh! Istenem! én Istenem! – (a tarisznyához szalad, fel szaggattya, ki von egy darab kenyeret.)^* Itt a’ kenyér! (Öszve szedi a’ pénzt, mellyet el vetett, ’s hozzá tészi a’ zsebéből a’ többit is.)^* Itt az egész pénzem! – ruhámat, – köpönyegemet – kardomat – mind el adom. – Óh Anyám, édes lelkem Anyám! – Héj! Kortsmáros! (Erössen zörget a’ kortsmán.)

Kortsmáros (Az ablakon ki nézvén)^* Mi kell?

Ferentz Eggy itsze bort – hamar! hamar!^*

Kortsmáros Eggy itsze bort?

Ferentz Úgy, úgy, no!

Kortsmáros Kinek azt?

Ferentz Nekem, az ebszülettét, nekem! tsak^* szaporán!

Kortsmáros No, no, Katona Uram! de meg fizetheti-e Ked?

Ferentz Itt a’ pénz! Lódúly szaporán, mert valamennyi ablakodat mind be töröm.

Kortsmáros Mindgyárt! mindgyárt. (Az ablakot be tészi.)

Ferentz (az Annyához) Éhezett az én szegény Szülőm, egész nap’ éhezett, – és én ettem: – én tegnap estve magamnak a’ vendégfogadóban sültet és bort adattam: és az én Szülőm éhezett! Istenem! én Istenem! melly keserű lett nékem minden örömem!^*

Magdolna Nyúgody^* meg, édes Ferentzem! Ismét látlak – már jobban érzem magamat. – Nagyon beteg voltam – nem reménylettem, hogy még egyszer lássalak.

Ferentz Beteg? és én nem voltam az én^* Anyám mellett? Most már el nem válok többé. Nagyra nyőltem, meg izmosodtam, és már ezentúl tsak az Anyámért dolgozom.^*

Kortsmáros (A’ házból ki jön egy palaszk borral, és egy pohárral.)^* Itt a’ bor! Drága termés, derék ital! Tsak Betzkói bor ugyan, de valóságos Budai bor savanyúsága van.

Ferentz Ide vélle! Hogy ez a’ kotyvalék?

Kortsmáros Kotyvalék? az Istennek illy drágalátos ajándékja? – Az én borom, jó Legény! nem kotyvalék! van nékem a’ pintzében még egy^* drága Szekszárdi borom is, ej! azt kellene ám Kennek meg kostolni! – olly sűrű, olly olajos, hogy, mikor az ember ki issza, a’ poharat egészen veresre festi. (Ferentz sokáig nem türhetvén, a’ palaszkot ki akarja a’ kezéböl venni.)^* No, no! a’ pénzt előbb! Ezt én tizenkét krajtzáron mérem.

Ferentz (Oda adván néki az egész pénzét.)^* Ihol van! (Bort tölt az Annyának, a’ ki iszik, és egy falat kenyeret eszik hozzá.)^*

Kortsmáros (Meg olvasván a’ pénzt.)^* Fél krajtzár hijja. – De irgalmasnak kell az embernek lenni. Egy szegény Asszonynak a’ fel-frissítésére – oda^* vesszen. A’ palaszkra azutánn vígyázni kell, és hogy a’ pohár el ne törjön^*. A’ pohárra egy szép magyar vers van írva. (El megy.)

Magdolna Köszönöm, édes Ferentzem! a’ bor az ember’ kedvét meg újjíttya^*; a’ bor pedig az én^* Magzatom’ kezéböl új életet ád.

Ferentz Ne beszéllyen sokat, édes Szülőm! szedgye öszve az erejét.

Magdolna De mond el nékem, kedves Fiam! mond el,^* miképp’ volt dolgod ezen öt hosszú esztendők^* alatt?

Ferentz Már jól, már rosszúl, a’ mint jött; ma bőven, holnap szűken.

Magdolna Te nékem már régen nem írtál.

Ferentz Óh! szerelmes Anyám! egy szegény katonának keserű ám a’ postapénzt meg szerezni. Gondollya tsak meg azt a’ messze földet! fél esztendőbéli zsoldgya r’á megy, ’s e’ mellett még élni is kell néki. Én tsak azt gondolám magamban: az én Anyám egésséges és friss, én is egésséges és friss vagyok, még egy pár hétig el várakozom; és így az eggyik hétről a’ másikra haladt. Botsássa meg nékem, édes Szűlöm!

Magdolna A’ keserűségen által esvén, könnyen meg botsát az ember. ^* Ki vetted-e már az obsitodat?^*

Ferentz Nem még! tsak szabadságot vettem egy pár hónapra,^* bizonyos okra nézve. De^* az Anyámnak szüksége van reám, nálla maradok.

Magdolna Nem, Fiam! nem. A’ te látogatásod meg gyógyít, ’s meg ifjít engem’; új erőm lessz a’ munkára és akkor azutánn ismét vissza mehetsz; én a’ te^* szerentsédet akadályoztatni^* nem akarom. – Szabadságot vettél bizonyos okra nézve?^* nem úgy mondottad-e? Szabad-e tudnom ezt a’ bizonyos okot?

Ferentz Miért nem, édes Szülöm! én azt legottan^* el beszéllem.^* A’ mint öt esztendő előtt el váltunk, felső köntössel, fejér ruhával, és pénzzel, tehetsége szerint, bőven meg ajándékozott engemet édes Szülőm, és úgy eresztett az útra; de egy kitsinységet el felejtett még is, a’ kereszt levelemet.^* Én akkor tizenöt esztendős, vad és gondatlan gyermek valék, ’s hasonlóképpen nem gondolkodtam rólla. Ez nékem azutánn sok bút okozott. – Egy vagy két ízben^* a’ hivalkodó katona-életet szívemből meg úntam; ki akartam venni az obsitomat olly szándékkal, hogy majd egy betsületes mesterséget tanúlok; de ha valamellyik Mesteremberhez mentem, ’s meg szóllítottam: kedves Mester Uram! én Kigyelmedhez inasságra akarnék szegödni; az volt mindenkor az első kérdés: hol van a’ kereszt-levél?^* – Ez az én fejemet által, meg által járta, – bosszonkodtam, és a’ katonák között meg maradtam. Itt legalább tsak azt kérdezik, ha helyén van-e az embernek a’ szíve? Ezzel pedig a’ kereszt-levélnek semmi köze nints, szinte miként a’ nemes levélnek is. Ez mindazáltal nékem külömbféle bajt okozott.^* Pajtássaim meg tudták, és ha valamellyik belém kötődöt,^* vagy italos volt, srófra vett engemet, szeges beszédekkel illetett, ’s hozzám dörgölte magát.^* Egy vagy két ízben vagdalkodnom is kellet, és így árestomba tettek.^* – A’ Kapitányom meg intett, – és a’ mint öt hét előtt ismét eggy illyen veszekedésbe keveredtem, magához hívatott a’ szobájába. – Óh édes Anyám! az én Kapitányom egy derék, egy jó szívű, és szeretetre méltó ember! – Bodnár! úgy mond, én azt te felőlled nem örömest hallom, hogy minden szempillantásban veszekedel, és büntetést érdemelsz; mert én egyébaránt a’ te szolgálatoddal meg elégszem, és sokat tartok felölled. De a’ Strázsa-mester meg mondotta már nékem ezeknek okát.^* Tselekedd meg, Fiam! írj hazádba, ’s hozassd el a’ kereszt-leveledet; vagy, ha kedved tartya, hogy magad el hozd, egy pár hónapra szabadságot adok; az exercirozásnak az ideje úgy is már el múlt.^* – Óh! kedves Szülőm! a’ mint ő énhozzám illy barátságosan szóllott, töstént előttem lebegett az én édes Anyámnak a’ képe. –^* Meg tsókoltam Kapítányomnak kezét, ’s köszönetet gagyogtam néki.^* Két forintos tallért adott a’ kezembe; menny Fiam! úgy mond; szerentsés legyen az útazásod, és annak idejében jöjj vissza ismét. – Most már, íme!^* itt vagyok! és ez volt az oka, hogy haza indúltam.

Magdolna (ki beszédgyét háborodott szivvel hallgattya)^* Te tehát, Ferentz! a’ te kereszt-leveledért jöttél?

Ferentz Azért.

Magdolna Ah! Istenem!

Ferentz Mi lelte Anyám-asszonyt?^*

Magdolna (sírásra fakad.)

Ferentz Az Isten’ kedvéért! mi lelte?

Magdolna Ferentz! nints tenéked kereszt-leveled.^*

Ferentz Nintsen-e?

Magdolna A’ szerelem’ gyermeke vagy.

Ferentz Úgy-e? – ’S kitsoda tehát az Atyám?^*

Magdolna Ah! A’ te mord^* tekénteted öszve zúz engemet!

Ferentz (Magához térvén, szelid és kedvező hanggal)^* Nem úgy, édes Anyám! nem. Tsak ugyan fia vagyok én még is az én Szülőmnek. ^* Mondgya meg nékem, kitsoda az én^* Atyám?

Magdolna A’ mint öt esztendő előtt el váltál tőlem, ifjabb valál még akkor, hogysem eggy illyen titkot szívedre bízhattam volna.^* Meg értél azalatt, és így már most veled bizodalmasan szóllhatok. Koros férjfiú és jó ember lettél.^* Az én édes-anyai reménységeim meg nem tsaltak engemet. – Ah! sokszor hallottam én, melly igen meg vigasztallya, ’s meg újjíttya a’ Szenvedőt, ha szívét mással közölheti. A’ könyhúllatás, mellyet búbánatod a’ harmadik’ szeméből ki sajtol, meg édesíti a’ tiédet. Hála Istennek, ezer hála! el érkezett az óra már nékem is, mellyben ezt a’ vígasztalást legelőször^* érezzem. Az én saját fiam a’ biztosom! óh! légy te nékem egyszersmind bíróm is. Félek én a’ kemény bírótól! – Az én fiam nem lesz énnékem kemény bíróm.

Ferentz Szóllyon, édes jó Anyám! szóllyon! nyissa meg előttem szívét.

Magdolna Óh! kedves gyermekem! el beszéllek én néked mindent; – de – a’ szígyen le kötözi nyelvemet; – Ne nézz r’ ám, míg beszéllek.

Ferentz Nem esmérem-e talán az én Anyámnak szívét?^* Átkozott légyen az a’ gondolat, melly ezt a’ gyengeséget az én Szülömben meg kárhoztatná. Valóságos bűnt (az Annya’ mellyére tévén kezét) ez a’ jó szív el nem követhetett.^*

Magdolna Ama’ Helység, mellynek templomtornyát meszéről ide látni, az én születésemnek a’ helye. Abban az egyházban kereszteltettem én meg; abban hallottam hitünknek első tanitásait.^* Szülőim jó jámbor paraszt emberek voltak; szegények de betsületesek^*. A’ mint tizennégy esztendős valék, meg látott egykor a’ Nagyságos Asszony. Meg tetszettem néki, el vitt magához a Kastélyba, ’s kedvét találta benne, hogy éretlen tehetségimet ki pallérozza. Jó könyveket adott kezembe.^* Olvasgattam; a’ Frantzia, és Német nyelvet a’ musikával eggyüt meg tanúltam; tehetségeim, valamint itéleteim, ki fejtődtek, de egyszersmind hiúságom is. – Úgy vagyon! az okosságnak ál ortzája alatt egy hiúság-szerető, és balgatag állattá lettem.^* – Tizenhét esztendős valék, a’ mint Jóakarónémnak Fia, a’ ki hadi tisztséget viselvén, egyébaránt Német-országban lakott, szabadságot vévén, ki jött és minket meg látogatott. Azelőtt még őtet soha sem láttam. – Szép és tsábító tekéntetű Ifjú volt. Sokat tsevegett ő énnekem a’ szerelemről, a’ házasságról; – ő volt az első, a’ ki kellemetességimnek áldozott.^* – Ne nézz rám, édes Ferentzem! el nem mondhatom tovább –

Ferentz (Le ütvén szemeit, az Annya’ kezét maga’ szívére szoríttya. Pauza.)

Magdolna Én egy könnyen-hivő teremtés lévén, ártatlanságomat el vesztettem. Heves szerelmet szinezvén, meg ígérte nékem, öreg Annya’ halála utánn, a’ házasságot; állandóságot ’s hűséget esküdett. – Ah! és én el felejtettem az én jámbor Szülőimet, a’ mi öreg lelki Pásztorunknak oktatásait – – nevelő Anyámnak jótéteményeit – nehészkes lettem! – Ferentz! Ferentz! valahányszor oda tekéntek arra a’ templom’ tornyára, annyiszor előttem áll ősz hajával a’ mí öreg Prédikátorunk; azonn a’ napon, mikor legelőször az Úr’ vatsorájához mentem, miként meg rezzentette ő az én ifjú szívement! – melly teli voltam a’ felséges ajtatossággal, a’ jó erköltssel! Oh! akkor én, bizonyosnak tartván a’ győzedelmet, mérészen akármelly bűnnel szembe állottam volna; és – óh én Istenem! miként volt az lehetséges! – ezt a’ szívembe olly méllyen bé óltott jó erköltsöt, egy könnyen-gondolkodó esztelen Ifjú, egy pár tekéntetével, egy pár szavával, semmivé tette. Nehézkes lettem.^* Fel ébredénk mind a’ ketten az édes részegségből, és a’ jövendőbélibe való rettenetes tekéntet kínozni kezdé szívünket^*. – –^* Kotzkára vetettem mindent; ő pedig tsak Annyának; egy jó de kérhetetlenül kemény Asszonynak haragjától félt. Óh! mitsoda gyengédséggel hízelkedett^*, mitsoda illetődéssel kért, hogy el ne árullyam; melly édesgető és szerelmes szókkal ígérte, – hogy ezt valaha mind helyre hozza; – – és én meg fogadtam néki, hogy hallgatok; hogy Tsábítómnak nevét, valamint képét, szivembe rejtem örökre és hogy az ő kedvéért mindent el szenvedek, a’ mi rajtam meg történne. – Mert én őtet nagyon szerettem – és az ő kedvéért sokat el tűrtem. –^* El ment ő meg-nyúgódott szívvel; az én gyermek-ágyamnak ideje pedig el közelgetett és én már tovább állapotomat el nem titkolhattam.^* Ah! melly keményen bántak velem, a’ mint gyermekem’ Attyának nevét el árúlni nem akartam. Meg vetettek, ki űztek a’ kastélyból, és a’ mint meg-keseredett Szülőim’ ajtajához érkeztem, ott sem eresztettek-bé. Az Atyám kezet emelt volt ellenem, de az Anyám el rántotta őtet hirtelen, a’ mint engemet szinte meg átkozni akart.^* – Az édes Anyám vissza jött ’s egy füles^* tallért adott a’ kezembe – sirva fakadt – és azótától^* fogva nem láttam többé. – Ez a’ tallérom még most is meg van, (ki veszi) készebb voltam volna éhen meg halni, hogysem ehhez nyúltam volna. (Meg tekénti, meg tsókollya, és ismét el teszi.) – Szállás nélkűl, pénz és jó barát nélkűl eggy egész éjjel a’ szabad mezőn tévelygettem. Közel jutottam egykor a ’ folyó-vizhez, amott, a’ hol a’ malom áll, ’s nagy unszolást érzettem magamban, hogy a’ malom kerekek közé ugorván, végét szakasszam kínlódásomnak. De töstént előmbe tünt megint a’ mi öreg Prédikatorunk az ő szelíd és tiszteletre méltó tekéntetével. Vissza réműltem, ’s rettegve körűl tekéntettem magamat, ha vallyonaz Öreg nem áll-e mellettem igazán? és így oktatásai ’s hozzá való bizodalmam újjolag fel serkentek. – Más nap’ reggel a’ házához mentem. Barátságosan fogadott, semmi szemre hányásokat nem tett: a’ mi meg történt, úgy mond, az már meg van. A’ Töredelmesnek meg botsát az Isten! jobbítsd meg magadat, Leányom! és még jóra fordúlhat minden. Itt a’ Falúban meg nem maradhatsz; ez néked tsak keserűségedre, az én Községemnek pedig botránkoztatására volna. De – itt eggy aranyat adott a’ kezembe’, és egy levelet, mellyet irántam írt volt – menny el, Leányom! a’ várasba ahhoz a’ betsületes öreg özvegy-asszonyhoz, a’ kinek ez a’ levél szóll; ő néked jó gondodat viseli. Meg is mondgya majd azutánn, mit tévő légy, hogy betsületes kenyérre juthass. – Ezekkel a’ szókkal homlokomra tette kezét, meg áldott, ’s meg ígérte, hogy az Atyámat is meg engeszteli. Ah! az ő vígasztalására, Fiam! úgy tetszett, mintha újjra születtem volna. – A’ várasba való útamon az én Istenemmel is meg békéltem. Erőssen meg fogadtam néki, hogy a’ jó erkölts’ ösvénnyétől soha többé, míg élek, el nem távozom. És ezt a’ fogadást meg is tartottam szentűl.^* – Nézz már szemembe ismét, kedves Gyermekem! (Ferentz ötet minden szó nélkül a’ karjai közé szoríttya. Egy rövid pauza utánn így folytattya beszédgyét Magdolna.) ^* A’ te születésed énnékem^* sok bút és sok örömet okozott. Az Atyádnak kétszer írtam – de – tudgya Isten, ha leveleim kezébe jutottak-e? – választ mindeddig tőlle nem vettem.

Ferentz (hevesen) Nem-e?

Magdolna Ne heveskedgy^*, édes Ferentzem! ne heveskedgy! Háború volt akkor; az ő Regementye is ellenség elött^* állott; az egész tartományban nagy rendetlenség vala; három Úraknak hadi seregei változva üldőzték egymást^*; melly könnyen el veszhet itt a’ levél! Nem, nem! ő az én írásimat minden bizonnyal nem vette; mert gonosz szívű nem volt. – Igaz ugyan, hogy néki azutánn újjolag alkalmatlankodni nem akartam: akár büszkeség volt légyen, vagy akármi egyébnek nevezd.^* Azt gondolám magamban: ha el nem felejtett, el jön minden bizonnyal, ’s fel keres; a’ Prédikátor tudgya, hol vagyok. – De el nem jött, ’s egynéhány esztendők^* múlva még azt is hallottam, – (fohászkodva) hogy meg házasodott! Így tehát minden reménységimtől vég bútsút vettem. Tsendesen és magányosan laktam egy szobátskában, kézi munkámmal kerestem kenyeremet, ’s e’ mellett egynéhány gyermekeket is oktatgattam azokra, a’miket a’ kastélyban tanúltam volt. Eggyetlen egy örömem te valál, édes Ferentzem! a’ te nevelésedre fordítottam mindent, a’ mit számtól el vonhattam. És szorgalmatosságom,nem maradt jutalom nélkűl: jó gyermek lettél.Tsak ifjúi hevességed, a’ katona-élethez való szereteted, a’ széles vílágra való ki-kívánkozásod, ez vala, a’ mi nékem sokszor nagy bút okozott. Azt gondolám elvégre magamban: a’ mint Isten akarja! ha arra van rendelve, nem akarom akadályoztatni, ha szívemet a’ tőle való elválás ketté szakasztya is. Így eresztettelek el magamtól öt esztendő előtt, ’s annyit adtam,^* a’ mennyi tőlem ki telhetett; – talán még ennél is többet, mivel egésséges voltam; és az egésséges mindenkor abban a’ hiszemben van, hogy beteg nem lehet.^* Igaz ugyan, hogy, ha úgy maradt volna állapotom, többet kerestem volna magamnak, mint a’ mennyi kellett.^* A’ hozzám hasonlók között gazdag asszony lehettem volna, és még néked is, kedves Ferenztem! esztendőnként valami keveset küldhettem volna.^*. De hosszas és erő-fogyasztó betegségbe estem. Itt a’ keresetem meg akadt; az én kis perselyem alig volt elegendő az orvosságokra, az Orvosokra, és, a’ kik körűlöttem voltak. Így tsak kevés napok előtt bútsút kellett vennem hajlékomtól, és ezzel eggyütt minden jószágotskámtól, a’ mi még a’ betegség utánn meg maradt, mivel a’ házbért meg nem fizethettem.^* Ezzel a’ bottal, ezzel a’ kóldús-tarisznyával^*, ezzel a’ ronggyal voltam kintelen az ország’ úttyára ki-tántorogni, és a’ mellettem elmenőknek irgalmasságától egy falat kenyeret kéregetni.

Ferentz Ha én ezt gyaníthattam volna, melly keserű volt volna nékem minden falotom, minden tsepp-italom. De most már, Istennek hála! itt vagyok; az én Anyám él, nálla maradok, el nem megyek tőle, és ezt Kapitányomnak is meg írom. Vegye bár, a’ mint akarja; nevezze meg-szökésnek, de az Anyámtól többé el nem távozom. Semmit nem tanúltam ugyan, semmi mesterséget, semmi kézmüvet nem tudok: de vagynak egy pár izmos karjaim, el hordozhatom az ekét, és a tséplőt is fel emelhetem. Béresnek szegődöm; nappal dolgozom, éjjel pedig valamelyik Prókrátornak írok! mert jó és olvasható irásom van, a’ mit ismét tsak édes Anyámnak köszönhetek.^* Jóra fordúl még minden; az Isten engemet meg segít: el nem haggya ő azokat, a’ kik Szülőiket szeretik.

Magdolna (meg-illetödve, karjai közé szoríttya.) Nints a’ világon Hertzeg-asszony, a’ kivel meg^* tserélnék!

Ferentz De, édes Szülőm^*! eggyet még el felejtett. Hogy hívták az Atyámat?^*

Magdolna Báró Vadligeti.

Ferentz És itt lakik?

Magdolna Az Annya lakott itt valaha. Ez meg halt. Ö maga Német-országban egy gazdag Kis-asszonyt vett el, és, a’ mint bizonyosnak hallottam, ennek a’ kedvéért még Hazáját is örökre el hagyta. Itt azonban egy Tiszttartó lakik, a’ ki kedve szerínt parantsol.^*

Ferentz El megyek hozzá – szem köztt állok vele mérészen. A’ hátamon viszem hozzá édes Anyámat! – Mennyire van ide a’ lakó helye! Negyvenig vagy ötvenig való mérttföldnyire? Tsak ennyire szalladt, és lelkiesmérete előll már is el szaladhatott! – Valóban lassú és halkkal mászó lelkiesméret! Húsz esztendeje már, hogy utánna mászkál, és még sem érhette utól! Gyalázat! miért kell nékem az én Atyámat esmérnem, ha ezen Atya nem jó ember! Elég volt volna szivemnek eggy Anya, eggy ollyan Anya, a’ ki engemet szeretni tanított; óh! minek nékem az Atya, a’ ki engemet gyülölni tanit! – Nem, nem! nem megyek el hozzá! Maradgyon magának, dobzódgyon, ’s ketsegtesse magát végső szempillantásáig, – azutánn pedig lássa, miként eggyezhet meg valaha az örök Biróval. Úgy-e, édes Szülöm, nints mínékűnk őreá szükségünk, mí az ő kedvéért – de mi leli az Istenért? el homályosodni látom szeméit! Anyám, édes Anyám! az Istenért! mi baja!^*

Magdolna (Igen gyengén, és fél ájúlva) Semmi, semmi bajom! – Az öröm – a’ sok beszéd – Óh! ha magamat – tsak egy kevésé – ki nyugtathatnám!^*

Ferentz Istenem! tsak most veszem észre, hogy az ország’ úttyán vagyunk. (Zörget a’ kortsmának az ajtaján.) Héj! Kortsmáros!

Kortsmáros (az ablakon^* No, mi kell megint?

Ferentz Szaporán, szaporán, egy jó ágyat ennek az Asszonynak.

Kortsmáros (tsúfolódva.) Ágyat-e? és ennek az Asszonynak? ha, ha, ha! Az el-múlt éjjel az istállómban feküdt, és a’ marhámat mind meg babonázta. (Bé tsapja az ablakot.)^*

Ferentz (dühösen egy köhöz kapván.)^* Átkozott Féreg! – (Az Annyára tekínt, és a’ követ el ejti.) Ah! szegény édes^* Anyám! (A’ kétségben-eséshez közelgetö szorongatások között egy Paraszt’ házának az ajtaját zörgeti, melly messzebb a’ Nézőhelynek méllyében áll.) ^* Héj! Gazda! hallod-e? Gazda!^*

Paraszt Isten hozott! Mi jót akarsz nállam?

Ferentz Barátom! nézzd amott azt a’ szegény beteges Asszonyt, el vesz itt a’ szabad levegö ég alatt. Az én Szülőm;^* adgy néki tsak egy parányi helyet, a’ hol magát vagy fél óráig ki nyúgodhassa. Kérlek az Isten’ szerelméért! az Egek ezt néked minden bizonnyal meg jutalmazzák.^*

Paraszt Ne beszélly, kérlek, annyit; hiszen már meg értettelek. (Bé felé)^* Örzse! rázzd fel egy kevesé az ágyruhát, szaporán! A’ fiút azonban a’ kementze mellé a’ lóztára teheted. (Ki jön)^* Annyi hijábavalót tsevegsz a’ fülembe az Isten’ jutalmáról, az Egekről. Ha az Úr Isten az illyen tsekélységeket mind meg akarná jutalmazni, sok dolga volna.^* No, tsak frissen, fogd meg jól! vigyük bé szegény Asszonyt, de halkkal, tsendesen.^* Ágyat, a’ mitsodás van, de egyebet nállam nem sokat találsz. (Bé vesztik a’ házba.)^*

Magdolna (Egy lótzán ül, és a’ fejét ereje-szakadva^* fia’ mellyére botsáttya.)

Ferentz (A’ búsúlva idestova lézengő Paraszthoz és Feleségéhez) Édes Atyámfiai! semmitek sints a’ háznál? valami fel-frissítő, vagy szív-erősítő italtok? vagy valami egyéb?

Örzse Szaladgy el, Apjok! hozz a’ szomszédtól, a’ Kortsmárostól, eggy itsze bort.

Ferentz Ah! ne menny, kérlek! Az ő bora savanyú, mint szíve. – Ivott már belölle, ’s félek, ne hogy talán méreggé vált benne.

Paraszt Nézz ki, Annyok! egy kevesé. A’ fekete tyúkot kodátsolni hallottam. Egy friss tojás főve –

Örzse Vagy egy maroknyi aszaltt tseresnye –

Paraszt Vagy pedig – a’ mi a’ házamnál a’ legjobb jószágom – egy darab szalonna –

Örzse Van még a’ tej-kamarában egy fél üvegetske égett bor is.

Ferentz (Illetödve) Az Isten jutalmazza meg szívességteket! – Édes Szülőm! hallotta-e?

Magdolna (A’ fejével int, hogy hallotta.)

Ferentz Tetszik-e valami belőlle?

Magdolna (A kezével int, hogy nem.)

Ferentz Semmit sem akar venni. – Nintsen-e itt közel valami Orvos?

Paraszt Alább a’ faluban egy Ló-orvos lakik, – egyébb Orvost soha életemben nem láttam.

Ferentz Óh! Istenem! Istenem! mit tselekedgyek! – A’ kezeim között hal meg! – Szerelmes Istenem, könyörűlly meg rajtunk! Imádkozzatok, édes Lelkeim, imádkozzatok! – és nem imádkozhatom.

Magdolna (Törött hanggal) Légy veszteg, édes Ferentzem!^* – jól érzem én magamat, – tsak bádgyatt – bádgyatt vagyok; – tsak egynéhány tsöpp – erőss – tiszta bort.

Ferentz Úgy-e? Mingyárt, édes Szülőm! mindgyárt! – Ah Istenem! hol vegyem? – Nints pénzem; – semmim – semmim sints.

Örzse Ládd, Apjok! ha tegnap az adót a’ Tisztartóhoz bé nem vitted volna –

Paraszt Igaz! úgy tsak segéthetnénk rajta. De most már mit tévők legyünk? Betsületemre mondom, az egész házamnál^* tsak egy garasom sintsen.

Ferentz El megyek tehát kóldúlni – kóldúlni megyek! – És ha nem akarnak adni, lopok! – Kedves Atyámfiai! vígyázzatok r’á, kérlek; tegyetek meg mindent, a’ mit meg tehettek! segétsetek rajta, a’ mint lehet. Kevés idő múlva megint itt leszek! (Ki rohan.)^*

Paraszt Ha a’ mí Prédikátor Urunkhoz megy, ő minden bizonnyal ád néki.

Magdolna Él-e még az öreg Prédikátor?

Örzse Óh! nem él a’ jámbor Úr! az Isten boldogítssa! Két esztendő előtt halt meg, minek-utánna felette nagyon meg öregedett volna.

Paraszt El aludt, mint a’ lámpás.

Örzse (A’ szemeit törülvén) Mí őtet nagyon meg sirattuk.

Paraszt (Hasonlóképpen) Édes Atyánk volt.

Magdolna (Igen illetödve)^* Igaz Atyánk.

Örzse Ollyanra ugyan soha nem akadunk többé.

Paraszt No! no! tisztelet, betsület minden embernek, – senkit sem kell meg vetni. A’ mí mostani Prédikátorunk is eggy igen jó szívű és derék ember.

Örzse Igaz, Apjok, igaz! tsak hogy még ifjú.

Paraszt Ugyan azért nem illik még úgy néki minden, mint az öregnek illet: nem vesz az ember olly hamar bizodalmat hozzá. De tsak ugyan a’ boldogúltt Prédikátor is ifjú volt valaha.

Örzse (Magdolnához.) Ez a’ mostani a’ nevendék Urasságnál Nevelő-mester volt. A’ Nagyságos Úr, a’ mint mondgyák, nagyon meg elégedett a’ szolgálattyával, ezért tette azután ide Prédíkátornak.

Paraszt De úgy látszik, hogy ezt a’ jutalmat valóban meg is érdemlette; mert a’ mí Nagyságos Kisasszonyunk, az Úr Isten tartsa meg szerentsésen! eggy igen barátáságos és szeretetre méltó Kisasszonyka.

Örzse Éppen semmi kevélység nints benne. Mikor az egyházba bé jön, már erre, már amarra hajtya a’ fejét,^* és a’ paraszt asszonyokat mind meg köszönti.

Paraszt ’S mikor a’ székbe bé ül, mindgyárt^* a’ legyezőt tartya maga’ elejébe, ’s igen ajtatosan imádkozik.

Örzse A’ lelki tanítás alatt a’ Prédikátorunkról a’ szemeit soha el nem vonnya.

Magdolna (Szomorodva.) Mellyik Kisasszony?

Paraszt A’ mí Nagyságos Urunknak a’ Leánya.

Magdolna Hát itt van?

Örzse Óh! óh! én Uram Istenem! hát még ezt sem tudta Kigyelmed? Péntekre már három hete lessz, hogy a’ Nagyságos Urasság a’ kastélyba el érkezett mindenestől.

Magdolna Báró Vadligeti?

Örzse Igen is, ő.

Magdolna Hites társával eggyütt?

Paraszt A’ Nagyságos Asszony meg halt. Sok száz mértföldnyire^* innen, Német-országban laktak eggyütt. Míg ő élt, a’ mí Nagyságos Urunk soha sem jött hozzánk. Ez nékünk, igazán mondom, nagyon fájt. (Titkosan és bizodalmasan.) Mondgyák, hogy igen kevély Asszonyság volt, egy széles tárituppal. No! Isten neki! a’ Meg-holttakról semmi rosszat nem kell szóllani. A’ mi Nagyságos Urunk tsak ugyan még is egy drágalátos jó Ur. Alig, hogy az Asszony a’ szemeit bé húnyta, töstént bé-fogatott: Hajts Kotsis! Vadliget felé! – Hiszen, születése’ helye is, itt nyőlt fel; a’ falú réttyén sokszor laptáztam vele, és a’ hársfa alatt vasárnapokon a’ Feleségemmel is eleget tántzolt. Tudod-e még Örzse?

Örzse Óh boldog Isten! hogy ne tudnám? Az Úrfinn veres mente, a’ tsizmáján pedig drága arany-sarkantyú volt.

Paraszt Azutánn ugyan, mikor egyszer Katona-tiszt lett, egy kevesé ki-kapó volt; de mit tud az ifjúság a’ jámborságról? A’ főld benne tsak ugyan még is jó volt; ’s ki tehet rólla, hogy még a’ legjobbik földben is meg nyől némellykor a’ rosz fű.

Örzse Úgy Apjok! Tudod-e még, mikor Bodnár Magdolnán azt a’ gyalázatot tette? – ez nem volt szép tőle.

Paraszt Aha! ne beszélly. Ki melegítsse fel az illyen régi dolgot? Hiszen még azt sem tudod, ha ő volt-e a’ gyermeknek az apja? A’ Leány ez iránt nem vallott semmit.

Örzse Senki egyéb, hanem ő! Az ünneplő mentémbe ’s a’ legszebb főkötömbe is fel merném^* fogadni, hogy ő volt. Nem, Apjok! Nem; ebben az ő pártyát ne fogd; mert ez őtőlle nagy istentelenség volt. Ki tudgya, hová lett bújában, vagy hol halt meg éhen az a’ szegény Leány! ’s az ő attya is, öreg Bodnár, tovább élhetett volna talán még, ha ezt a’ szívbéli keserűséget ki nem kellett volna néki állani.

Magdolna (El ájul.)

Paraszt (’a ki legelöször észre veszi:) Örzse! Örzse! fogj hozzá, az eb-ugattát, mindgyárt el esik most!^*

Örzse Óh! Istenem! Istenem! Szegény Asszony!

Paraszt Ki vélle szaporán, ki a’ komrába, az ágyra! Küldgyünk azutánn hamar a’ Prédikátor, Úrhoz: mert ez nehezen éli meg a’ holnapi napot. (El vezetik.)^*

Oberster Alszik még a’ Vendég?

Szolga Nem; már meg is frizíroztatta magát.

Oberster Azt ugyan gondolhattam volna; a’ la Marechal haj-port az egész szobában érezni.^* – Küld ide nékem a’ Leányomat. – (A’ Szolga el megy)(A’ míg egy pípát tölt és megy meg gyújtya:)^* Tsak azt gondolom én, hogy az öreg Consiliárius ^* egy májmot küldött nékem a’^* nyakamra. – Akármit szóll vagy tselekszik, mind eggyügyű, mind inaszakadtt,^* mint az ábrázattya. – Nem, nem; az illyen állapottal én legkissebbet sem hirtelenkedek. – Kedvesebb énelőttem az én Rósim, hogysem ezt tselekedhetném. Jobban meg kell még elöbb nékünk az Úrfit esmérni. Régi barátságból nem teszi mindgyárt az ember a’ Leányát szerentsétlenné. A’ szegény Leányka ártatlanságból r’á állhatna, azutánn pedig ott ülne, keseregne, ’s panaszolkodna az Attya ellen,^* a’ kinek ehhez a’ dologhoz jobban kellett volna érteni. – Kár, örökké kár! Hogy ez a’ Leány férjfi gyermek nem lett, hogy a’ Vadligeti névnek el kell enyészni, (el fújja a’ viasz-gyertyátskát, mellyel a’ pípát meg gyújtotta!) mint ez a’ láng, mellyet el fuvok.^* – Gyönyörű jószágaim, úri jussaim,^* az én^* jámbor és vagyonos Jobbágyaim – mind idegen kézre, mind. Ez nagy bolondság! valóban nagy bolondság.

Rosália (meg tsókollya kezét) Jó reggelt, kedves Uram Atyám!

Oberster Jó reggelt, Rósi! hogy aludtál?

Rosália Oh! Én az’ éjjel igen jól aludtam.

Oberster Igazán? igen jól aludtál? nem amúgy nyughatatlanúl?

Rosália Nem: tsak a’ legyek zúgtak egy kevesé a’ fűlem körűl.

Oberster A’ legyek? ez még keveset tesz. A’ legyek ellen fenyőfával^* kell a’ szobát ki füstöltetni. A’ legyeket könnyebb el hajtani mint a’ ptütsköket.

Rosália Ha a’ ptütsköket ki akarja az ember irtani, borsót kell nékik főzetni kényesővel; ettől mind el vesznek.

Oberster (nevetve.) Úgy-e? Szerentsés vagy, ha még egyébféle ptütsköket nem esmérsz, hanem, a’ mellyeket egy tányér borsóval meg lehet ölni.

Rosália Ah! Uram Atyám az ollyan ptütsköket érti, mellyek az ember’ fejében^* vagynak! Nem, nem; íllyen ptütskeim nékem nintsenek.

Oberster Annyival jobb! De miként is juthatna egy tizenhat esztendős, friss, ifjú alkotmányka az illyen ptütskökhez? Eggy ollyan Atyád van, a’ ki tégedet szeret, és eggy ollyan Kérőd, a’ ki arra, hogy szerethessen, szabadságot kér. –^* Miként tetszik néked a’^* Muldai Gróf?

Rosália Nékem? jól.

Oberster Nem pirúlsz el, mikor őtet nevezem?

Rosália (Kezeivel a’ két pofáját meg tapíntván)^* Nem!

Oberster Nem? Hm, hm! – Nem álmodtál az éjjel valamit őrólla?

Rosália Nem.

Oberster Éppen semmit sem álmodtál?

Rosália (Gondolkodik.) De, igen is,^* álmodtam, a’ Prédikátorunkkal.

Oberster Aha, a’ mint előtted állott, úgy-e? és a’ gyürődet kérte?

Rosália Ah! nem; azt ugyan nem!^* Úgy tetszett álmomban, mintha még is Német-országban laknánk, és ő az én Nevelő-mesterem volna;^* szinte készűlő félben volt, hogy az útra indúllyon, és én felette nagyon sirtam. – –

Oberster Az Atyád pedig nevetett, és az Anyád szidott – úgy-e? De nevetséges jelenés is volt az, minha még most is látnám.

Rosália A’ mint fel ébredtem, a’^* szemeim igazán nedvesek voltak.

Oberster Hallod-e Rósi! ha még egyszer a’ Prédikátorral álmodsz, álmodd azt, hogy ő az oltárnál áll, te pedig a’ Muldai Gróffal ő előtte, mintha egymással gyűrűt váltanátok. Mit gondolsz?

Rosália Ha Uram Atyám parantsollya, – örömest!^*

Oberster Nem, nem; azt én nem parantsolom. De tsak azt akarnám tudni, ha a’ Grófot szereted-e? Hiszen az el-múltt télen, amint a’ várasban valánk láttad már őtet a’ bálban!

Rosália Azokat tehát, a’ kíket a’ bálban láttam, mind szeressem?

Oberster Rósi, Rósi! ne légy olly kába! Én tsak azt értem, hogy akkor a’ Muldai Gróf sokat bibirkélt körűlötted, egy pár szép Menuétet is járt vélled, a’ keszkenődre jó illatú vizeket töltött, – és, a’ jó Isten tudgya! Miket nem súgott a’ füledbe.

Rosália Az ugyan igaz, hogy a’ jó Isten tudgya! mert én már semmit sem tudok belőlle.

Oberster Éppen semmit?

Rosália Ha Uram Atyámnak kedve tartya, gondolkozom majd egy keveset rólla, talán eszembe jut.

Oberster Ne, ne; tsak hadd abba. A’ miről az embernek még gondolkozni kell, azt ő nem a’ szívnek rejtekiből, hanem tsak az emlékezetnek valamellyik szugolyából vonnya ki. – Te tehát a’ Grófot nem szereted?

Rosália Nem gondolnám.

Oberster (magában) Én sem. – (Rosáliához)^* De tsak ugyan meg kell még is tenéked mondanom, miképp’ függnek öszve az én kérdéseim az ő látogatásával. – Az ő Attya Consiliárius – egy gazdag, és nagy nemből való Férjfiú, – gazdag és nagy nemből való, hallod-e?^*

Rosália Igen is, Uram Atyám! ha parantsollya. De a’ mí Prédikátorunk sokszor mondotta nékem, hogy ezekre ne tekéntsek, mivel a’ gazdagság és a’ nemes születés tsak az Esetnek az^* ajándékai volnának.^*

Oberster No! no; hiszen a’ Prédikátor ebben igazat szóllott. De hogyha éppen úgy történik, hogy a’ gazdagság és a’ születés az érdemmel kezet fognak, az tsak még is jobb. Érted-e, a’^* mit mondok?

Rosália Értem, Uram Atyám! (természetesen és minden intézet nélkül) Ez tehát a’ Muldai Grófban meg van-e?

Oberster (Nem tudván hirtelen, mit felellyen) Hm, hm! – – Az ő Attya az Országnak nagy szolgálatokat tett. – Ő nékem régi barátom. – Meg-haltt Anyádnál Kérőm volt – és így én őfellőle mindenkor sokat tartottam; – ’s mivel a’ te közötted és a’ fia között való házasságot nagyon óhajtya, ’s mivel azt hiszi, hogy te majd ezen ifjú embert idővel szeretni fogod – –

Rosália Hiszi tehát ő azt?

Oberster Bizonyosan! De nékem úgy látszik, mintha te ővele nem volnál egy hiszemben!

Rosália Nem olly igen. De, ha Uram Atyám parantsollya^* –

Oberster Az ördög’ lelkét! Hiszen már meg mondottam, hogy az effélét az ember nem parantsollya^*. – A’ házasság szeretet^* nélkűl annyi, mint a’ gállyára való számkivetés. A’ hasonló a’^* hasonlóhoz adgya magát^*. Én a’ fülemilét a’ veres beggyel öszve nem párositom^*. – Ha szeretitek, egymást, jó; ha pedig nem szeretitek, haggyátok abba. (Meg enyhülve.) Ládd-e, Rósi! az egész dolog tsak arra kel, ha te ezt az embert szeretheted-e? Ha nem? – úgy hát őtet – úgy majd őtet egy kis^* protestatióval visza küldgyük.^*

Rosália Édes Uram Atyám! én ugyan nem érzem magamban, hogy őtet valaha szerethetném. Sokszor olvastam én a’ szerelemről a’ Romanokban,^* mitsoda különös és tsudálatos állapotban van illyenkor az ember’ a’ szíve –

Oberster Ah! kérlek, menny el a’ nyakamról a’ te Románnyaiddal^*! poklot tudnak ezek hozzá! Vagynak a’ szerelemnek más bizonyos jeletskéi, mellyeket tsak a’^* tapasztalásból lehet meg tanúlni^*. – Várj egy keveset, majd én tégedet ez iránt ki tudakozlak. De igazán – Rósi! igazán fellelly.

Rosália Uram Atyám! én soha nem hazudtam.

Oberster Mond meg hát nékem, ha örömest hallod-e, mikor valaki a’ Grófról beszéll?

Rosália Jót-e, vagy rosszat?

Oberster Jót, jót.

Rosália Óh, igen is. Én minden emberről szeretek jót hallani.

Oberster De nem érzed-e, hogy amúgy meg melegednél, mikor az ember rólla beszéll? (Rósi a’ fejét rázza.) Vagy, hogy illyenkor belső szorongatásid volnának, úgy, hogy ne tudgyad hirtelen, mit kellene az illyen beszédekre szóllanod? (Rósi a’ fejét rázza.) Nem kívánod-e némellykor, hogy az emberek rólla beszéllyenek, mikor magadnak annyi merészséged nints, hogy az illyen beszédet magad el kezdenéd?^* (Rósi a’ fejét rázza.) Védelmezed-e őtet, mikor valaki rágalmazza?

Rosália Ha ki telhetik tőllem, igen is. – A’ mi Prédikátorunk –

Oberster Hadd te most a’ Prédikátort othon. – Mikor a’ Grófot látod, miképp’ vagy belsőképpen?

Rosália Jól.

Oberster Nem érzel^*-e magadban valami ollyas szivbéli bádgyadást, mikor hozzád közelít?

Rosália Nem! (hirtelen meg emlékezvén) De még is, egyszer!

Oberster Aha! most jön!

Rosália A’ bálban, a’ mint a’ lábamra tapodott.

Oberster Rósi, Rósi! ne légy olly kába! – Le ütöd-e szemeidet, mikor előtted áll?

Rosália Én soha senki előtt szemeimet le nem ütöm.^*

Oberster Nem bibirkélsz-e melly-takaró^* keszkenődőn, vagy a’ kötényeden,^* mikor veled beszéll?

Rosália Nem.

Oberster Nem tüzesedik meg az ortzád, mikor tenéked valami szépet mond? amúgy valamit a szerelemről, a’ házasságról?

Rosália De, mondott-e inkább valami ollyást? – Én valóban nem emlékezem rólla.^*

Oberster Hm, hm! – (Egy kis pauza utánn.) Ásítoztál-e némellykor, mikor veled beszélgetett?

Rosália Nem, Uram Atyám! ez nem illik.

Oberster De tsak r’ád ért meg is némellykor az ásítás?

Rosália Óh sokszor nagyon is!

Oberster Úgy-e? De igy hát kevés reménység vagyon!^* – Szépnek találod-e őtet?^*

Rosália Azt én nem tudom.^*

Oberster Hát nem tudod, vagy inkább, nem érzed^*, mi a’ szép?

Rosália Érzem; de én e’ végből még őtet meg nem tekéntettem.

Oberster Ez rosz jel^*. – A’ mint tegnap estve el érkezett, – mit érzettél magadban?

Rosália Boszonkodtam; mert színtén arra a’ kis romántzos halomra^* akartunk a’ Prédikátorral sétálni, a’ mint az Inas olly alkalmatlanúl el hivott.^*

Oberster Alkalmatlanúl? – Úgy-é? – Tsak még egy kérdést! – Nem szedted-e a reggel, a’ nélkűl, hogy akartad volna, szorgalmatosabban fürtökbe^* be a’ hajadat, vagy nem választottál-e más neglizsét?^*

Rosália (magát meg nézegetvén) Hiszen ez még, édes Uram Atyám! nem motskos; tsak harmad’ napja, hogy viselem.^*

Oberster (Magában) Itt kevés reménység van. – (Rósihoz) A’ Gróffal tehát, Keves Gyermekem! semmi sem lesz belőlle, úgy-e?

Rosália Ha Uram Atyám parantsollya, – miért nem?

Oberster (Hevesen) Hallod-e, Rósi! ha te még egyszer a’ te átkozott parantsolásoddal^* előmbe botlasz, tudd meg, hogy – – hogy végtére még igazán meg parantsolom. – (szelidebben) Az én kivánságom az, hogy szerentséssé tegyelek; a’ parantsolás által pedig szerentsés nem lehetsz. – A’ házasság, kedves Gyermekem! felette viszásan pengő Duét, mikor abban a’ tónusok öszve nem hangzanak; azért plántálta a’ mi szivünkbe az a’ nagy Componista a’ szeretetnek tiszta harmoniáját.^* – Egy gondolatom van még, Rósi! el hivatom én te^* hozzád a’ Prédikátort. –

Rosália (Örvendezve) A’ Prédikátort?

Oberster^* Hadd magyarázza meg néked a’ házasságnak kőtelességeit; ahhoz ő jobban tud, mint az Atyád. Visgáld meg azutánn önnön magadat: és ha gondolod, hogy a’ Grófra nézve ezeket a’ kötelességeket bé tellyesíthetnéd – akkor – akkor osztán, Isten nevében! – Addig e’ dolog felől egy szót se tőbbet! – (Kiált) Jantsi! – (Az Inas ki jön) Menny a’ Prédikátor Úrhoz, és kérd, hogy jőjjön ide egy fertály órára, ha hivatalbéli foglalatosságai meg engedik. (Az Inas menni akar.)^*

Rosália Az én nevemmel egy jó reggelt.^*

Oberster (Az órájára néz.) A’ mi vendég Urfinknak-is mennykő sok idő kell a’ fel-öltözésre. Ittál-e már, Rósi? tőlts magadnak.

Rosália (Az asztalkához ül, és kávét iszik.)

Oberster Mitsoda időnk lehet? Nem néztél még ma ki az ablakon?

Rosália Óh! én már öt órakor a’ kertben voltam. Igen szép reggelünk vagyon^*.

Oberster Úgy hát még eggy óráig a’ vadászatra lehetne menni. Azzal az emberrel úgy sem tudok mit kezdeni: rettenetes únalmamra van. – (Az ajtó felé) Ah! a’ mi vendégünk!

Gróf Ah, bon jour, mon Colonel! – Gyönyörű Kisasszonyka! én tsókolom a’ kezét.

Rosália (Egy szótlan térgyhajtást vet.)

Oberster Jó reggelt, jó reggelt! Ej, Gróf Úram! jól fel jőtt ám már a’ nap; a’ mezőnn korábban fel kellene kelni.

Gróf Pardonnez, mon Colonel! Én fel keltem magamat, mindgyárt hat óra ütött utánn; de az én homme de Chambre egy betiset tsinált, melly engem’ kétségbe ejt; egy kár, mellyet pour le moment ki-pótolni semmiképp’ lehetséges.

Oberster Ej, ej! bizony sajnálom.

Rosália (Kávéval udvarol néki.)

Gróf (A’ mint a’ kávét el veszi) Leg kötelesebb rabja! – Maga-e Hébe, vagy Venus lépett Hébének az ő a’ la place?

Rosália (Meg hajtya magát mosolyogva.)

Oberster (Egy kevesé bosszonkodva). Sem Venus, sem Hébe; hanem az Urnak engedelmével, Vadligeti Rósi. – De – szabad-e a’ Grófnak kárát tudni?

Gróf Ah! én Istenem! segittsen az Úr ezt a’ triste emlékezetet számkivetni. Én itt a’ kétségeknek labirinthussába vagyok enveloppirozva; alig hiszem, hogy e’ miatt egy levelet nem irnom kell.

Oberster No’s! a’ szerentsétlenség talán tsak nem lesz olly felette nagy?

Gróf (Míg azonban a’ kávét hörpögeti.) Valóságos Nektar, gyönyörű^* Kisasszonykám! de hogy lehetne másképp’ az ő szép kezéből?

Oberster Én ezt a’ Nektárt Török kávé gyanánt vásárlottam.

Rosália De mind eddig meg nem mondotta még Gróf Uram! mit vesztett volna el?^*

Oberster (félre.) Az eszét.

Gróf^* A’ Kisasszony parantsol, – rabja szót fogad. A’ sebeket szaggattya fel a’ Kisasszony, mellyeket tekéntete alig bé gyógyitott.^* Az én homme de Chambre, a’ ki Vaut rien, óh! ez az ember egy mauvais Sujet. A’ mikor tegnap előtt estve bé pakolt, mondottam néki: Henri! igy mondottam néki, ott az ablakon áll az a’ kis Pot a’ Pomáddal, – érti, gyönyörü Kisasszonykám? én világosan mondottam, el ne felejtsd! pakold bé! én azt néki mondottam háromszor, négyszer. Te tudod, Henri! igy mondottam néki, én el nem lehetek e’ Pot nélkűl a’ Pomáddal. Mert úgy értsen meg, gyönyörü Kisasszony! ezt a’ Pomádot éppen nem tsinállyák itt az Országinkban; nem tudgyák tsinálni; nem tudgyák meg adni néki azt az Odeurt. Én mondom; hogy incomparable, tout droit Párisból jőn. A’ Szerzője néki Parfumeur du roi. Többször voltam én Dejour ő Hertzegségnél, Adelaide Hertzeg-asszonynál, hogy nékem azt mondotta: Istenem! Comte, igy kérdezett nékem: az egész Antichambre vagyon parfumirozva, mikor nállam Dejour van. – ^* No, kérem tehát, gyönyörü Kisasszonyom! itéllye meg. Kérem, mon Colonel! Tisztán el felejti, az egész Pot a’ Pomáddal! Ott maradt az ablakra, olly igaz, mint én egy Cavalier vagyok.

Rosália (mosolyogva) Ez már rettenetes!

Oberster Tsak az egerek R’á^* ne akadgyanak.

Gróf Voila, mon Colonel! eggy új Raison, melly engem’ kétség-esésbe hoz^*. És ki hinné, hogy ez az ember, ez a’ Henri, harmintz esztendeig a’ mi szolgálatunkban van? harmintz esztendeig mindenből vólt néki, a’ mi az illyen extractióból való embernek kell; és a’ köszönet? mit tselekszik, kérem, el felejti olly igazán hogy Cavalier vagyok,^* el felejti a’ Pot a’ Pomáddal; ott haggya az ablakra. – O Ciel! – és a’ magyar egerek meg eszik a’ leg-delikátusabb Parfumt, mellyet Frantzia-ország valaha születni látott. De már nem is volt tovább lehetséges, a’ haragot moderálni. – Abban a’ szempillantásban el-eresztettem.

Oberster (vissza pötzödvén) Mitsoda? egy harmintz esztendős szolgát?

Gróf Oh! Az semmi; van nékem már egy másik in petto – eggy excellens ember, úgy friziroz, mint eggy Angyal.

Rosália És a’ szegény Henri eggy illyen kitsinység miatt –

Gróf Mit mond, gyönyörü Kisasszony, mit? kitsinység? bagatelle?

Rosália Eggy embert kenyerétől meg-fosztani?

Gróf Istenem! tehetem-e kevesebbet? Ő engem’, úgy szóllván, minden Pomád nélkűl hagyott.

Rosália Én esedezem mellette.

Gróf A’ Kisasszony’ sentimánnyai engem’ el ragadnak; de nem kell visza-élni a’ jóságból. Ennek az embernek vannak egy Quantité gyermekei, a’ kik idővel, ha eggy Age műrhöz^* jutnak^*, a’ balgatag apjokat el-táplálhattyák.

Rosália Gyermekei még! Oh! Gróf Uram! kérem szépen, tartsa meg őtet!

Gróf A’ Kisasszony aimable^*! gyönyörü Kisasszony, igen aimable^*! Ő parantsol – rabja szót fogad. Henri jőjjön a’ szoknyáját meg tsókolni.

Oberster (türhetetlenségből a’ kezeit dörgöli, ’s azt mondgya félre) Nem, nem; ez a’ majom-ábrázat nem közinkbe való; tovább kell innen tolni. – (Fenn szóval) Miképp’ tetszene^* Gróf Uramnak, hogyha még ebéd előtt eggy órátskát vadászattal töltenénk^*?

Gróf (Maga magának az újjai’ hegyét meg tsókolván) Bravo, mon Colonel?^* charmant gondolat; én a’ parthiát acceptálom. – Meg láttya majd, gyönyörű Kisasszonyka, az én elegant vadász-ruhámat. – Az utólsó gustus szerint fogja találni. Én azt exprés erre a’ Tourra tsináltattam^*. És a’ fegyverem^*, Monsieur le Colonel!^* a’ fogás gyöngyházzal van ki rakva; – jobb gout^* szerint munkát nem lehet találni; még a’ tzimerem is rajta van.

Oberster (szárazan) Tud-e Gróf Uram lőni?

Gróf Egész életemben tsak egynéhányszor voltam egy vadászat-parthiából, de per hazard semmit sem attrapiroztam.

Oberster Nékem egy régi közönséges fegyverem van; de a’ madaramat^* a’ levegőből akármikor le tsapom vele. – (Az Inas jön.)^*

Inas^* A’ Prédikátor Ur engedelmet kér – ^*

Oberster No, tehát szaporán, Gróf Uram! vesse magát abba a’ gyönyörű vadász-ruhájába; én az Úrnál töstént meg jelenek.

Gróf Én repülök. Szép Kisasszonyka^*! Ez egy sacrifice, mellyet Ura Attyának tsinálok, mikor egynéhány órára az ő aimable Léányától magamat el-választom. (El megy.)

Oberster Hallod-e, Rósi! alig lesz szükséges, hogy a’ Prédikátorral szóllyak, és ő teveled. De még is, mivel már itt vagyon, haggy minket egy kevesé magányosan. Egyebekről is kell még vele beszéllenem.

Rosália (El-mentében) Édes Uram Atyám! én nem hiszem, hogy a’ Grófot valaha szerethessem.

Oberster A’ mint tetszik.

Rosália (A’ Prédikátorral az ajtóban öszve jövén, igen nyájasan.) Jó reggelt, kedves Prédikátor Uram! jó reggelt. (El megy.)

Prédikátor Parantsolattyára Oberster Uramnak – ^*

Oberster Minden tzeremónia nélkűl.^* Botsásson meg az Úr, ha talán követségem alkalmatlan vólt. Három szóval az egész dolgot meg mondom, melly közttünk forog. – Tegnap estve egy frantziából való nyomorúltt fordítást küldöttek hozzám, melly a’ nyomtató prést húsz egynéhány esztendő előtt hagyta el. Nékem egy igazán szép magyar Originálisom vagyon, mellynek a’ Szerzője, ditsekedés nélkűl, én vagyok. Éntőllem tehát azt kivánnyák, hogy az Originálisomról a’ nevemet el törűllyem, és azzal az ízetlen fordítással egybe köttessem. Most tehát az Urat, úgymint a^* Könyvem’^* Correctorát, meg akarom kérdezni, mit itélne vallyon^* erről az öszve-kötésről?

Prédikátor Valóban, Oberster Uram! én ezt az allegoriát nem értem.^*

Oberster Nem? hm, hm! ezt én sajnálom. Azt gondolám magamban^*, hogy tudgya! melly okosan fértzeltem őszve a’ dolgot. Rővideden tehát az ifjú Muldai Gróf itt van, és a’ Léányomat el akarja venni.

Prédikátor (Meg döbben, de ismét öszve szedi magát.) Úgy-e?

Oberster Ezen ifjú ember Úrfi, és széles e’ világon semmi egyéb. Ő – – ő – – egy szóval, az egész Úrfi nékem nem tetszik.

Prédikátor (Egy kevesé hirtelenkedve) És Rósi Kisasszony?

Oberster (Rósit gúnyolva követvén) A’ mit parantsol – ha parantsollya – a’ mint parantsollya Uram Atyám. – Annyi eszű embernek pedig tsak tart engemet, reménylem, az Ur, Prédikátor Uram, hogy én itt semmit se parantsollyak. – De bár tsak ennek az ifjú embernek az agykoponyája ne volna olly üres, és bártsak a’ szive vólna helyén; akkor azutánn^* ezt a’ házasságot én is örömest látnám: mert az attya régi barátom, és a’ parthia egyébaránt igen derék. –

Prédikátor Egyébaránt? De vallyon, Oberster Uram!^* mi maradhat még hátra eggy ollyan emberben, a’ kinek a’ feje és a’ szive semmit sem ér?

Oberster A’ mint én a’ dolgot értem, a’ születés, a’ tekéntet. – Prédikátor Uram! én eziránt az én gondolatimat az Úrral rövideden közlöm. Ha Rósi mást szeretne, egy szót sem szóllanék. Még azt sem kérdezném, mi ennek az embernek a neve? Hanem tsak azt: mitsodás itt? (a’ szivre mutatván) felelet: jó, úgy hát, Isten’ nevében! itt az áldásom is. – – De Rósi senkit sem szeret, és ez az egész dolognak más fordúlást ád.

Prédikátor ’S nem is fog szeretni senkit?

Oberster Igaz, igaz; az ismét más kérdés. De hiszen én sem akarom – – én sem sürgetem – – hanem tsak azt kivánnám végbe vinni, a’ mi rajtam áll, hogy az öreg Grófot meg ne bántsam, ha a’ tserét meg nem tisztelem, mellyet a’ Leányomra trasszírozott,^* mert én őtölle tsak ugyan még is sok barátságos valutákat vettem. Erre való nézve azt akarnám én; kedves Prédikátor Uram! hogy menne az Úr a’ Leányomhoz, tenné meg nálla egy kevesé a’ preambulumot^*, mondaná meg néki magyarán a’ hitves társnak – – – az anyának kötelességeit; és hogyha mindezeket jól meg fogta; akkor azutánn meg lehet kérdezni, ha van-e kedve, ezeket a’ kötelességeket az Úrfinak óldala mellett bé tellyesíteni. – Ha azt feleli, hogy nem! akkor azutánn Isten neki! egy szót se többet. – Mit gondol az Ur?

Prédikátor Én – nékem ugyan – parantsolattyára vagyok – én a’ Kisasszonnyal fogok szóllani.

Oberster Úgy, úgy tselekedgye meg az Úr. – (Mélly fohászkodást ejtvén.) Ah! ez a’ kő ugyan le volna hárítva; de itt fekszik még eggy a’ mellyemen, dito súlyosabb. Érti az Úr mit akarok mondani. – Miként van a’ mi dolgunk, Prédikátor Uram!^* még sem vehetett rólla semmi tudósítást?

Prédikátor Tellyes erőmből iparkodtam, – de mindeddig hasztalan.

Oberster Higye meg az Úr, ez nékem sok álomtalan éjszakákat okoz. Sokszor az ember ifjúságában eggy illyen ostobaságot könnyen el követ, azutánn pedig öregségében örömest oda vetné az egész vagyonnyát, ha feslett tselekedetét el törűlhetné. Mert az ollyan ember, a’ ki a’ fejét amúgy szabadon és minden pirúlás nélkűl hátra nem vetheti, hogy el-múltt életébe vissza tekéntsen; óh! tsak nyomorúltt ember marad ő mindég; kivált, mivel a’ vissza-tekéntés az előre való tekéntéssel olly szorossan egybe tsatolva van. Ha a’ háta megett komor az idő, akkor előtte is szélvészes háború áll. – – Isten neki! addig is, mit tehetünk egyebet, hanem hogy jót reménylyünk. – Prédikator Uram!^* maradgyon az alatt jó egésségben, én egy kevesé a’ vadászatra megyek. Próbállya meg az Úr Leányomnál a’ szerentséjét, azutánn pedig egyen ma ebédet nállam. (El megy.)

Prédikátor (Magányosan.) Melly súlyos hivatal! – és erre éppen engemet kellett választani? – (félve körül nézi magát.) Tsak véletlenűl ne akadgyon elémbe! Öszve kell előbb szedni magamat, készűlnöm kell – most azonnal, lehetetlen! – Egy sétálás a’ mezőn, és egy szíves könyörgés az én^* Istenemhez! – Akkor azutánn ismét el jövök; de ah! tsak a’ Prédikátor jöhet el ismét, az embert othon kell hagynom. (El megy.)

(Egynéhány garast a’ tenyerén tartván.) E kevés pénzzel térjek-é vissza, hogy az édes Anyámat meg-halni lássam? Nem, nem; inkább a’ vízbe szököm – inkább az új világig szaladok. – Ah! mitsoda terhes ólom függ az én lábaimon; sem tovább nem mehetek, sem vissza nem térhetek.^* – Tekéntete annak a’ szalma-fedélnek, melly alatt Anyám szenved. – Miért vonattatik oda olly erőszakosan az én szemem, arra a’ kunyhóra, melly egész örömemet és egész kínomat bé-fedi? – (A’ pénzre tekéntvén, el-keseredve:) Ez-e tehát a’ tí egész jótéteménytek, Emberek!^* – Ezt a’ garast egy büszke paripánn ülő Lovas adta; egy Lovász volt utánna, kinek liberiája teli volt ezüsttel. Ezt a’ másikat eggy útazó érzékeny Asszonyság adta, a’ ki hintójából ki szállott vala, hogy a’ szép vidéket szembe vegye, le-rajzollya, azutánn pedig rézbe mettzesse. „Ama’ kunyhó,^* mondom vala néki, és könnyhúllatásim nem hagytak többet szóllani”– „igen szépen esik a’ szembe; rajzolás alá való” felele ő, és bé-szöke a’ hintóba.^* – Ezt a’ garast egy selyem-ruhás Pap adta,^* ’s hivalkodónak, semmire való embernek nevezett, és így jótéteménnyét egész érdemétől meg-fosztotta.^* – (Illetödéssel) Ezt a’ fél garast egy kóldus adta kéretlen. Fel-osztotta véllem eggyetlen egy garassát; és az Istentől áldást kívánt hozzá. – Óh! ez a’ fél garas sokat fog érni valaha azonn a’ nagy naponn. Óh! bizonnyára nagy jutalommal fogja azt bé-váltani az igaz Bíró! – (Pauza. Azutánn ismét a’ pénzre nézvén:)^* Mit vegyek rajta? Még tsak a’ szögeket sem fizethetem-meg vélle, hogy az édes Anyámnak koporsóját bé-szögezhessem. – Alig elegendő egy zsinegre, hogy magamat fel-akasszam. – (Messzére ki-nézvén:) Amott intenek nékem a’ várasi palotáknak büszke tornyai. Oda mennyek-e? ott keressek-e irgalmasságot? – Óh! a’ várasokban az irgalmasság nem lakik! A’ szegénynek kunyhója az ő palotája; a’ szegénynek szíve az ő temploma. – Óh! vajha egy verbunkos katonát látnék; két forint előpénzért az övé volna újjolag e’ kész Legény. – Két forint! – óh! mitsoda summa! – Talán ebben a’ szempillantásban eggyetlen egy kártyán három annyi somma-is fekszik. –^* (Le-törli a’ homlokáról az izzadságot)^* Atyám! Atyám! a’ te fejedre szállyon e’ szívszorongatások által ki-sajtolt izzadság! a’ te fejedre eggy embernek kétségben-esése, és minden, a’ mi abból következhetik, vagy következni fog. Vajha te valaha ne esenkegy^* amott a’ botsánatért olly hasztalan, mint itt az én szegény Anyám eggy ital szív-erősítő borért esenkedik! – (Vadászati lárma távúlról. – Egy lövés esik. – Kiálltattni hallatik:) Hallóh! Hallóh! – (Egynéhány ebek a’ Nézöhelyen által szaladnak) – (Ferentz körül nézi magát.) Vadászok; – Urasságok hihetőképpen. – Ugy vagyon! – Még egyszer kóldúlok, kóldúlok még egyszer édes Anyámért! – Istenem! én Istenem! add, hogy lágy szivekre akadgyak.

Oberster (egy szempillantásig a’ Grófra várakozván, a’ ki utána lebeg.) Frissen, frissen, Gróf Uram! – Hogy meg tsalt bennünket^*, az eb-születte!^* Amott látom szaladni az ebeket; de már a’ nyomát el vesztették; nem tsaholnak.

Gróf (lélekzeten kivül.) Tant mieux, tant mieux! mon Colonel! Úgy itt legalább egy kevés lélekzetet vehetünk. (A’ fegyverére döl.)

Oberster (A’ nézöhelynek hátúlsó részen az ebek utánn visgálódik.)

Ferentz (Szelíden a’ Grófhoz közelétvén) Nagyságos Uram! alamisnáért esedezem!

Gróf (Tekéntétével Ferentzet meg mérvén) Mitsoda? mon ami! Te nagyon vakmerő vagy. Olyan tsontyaid vannak, mint Herkulesnek, és vállaid, mint a’ Krétai Milonnak: eggy egész ökröt is el birnál.

Ferentz Ha Nagyságodnak tetszik, meg próbálhattyuk. – De!

Gróf Itt nints elegendő vígyázás a’ Naplopókra.

Ferentz (magyarázó tekéntettel) Nékem is úgy látszik. (Az Obersterhez fordúl, a’ ki szintén elöbbre lép.) Nagyságos Uram! könyörűllyön meg egy szerentsétlen fiún, a’ ki beteg Annyáért kóldúl.

Oberster (Zsebébe nyúlván, ’s valami keveset adván néki) Jobb volna, Fiam! ha beteg Anyádért dolgoznál.

Ferentz Örömest, igen örömest! tsak hogy ma éppen^* a’ szükség felette nagy. (Minekutánna a’ pénzt meg tekéntette volna.) Nagyságos Uram! botsásson meg: ez, a’ mit nékem^* adott, nem elegendő.

Oberster (Tsudálkozva és fél mosolyogva.) Nem elegendő?

Ferentz Istenemre mondom, nem elegendő.

Oberster E’ bizony rendes! de mikor én többet adni nem akarok.

Ferentz Ha az Úrnak ember-szerető szive van, eggy egész forintot ád.

Oberster Ez legelsö Kóldús egész életemben, a’ ki előmbe határozza, mennyit adgyak néki.

Ferentz Egy forintot, Nagyságos Uram! Eggy embert a’ kétségben-eséstől szabadit meg vélle.

Oberster Néked, Barátom! nints eszed. – Gróf Uram! mennyünk.

Gróf Allons, mon Colonel!

Ferentz Az Isten’ kedvéért, Uraim! egy forintot! két embert szabaditanak meg vélle a’ haláltól! – (Látván, hogy el indúlnak, térgyre esik.)^* Egy forintot, Nagyságos Uraim! Soha meg nem vehetik többé olly ótsón eggy ember’ üdvösségét! – (Tovább mennek. Ferentz dühösen fel ugrik, kardot ránt, az Obersternek megy, ’s mellyénél fogva meg ragadgya) Az erszényt, vagy az életet!

Oberster (Meg ijedve:) Mitsoda? mitsoda? Hej Legények! ide, ide, szaporán! – (Egynéhány vadászok oda rohannak, és Ferentzet le fegyverkeztetik. A’ Gróf azonban el szaladtt.) Uti Lator! Gyilkos!^*

Ferentz Istenem! mit tselekedtem!

Oberster Vezessétek el, ’s jól vigyázzatok reá! Zárjátok a’ toronyba, magam is mindgyárt utánnatok megyek.

Ferentz (térgyen-állva) Tsak egy kérést, Nagyságos Uram! Én az életemet kotzkára vetettem, tselekedgyen véllem, a’ mit tetszik; tsak segétséget, óh! segétséget az én szegény Anyámnak! ott nyomorog abban a’ kunyhóban: Küldgyön oda valakit, ha hazudtam-e? Az édes Anyámért rántottam kardot, ő érette véremet is örömest ki ontom.^*

Oberster Vezessétek a’ toronyba. – Hallyátok-e? kenyeret és vizet néki; semmit egyebet.

Ferentz (A’ vadászaktól el vezettetvén:) Átkozott légyen az Atyám, a’ ki nékem az életet adta! (el megy.)^*

Oberster (A’ harmadik vadászt magához hiván:) Andris! szaladgy által a’ faluba; az első, vagy második, vagy harmadik házban – hiszen talán tsak meg találod^* – egy beteg Asszony fekszik. Ha úgy van a’ dolog, add néki ezt az erszényt.^*

Vadász Jól vagyon! (El megy.)^*

Oberster Egy különös történet; igaz lelkemre! különös. Nékem úgy tetszik, mintha az ifjú Embernek tekéntetében egy valóságos nemes indúlatot láttam volna; és ha igaz, hogy az Annyáért kóldúlt, hogy az Annya’ kedvéért lett úti latorrá,^* – – de ezt majd jobban ki kell nyomozni, – – ez eggy érzékeny rajzolásra valóban szép tárgyat adhat. (El megy.)^*

Rosália.^*

K: 3^ik Jelenés. Szoba a’ Kastélybann.Rozália maga.

De miért vagyok én olly szomorú? mikor senki sem bántott. – Mitsoda? hiszen ebbe a’ szobába én nem akartam jönni, – a’ kertnek indúltam volt – (el akar menni, de megmeg vissza tér.) Nem; oda sem megyek. – De még is! meg kell egy kevesé tekéntenem, ha virágzanak-e még violáim? – úgy – azutánn még azt is, ha ki jött e’ már a’ földből az alma-mag, mellyet a’ Prédikátor a’ minapában el ültetett. – Óh! ez már minden bizonnyal ki jött. – (Ismét vissza térvén.) De, ha valaki jön, és velem szóllani akar; nem leszek itt, ’s majd azutánn sokáig keresnek mindenfelé. – Nem; jobb lesz, ha itt maradok. – Tsak hogy únalmas lesz itt az időm. (Egy virág-szálat el szaggat.) A! úgy tetszik, hogy az ajtó nyílik. – Nem, – tsak a’ szél volt. – Meg nézem még is, mit tsinálnak Kanári madaraim. De ha valaki jön, és engemet a’ látogató szobában^* talál? – Úgy, de! ki is jöhetne most? – Mitsoda hőség! ugyan mitől lehet az, hogy az én ortzám egyszerre úgy meg tüzesedik? – (Pauza: sírni kezd.) De mi bajom? (zokogva) miért sírok? – – –

Rosália (barátságosan, a’ mint szintén egy köny húllatását le törli.) Ah! jó reggelt kedves Tisztlaki Uram! – Prédikátor Uram, akarám mondani. – Kérem az Urat, botsásson meg nékem: az én régi szokásom^* az Úrnak Tisztlaki nevét még most is nyelvemre hozza.

Prédikátor Maradgyon meg ennél a’ szokásnál ezentúl is. Én ezt a’ Kisasszonynak ajakiból^* örömest hallom.

Rosália Igazán?

Prédikátor Minden bizonnyal – De tsak nékem látszik-e úgy, vagy valóban sírt a’ Kisasszony?

Rosália Ah! tsak egy keveset; tsak egy pár könyhúllatás^* volt.

Prédikátor Tehát tsak még is könyhúllatás^*. Szabad-e tudakoznom, mitsoda okra nézve folytak?^*

Rosália Mondhatom: hogy nem tudom.

Prédikátor Talán az édes Asszony-annyának emlékezetére?^*

Rosália Mondhatnám, hogy annak, – de –

Prédikátor Egy kis asszonyi titok tehát? – Én embertelen nem leszek. – Botsásson meg nékem, kedves Kisasszonyom!^* hogy illy szokatlan órában jelenek meg. – Ő Nagyságának, Ura Attyának parantsolattyára történik.

Rosália Óh! én az Urat akármelly órában szivesen látom.

Prédikátor Valóban? óh^* Kisasszony! –

Rosália Az Atyám énnékem azt szokta mondani: A’ ki tenéked a’ te elmédet és szívedet ábrázollya, az tevélled nagyobb jót tesz,^* mint, a’ ki néked a’ puszta^* életet adta. Az Atyám mondgya ezt nékem, (szemeit a’ mellyére ütvén) de azonkivűl szivem is mondgya.

Prédikátor Melly édes jutalmat ád nékem ez a’ szempillantás nyoltz esztendeig való fáradságomért!^*

Rosália Én valóban rosz leányka voltam – sokat törte az Úr fejét miattam – illik tehát, hogy ezért az Urat nagyon szeressem.

Prédikátor (magában) Ah! én Istenem! – (fenn szóval és akadozva:) Én – én – Ura Attyától vagyok küldve – – – bizonyos okra nézve. – – – Nem tetszene a’ Kisasszonynak le ülni?

Rosália (Szaporán egy széket hoz:) Tessék az Úrnak! én örömestebb állok.

Prédikátor (A’ széket félre tollya) A’ Muldai Gróf érkezett ide – – –

Rosália Igen is.^*

Prédikátor Tudgya már a’ Kisasszony érkezésének az okát is?^*

Rosália Engemet akar el venni.

Prédikátor El akarja – – – (egy kevesé hírtelenkedve.) De higgye meg nékem a’ Kisasszony, hogy az Ura Attya erre legkissebet sem fogja kénszeríteni.^* Nem – – minden bizonnyal nem kénszeríti.

Rosália Azt én tudom! – – –

Prédikátor De minden egyéb előtt a’ Kisasszonynak hajlandóságáról akarna bizonyos lenni. – – – Nékem hagyta meg, hogy ezt a’ hajlandóságát ki tudakoznám.^*

Rosália A’ Grófhoz?

Prédikátor Igen is – nem – eggy általlyában a’ házassághoz.

Rosália A’ mit nem esmérek, ahhoz hajlandóságom nem^* lehet: én a’ házasságot nem esmérem^*.

Prédikátor Szinte azért vagyok itt, kedves Kisasszonyom! szinte az, a’ mit Ura Attya énnékem meg hagyott. – A’ végre küldött ő engemet, hogy a’ házasságnak kellemes és kellemetlen következésit meg magyarázzam.^*

Rosália A’ kellemetlent előbb, édes Tisztlaki Uram!^* én a’ kellemetesebbet örömest hagyom utóllyára.

Prédikátor A’ kellemetlent? – Óh Kisasszony! ha két egymást szerető és egyet-értő szívek akadnak öszve, nintsenek akkor a’ házasságnak kellemetlen következéseit. Két jó ember vándorol eggyütt, egymás’ kezeit fogván. A’ hol úttyokban el hintett töviseket találnak, vidám szorgalmatossággal takarittyák el azokat; ha folyóvízre akadnak, az Erőssebbik által viszi azonn a’ Gyengébbet; ha kősziklákra kell nékik fel kapaszkodni, ismét az Erőssebbik segétő kezet nyújt a’ Gyengébbnek. A’ békességes tűrés és a’ szeretet az ő úti társaik. A’ mi egy Magányosnak lehetetlen volna, az tsak múlatság az eggyütt-élőknek. Minekutánna pedig a’ tzélhoz fel-jutottak, a’ Gyengébbik az Erőssebbnek homlokáról vígasztalva törűli le az izzadságot. Az öröm, vagy a’ bú, tsak egyszerre tér bé mind a’ kettőhez; soha nem ád az eggyik a búnak szállást, mikor a’ másiknak öröm a’ vendége. Vagy mosolygás látszik mind a’ kettőnek ortzáján, vagy könyhúllatások mind a’ kettőnek szemében. De az öröm őnállok elevenebb a’ Magányosnak öröménél; az ő bánattyok erőtlenebb a’ Magányosnak bánattyánál: mert a’ részesűlés az örömet megduplázza, a’ bánatot pedig meg enyhíti. Így az élettyök egy gyönyörűséges nyári nap; gyönyörűséges még akkor is, mikor annak kellemetességein a’ háború idő által-vonódott; mert a’ háború idő meg újjította a’ Természetet, és a’ fellegetlen nap’ súgárinak érzésére új erőt adott. Így állanak ők, egymás karjairól függvén, napjaiknak alkonyodása’ idején, ama’ virágzó tsemeték között, mellyeket magok plántáltak, magok neveltek; várván a’ közelgető ejszakát.^* – Akkor azutánn – akkor az eggyik előbb le nyugszik; és ez a’ boldogabbik. A’ másik idestova jár és sír, hogy le nem nyughatik – és ez^* a’ házasságnak eggyetlen egy kellemetlen következése.

Rosália Én tehát férjhez megyek.

Prédikátor Helytelen, kedves Kisasszonyom! A’ festés, mellyet imént meg tettem, vonszó kellemetességgel bír; de el ne felejtse a’ Kisasszony, hogy ez eggy ollyan Képnek mássa, mellynek le-festésére két egymást-szerető ült le. Mikor a’ házasságot az illendőség és a’ külső tekéntetek, a’ könyen-gondolkozás és a’ kedvnek változásai szerzik, akkor annak kellemetességei nintsenek. Míg a’ szabad férjfiú és a’ szabad leányzó vígan és könnyen járják úttyokat, addig a’ fenyéték alá vettetett Rab tsak lassan húzza maga utánn az ő lántzait. Az únalom szállya meg mind a’ kettőnek homlokát. Képei az el-kotzkázott boldogságnak, mellyeket a’ képzellő tehetség annál elevenebbeknek fest, mennél lehetetlenebbé tétetik azoknak el-érése: az életnek tűndöklő ’s gyönyörűséges plánumjai, mellyeknek valósága bizonyosnak tartatik, ha az ember az el-viselhetetlen bilintsek által le kovátsolva nem volna: ezek őket mindúntalan gyötrik. Így kínlódnak ők, a’ hol egyébaránt tsak tűrtek volna; így szokják meg azt; hogy élettyeknek szenvedhetetlen társára úgy tekéntsenek, mint eggyetlen eggy okára mind azoknak a’ roszaknak, mellyek rajtok történnek; így egyeliti magát a’ keseredés az ő beszédgyeikbe, és a’ hidegvérűség apolásikba; így ők senkire nézve nem olly kényesek, senkitől könnyebben meg nem bántattnak, mint házas-társsoktól; és a’ mi őnékik eggy Idegenben, vagy jó Baráttyokban örömet okozna, az őket hites társsokban meg sem érdekli. Igy lappangnak ők az életen által, együtt ugyan, de el-fordúltt artzával, ’s le-tsüggedő fővel, míg az eggyik le nyugszik. Akkor azutánn a’ másik fel emeli fejét, ’s nagy lélekzet-vonásokkal szabadságot és megmeg szabadságot piheg! – És ez egyedűl ennek a’ házasságnak eggyetlen egy kellemetessége.^*

Rosália Így hát én férjhez menni nem akarok.

Prédikátor Ez más szókkal annyit tenne, mint én szeretni nem akarok.

Rosália De úgy – még is – tsak ugyan tehát – férjhez akarok menni; – – mert – mert szeretni akarok; mert már szeretek is.

Prédikátor (Nagyon meg döbbenvén.) Úgy-e? Tehát a’ Muldai Grófot?

Rosália Óh! félre, félre azzal a’ fél-eszűvel! (szives bizodalmassággal, mind a’ két kezét oda tartván:) Én az Urat szeretem.

Prédikátor Kisasszony! az Isten’ kedvéért!

Rosália Az Úrhoz akarok férjhez-menni.

Prédikátor Énhozzám?

Rosália Úgy, úgy, az Úrhoz, kedves Tisztlaki Uram!^*

Prédikátor Rósi! el felejti –

Rosália Mit felejtek el?

Prédikátor Hogy nagy vérből^* született.

Rosália ’S mit^* azutánn? ez semmit sem tesz.

Prédikátor Ah! Istenem! ez nem megy, ez nem lehet.

Rosália Tsak az Úrnak legyen énhozzám hajlandósága.

Prédikátor Én a’ Kisasszonyt szeretem, mint az^* életemet.

Rosália No, tehát vegyen el.

Prédikátor Rosália! kéméllyen meg, kérem! Én a’ relígyiónak^* szolgája vagyok; ez nékem sok erőt ád ugyan, de az emberből még is ki nem vetkezhetek.^*

Rosália Hiszen az Úr maga festette nékem olly kellemetesnek a’ házasságot. Én tehát nem vagyok az a’ Leányka, a’ kivel az Úr, karjánál fogva, vándorlani, a’ kivel őrömeit és fájdalmait fel osztani akarná?

Prédikátor Ha szabad vólna választanom, senki egyéb nem volna hanem a’ Kisasszony! és ha mí a’ rendek’ eggyarányúságának amaz arany idejében élnénk, mellyről a’ Költők álmodoznak, senki egyébb Tekivülled! De most – a’ mint a’ világ vagyon – mí azon semmit meg nem változtatunk. A’ Kisasszonynak fő nemes emberhez kell menni, mível fő nemes ágból született. Ha a’ Kisasszonyt Tisztlaki Prédikátor boldoggá tette volna-e vagy sem? azt senki sem kérdezi.^* – Óh Istenem! már sokat is mondok.

Rosália Úgy-e? azt senki sem kérdezi? de kérdezem én. Nem sokszor mondotta-e nékem az Úr, hogy az embert tsak egyedűl az ő^* szíve tészi nemessé? – (kezét a’ Prédikátor’ szívére tészi.) Oh! bizonnyára én egy valóságos nemes emberhez megyek férjhez.

Prédikátor Kisasszony! kérem^* az egekre, vegye tulajdon okosságát segétségűl! Száz és megmeg száz okok állanak ellent az illyen házasságnak, – de – ebben a’ szempillantásban – az Isten láttya!^* – egy sem jut eszembe.

Rosália Mert egy sints.

Prédikátor De van, minden bizonnyal, elég van! – tsak hogy az én szívem teli lévén – velem eggyütt beszéll, mikor ezeket az okokat le festeni akarom; – ezt pedig néki nem kellene tselekedni, és valóban! ne is tselekedgye. – Gondollya tsak meg az Atyafiának órr-fintoríttásait, miképp’ vonnyák el majd magokat, miképp’ szigyenlik az új Sogort meg esmérni; az ünnepnapokon, mikor az egész Familia egybe gyűjtetik, tsak a’ Kisasszony nem lessz hivatalos: váll-vonogatással fogják emlegetni, egymás’ fülébe suttogják esetét, meg tíltyák gyermekeiknek, hogy gyermekeivel ne játszanak,és hogy egymást te ’s túnak ne nevezzék. Ők majd az ő tzímereiket a’ liberiákra varrattyák, hintóikra festetik, míg a’ Kisasszony egy közönséges, és hamu színre lakirozott kotsin alázatosan fog az Egyházba menni. Alig, ha minden harmadik helyen meg emlékeznek Rosália rokonnyokról, és ha talán annyira le alázzák magokat, hogy vélle egy pár szót szóllyanak, akkor őtet korán sem Húgom asszonynak,^* hanem félre-vontt szájjal Prédikátorné Asszonynak nevezik. –

Rosália Ha! ha! ha! ’s a’ Prédikátornénak a’ neve nem szépen hangzik-e!^*

Prédikátor A’ Kisasszony még nevet?

Rosália Botsásson meg, kedves Tisztlaki Uram^*! Nevetnem kell. Nyoltz egész esztendeig volt nevelő mesterem,^* de soha semmiféle tanításnak megbizonyítására olly sükeretlen okokat elő nem hozott, mint ma.

Prédikátor Azt én sajnálom – valóban nagyon sajnálom, mert –

Rosália Én pedig rajta nagyon örvendek, mert –

Prédikátor (Nagyon meg zavart elmével) mert –

Rosália Mert az Úr engemet el vesz.

Prédikátor Soha sem!

Rosália Nem-e? hiszen jól esmér az Úr engemet. – Tudgya hogy én nem vagyok rosz teremtés^*, és hogy társaságában naponként jobb leszek. Én minden fáradságamat arra fordítom, hogy az Urat szerentséssé tegyem: – de nem! ezt én meg tselekszem minden fáradság nélkűl. Mi eggyütt igen szépen és nyúgodalmasan fogunk élni, míg az eggyik el nyugszik, és akkor azutánn, a’ ki az életben marad, sírni fog ugyan; – de ez még messze van – igen messze!^* No tehát, adgyon kezet az Úr; vagy talán nints hozzám hajlandósága?

Prédikátor Óh! szép, felette szép dolog, betsületes embernek lenni, de ki-mondhatatlanúl nehéz! Kisasszony! ha tudná, miképp’ kínoz engemet! Nem! ezt én nem tselekedhetem, semmiképp’ nem! Öszve görnyedve roskadnék a’ földre, ha Ura Attyának eggy illyen ajánlást kellene tennem.

Rosália Óh! ezt én magam meg tselekszem.

Prédikátor Az Isten! kedvéért, ne! Az ő kegyességének köszönöm én mostani tisztességes sorsomat, az ő barátságának leg-kellemetesebb óráimat, – és én háladatlan! én tsábítssam el az ő Leányát, az ő eggyetlen egy gyermekét? Óh! Istenem, én Istenem! te tudod, hogy illendőképen gondolkozok; támogass engem’ e’ viaskodásomban. –^*

Rosália Az én Atyám azt óhajtya, hogy férjhez mennyek, – az én Atyám azt óhajtya, hogy engemet boldognak lásson; én tehát férjhez akarok menni, én boldog akarok lenni – de tsak az Úrral. Ezt én Uram Atyámnak meg mondom; és tudgya-e az Úr, mit fog ő nékem felelni? Az első szempillantásban meg ütközik talán és azt mondgya: (az Attyát parodírozván;) Lyánka! van-e eszed? De azutánn jobban meg gondollya majd magát, ’s mosolyogva hozzá függeszti: No, no, édes lyányom!^* ha úgy van a’ dolog, Isten’ hírével! – Én erre az ő kezeit meg tsókolom, az ajtón ki szökdösöm, ’s egyenesen az Úrnak nyakába repűlök. Az emberek meg tudgyák, hogy menyasszony vagyok; a’ Parasztok és a’ Parasztasszonyok az egész faluból öszve gyűlnek hozzám, hogy szerentsét kívánnyanak, – az Isten’ áldását le-imádkozzák reánk – és igazán, igazán meg is áld minket az Isten – minden bizonnyal meg áld.^* – Ah! bár tsak Uram Atyám már haza jönne! Soha sem tudtam, mi fekszik úgy a’ szívemen? most már tudom, mi volt; egészen le esett rólla minden teher! (a’ Prédikátor’ kezét meg fogván.)

Prédikátor (Kezét ki szabadítván) Kisasszony! meg foszt engemet az eszemtől, sőt még ennél is többtől, szívemnek nyúgodalmától.^*

Rosália (Keze utánn nyulván:) Ne, ne, kedves Tisztlaki Uram^*! kérem, ne! – Isten botsáss^*! a’ garáditsokon^* hallok jönni valakit; én pedíg még az Úrnak sokat akarnék mondani.

Rosália (komolyan.) Ah! Kend az!

Asztalnok Ditsekedés nélkűl szóllván, – Az Aranyfi Kristóf, úttyát^* erre vette, mihelyt a’ vidám hírt fülébe bé szedte.

Rosália (szorgalommal) Mitsoda hírt?

Prédikátor (szomorúan) Utánnunk hallgatódzott.^*

Asztalnok Egy régi hív szolga, Nagyságos Kisasszony! a’ ki Nagyságos Asszonyannyát sokszor karjainn hordozta és azutánn az ő karjaitól – ditsekedés nélkűl szóllván – sok pofontsapásokat vett, ezenn az őrvendetes napon az ő legalázatosabb szerentséltetésének szárnyakat akart adni, és hogy az ide repűlésre igazán adgyon is, kötelességének tartotta. Mire nézve: Énekelly óh! Klióm! szólly harsogva lantom!

Rosália Óh! kedves Kristófom! most nékem nem tartya kedvem, hogy magamnak lantot veressek;^* és mit is akar Ked^* vélle éppen ma?

Asztalnok Ah! Nagyságos gyönyörűséges Kisasszony! – Ma én semmiképpen el nem halgathatok, Dob ’s trombita szavak vigan harsogjatok! Oly bőven kell ez nap’ folyni verseimnek, Mínt a’ vizek, mikor rétekre terjednek. – A nagy méltóságú Familiánál senkinek születése vagy neve’ napja, semmi lakadalom, vagy poszdarék nem tartatott, mellyet az én mindenkor engedelmes és szolgálatra kész Músám meg ne énekelt vólna. Negyven-hat esztendő alatt az én író-tollamból 397 szerentséltetések folytak. – Ma már a’ 398 dik harsog; ki tudgya, ha nem ád-e minden órában egy keresztény lakadalmi szövetség alkalmatosságot arra, hogy a’ 399-diket ki rohantassam: és azutánn – he, he, he! eggy esztendő múlva a’ négy századikat.

Rosália Ma szombat van: ez az eggyetlen eggy emlékezetre méltó^* különösség, a’ mellyre meg emlékezhetem.

Asztalnok Szombat! igenis, Nagyságos Kis-asszony! a’ nyúgodalomnak napja; mert első az, hogy az Isten a’ mi Nagyságos Urunkat, belső meg-nyúgosztalásunkra, a’ nagy veszedelemtől meg szabadította; más pedig az; hogy ma egy szív-nyúgosztaló édes örömnek is a’ napja van –

Rosália A’ veszedelemtől szabadította meg? – az én Atyámat? Mit akar Ked ezzel mondani?

Asztalnok Szinte most érkezett a’ Vadász Ferkó haza ló halálában, ’s hírűl hozta az egybe-gyűltt házi tselékednek azt a’ gonosz tselekedetet, mellyet még az utánnunk leendő legutóbbik világ-is – ditsekedés nélkűl szóllván – nagy réműléssel fog olvasni.

Rosália (belsö szorongatással.) No, tsak hamar, hamar! mi történt rajta?

Asztalnok A’ mi Nagyságos Urunk és a’ jövevény Gróf Úr – Tsak fél órát járván töretlen útakon ’s múlatván magokat nemes vadászaton –

Rosália Kérem Kendet, most tsak prósában szóllyon.

Asztalnok A’ Báró Úr már ^* is egy nyúlat lőtt vólt – a’ nyúlat magamnak is vólt szerentsém látni – az ő bal szaladó szerszáma előll mind öszve vólt zúzva.

Rosália (Türhetetlenséggel) Tovább, tovább!

Asztalnok Egy másik nyúl is fel volt már hajtva, és az ebek, kőtelességjeknek illendőképpen meg felelvén, utána tsaholtak vólt; – holott a’ Motskosról mondgyák, hogy magáért különösen ki tett vólna; – a’ mint hírtelen a’ Nagyságos Urasság, közepén a’ sik mezőnek, egy katonát talált, a’ ki alamisnáért esedezett vala. Vadász Ferkó meszéről maga is látta, hogy a’ Nagyságos Báró – Belé gyökerezett nagy kegyességéböl, saját kezeivel pénzt vett ki zsebéböl, és néki oda nyújtotta. De a’ háladatlan és vakmerő úti Lator ki rántya hirtelen kardgyát, ’s a’ Nagyságos Úrra – ditsekedés nélkűl szóllván – mint a’ veszett Kutya r’á rohan, és ha vadász Legénnyeink szaporán oda nem ugrottak vólna, úgy nékem, szegény öreg embernek, egy halotti kárment, és^* eggy epitáfiumot kellett vólna készittenem.

Rosália (Meg ijedvén) Az Istenért!

Prédikátor Úti Lator?^* – fényes nappal? – ez különös!

Asztalnok Én erre négyes versekben, háladás gyanánt, egy hosszú éneket tsinálok.

Prédikátor És a’ Katonát meg fogták-e?

Asztalnok Kétség kivűl! A’ Nagyságos Úr azt parantsolta, hogy további rendelésig a’ régi toronyba zárattasson. Ferkó azt mondgya, hogy mindgyárt itt teremnek. (Az ablakra megy) Úgy tetszik bizonnyára – de a’ nap-fény el kábíttya egy kevesé a’ szemem’ világát – úgy tetszik, hogy már amott jönnek. – Énekelly én Klióm! szólly harsogva lantom! (ki siet)^* – (a’ többiek az ablakhoz mennek^* ).

Rosália Én még Latrot^* soha sem láttam. Rettenetes ábrázattyának kell lenni.

Prédikátor Nem látta még a’ Kisasszony Laváter’ Könyvében annak a’ Leánynak a’ képét, a’ ki az Attyát^* meg ölte?

Rosália Mitsoda? a’ ki az attyát meg ölte? vólna-e a’ világon eggy illyen személy? De nézze tsak az Úr, már közelebb jönnek; – – eggy ifjú ember – mitsoda szép és magához vonszó termete van. – Óh bizonnyára^* nemes, nézze tsak az Úr, melly nemes az ő tekéntete! – szelíd ortzáján a’ nagy keserűség. – Nem, nem; ez minden bizonnyal nem lator^* – Szegény ember! szánakodom rajta. – Aha! gyalázat! mitsoda embertelenűl taszíttyák bé szegényt a’ toronyba; óh! azok a’ kemény szivű vadászok! – most már bé zárják – már a’ setétben űl; – melly nehéz lehet a’^* szive ennek a’ szegény szerentsétlennek!

Prédikátor (magában) alig nehezebb az enyímnél.

Rosália (elejébe szaladván) Ezer szerentséltetést, édes Uram Atyám!^*

Oberster Az egekre kérlek, kimélly meg vélle! Az alatt, hogy a’ garáditsokon^* fel jöttem, az öreg Kristóf az ő cadentiás versekbe foglallt szerentséltetéseivel majd agyon fárasztott.

Prédikátor Úgy hát tsak ugyan még is igaz vólna? Ez a’ tőrténet nékem az öreg Tsevegőnek szájában^* hihetetlennek^* látszott.

Rosália Az a’ szelíd és magához vonszó tekéntetű Ifjú tehát, igaz úti lator vólna?^*

Oberster Az vólt; de alig hiszem, hogy ez ne vólt vólna egész életében az első és utolsó próba-tétele. Prédikátor Uram! Ez egy különös tőrtönet vala. Ezen ifjú az Annyáért kóldúlt; – én őnéki egynéhány^* garast adtam, és valóban tőbbet adhattam vólna; de a’ nyúlak szaladoztak éppen idestova a’ fejemben, és fűleim körül az ebek’ tsahogását hallottam hangzani. Tudgya az Úr, hogy, mikor az ember egyszer a’ múlatságnak indúl, akkor ember-társainak szenvedésén nem igen szokott meg illetődni. Rövideden: ő tőbbet kivánt; – ortza-vonásiból a’ kétségben-esés szóllott – én őhozzá háttal fordúltam, ő pedig el felejtette magát, ’s kardot rántott. De én az életemet-merném egy gombos-tőért fel-fogadni, hogy a’ latorkodás néki nem mestersége.

Rosália Minden bizonnyal nem.

Oberster Reszketett Szegény! még akkor is, mikor a’ mellyemnél meg ragadott; – tsak egy gyermek-is meg birhatta vólna^*. Bánom, hogy el nem hagytam illantani. Ezért a’ tréfáért még fejét is el vesztheti, és én eggy embernek az élétét egy nyomorúltt forinton meg vehettem vólna. Bár tsak a’ Tselédek ne látták vólna! de a’ rosz példa. – Jöjjön az Úr a’ szobámba: lássuk egy kevesé, mitsoda jó móddal rázhatnánk le ezt az ifjú rabot a’ nyakunkról^*; mert ha egyszer a’ törvény-szék’^* körmei közé akad, nints mód benne, hogy meg szabadúllyon. (El akar menni.)

Rosália Édes Uram Atyám! Tisztlaki Úrral én sokat beszélgettem.

Oberster Ugy-e? a’ szent házasságról.

Rosália Igen-is. Én néki világosan meg mondottam –

Prédikátor (belső szorongatással.) A’ reám bizatott hivatal^* szerint –

Rosália De nem akarja hinni –

Prédikátor Ki tudakoztam a’ Kisasszonytól –

Rosália Pedig én igaz szivemböl szóllottam –

Prédikátor (A’ szobára mutatván.) Kérem Nagyságodat –

Rosália Az ő szemérmetessége^* – –

Prédikátor Hogy beszélgetésünk’ rezultátumát a’^* szobájában –

Oberster Mi az ördög? Hiszen beszéllni sem haggyátok egymást. Rósi, Rósi! egészen el felejtetted-e az illendőséget?

Rosália Óh’ nem, édes Uram Atyám! De úgy-e, meg engedi nékem, hogy ahhoz mennyek férjhez, a’ kihez akarok.

Oberster Minden bizonnyal.

Rosália Ihol, Tisztlaki Uram^*! most maga is hallya az Úr.

Prédikátor (Keszkenőjét az ortzája’ elejébe tartván:) Botsánatot kérek! színte az^* órrom’ vére kezd folyni. (El megy.)

Oberster (utánna^* kiáltván.) El várom az urat. (Azutánn maga is el akar menni.)^*

Rosália Tsak még egy szempillantássig, Uram Atyám! igen fontos állapotokat^* akarok mondani.

Oberster (mosolyogva) Fontos állapotokat^*? talán hogy egy legyezőt vegyek? (El megy.)

Rosália (Magányosan) Egy legyezőt? magam is alig hogy el nem^* hiszem, hogy legyezőre volna szükségem. (Keszkenőjével tsinál magának szellöt.)^* Nem; ez rajtam nem segít; amúgy belsőképpen érzek én hőséget. – (Kezét a’ mellyére tévén.^* ) Ah! Istenem, mitsoda sebessen ver a’ szívem! Tisztlaki Uramat^* én nagyon szeretem.^* – Igaz is, hogy éppen most kellet órra’ vérének meg indúlni! – Nem, nem; a’ Gróf énnékem nem is látszik férfiúnak lenni. Mikor az Atyámat meg tekéntem, vagy a’ Prédikátort, akkor magamban egy bizonyos tiszteletre való hajlandóságot érzek; de amannak, mindúntalan kedvem volna, az órrán játszani. Ha férjhez kellene hozzá mennem, ej, ej! mitsoda tréfákat űznék belőlle.^* (Az ablakhoz megy.) A’ torony még is bé van zárva – Huss!^* melly iszonyú állapotnak kell annak lenni, mikor az ember bé van rekesztve. Van-e^* vallyon^* annak a’ szegény Rabnak étele és itala^*? – (Intvén és kiáltván)^* Kristóf! Kristóf! jőjjön Ked^* fel szaporán! – Ezen ifjú ember nékem tetszik, és én^* magam sem tudom, miképp’ és mi okra nézve tetszik^*. Az édes Annyáért kotzkára vetette az életét: – ezt rossz ember nem tselekszi.

Rosália Hallya Ked, Kristóf! vitt-e már Ked a’ Rabnak ételt és italt?^*

Asztalnok Vittem, Nagyságos Kisasszony!

Rosália ’S mit vitt Ked néki?

Asztalnok Szép fekete kenyeret, és világos tiszta vizet.

Rosália Aha! gyalázat! nem szígyenli Ked magát! Mennyen Ked töstént; ebben a’ szempillantásban,^* a’ konyhába, ’s adasson magának a’ Szakátstól egy darab petsenyét – hozzon azutánn a’ pintzéből eggy üvegbort, ’s vigye Ked el néki a’ toronyba.

Asztalnok Bár melly örömest tölteném is egyébaránt Nagyságos Kisasszonyak kedvét, most még is a’ tsupa kenyérnél és víznél kell őtet eggy általlyában hagynom; mert ezt a’ Nagyságos Úr nyilvánvalóképpen meg parantsolta.

Rosália Oh! ezt az én Atyám első hevességében^* tselekedte.

Asztalnok A’ mit ő Nagysága hevességében parantsol, azt hív szolgájának hideg vérrel illik bé tellyesíteni.

Rosália^*

Kp: [Lapszélen:] Ø

Kend egy kobak^* ember! olly öreg és még sem tanúlta meg, miképp’ kell az illyen Szerentsétlent vígasztalni. Adgya Ked nékem ide a’ pintze’ kúltsait, én magam le megyek.

Asztalnok Protestálok, kedves Kisasszonyom! én nyilvánságosan protestálok.

Rosália Adgya Ked ide, én parantsolom.

Asztalnok(Oda nyújtya a’ kúltsokat^* .) Én legottan el megyek az Oberster Urhoz, és az egész dologból exculpálom magamat.

Rosália Bízvást! (el szalad.)

Asztalnok (eggy rövid pauza utánn, meg tsóválván a’ fejét) Naponként a’ sok fáradság, Lótás, futás, álmatlanság, Ez már az én vén fejemet nagyon is meg hánnya! Az ifiú fő nemes vér hamar irgalmasságra tér! Szidgya az én hívségemet, ’s a’ rabot meg szánnya. De ha bátran akarsz járni, Vígyázz! kinek? ’s mit kell hinni!^* (el megy.)

Ferentz.^*

K: Negyedik fel-vonás.^aTömlötz a’Kastélynak egy régi tornyábann. 1^ső Jelenés. Ferentz egyedül. Kp: 15. [Beszúrás a sor végén.]

Egy pár nyomorúltt szempillantások melly könnyen semmivé tehetik az embernek egész boldogságát! egy pár nyomorúltt torkos órák.^* A’ mint ma reggel a’ vendégfogadóból ki léptem, a’ nap olly szépen fel jöve,^* és én reggeli háladásomat el énekelém^* – óh!^* melly derültt szivű, melly szerentsés valék! Dobzódtam már gondolatomban az öröm asztala mellett, és az Anyámnak első meg-ölelését^* melly édesnek, óh! melly édesnek álmodtam! – Bé lappangtam gondolatomban abba az útszába, a’ hol az előtt lakott, a’ fal mellett tsúsztam el, hogy az ablakból engemet észre ne vegyen; a’ ház’ ajtaján lassatskán zörgetvén, láttam, miként veti félre varró eszközeit, miként kel fel, miként jön le hozzám: – hallottam járását a’ garáditsokon^*, dobogni kezdett szívem, ő nékem az ajtot fel nyitotta, én pedig karjai közé rohantam!^* – Oda múllyatok levegőben épűltt szép kastélyok, oda kellemetes színekkel hízelkedő szappan-buborékok! Vissza térvén hazámba, az első tárgy, melly elömbe tünik, az én haldokló Anyám – első lakásom a’ tömlötz – első menetelem az – akasztófa! – Óh igazságnak Istene! meg érdemlettem-e sorsomat, vagy talán a’ fiú az attyának gonoszságait viseli? – De tsendesebben, Ferentz! tsendesebben!^* te itt egy veszedelmes labirinthusba veszted el magadat!^* Morgolódás nélkűl tűrni, panasz nélkűl szenvedni, erre tanitott tégedet a’ te Anyád; és a’ te jó Anyád sokat – valóban sokat szenvedett. Istenem! Te legjobban tudod, mit tselekszel! (fel-emeltt kezekkel az egekre tekéntvén.)^*

Ferentz (a’ zuhogásra meg fordú’ván:)^* Ki jön énhozzám?

Rosália Barátom! egy kevés frissítőt hozok. – Hihető, hogy éhen van Ked, és szomjan.

Ferentz Óh! nem vagyok. Soha nem éhezem én, sem nem szomjúhozom.^*

Rosália Egy butélia^* ó bor, és egynéhány falat sütemény^*.

Ferentz (hírtelen.) Ó bor? igazán jó régi bor?

Rosália Én ugyan nem tudok hozzá, de az Anyámtól sokszor hallottam, hogy ezt a’ bort valóságos szíverősítésnek nevezte.

Ferentz Ezer hálákat, kedves, szeretetre méltó, esméretlen Barátném! Drága ajándékot ad nékem ezzel az üveg-borral! Óh! hamar, hamar! jóvoltú, szelíd Leányka! küldgye bé a’ legelőszőr elejébe akadó paraszt gyereket, küldgye bé ezzel a’ borral a’ szomszéd faluba; mindgyárt a’ Kortsma mellett áll egy kitsiny kalyiba, ott egy beteg asszonyra talál – egy senyvedő beteg asszonyra – néki ezt a’ bort, néki, ha még él! (Ki veszi a’ kezéböl az üveget, ’s fel emelí.) Az Isten’ áldása erre az italra! miért nem lehet ezt saját kezeimmel – (vissza adván az üveget:) Tsak hamar oda vélle, kegyes asszonyi állat! tsak hamar ahhoz a’ beteghez!^* – Szabadítsd meg az Anyámat, ’s míg élek, oltalmazó Szentemnek tartalak.

Rosália (illetödve) Jó szívű Ember! Úgy-e bizony? Kend nem gonosztévő, nem gyilkos?

Ferentz Istennek hála! meg érdemlem még, hogy egy nemes Lélek pártomat fogja.^*

Rosália Én mindgyárt magam el megyek a’ Beteghez. Ez a’ butélia^* tsak, hadd, maradgyon itt; az Annyának majd másikat viszek. (Ott haggya, a’ mit hozott, és el akar menni.)

Ferentz Tsak egy szót még! – Hadd, tudgyam,^* jó szívű, kegyes Leányka! hadd, tudgyam, kivel beszéllek, hogy Jóakarónémnak^* nevét az Isten előtt meg nevezhessem.

Rosália Az én Atyám Báró Vadligeti, ennek a’ Jószágnak az Ura.

Ferentz Boldog Isten!

Rosália Mi lelte Kendet?

Ferentz (reszketve) És az a’ Férjfiú, a’ kit ma meg akartam ölni?

Rosália Az én Atyám volt.

Ferentz Az én^* Atyám!

Rosália Én Kednél félni kezdek. (El szalad.)

(Újjra el mondgya írtózva ezeket a’ szókat:) Az én Atyám volt. – Örökké való Igazság! te valóban nem szunnyadozol! Az a’ férjfiú, a’ ki ellen ma kardot rántottam, az én Atyám volt! – tsak egy hajszálon állott, hogy saját Atyámnak gyilkosává nem lettem! Huss! mitsoda^* borzasztó hideg futtya el hátamat! fel emelkednek hajam szálai; és szemeim’ elejébe^* egy homályos fátyol vonódik! Enyhűlést! egy kevés enyhűlést! (le rogy a’ székre.) (Pauza) Miként habzik ezen történet, miként zúg a’ fejemben! miként repdes szemeim előtt, mint a’ felleg, melly magára mindúntalan másmás formákat vesz.^* – És ha őtet^* a’ Sors áldozatnak^* rendelte volna, ha végbe vitte volna karom a’ szerentsétlen tsapást! – Igaz Biró! ki volna vallyon^* az oka? Nem Te magad fegyverkeztetted fel a’ fiúnak karját, hogy ezenn a’ természetlen Atyán az ő meg-bántatott Annyáért bosszút állyon? – Óh Zádig! – (Egy minútumig tartó gondolkodásba merül) És ez a’ Leányka! – ez a’ gyönyörű, ki-mondhatatlanúl jó és szeretetre méltó Teremtés, a’ ki szinte itt vala, – mitsoda kellemetes érzés ébred fel az én mellyemben! – ez a’ Teremtés az én Húgom! – De az a’ balgatag Ifjú, az a’ majom, a’ ki az Atyámat késérte, az aligha nem az Ötsém! – Egy kénnyére neveltt gyerkőtze, a’ mint észre vettem, a’ ki gyermekségétől fogva esméretes lévén az ő gazdagságával, nemességével, tobzódik, dölfösködik, mert ő lessz híhetőképpen az eggyetlen eggy örökös; én pedig, az ő testvérje, én senyvedek! és Anyám is senyved.^*

Prédikátor Jó napot, Barátom!

Ferentz Hozta Isten az Urat! Ruhája szerént ítélvén, a’Relígyiónak szolgáját és így a’ békességnek Követtyét látom az Úrban.^* Látogatását^* tehát kettős tisztelettel fogadom.

Prédikátor Békességet és nyugodalmat kívánok én a’ te lelkedbe hozni. A’ szemre-hányásokkal meg kéméllek; mert erre nézve a’ te saját lelkiesméretednek a’ Prédikátor’^* szavánál tehetősebbnek kell lenni.

Ferentz Minden bizonnyal, Prédikátor^* Uram! és a’ hol a’ lelkiesméret hallgat, nem azt tartya-e az Úr is, hogy ^* a’ törvényszegés is kétséges?

Prédikátor Vagy hogy gonoszúl meg-keménykedett szívből származik.^*

Ferentz Ez nem az én esetem! Bizonnyal mondom én, hogy ezt a’ szivet akármelly Fejedelemmel, – akármelly Pappal fel nem tserélem. Prédikátor Uram! botsásson meg nékem: ez nem az Urat illeti: –^*

Prédikátor Bár ha illetne is! a’ szelídség, testvérje annak a’ relígyiónak, a’ mellyet én tanítok.^*

Ferentz Én tehát tsak azt akartam mondani,^* hogy az én szívem nem átalkodott, és a’ mái történetet még sem tartya törvényszegésnek lelkiesméretem.

Prédikátor Barátom! meg ne tsald magadat! A’ lelkiesméretnek helyét sokszor a’ maga-szeretet^* szokta el foglalni.

Ferentz Nem, nem! – Óh miként^* sajnálom, hogy nem tanúltam! hogy gondolatimat rendbe szedni nem tudóm, hogy tsak érezni tudok, nem pedig okoskodásokkal ^* bizonyitani. De, kérem az Urat, mi is volt vallyon^* az én törvényszegésem? – hogy rabolni akartam? – Óh tsak egy szempillantásig tegye magát az Úr az én állapotomba. – Élnek-e még az Úrnak Szülőji?

Prédikátor Igen korán történt, hogy árvaságra^* jutottam^*.

Ferentz Kár! nagy kár! mert így az Úr a’ dolgot meg nem itélheti. De le festem még is az egész esetet, ha le festhetem. Vegye tsak fel az Úr, mikor az ember amúgy körűl tekénti magát, és láttya, miképp’ hinti el adakozó kézzel a’ Természet az ő ajándékit, a’ bővséget, az eleségeket, mindenfelé, valamerre a’ szemünk fordúl, – mikor ő ezt a’ nagy jelenést meg visgállya, egy haldokló Anyának oldala mellett, a’ ki száraz ínnyel egy két tsöppetske bor utánn esenkedik, – mikor ő mellette a’ Gazdagok és a’ hizlaltt Urak el mennek, és a’ Kétségben-esendőtől egy forintot meg tagadnak, mivel – mivel egyébaránt a’ nyúl talán el szaladhatna; óh! akkor azutánn hirtelen fel serken benne az a’ belső érzés, hogy az emberek mindnyájan eggyenlők; el hiteti magával hogy a’ szerentsétől el hagyatva lévén, vissza teheti magát, legalább rész szerínt, az ő jussaiba; mert a’ kegyes Természet eggyik Gyermekét sem haggya gondviselés nélkűl; akarattya ellen ki nyújtya karját, hogy ennek ajándékiból, mellyeket mindnyájoknak készített, egy parányi részt vegyen, és ezt valóban – jól is tselekszi.^*

Prédikátor Az illyen erköltsi tanítás, Barátom! ha közönségessé lenne, a’ társaságos életnek köteleit szükségképpen fel bontaná, és így minket nem sokára valóságos Arábiai tsoportokká változtatna.^*

Ferentz Meg lehet; és, hogy mí ez által szerentsétlenebbek nem lennénk, az is meg lehet. A vendég-szerető Arábiai Lakosok között az én édes Anyám az ország’ úttyán, éhen, soha meg nem halt volna.^*

Prédikátor (tsudálkozva.) Ifjú Ember! Tenéked, a’ mint látszik, sorsod föllött való nevelésed volt.^*

Ferentz Haggyuk ezt! a’ mi vagyok, azt az én édes Anyámnak köszönöm. – Az Úrnak én tsak annak az okát akartam meg mondani, miért nem vádol engemet az én lelkiesméretem. A’ Bíró az ő törvényének lelketlen betőji szerínt szóll; de a’ Prédikátornak nem a tselekedetet magát, hanem az indító okokat kell meg itélni, mellyek a’ tselekedetre alkalmatosságot adtak. Így engem’ a’ Bíró meg kárhoztat, az Úr pedig minden bízonnyal ártatlannak vall. Hogy az, a’ ki már úntig jóllakott, és még egy fátzánnak utólsó falattyán rágódik, a’ Szomszédgyának fekete kenyeréhez nem nyúl, ez bizonyára nem nagy érdem.^*

Prédikátor Légyen úgy, ifjú Ember! ha helytelen okoskodásidat helybe hagyom is, ha meg vallom, hogy a’ te különös és a’ világon talán eggyetlen eggy állapotod meg engedte, hogy magad végy, minekutánna adni nem akartak; ki ment-e az tégedet a’ gyilkosságból, mellynek el-követésére készűlő félben valál?^*

Ferentz^*

Kc, p: <marad> [A szakasz mellett, a lap szélén ceruzás megjegyzés piros ceruzával áthúzva.]

A’ gyilkosságból? Nem, ebből engemet ki nem menthet, De még ebben is tsak szerszáma voltam én egy fellyebb való hatalomnak. Az Úr ebben a’ történetben tsak egy magányos tzikellyét láttya annak a’ lántznak, melly egy láthatatlan kézben tartatik. Én ezt meg nem magyarázhatom, és így tselekedetemet nem is mentegethetem. De még is derűltt homlokkal lépek én a’ Bíró’ elejébe ’s meg-nyúgodott szívvel megyek el tőlle a’ halálra; bizonyosan tudván, hogy egy hatalmas Kéz egy felségesb tzélnak el-érését a’ Sors’ könyvébe az én véremmel írta bé.^*

Prédikátor Méltó, különös Ifjú! valójában méltó, hogy téged közelebbről meg esmérjelek, és hogy egynéhány vélekedéseidre nézve talán más helyesebb útra hozzalak. Ha meg lehet, maradgy egynéhány hétig nállam, és ajándékozz meg engemet társalkodásoddal; a’ te beteg Anyádat házamhoz veszem.^*

Ferentz (meg öleli.) Az édes Anyámra nézve, ezerszer köszönöm az Urnak betsulhetetlen^* szívességét. A’ mi engemet illet, tudgya az Úr, hogy én rab vagyok, és hogy a’ halálra való kárhoztatásomat minden órában várom. Azzal az idővel, mellyet még nékem talán a’ törvényes formalitások^* engedni fognak, éllyen az úr tetszése szerínt.

Prédikátor Nem úgy, Barátom! nem Te egy nemes szívű embernek kezében vagy, a’ ki a’ te fiúi szeretetedet betsűli, szerentsétlen állapotodon sajnálkodik, és azt,^* a’ mi ma történt, tiszta szívéből meg botsáttya. – Szabad vagy. A’ végre küld engemet ide, hogy szabadúlásodat tudtodra adgyam^*, azutánn pedig, eggy atyai oktatással, eggy atyafiságos^* intéssel, a’ tömlötzből ki botsássalak.

Ferentz És ennek a’ nagy szívű Férjfiúnak^* a’ neve?

Prédikátor Báró Vadligeti.

Ferentz Vadligeti? – (mintha valamiről meg emlékezne.) Nem lakott-e az előtt Német-országban.

Prédikátor Úgy vagyon! Asszonyának^* halála utánn, kevés hetek előtt, ide költözött a’ jószágára.

Ferentz Asszonya^* tehát meg halt? És az a’ szeretetre méltó Kisasszony, a’ ki kevés szempillantások előtt itt vala, az ő Leánya?^*

Prédikátor Rosália Kisasszony, az ő Leánya.

Ferentz És ama’ jó illatú Ifjú az ő Fia?

Prédikátor A’ Bárónak nints Fia.

Ferentz (hirtelen) De van! (meg gondolván magát) Azt értem, a’ ki a’ mái vadászaton vélle volt.

Prédikátor Óh! ez nem^* az ő Fia.

Ferentz (félre) Hála Istennek!

Prédikátor Tsak egy látogatás a’ fő várasból.^*

Ferentz^*

Kp: # [A szakasz mellett pirossal írt jel.]

Köszönöm az Úrnak e’ véllem közlött kitsiny tudósításokat; ezek engem nagyon illettenek. Köszönöm egyszersmind jóvoltú fáradságát is, barátságos ember-szeretetét. Felette igen^* sajnálom, hogy barátságommal meg nem kínálhatom – hasonlók között nem volna talán utólsó.

Prédikátor És a’ barátságnak nem volna-e olly tulajdonsága, mint a’ szerelemnek, hogy a’ polgári rendeket eggyenlőkké tegye?^*

Ferentz Nints, Predikátor Uram! minden bizonnyal nints. – Ez a’ bájoló tehetség tsak a’ szerelemnek tulajdona. – Most még egy kérésem van hátra. Vezessen engemet az Úr Vadligeti Báróhoz, és nyerje ki nékem, ha lehet, hogy egynéhány szempíllantásig vélle – magányosan beszéllhessek; nagy szívűségét meg akarnám köszönni; de ha emberek vagynak körülötte, nints annyi^* bátorságom; nem szóllhatok amúgy szívem szerint.

Prédikátor Jőjj velem, Barátom! (mind a’ ketten el mennek.)

Oberster Nem, nem édes Gyermekem! haggy te fel azzal! Majd estve felé a’ hivesben oda sétállyunk.

Rosália De a’ jótétemény olly szép; miért végeztesse tehát azt az embert az Inas által? A’ jótétemény örömet okoz, és az örömnek érzésére még azok is, a’ kik nemes ágból születtek, nem nagyok.

Oberster Esztelenke! kitsoda beszéll a’ nagy születésről? Ez eggy ostoba jegyzés volt, melly engemet meg haragíthatna. Hiszen mondom, hogy már magam oda küldöttem:^* az Asszony jobbatskán van. Estvére mindnyájan eggyütt el sétálunk ’ faluba, és a’ Prédikátor is el késér bennünket.

Rosália (meg elégedve.) Ha úgy gondollya Uram Atyám, én is meg elégszem vélle. (Le ül, ’s valami asszonyi munkát vészen^* elö.)

Oberster (a’ Grófhoz:) Az Úrnak, reménylem, nem lessz az illyen sétálás kedve ellen?

Gróf Je n’en doute pas, mon Colonel! A’ Kiasasszonyban lévő Douceur és bonté d’ ame charmirozni fognak engemet. Tsak az a’ jó Asszony valami ragadós betegséget ne nyert volna! – De semmi! van nékem eggy incomparable Vinaigre a’ pestis ellen; ezzel minket legalább praeserválhattyuk.

Oberster A’ mint tetszik, Gróf Uram! Én az únalom ellen, a’ szívnek eggy illyen megújjításánál, jobb módot nem mutathatok.

Gróf Az únalom ellen? o, mon Colonel! hogy juthatna bé az únalom az ollyan helyre, a’ hol a’ Kisasszony lakik?

Oberster Sok betsűlet! felette sok! – Rósi! köszönd meg legalább.

Rosália Köszönöm a’ Grófnak.^*

Gróf (Complementomokat hány.)

Oberster Mondgya meg nékem, Gróf Uram! sokáig mulatott-e Frantzia-országban?

Gróf Ah! ne szóllyon, Oberster Uram! kérem, ne szóllyon! Fel mészárollya nékem az én szívemet. Az én Atyám, a’ Barbar, azzal a’ Sottissal illetett engem’, hogy nékem ezer Louisd’ort refusirozott, mellyeket én erre destináltam. Én ugyan ott voltam egynéhány hónapig^* – meg látogattam ezt a’ helyt, teli kellemetességgel, és talán még most is ott volnék, az én barbar-szívű Atyám’ trutszára, ha egy gyalázatos eset –^*

Oberster (tsúfolódva.) Hihetőképpen eggy Affaire^* d’honneur^*?

Gróf Point du tout! itt egy Cavalier semmi betsülethez nem juthatott. – Hallott az Úr valamit a’ Revolutióról? hogy ne hallott volna, egész Europa beszéll a’ felől. Elt^* bien! imaginez vous! én Parisban vagyok, én! én passirozom a’ Palais Royalt, és semmiről sem tudtam – tout d’ un Coup körűl véve látom magamat egy falka gazemberektől, – innen taszigálnak, amonnan tsipdelnek, ökleikkel az órrom alatt hadaráznak. – Én kérdezem, mi az? minek kellene ennek lenni? Öszve gyaláznak, és azt kiáltyák, hogy a’ kalapomon kokárdot nem viselek – érti az Úr, nationális kokárdot. Én fenn szóval mondom, hogy én vagyok egy Comte du St. Empire. – Mit tselekszenek? meg vernek, meg öklöznek^* engem, foi d’ honette homme! Meg vertek, és egy piszkos Poisarde az órromra egy fritskát adott; sőt még voltak, a’ kik engem’ a’ lámpás-oszlophoz akartak vinni. Mit mond az Úr erre? mit tselekedett volna á ma place? Én nyak-főre bé hagyítottam magam’ az én posta-chaisámba, és a’ Barrierekből ki siettem. Voila tout! ez egy facheuse historia volt; de még is regrettálom én azokat a’ delicieuse Momentokat, mellyeket én szagoltam abban a’ Capitálban du monde, és azt kell mondanom, azt kell meg vallanom, hogy, jóllehet tsak kevés hónapokat passiroztam én ott, még is az Savoir vivrem, az én formálásom, a’ Pli, mellyet az ember énrajtam remarquál, az egészen frantzia, egészen párisi.^*

Oberster Ahhoz én nem értek; de legalább a’ nyelv, a’ mellyet a’^* Gróf beszéll, nem látszik énnékem magyar nyelvnek.

Gróf Ah! mon Colonel! ez által nékem nagy Complimentet^* tsinál.

Oberster Vegye az Úr jó néven.

Gróf Így tehát valamennyi Soins nyaim nem voltak még is mind a’ pure perte. Öt^* esztendőktől fogva minden lehetséges fáradságomat arra fordítottam, hogy a’ magyar nyelvet egészen el felejtsem. Mit mond hozzá, kedves Kisasszonykám! a’ magyar nyelv nintsen-e meg-fosztva minden gratziától? és legfellyebb ha supportable eggy ollyan szép szájban, mint a’ Kisasszonyé? Az a’ sok tsikorgás, nyikorgás, tunnyogás, gége-zörgés: az embernek nyelve abban a’ tout moment meg botlik, meg ötlik, nem hempelyek, nem foly. – Hogyha par Exemple egy declarationt d’ amour akar az ember tsinálni, az ékessen-szóllásban itt eggy igaz Chef d’ oeuvret akar mutatni – érti az Úr, hogy már előre tanúlt is az ember reá, – hélas! alig, hogy egy douzaine szó ki jött, már is meg akad a’ nyelv, már itt, már^* amott meg botlik, már erre, már amarra dől, a’ fogak pêle mêle egymásba keverednek, az így a’ gégével öszve vesz, és ha az ember hamarjában egy dutzet frantzia szókat nem küld utánna, hogy mindent megint illendő rendbe szedhessen, azt risquirozza az ember, hogy a’ szóllást örökre el veszti. És conveniállyon e’ felől, Kisasszonyka! Nem is lehet ez másképp! Miként? miért? mert nintsenek nállunk celebre Geniek, a’ kiktől a’ Gout meg tisztítva van.^* Igaz ugyan, én tudom, a’ Magyarok már ma piquirozzák magokat a’ gout, a’ lecture, a’ belles Lettres iránt; itt vagynak bizonyos Urak, a’ kik magoknak szereztek valami kevés Renoméet egynéhány könyvetskék által, mellyeket fordítottak, De Istenem! az originalis tsak még is frantzia.^*

Oberster De mi az őrdög az, Gróf Uram! hogy minden szempillantásban egy szippant dohány-port^* vesz, az illatos üvegetskével az órrát bébé dugja, ruháját és a’ párna-székemet lavandula szaggal egészen el boríttya, és a’ levegő eget a’ szobámban úgy meg vesztegeti, hogy az ember r’á esküdne, hogy abban valami frantzia Ruha-kúfárné lakik.

Gróf Pardonnez^*, mon Colonel! de meg kell vallani, hogy a’ dohány-füst tellyességgel insupportable^*. Az én inaim attól felette nagyon affectirozva vagynak; – a’ ruhámnak eggy egész hónapig^* a’ szabad levegőn kell függni, és én igazán mondom az Úrnak, mon Colonel, hogy még az ember’ hajába, még a’ hajába is bé veszi magát. Eggy igen rosz szokás, mellyet azonban meg kell botsátani a’ Militairből való Uraknak; mivel őnékik en Campagne az alkalmatosság manquirozik, a’ finom világgal élni, és a’ jó tónust meg tanúlni. Azonban, nints már mód benne, hogy ezt a’ horrible szagot ki tartsam.^* Vous^* m’ excuserez^*, mon Colonel! én a’ friss levegőre megyek, és a’ ruhámat el változtatom. (El megy.)

Oberster Bravo, Úrfi! bravo. Legalább tudom a’ módgyát, miképp’ szabadúlhassak meg tőlled, ha tsevegésedet el únom.

Rosália Uram Ayám! én őtet Férjemnek nem akarom.

Oberster Én sem vőmnek.

Rosália (a’ kinn meg lehet esmérni, hogy valami a’ szívén fekszik.) Én őtet nem szenvedhetem.

Oberster Én sem.^*

Rosália Mit tehet az ember rólla, ha valakit nem szenvedhet.

Oberster Semmit.

Rosália A’ szeretet minden hír adás nélkűl már^* meg’ el távozik.

Oberster Az igaz.

Rosália Sokszor maga sem tudgya az ember, mi okra nézve szeret vagy gyűlöl.

Oberster Az ugyan meg történik.

Rosália De vagynak még is esetek, hogy a’ hajlandóság és a’ gyűlölés helyes okokra van építve.

Oberster Minden bizonnyal.

Rosália Példának okáért a’ gyűlölés, mellyet a’ Grófhoz magamban érzek.^*

Oberster (figyelmetességgel.) Úgy-e? és ezt^* te szívedből mondod?

Rosália Oh! igen is.

Oberster Ha, ha, ha! No, no; majd meg lássuk.

Rosália (vígan fel tekéntvén.) És ezt szívéből mondgya Uram Atyám?

Oberster Óh, nem.

Rosália (El szomorodva) Nem?

Oberster Igaz!

Rosália És a’ hajlandóság, mellyel a’ mí Predikátorunkhoz viseltetem.

Oberster Az is igaz. (Pausa.)

Rosália Férjhez menni akarnék ugyan!

Oberster Fogsz is (Pausa.)^*

Rosália De a’ mí Predikátorunk^*, miért nem akar ő vallyon meg házasodni?

Oberster Már ezt, Rósi! magától kell meg tudakoznód. (Pausa)

Rosália (mindúntalan a’ munkáját folytatván, és szemeit reá szegezvén.) Ő énhozzám igen jó.

Oberster Azonn örvendek.

Rosália Én is őhozzá igen jó vagyok.

Oberster Méltó is, hogy az légy (Pausa.)

Rosália Én azt tartom, hogy, ha őtet Uram Atyám az én kezemmel meg kínálná, ő azt meg nem vetné.

Oberster Magam is azt tartom.

Rosália És én Uram Atyámnak örömest engedelmeskednék.

Oberster^*

Kf: Ober: És ezt te szívedből mondod. Rósi: Oh igen. Ober: Há! há! no hiszen majd meglátjuk. Rosi: És ezt apám szívéből mondja? Obers: Oh nem – Rosi: Nem [Beszúrás a lap alján, korrektúrajellel.]

Nem, Rósi^*! nem; az nem megy. Eggy ollyan Románkát játszani, mint Abälard és Heloise, mint St. Preux és Julie – az nem nékünk való, és a’ mi Prédikátorunk maga is nemesebben gondolkodik.

Rosália Uram Atyám az ő Jótévője.

Oberster Legalább annak tart.

Rosália Úgy tehát illendő volna, hogy Jótévőjének Leányát szerentséssé tegye.

Oberster De, hogyha ez a’ Leány még tsak gyermek, ha gyermekes gondolattyai vagynak, és ma egy báb utánn hevességgel esenkedik, mellyet hólnap talán magától únakodással el vet.

Rosália Óh! íllyen gyermek már én nem vagyok.

Oberster Lyányka, haggy magaddal szóllani! Látod-e; száz és megmeg száz Atyák azt mondanák néked: Te fő nemes vérből vagy, fő nemes férjfiúhoz kell menned – De én így nem szóllok. Én a’ gyermekemet eggy előitéletnek fel nem áldozom. Az Asszony a’ nemességet soha meg nem érdemelheti, abban tehát soha ne is kevélykedgyen.

Rosália Így hát tovább?^*

Oberster Így hát én azt mondanám: Menny Isten’ hirével a’ Prédikátorhoz, ha te a’ mi fö nemes Ifjaink között eggyet sem találsz, a’ ki a’ szépségre és a’ nemes-szívűségre nézve a’ te várakozásaidnak meg felellyen. De illyenek minden bizonnyal vagynak még elegen – talán sokan is. Te még az Ifjakat nem igen esméred; várd el a’ jövő telet; – akkor majd bé megyünk a’ várasba, ott a’ bálakat és az assemblékat el járjuk; tsak elő adgya majd valami magát.

Rosália Óh, kérem édes Uram Atyám^*! Ezeket az Ifjakat nékem még előre meg kellene esmérnem, és végtére tsak ugyan még is meg tsalatkoznám. A’ mí Prédikátorunkat már régtől fogva esmérem, – olly jól esmérem őtet – az ő szíve énelőttem olly nyitva áll, mint a’ Kathekizmusom.

Oberster Lyánka! te még soha sem szerettél. – Tisztlaki tégedet fel-nevelt, és te a’ benned lévő forró háladást^* szeretetnek veszed, mivel még nem tudod, mi a’ szeretet.

Rosália Hiszen azt már ma reggel meg magyarázta nékem Uram Atyám.

Oberster Meg-e? – No ’s, az én kérdéseim?

Rosália Mind egy szálig úgy illenek a’ mi Predikátorunkra, mintha Uram Atyám az én szívemnek a’ legrejtekebb részeit^* ki kímlette volna.

Oberster Úgy-e? hm! hm!

Rosália Úgy vagyon, édes Uram Atyám! én őtet szeretem – és ő is szeret engem^*.

Oberster Ő is tégedet? És ezt ő maga mondotta meg néked?

Rosália Maga meg vallotta.

Oberster Piha! ez őtőlle nem szép!

Rosália Óh! ha tudná Uram Atyám, miként leptem meg őtet!

Oberster Őtet te?

Rosália El jött ő Uram Atyám’ parantsolattyára, hogy velem a’ Gróf iránt, és a’ Gróf mellett szóllyon; én pedig azt feleltem néki, hogy én a’ Grófhoz nem megyek –

Oberster Hanem a’ Prédikátorhoz?

Rosália Igen is, őhozzá!

Oberster No ez, úgy segéllyen, természetesen volt. Hát ő tenéked mit felelt?

Rosália Sokat beszéllet a’ nemességemről, a’ familiámról, az atyámfiairól – az ő kötelességeiről Uram Atyámhoz. – Egy szóval: arra akart birni, hogy erről soha tsak ne is gondolkodgyak; – de az én szivem r’á nem hagyta magát venni.

Oberster Ez szép vólt tőlle! E’ szerint ő engem’ e’ miatt meg nem^* fog szóllitani?

Rosália Nem: ő azt mondgya, hogy az őnéki lehetetlen.

Oberster Annál jobb! így én tehát úgy viselhetem magamat, mintha az egész dologról semmit sem tudnék.

Rosália De én őtet bizonyossá tettem, hogy azt én magam meg tselekszem.

Oberster Annál rosszabb! így valójában nem tudom, mit tévő legyek?

Rosália És most igazán meg is tselekszem.

Oberster Azt hallom

Rosália Édes Uram Atyám!

Oberster Édes Rósim!

Rosália Nézze, Uram Atyám! könyhúllatások tolódnak fel a’ szemeimbe.

Oberster (el fordúlván tőlle:) Szídd vissza! (Pauza)

Rosália (Fel kel, meg hajlik, mintha valamit keresne, és az Attya felé megy.)

Oberster Mit keresel?

Rosália A’ varró tőmet vesztettem el.

Oberster (Vissza tollya a’ székét, meg hajlik elöre, hogy keresni segétssen.) Illy messze tsak nem eshetett.

Rosália (Közelebb megy hozzá, és a’ nyakába borúl.) Édes Uram Atyám!

Oberster No, mi kell?

Rosália Ezt az egy kérésemet!

Oberster Botsáss el! hiszen könyhúllatásiddal az egész ortzámat meg nedvesíted^*.

Rosália Én soha senkit egyebet nem szerethetek – soha más valakivel szerentsés nem leszek.

Oberster Gyermekség, Rósi! hiábavalóság! Légy te jó leányka! (meg simogattya az ortzáját) Ülly le a’ munkádhoz! Másszor majd erről többet szóllyunk. Hiszen még elég időd van. Az illyen állapotot extra postán nem szoktuk végezni. Egy szempillantásban meg van kötve a’ házasságbéli szövetség, azutánn pedig sok esztendőkig tart. Némelly Leányka egy vagy két könyhúllatást ejt, mivel Szeretőjéhez nem mehet, azutánn pedig milliomokat, mivel hozzá ment. – Te már legalább szívednek súllyát le vetetted, és azt ezentől te helyetted, kedves Leánya helyett, a’ te édes Atyád fogja magáén hordozni^*. Az idő a’ sebnek helyét talán meg gyógyittya – és ha nem – akkor azutánn Orvost magad választhatsz.

Rosália (a’ ki régi helyére ismét le ül, és munkáját folytattya, a’ háladatosságnak ki-fejezésével.) Édes jó Atyám!

Oberster Azt ugyan hidd el hogyha még az Anyád élne, ő előtte a’ dolgod nem olly könnyen folyna. Sokat tartott ő azokról a’ Meg-holttakról, a’ kiket Őseknek nevezett.

Oberster Há! szinte jókor érkezik az Úr.

Prédikátor Parantsolattyára Oberster Uramnak, azt az ifjú embert a’ tömlötzből ki botsátottam. Az elő-szobában vagyon, és személlye szerínt akarja az Úrnak jó akarattyát meg köszönni.^*

Oberster Azt szeretem! üres kézzel én őtet el nem küldhetem, ha azt akarom, hogy jótéteményem egész legyen.

Prédikátor Magányosan akarna Oberster Urammal szóllani.^*

Oberster Magányosan?^* véllem egyedűl? és mi okra nézve?

Prédikátor Azt mondgya, hogy mások jelenléttében nem tud olly hevesen szóllani. – Talán valami egyébb is fekszik a’^* szívén, a’ mit közleni akar.

Oberster Isten neki! Te Rósi! menny ki, és maradgy addig a’ Prédikátor Úrral az elő-szobában: majd azután mind a’ kettőtökkel valami beszédetském lessz. (Rosália^* el megy. A’ Prédikátor ki nyittya az ajtót; Ferentz, minekutánna néki a’ Prédikátor intett volna, bé lép, a’ Prédikátor pedig el megy.)

Oberster (elejébe^* menvén.) Menny, barátom! Isten’ hírével; szabad vagy. El küldöttem az Anyádhoz is; jobban érzi magát. Az ő kedvéért tenéked meg botsátok; de ezt többé ne tselekedd. Az úton való rablás rosz mesterség. – Ihol egy Souverend’or^*, keress magadnak betsületes kenyeret; és ha meg hallom, hogy szorgalmatos és rendszerető ember vagy, házam és erszényem tenéked jövendőben is nyitva áll. – Most menny, Fiam! jól viseld magadat; az Isten áldgyon meg.

Ferentz (El veszi a’ Souverend’ort) Az Úr valóban nagy-szívű Férjfiú; adakozó az arannyával^* – és nem szűk kezű még jó tanátssával is. De én még egy más – egy nagyobb jótéteményért esedezek. Az Úr gazdag és nagy tehetségű Férjfiú^* – szolgáltasson énnékem^* igazságot az én természetlen Atyám ellen.

Oberster Hogyhogy? kitsoda a’ te Atyád?

Ferentz (keseredéssel.) Óh! egy nevezetes Úr, sok jószágoknak és Jobbágyoknak az^* Ura, nagy tekéntetű az Udvarnál, nagy betsületű az Országban, kedves az ő^* Alattavalóinál, adakozó, betsület-szerető, nemes-szívű, nagy-lelkű.

Oberster És fiát még is nyomorogni haggya?

Ferentz És fiát még is nyomorogni haggya?^*

Oberster Úgy de, barátom! ezt talán te meg érdemletted. A’ szilaj Ifjú talán sokat el pazarlott, talán játszott, ágyasokat tartott^*? – jól esmérem én az illyen rigókat. Az Atya tehát azt gondolta magában: hadd járjon az Úrfi egy pár esztendeig a’ borjú-bőr utánn. Oh! a’ katona-dob az illyen genie-tselekedetek ellen eggy igen derék orvosság. Ha így van a dolog, barátom! akkor én a’ te Atyádot nem okozhatom.

Ferentz Ebben az Úr, Báró Uram! meg^* tsalatkozik. Az én Atyám nem esmér^* engemet, soha nem is látott. Még az Anyám’ méhében meg vetett.

Oberster Mitsoda?

Ferentz Az Anyámnak könnyhúllatásai, ez öszvességgel mind, a’ mit Atyámtól örökség gyanánt vettem.^* Soha nem tudakozódott utánnam, soha véllem legkissebbet sem gondolt.

Oberster Ez rossz! (háborodva) Ez – ez tőlle nem szép.

Ferentz Én a’ szerelemnek gyermeke vagyok. Az én el-tsábított szegény Anyám számtalan búbánatok és sohajtások között nevelt fel engemet; az ő kézi munkájával annyit keresett, a’ mennyi szükséges volt arra, hogy szívemet és elmémet minden nevelés nélkűl hagyni ne kíntelenittessen. – Így énbelőllem, az én itéletem szerint, olly ember vált, a’ ki Attyának örömére lehetne. De az én Atyám önnként meg fosztya magát az illyen örömtől, és lelkiesmérete olly annyira nem veti szemére szerentsétlen gyermekének sorsát, hogy néki e’ miatt még tsak legkissebb nyughatatlanságot sem okoz.^*

Oberster Semmi nyughatatlanságot^*? ha az ő lelkiesmérete meg nyughatik, úgy ő – úgy ő eggy átkozott féreg!

Ferentz A’ mint fel nőtem, és a’ szükségtől környűl-vett édes Anyámnak terhére lenni továbbá nem akartam; semmi egyébhez folyamodásomat nem vehettem, hanem tsak ehhez a’ ruhához; – mert a’ fattyú gyermeket még a’^* mesterség-tanúlásra sem szokták fel fogadni.

Oberster Szegény Ifjú!

Ferentz Így múltak el merő viszontagságokban ifjúságomnak esztendeji. – A’ bút és gondokat, úti társak gyanánt, az erőssebb Férjfiúnak óldala mellé rendelte a’ Természet; a’ könnyen-gondolkodó Ifjúnak pedig az örömet, hogy ezáltal magát a’ jövendőbéli szomorú napokra meg erősíthesse. – De az én ifjúságomnak örömei, a’ fekete kenyér, a’ tiszta víz, és a’ Káplár’ kezéből érdemetlenűl r’ám szabott verések voltak.^* – De mit gondol ezekkel az én Atyám? Az ő asztala jól meg van rakva; az ő szíve a’ lelkiesméretnek^* ostorozásira érzéketlen.

Oberster (Magában.)^* Ezen Ifjú nékem szívemre beszéll.

Ferentz Öt esztendő előtt való el-válásom utánn az én édes Anyámtól, vissza térek ma hozzá, teli születésem’ helyének szeretetével, teli az én képzellő tehetségemnek, kellemetes képekből álló, édes álmaíval. Az én szegény Anyámat betegen találom kóldús-bottyán, éhen tegnap-előttől fogva, – szalma nélkűl bús feje alá – fedél nélkűl az esső és az égnek viszontagságai ellen – irgalmas ember nélkűl, a’ ki haldokló szemeit bé fogja – hely nélkűl, a’ hol lelkét ki adhassa. – De mit gondol ezekkel az én Atyám? Néki szép kastéllya, puha ’s pehellyel tömött ágya van, és ha meg hal, az ő keresztény erköltseit a’ Prédikátor egy pompás halotti beszédben nagy magasztalással terjeszti majd a’ következendő világ elejébe.^*

Oberster (rémüléssel) Ifjú ember! hoggy hijják a te Atyádat?

Ferentz Hogy eggy ártatlan Leánynak gyengeségével vissza élt; – hogy hamis esküvésekkel meg tsalta, – hogy egy szerentsétlen alkotmánynak, a’ ki őtet átkozza, életet adott, – hogy fiát majd nem az ő saját Attyának a’ gyilkosává tette, – óh! ezek tsak kitsinységek, mellyek magokat az itéletnek napján eggy illyen aranypénzzel könnyen ki pótoltattyák.^* (Oda veti a’ Souverend’ort a’ lábaihoz.)

Oberster (Magán kívül.) Ifjú ember! hogy híjják a’ te Atyádat?

Ferentz Báró Vadligeti.

Oberster (Mind a’ két kezével meg üti homlokát, ’s mintegy bé-gyökerezve meg áll.)

Ferentz (Heves indúlattal) Ebben a’ házban történt, ebben a’ szobában talán, hogy az Úr az én Anyámat az ő jó erköltsétől meg fosztotta, és hogy engemet a’ hóhér pallossára nemzett! – És így,^* Uram! én szabad nem vagyok! én rabja vagyok az Úrnak! – én szabad lenni nem akarok – én úton rabló lator, én gyilkos vagyok! fennszóval adom fel magamat.^* – Az Úr maga adgyon által engemet a’ törvény-széknek. Késérjen el engem’ az akasztó-fához; hallgassa meg ott, melly hasztalanúl fog engemet az Isten’ szolgája vígasztalni; hallgassa meg, mitsoda kétségben-eséssel átkózom meg az én Atyámat!^* Közel állyon hozzám, mikor az én fejem a’ testem’ törzsökétől el repül, hogy az én vérem – az Úrnak vére, Atyámnak ruhájára fetskendgyen.^*

Oberster Álly meg!

Ferentz És ha majd éntőllem el-fordúlván, az állásról le menend,^* az akasztó-fának az allyán az én szegény Anyám tünnyön az Úrnak tekéntetébe,^* a’ mint éppen utolsó fohászkodását ki lehelli.

Oberster Álly meg, embertelen!

Prédikátor (bé rohanván) Mitsoda^* ez? heves beszédet hallok – – mi megy itt végbe? Ifjú ember! arra talán tsak ne vetemedsz^* – –

Ferentz De már reá is vetemedtem, Prédikátor Uram! hogy magamat az Úrnak hivatallyába avassam. Egy Bűnöst rémítettem meg. (az Obersterre mutatván.) Nézze az Ur, miként áll bosszút egy helytelen gyönyörködés huszon-eggy esztendők utánn! Én gyilkos, én, Uram! úti lator vagyok, de a’ mit ebben a’ szempillantásban érzek, az bizonnyára tiszta boldogság az ő mellyében dühösködő szaggatásokhoz képpest. El megyek én töstént^* a’ törvény-székhez, fel adom magamat, és a’ Férjfiú^* ellen véres tanúságot tészek. (El megy.)

Prédikátor Az Isten kedvéért – mi lehet ez? – én meg nem foghatom –

Oberster A’ fiam, Prédikátor Uram! a’ fiam! Tsak hamar tanátsot, segétséget. Siessen ahhoz a’ beteg Asszonyhoz a’ faluba – az én vadászom, az Andris, meg mutattya majd az útat. Siessen az Úr!

Prédikátor De mít tévő – –

Oberster Óh Istenem! az Úrnak szíve legjobban meg mondgya majd, mit tévő légyen. – (Prédikátor el megy.) – (Az Oberster mind a’ két kezével a’ fejét meg fogván.)^* Eszemen vagyok-e, vagy magamon kivűl? – Fiam van, egy derék fiam, és én még őtet az én karjaim közé,^* az én szívemhez nem szorítottam! – He Jantsi! (Az Inas el jön.)^*.Hová ment, hol vagyon?

Inas Kitsoda, Nagyságos Uram! az úti lator?^*

Oberster Gaz ember! – az Ifjú, a’ ki előbb nállam volt.

Inas A’ Fiskális^* Úrhoz akar menni; – mí már a’ Tömlötz-tartóért el küldöttünk.

Oberster Vessétek le a’ Tömlötz-tartót a’ garáditson, ha ide jön. Azt az Ifjút senki se merészellye nékem tsak az újjával is illetni; hallod-e!

Inas (tsudálkozva) Hallom, Uram!^* (El akar menni.)

Oberster He! Jantsi!

Inas Nagyságos Uram!

Oberster Vezessétek azt az Ifjút a’ zöld szobába az ebédlő palota mellé, ’s maradgy mellette az ő szolgálattyára.

Inas Nagyságos Uram! ott a’ Muldai Gróf lakik.

Oberster^* Vessétek a’ Grófot ki, hadd mennyen pokolba (Az Inas meg áll, ’s nem tudgya, mit tselekedgyen. Az Oberster fel ’s alá jár.) Nékem Vő nem kell! van nékem Fiam! Fiam van, a’ ki nevemet fenn tartya; a’ ki Jószágaimnak örökösse lessz. Fiam van, a’ kinek karjai között lelkemet ki adhassam! – Úgy vagyon! helyre hozok én mindent, – és pírúlás nélkűl. Valamennyi Jobbágyaim, valamennyi Tselédgyeim, tudgyák meg mindnyájan, hogy Fiamat el felejthettem ugyan, de hogy még is meg nem tagadom! – He! Jantsi!

Inas Nagyságos Uram!

Oberster^* Vezesd ide őtet! Kérd, hogy jőjjön bé hozzám; és, a’ kik az elő-szobában vagynak, jőjjenek^* bé vélle mindnyájan! – (Az Inas el megy.) Vén Gyermek! melly tsudálatos állapotban vagy! Mi korbátsollya úgy ereimen keresztűl véremet, hogy azoknak dobogó veréseit talpamtól fogva egész’ koponyámig érezzem? – Az öröm, eggy ollyan öröm, a’ minőt^* meg nem érdemlettem! – (Ferentz, az Inasok’ seregétöl késértetvén, bé lép. Az Oberster által ellenében állván:) Jön már! – Ide, ide! közelebb^* a’ szívemhez! (A’ mint reá rohan, és nagy hevességgel karjai közé szoríttya:) Édes Fiam! –

Magdolna Óh! mennyen ki Kend még egyszer, édes Öregem! nézze meg, ha nem jön-e már?

Paraszt Az, lelkem Asszonyom! semmit sem használ. Szint’ ebben a’ szempillantásban voltam az ország’ úttyán; fel felé is, le felé is néztem, de sehol sem láttam senkit.

Örzse Tsak még egy kevés békességes tűréssel legyen Kend, Asszonyom! Ki tudgya, hová futotta el magát.

Paraszt Igaz is! ő minden bizonnyal a’ Várasba szaladt.

Örzse Jól mondod, Apjok! pedig ott nem sokat adnak néki. A’ Várasban az emberek kemény-szívűek.

Magdolna Óh! ^* lelkem Öregem! nézzen ki tsak megint, talán már érkezik.

Paraszt No, no; szívesen. (el megy.)

Örzse Ha az Asszonynak a’ Fia tudná, mit küldött az alatt az Isten – már régen itt vólna.

Magdolna Óh! mitsoda szív-szorongatás jön reám!

Örzse Ah! dehogy szorongatás! a’ kinek illy teli erszény pénze van, nem jöhet arra szív-szorongatás; úgy értem, Lelkem Aszzonyom! ha betsületesen van keresve.

Magdolna De hol is maradhat olly sokáig? Négy órája már, hogy el ment; azt szegényt – minden bizonnyal – valami szerentsétlenség érte.

Örzse Nem érte, Lelkem! nem! hol venné most magát a’ szerentsétlenség? hiszen még világos nap-fény van. Legyen Kend^* jó kedvű, édes Asszonyom! estvére majd süssünk, főzzűnk, a’ mit az Isten adott. Óh! ezzel a’ pénzzel sokáig el élhet Kend, Lelkem! és még jól is élhet. De úgy-e bízony, tsak igaz még is, hogy a’ mi Nagyságos Urunk eggy áldott jó lélek!

Magdolna De vallyon, miképp’ tudhatta meg, hogy Kenteknél vagyok?

Örzse Azt a’ jó Isten tudgya! Az Andris vadász ollyan rendesnek látszott nékem, mintha teli volt vólna titkokkal –

Magdolna (Felénnyére magában.) Vallyon tudgya-e, ki vagyok? – Óh! minden bizonnyal tudni kell néki, mivel olly sok pénzt küldött.

Örzse Az, lelkem Asszonyom! semmit sem tesz. A’ mi Nagyságos Urunk eggyaránt segéti az Esméretlent úgy, mint, a’ kit nem esmér.

Paraszt (be lép, a’ fejét vakarván.)

Magdolna (mihelyt meg láttya) Még sem látni, hogy érkezik?

Paraszt Ki nézhetné ott az ember a’ szemét.

Magdolna Ah! Istenem! mi lesz még ebből?

Paraszt A’ mi Predikátor Úrunkat láttam, hogy amott a’ szegletnél fel felé jön.

Magdolna Ide Kentekhez?

Paraszt Meg lehet, a’ jó Isten tudgya! Minden harmadik, vagy negyedik héten bé szokott hozzánk tekénteni.

Örzse Óh! igen szorgalmatosan meg látogattya ő az alatta lévő Híveket. Tudakozódni szokott mindeggyiknél, hogy megy a’ házi gazdaság, azutánn pedig azt is, hogy élnek egymás kőztt? Ha valahol tzivakodást, vagy haragot talál, ott őket őszve békélteti^*; és a’ hol láttya, hogy a’ szegény ember el nem élhet, azt még segéti is. Tudod-e még, Apjok! mikor a’ minapában Tsonka Miskának a’ tehene fel dőlt? –

Paraszt Tudom, Örzse! tudom. Saját istállójában oda ajándékozta néki legjobb fejős tehenét. Az Isten áldgya meg érte^*!

Örzse Az Isten áldgya meg!^*

Prédikátor Jó napot, Atyámfiai!

Paraszt és Örzse Fogadgy’ Isten az Úrnak!

Paraszt Örvendünk, hogy egésségben láttyuk Tiszteletes Urat!

Örzse (Egy fa-széket hoz, mellyet köténnyével meg törül)^* Tessék le ülni nállunk.

Paraszt Meleg idő van; ha eggy ital serrel szolgálhatunk?

Örzse Vagy^* egy pár leves körtvéllyel?

Prédikátor Köszönöm, édes Atyámfiai! köszönöm; de szomjan nem vagyok. – A’ mint látom, kegyelmeteknek vendégjek van?^*

Paraszt Úgy vagyon,^* kedves Tiszteletes Uram! Egy szegény Asszonyság, igen gyenge és beteges; – az Ország úttyáról hoztam bé.

Prédikátor Ezt az Isten Kegyelmeteknek^* meg jutalmazza.

Paraszt Ah! már meg is van jutalmazva. Ólly víg, olly jó kedvű vagyok, mintha még ma lakadalomba kellene mennem. Úgy-e Örzse? (oda nyújtya a’ kezét.)

Örzse (kezébe tsapja a’ kezét.) Jól mondod, Apjok! magam is úgy vagyok. (meg rázzák kezöket.)^*

Prédikátor (Magdolnához.) Az Asszony, ha tudakozódnom^* szabad, kitsoda?

Magdolna Én – ah! – (alatsonyabb hanggal)^* ha magunk volnánk.

Prédikátor (a’ Paraszthoz) János Gazda! tselekedgye meg Kegyelmed nékem, ’s^* haggyon egy kevés ideig ezzel az Asszonysággal magamat – valami beszédem van vélle.

Paraszt Örzse, hallottad-e? Jer, mennyűnk ki egy kevesé. (Feleségével eggyütt el megy.)^*

Prédikátor Most már, Asszonyom! magunk vagyunk.

Magdolna Minekelőtte számot adgyak arról, mi vagyok? és mi voltam? engedgye meg az Úr, hogy egynéhány kérdéseket tegyek. Ebben a’ vidékben született-e az Úr?

Prédikátor Nem; az én születésem’ helye határos Német-országgal.

Magdolna Nem esmérte az Úr az Istenben boldogúltt öreg Prédikátort, a’ ki ebben a’ helységben ezt a’ hivatalt az Úr előtt viselte?

Prédikátor Nem esmértem.

Magdolna (tudakozódva) Az Úr tehát az én szerentsétlen esetemről semmit sem tud? és így tsak a’ tsupa történet, a’ mi az Urat ide vezeti?

Prédikátor Ha az Asszonyban azt a’ Személyt találom fel, a’ kire gyanítok, és a’ kit – már régen keresek; úgy az Asszonynak esete én előttem nem tellyességgel esméretlen.^*

Magdolna A’ kire az Úr gyanit?^* – a’ kit már régen keres? – és kitsoda vólt az, a’ ki az Urat erre kérte?

Prédikátor Egy jó lelkű Férjfiú, a’ ki az Asszonynak^* sorsát, nagyon szivére veszi.

Magdolna Úgy-e? – óh! édes Uram! ne késsen tehát; kinek gondol az Úr engemet?

Prédikátor Bodnár Magdolnának.

Magdolna Igen is, én vagyok az a’ szerentsétlen el-tsábíttatott Bodnár Magdolna: és az a’ Férjfiú^*, a’ ki az én sorsomon olly nagyra magasztaltatott részt vesz – Báró Vadligeti! – Ő az, a’ ki engemet ártatlanságomtól meg fosztott, édes Atyámat a’ koporsóba vitte, engemet az én Fiammal eggyütt húsz egész esztendeig a’ nyomorúságban el hagyott, ’s mind ezeket ma – egy nyomorúltt erszény-arannyal ki pótolni akarja. (Ki veszi az erszényt.) Akár mi végből jött az Úr énhozzám: hogy engemet meg alázzon, vagy hogy rajtam segétssen; vagy pedig hogy e’ tartományból, a’ hol az én tekéntetem a’ Bújának pirongságára vólna, el igazitsson; tsak egy kérésem van az Úrhoz.^* Vigye vissza ezt az erszényt annak a’ Férjfiúnak,^* a’ ki engemet meg rontott. Mondgya meg néki, hogy az én erköltsöm nem vólt aranyért el-adó! Mondgya meg néki, hogy az én lelki-esméretemnek nyugodalmát arannyal meg fizetni nem lehet; hogy az arany az én öreg Atyámnak átkát lelkemről le nem veheti. Mondgya meg néki, hogy a’ szegény éhező Magdolna még kóldús-ronggyában is nemesebben gondolkodik, hogysem az ö Tsábítójának jótéteménnyeit el-fogadgya. – Nints már minékünk egymáshoz semmi közünk. Ő az én szivemet meg vetette – én az ő pénzét vetem meg; ő engemet lábai alá tapodott, én az ő pénzét tapodom meg. (El veti hevesen az erszényt.) De nyúgodtt elmével! Légyen még is, egészen meg nyúgodtt elmével!^* éllyen vigan, ’s legyen jó kedvű, mint eddig; az én tekéntetem az ő édes örömeit meg ne keseritsse. Mihelyt tsak egy keveset előbbi erőmre juthatok, el hagyom örökre ezt a’ helységet, a’ hol engemet a’ Vadligeti név, és az én édes Atyámnak sirja olly annyira meg aláz, ’s mondgya meg néki az Úr, hogy én nem tudtam, – valójában nem tudtam, hogy Német-országból vissza érkezett, és hogy énhozzám olly közel légyen! azt gondolhatná talán, hogy utánna járok. – Gyalázatos állapot vólna, ha ezt magával el hitetné! – (Nehezebben vévén lélekzetet.) Láthattya az Úr, hogy jelenlétte és látogatásának tárgya egész erőmtől meg foszt. Nem tudnám, mit mondhatnék többet; valaminthogy azt sem, mit kivánhatna éntőllem többet az, a’ ki az Urat hozzám küldötte. – (El keseredve.)^* De még-is! – az jutott eszébe talán a’ Bárónak, hogy nékem a’ házasságot valaha meg igérte, hogy előttem térgyeire esvén, az Istent hívta ez iránt bizonyságúl, és hogy zálog gyanánt betsületét tette fel! – Ha, ha, ha! – Mondgya meg néki az Úr, hogy e’ miatt ne nyugtalankodgyon; én ezt már régen el felejtettem.

Prédikátor Én az Asszonyt egészen ki hagytam beszélleni, hogy a’ Báró iránt való vélekedéseit, és eggyáltallyában gondolkozása’ módgyát ki tanúlhassam.^* Ebben a’ készűlet nélkűl való szempillantásban, mellyben énnékem szivét egészen meg nyitotta, lehetetlen, hogy tettetéssel szóllhatott vólna; és így nagyon örvendek, hogy az Asszonyban eggy olly nemes szívű személyt találhattam, a’ ki valójában méltó mindenekre, a’ miket érette egy nemes lelkű Férjfiú^* meg tehet.^* Örűlök rajta, hogy azt a’ tévelygést, melly talán az Asszonynak elöbbeni beszédgyében némelly keseredésekre okot adhatott, egy szóval semmivé tehetem. Ha a’ Báró tudta volna, hogy a’ beteg Asszonyság, a’ ki ebben a’ házban tartózkodik, Bodnár Magdolna légyen, és akkor, az egész vigasztalás helyett, ezt az erszényt küldötte volna; meg érdemlené, hogy saját fiától – meg ölettessen. De nem! bizonnyal mondom, nem így van a’ dolog. Nézzen szemembe az Asszony! az én hívatalom bizodalmat kiván; de még e’ nélkűl is: – nem hazudok. A’ tsupa eset tette az Asszonyt az ő jótéteménnye’ tárgyává, mellyel ő eggy Esméretlenen akart volt segéteni. –^*

Magdolna De hogyhogy, Uram! Azt akarja-e vallyon el-hitetni velem, hogy ezen ajándék merő eset volt légyen? Eggy Esméretlennek, legfellyebb, ha egy forintot, vagy egy tallért küld az ember, nem pedig eggy erszény-aranyat.

Prédikátor Igaz ugyan, hogy első tekéntettel úgy látszik, mintha az Asszony helyesen okoskodna. – De egy különös eset – az Asszonynak a’ Fia –^*

Magdolna Mitsoda? az én Fiam –

Prédikátor Tsendesen, kérem, tsendesen! – Egy jó Fiú az Annyáért kóldúlt, és ez a’ Bárót nagyon meg indította – –^*

Magdolna A’ Bárónál kóldúlt? saját Attyánál?

Prédikátor Úgy vagyon; de azt tsak meg gondolhattya az Asszony, hogy egymást nem esmérték, és hogy e’ szerínt ezt az ajándékot az Anya tsupán tsak a’ Fiának kedvéért nyerte.^*

Magdolna Egymást nem esmérték? – Hol van hát vallyon az én Fiam?

Prédikátor A’Kastélyban.

Magdolna És még sem esmérik egymást?

Prédikátor Most már esmérik; és én a’ Báró’ Követtye vagyok. Ide jöttem én, nem mint egy beteg és esméretlen Asszonyhoz, hanem mint Bodnár Magdolnához; nem arannyal teltt erszényt hozván magammal, hanem azt a’ parantsolatot vévén tőlle;^* Tselekedgye az Úr azt, a’ mit szíve mond!

Magdolna Az Úrnak a’ szíve? – Óh Uram! ne költsönözze, kérem, szívének érzéseit ennek a’ kemény Férjfiúnak.^* – De még is! el felejti az Asszony^*örömest, a’ mit őmiatta szenvedett, – tsak az Anyát^* vígasztallya meg. Az Asszony meg botsát néki, ha az Anyának háladását meg érdemli. Mit tsinál az én Ferentzem? miként fogadta őtet?

Prédikátor Heves indúlatban hagytam a’ Bárót – szinte a’ megesmérésnek a’ szempillantása volt; de végsőképpen meg-választva még semmi nem vala. Tudom azonban minden bizonnyal, hogy, a’ míg rólla beszéllünk, a’ Fiú Attyának’ karjai köztt fekszik. Ezt ígéri nékem a’ Bárónak szíve. –^*

Magdolna Ismét az ő szíve? – Istenem! melly hírtelen meg változott ennek a’ Férjfiúnak^* szíve! minekutánna a’ Természet’ szavára húsz egész esztendeig nem figyelmezett.

Prédikátor Az Asszony őfelőlle helytelen itélettel van. Hallgasson meg előbb engemet, minekelőtte őtet meg kárhoztassa.^* – Némelly törvényszegés, egy pár szóba foglalva, útálatosnak tetszik előttünk: de ha mindent tudnánk, a’ mi közibe jött; mindent, a’ mi a’ Tselekedőt, az ő saját tudta nélkűl, meg határozta, mind azokat a’ kítsinységeket, mellyeknek ereje olly érezhetetlen, és még is olly nagy; hogyha a’ Törvényszegőt lépésről lépésre követtük volna, a’ helyett, hogy most tsak első, tizedik, és huszadik lépését láttyuk; sokszor meg történne bízonnyára, hogy, a’ mit most meg kárhoztatunk,^* akkor azt mindenképp’ mentegetnénk.^* Távúl legyen éntőllem, hogy a’ Bárónak helytelen ügyét védelmezni akarjam; de azt mondhatom még is, hogy még a’ jó Ember is el követhet némellykor^* egy rosz tselekedetet, a’ nélkűl, hogy jó ember lenni meg szünnyön. Hol van az ollyan Fél-isten, a’ ki azzal merészelne ditsekedni, hogy az ő lelkiesmérete olly tiszta, mint az égből le-húllott friss hó? És ha találtatna is eggy illyen Kérkedő, az Isten’ kedvéért kérem az Asszonyt, ne higgyen néki; az efféle Ember a’ töredelmes Bűnösnél sokkal veszedelmessebb.^* – Botsásson meg az Asszony^* szószaporításomnak.^* – Most már tsak kevés szókba foglalom öszve a’ Bárónak történeteit, elválássoktól fogva. – Akkor ő az Asszonyt igazán szerette; tsak az ő kemény Annyától való félelem tartóztatta meg őtet igéretének bé-tellyesíttésétől. A’ hadakozás el hívta őtet a’ táborba; súlyosan meg sebesíttetett; eggy egész esztendeig nyomta az ágyat; maga nem írhatott, és az Asszony iránt legkíssebb tudósítást nem vett. Így kezdett az Asszonynak képe az ő lelkében meg gyengűlni. – A’ halálosan meg-sebesíttetett Báró az ütközet’ helyéről egy jó-szívű, ’s gazdag Nemes-embernek közel-lévő jószágára vitetett, és ennek egy szép Leánya volt. Az Ifjú a’ Leánynak meg tetszett, ritkán hagyta el az ő beteg ágyát, atyafiságosan szolgált néki, könyhúllatásokat ejtett érette, melyek észrevétlenűl nem maradtak. A’ jótétemény és a’ háládatosság volt, melly őközttök azt a’ szövetkezést kötötte, mellyet a’ halál kevés hónapok előtt fel bontott.^* Így szenderedett el az ő lelkében az Asszonynak a’ képe. – Fel tserélte a’ Báró ezzel az alkalmatossággal az ő Hazáját egy német-országí Nemes-üléssel; házas társ, atya és gazda lett; semmi őkörűlötte nem volt, a’ mi őtet az Asszonyra meg emlékeztette volna. Így aludt volt az Asszonynak képe őbenne, míg azt a’ sok bú és kedvetlenség fel nem ébresztették, mikor életét a’ házi tsivakodás keseríteni kezdette: mert tsak későre esmérte meg Asszonyában azt a’ büszke és epével tellyes Teremtést, azt az el-kénnyeztetett Gyermeket, a’ ki mindenben ellenére szólott, mindenben fejeskedett, és úgy látszott, mintha őtet a’ haláltól tsak azért szabadította volna meg, hogy agyon kínozhassa^*. Akkor vezetett engem’ az eset az ő házához.^* – Meg szeretett: – Nevelője lettem eggyetlen egy Leányának, és nem sokára engemet még titkos barátságával is meg hitt.^* – Óh! hányszor nyomta kezemet, belső szorongatások között, bús szívére? hányszor mondotta nékem panaszos hanggal: Bosszút áll rajtam ezen Asszonyság az én ártatlan Magdolnámért?^* – Hányszor átkozta meg azokat a’ gazdagságokat, mellyeket őnéki Hitestársa hozott; kevésbé tündöklő de véghetetlenűl szerentsésb sorsról álmodozván az Asszonynak karjai között! – A’ mint elvégre^* itt Vadligeten az öreg Prédikátor meg halt, és ő engemet ezzel a’ hivatallal meg kínált, első szava, mellyet a’ kínálásához függesztett^*, az volt: Édes Tisztlakim! meg tudgya majd ott azt is, mi lett az én Magdolnámból? Az ő sok levelei közűl, mellyeket hozzám küldött, egy sem volt, mellyben azt a’ kérdést ne olvastam volna: Még sints tudósítás az én Magdolnámról? – Ezek a’ levelek énnállam még most is meg vagynak; ha tetszik, meg mutathatom.^* – De nem is állott rajtam, hogy az Asszonynak hol-léttét ki tanúllyam; a’ Gondviselés ebben engemet mái napig meg gátolt^*, mivel az Asszony iránt felségesb végzései voltak.^*

Magdolna Az Úr engemet meg illetett, és ezt az illetődést az én szívem meg-győződés gyanánt terjeszti előmbe. De mitsoda vége legyen már ennek? Mi lessz belőllem?

Prédikátor Azt ugyan a’ Báró soha nem mondotta, mit akarna tselekedni, ha az Asszonyt fel találná. De az Asszonynak szenvedései elégtételt kivánnak, és én erre tsak eggyetlen egy módot tudok. – Nemes szívű Asszonyság! ha erőtlensége meg engedi, kövessen engemet. Az én kotsim már^* várakozik reánk – az út nem alkalmatlan, és a’ kastély nem messze van.

Magdolna Én az Úrral mennyek? Ebben a’ rongyban lépjek elejébe?

Prédikátor És miért nem?

Magdolna A’ végre megyek-e hozzá, hogy őtet szemre-hányásokkal illessem?

Prédikátor Áldott jó Lélek! – Tsak jőjjön az Asszony! A’ házam mellett kell úgy is el mennünk, az én Húgom majd az Asszonynak egy tisztességes öltözet-ruhát fog adni.^*

Magdolna És ott találom majd az én Ferentzemet is?

Prédikátor Bizonyosan.

Magdolna (fel kelvén.) Isten neki! meg teszem én ezt a’ keserű útat az én Ferentzem’ kedvéért. Ő az eggyetlen eggy ág, mellyben még az én reménységeim virágzanak; a’ többiek mind el hervadtak. – De, hol vagynak az én házi Gazdáim, hogy el-bútsúzzak tőllök, és hogy jóvoltyokat meg köszönnyem?

Prédikátor (fel emeli az erszényt, az ajtóhoz megy, és kiált.) János Gazda!

Paraszt Hallom, hallom; itt vagyok!

Örzse Hála légyen a’ jó Istennek! a’ mi Betegünk már talponn is van. No, ezenn ugyan nagyon örvendek.

Prédikátor Én, kedves Atyámfiai! ezt a’ jó Asszonyságot magamhoz veszem; tsak még is alkalmatossabb^* helye lessz nállam.

Paraszt Igaz, igaz! minállunk nintsenek a’ Vendégnek el-fogadására olly jó készűletek.

Örzse Örömest adna az ember mindent; de mikor a’ nélkűl vagyunk, a’ mi legjobb volna.

Prédikátor Kigyelmetek mind meg tették azt, a’ mit emberséges emberek meg tehetnek. Ezért a’ jószívűségért fogják ezt Kigyelmetek jutalom gyanánt.^* – (Oda nyújtya a’ Parasztnak az erszényt.)

Paraszt (Hüvelk-újjaít a’ két óldalára szögezi, újjaival a’ mellyre-valóján játszik, a’ pénzre néz és a’ fejét rázza.)

Prédikátor Nó, nem akarják Kigyelmetek^* el venni? – (A’ Paraszt-asszonynak nyújtya.)

Örzse (A’ köténnye’ pántlikájával játszik, félig el-fordúltt ortzával az erszényre néz, és a’ fejét rázza.)

Prédikátor Miért nem veszik el Kigyelmetek.

Paraszt Tiszteletes Uram! ne vegye rosz néven, de az illyen dolgot én magamnak meg nem fizettetem.

Örzse (Az égre tekéntvén.) Meg fizetődik^* az majd egyszer.

Prédikátor (meg illetödvén, a’ kezét az Asszony’ vállára teszi.) Meg fizetődik^*, minden bizonnyal meg! Ezért a’ jószívűségért áldgya meg az Úr^* Isten Kigyelmeteket!

Magdolna De az én köszönetemet talán tsak meg nem vetik Kigyelmektek?

Paraszt Jól van, édes Asszonyom! jól.

Örzse Szívesen tselekedtük.

Magdolna Kivánom, hogy jó egésségben maradgyanak Kigyelmetek. (A’ Paraszt és a’ Felesége kezet adnak néki.)

Paraszt Fogadgy’ Isten, édes Asszonyom! jobb egésséget az Úr Istentől az Asszonynak is!

Örzse És ha erre találna menni az Asszony, szóllyon be hozzánk másszor is.

Magdolna (Meg törli szemeit, ’s a’ Prédikátor’ karjába akasztya magát.)^*

Prédikátor Az Úr^* Isten maradgyon Kigyelmetekkel! ^*

Paraszt (A’ sipkáját le vévén, és fejét meg hajtván.) Fogadgy’ Isten! Tiszteletes Uram!

Örzse Köszönnyük az Úrnak látogatását.

Mind a’ ketten Tekéntsen bé az Úr hozzánk, ha nem sokára megint erre talál menni. (El késérik az ajtóig.)

Paraszt (Feleségének kezét nyújtván.) No, Örzse! mit gondolsz? hogy alszunk majd az éjjel?

Örzse (Kezet tsapván.)^* Mint a’ zsákok!^* (El mennek.)

Oberster Igazán az ellenség előtt állottál tehát? puska-port szagóltál? – Fiam! eb volt a’ lelkét! tsókolly meg! – Látod-e, a’ fejemet merném fel tenni egy répáért, hogy tégedet, mint Vadligeti Ferentzet, az Atyád és az Anyád el kénnyeztettek volna; mint Bodnár Ferentz derék Legény lettél. – Igaz ugyan, hogy ez tenéked sok verétékédbe telt; a’ te ifjúságod rósákat nem hozott. – De semmi, Ferentz! majd másképp’ lessz minden; ezentől jobb napjaid lesznek. Én tégedet legitimállak. – Úgy van, Ferentz! én legitimállak. Az egész Világ előtt Fiamnak és Örökösemnek esmérlek. – Mit mondasz hozzá?

Ferentz És az én Anyám?^*

Oberster Ő se nyomorogjon! Azt gondolod talán, hogy a’ te Atyád szegény Úr? – Tudod-e, hogy Vadliget az Országban eggy a’ legjobb jószágok közűl való? És egy mértföldnyire innen Habfalva, egy kies Jószágatska fekszik; az is az enyim; Német-országban pedig az én Feleségem, az Isten nyúgosztallya! három nagy nemes üléseket hagyott.

Ferentz De az én Anyám?^*

Oberster Szinte azt akarnám mondani: – az Anyád, a’ hol tetszik, ott választhat magának Lakást. – Ha Német-országba nem akar menni, Habfalván maradhat. Ott egy szép házatskám vagyon, nem nagy, nem is kitsiny – eggy igen gyönyörű kert, – egy pompás tekéntetű környék – rövideden szóllván: kitsinyben^* eggy egész paraditsom. – Itt néki semmi baja ne légyen! Itt a’ vídám Korosság egyengesse ki néki a’ rántzokat mellyekkel ortzáját a’ keserűségben töltött ifjúság meg borozdálta.^*

Ferentz Mitsoda? (vissza lépvén.)

Oberster Úgy lessz, Fiam! ne kételkedgy rólla! Ez a’ Helység Vadligettől nem messze van. – Reggel fel kelünk – eszünkbe jut, hogy édes Anyádat meg látogassuk – nossza tehát, meg nyergeltetünk magunknak egy pár paripát; és egy óra alatt – hopp, hopp! – nálla vagyunk.

Ferentz Úgy-e? És mitsoda név alatt lakjon^* ott az én Anyám?

Oberster (meg ütközvén.) Hogyhogy?

Ferentz Mint Atyámnak Gazdasszonya, vagy mint Ágyassa?

Oberster Esztelenke!

Ferentz Értem, kedves Atyám! értem. Én egy kevesé el megyek, és időt hagyok arra, hogy ezt a’ gondolattyát jól meg fontollya. – Tsak eggyet szóllok előre, és ezen meg-másolhatatlan mondásomat esküvésemmel is petsételem!^* –Az én sorsom az édes Anyám’ sorsától el-választhatatlan. – Vadligeti Ferentz, és Vadligeti Magdolna; vagy pedig Bodnár Magdolna, és Bodnár Ferentz. (El megy.)

Oberster Mi az ördögöt? Mit akar ő ezzel? – Tsak nem akarja talán, hogy az Annyát el vegyem? Lassan, Úrfi! lassan: te az Atyádnak törvényeket ne szabj! – Azt gondolám magamban, hogy, tudgya, melly helyesen tselekszem; jó kedvű vagyok, mint egy Király – nem rég hempelygetvén-le lelkiesméretemről egy nagy terhet, itt állok, ’s ki pihenem magamat, ’s amúgy igazán, és szívemből friss lélekzetet akarok venni; – ’s ihol! eszre sem veszem, a’ mint ez a’ Gyermek egy követ hagyít lábam alá, ’s azt akarja, hogy azonn újjólag át-botollyak.^* – De nem bánom, visgállyuk meg egy kevesé a’ dolgot fontosabban. He! Barátom! Lelkiesméret! – Istennek hála, megint jó barátoknak nevezhettyük egymást. Mit mondasz te hozzá? Hallgatsz? mitsoda? vagy morgasz még egy keveset?

Oberster Szinte jókor érkezik az Úr! – Az én lelkiesméretem, és én, egy processusba keveredtünk; és az illyen processusok az Úrnak fórumához tartoznak.

Prédikátor Az igazság a’ lelkiesméret mellett áll.

Oberster Hó, hó! Biró Uram! ne legyen olly részre-hajló. Hiszen még nem is tudgya, miről van a’ beszéd.

Prédikátor A’ lelkiesméret mindenkor igazat mond; mert egyébaránt meg sem szóllamlik, hanem ha igazsága van.

Oberster Úgy-e? De én még azt sem tudom, ha szóll-e, vagy hallgat. Egy Prédikátornak az illyen állapotokban vékonyabb füle van, mint nékünk. Figyelmezzen az Úr egy kevesé. A’ status causæ két szóval, ime! itt vagyon. Én a’ Fiamat fel találtam. – (A’ vállát ütvén a’ Prédikátornak.) Prédikátor Uram! egy derék és szeretetre méltó Gyermek! tüzes, mint a’ Frantzia; büszke, mint az Anglus, nagy^* szívű, mint a’ Magyar! Erről most elég! – Én őtet legitimálni akarom. – Nem jól tselekszem-e?

Prédikátor Jól, helyesen.

Oberster Az ő Annya pedig úri módon és vígan töltse el korosabb napjait. – Habfalvát néki ajándékozom, ott el lakhatik. Tetszése szerint rendellyen el benne mindent; élledgyen fel az ő Fiában, ifjadgyon meg Onokáiban. – Nem jól tselekszem-e?

Prédikátor Nem!

Oberster (meg ütközvén.) Nem-e? – ’s mit tselekedgyek tehát?

Prédikátor Vegye el az Úr^* feleségűl.

Oberster No bizony, még el is vegyem.

Prédikátor Báró Vadligeti eggy ollyan Férjfiú, a’^* ki elegendő ok nélkűl semmit sem tselekszik. Én, mint lelkiesméretének Ügyéssze, itt állok, és okait várom. Majd azutánn el mondom az enyimeket is.

Oberster De mi az őrdögöt gondol az Úr? hiszen egy Kóldús-asszonyt tsak^* el nem vehetek.

Prédikátor (pauza utánn.) ’S ebből állanak az Úrnak valamennyi^* okai?

Oberster (el-gondolkodva.) Nem, nem szinte – van még több is – még sokkal több –

Prédikátor Szabad-e azokat tudnom?

Oberster (még is gondolkodva, ’s nem tudván, mit felellyen.) Én – fő nemes ember vagyok –

Prédikátor Tovább!

Oberster Az Emberek újjal mutatnának reám^* –

Prédikátor Tovább!

Oberster Az Atyámfiai fél vállról néznének engemet. –

Prédikátor Tovább!

Oberster És – és – (igen hevesen) Az ebszülettét! én – én már többet nem tudok.

Prédikátor Így tehát a’ sor már énrajtam vagyon. De minekelőtte szóllyak, egy pár kérdésem van az Urhoz. – Adott-e Magdolna, vagy Koketteria, vagy szerelmes könnyű-szívűség által, okot arra, hogy el-tsábítására az Úr egy plánumot tsinállyon?^*

Oberster Nem, az nem igaz! Ő mindenkor tisztaság-szerető, ’s jó erköltsű Leány volt.

Prédikátor Fáradságába telt-e az Úrnak, az ő erköltsén való győzedelem?^*

Oberster (rövideden) Igen is.

Prédikátor Meg igérte-e néki az Úr a’ házasságot?^*

Oberster (meg akad.)

Prédikátor (fontosabb hanggal.) Meg ígérte-e néki az Úr a’ házasságot?^*

Oberster Meg^*.

Prédikátor Igéreténél az Istent hívta bizonyságúl?

Oberster Azt.

Prédikátor És zálogúl a’^* betsületét adta?

Oberster (fel-fortyanással.) Azt, az ördög-születtét!

Prédikátor Így tehát, Báro Uram! az Isten volt a’ bizonyság, a’ ki az Urat akkorában látta, és most is láttya! A’ zálog a’ betsülettye volt, mellyet az Úrnak vissza kell váltani, ha valóságos Nemes-ember. Itt állok én az Úr előtt, teli az én szép hivatalomnak méltóságával. Szabad énnékem az Úrral úgy beszélleni, mint legalábbvaló Jobbágyával beszéllnem kellene. Az én kötelességem ezt hozza magával; és kötelességemet bé akarom én tellyesíteni, még ha ez által az Úrnak barátságát el veszteném is. – Ha az Úr, mint vídám és könnyen-gondolkodó Ifjú, a’ ki tsak a’ jelenvaló szempillantásnak él, eggy ártatlan Leányt el tsábított, a’ nélkűl, hogy az illyen tsábításnak következéseit meg gondolta volna; ha korosabb esztendeiben az efféle hibás lépését meg bánta, és, a’ mit abból helyre hozhatott, helyre hozott: óh! akkor az Úrban kiki eggy ollyan Férjfiút betsűl, a’ ki a Derekas-szívűeknek tiszteletét meg érdemli. – De hogyha egy búja Ifjú, gonosz keleptzék által, eggy ártatlan Teremtést a’ nyomorúságba ejtett; ha egy jó Leánynak erköltsét és szerentséjét semmivé tette, hogy egy szempillantásig tartó rendetlen kívánságát meg elégítsse; ha búja részegségében saját betsületét zálogúl adta, és jó lelkiesméretét egy baromi kívánságnak fel áldozta; és ha elvégre azt hiteti el magával, hogy ezekért egy marok-arannyal, mellyet a’ Sorstól vett, úntig eleget tehet: óh! akkor ugyan meg nem érdemli^* – Botsásson meg Báró Uram! az én hevességemnek; ez talán az igazságnak ártalmára is lehetne, jóllehet ebben az esetben igen természetes volna. – Óh! tí régi Vitéz-századok! valamennyi jó erköltseiteket, egész egyenes-szívűségteket, és az asszonyi Nemnek tisztaságához való egész tiszteleteteket, mind el vittétek magatokkal a’ sírba! tsak a’ legrosszabbik részt, a’ titulatúrát, és a’ duellumot hagytátok meg nékünk magatok utánn! Az ártatlanságon való győzedelem a’ mostani esztendőkben bajnoki tselekedetnek tartatik, mellyel a’ Tsábító egy pohár-bor mellett ditsekedni szokott; míg az alatt a’ szegény el-tsábittatott Személy könyhúllatásokkal föröszti ortzáját, betsülettyének Gyilkossa ellen átkokra fakad, méhében a gyermekét; szívében pedig az ennek meg öléséről való szörnyű^* gondolatot viseli.^* – Még egyszer Báró Uram!^* igéretének tartozik az Úr meg felelni, még ha országló Fejedelem volna is! – A’ Fejedelmet az illyen kötelességtől az Ország ugyan fel szabadíthattya, – de az ő lelkiesmérete soha sem.^* Adgyon az Úr az Istennek hálát, hogy saját hatalmában áll, legdrágább kintsét, lelkiesméretének nyugodalmát, illy ótsó áron meg venni. – Amaz el-tökéllés, hogy az Úr Magdolnát el veszi, még nem is érdem: mivel ez a’ házasság az Urnak szerentséjét ki-mondhatatlanúl meg nagyobbíttya.^* Kár, hogy fáradságába,^* vagy akármiféle nagy áldozattyába nem telik; kár, hogy e’ házasság miatt az Úrnak egész jószága kotzkán nem áll! Még akkor is egész Világ előtt méltán fel kiálthatna az Úr: Én Magdolnát el veszem: nem helyesen tselekszem-e? De most mikor Magdolna egy drága jegy-kintset hoz magával; nagyobbat, mint akármelly Hertzegasszony hozhatna, az Úr’ lelkiesméretének nyugodalmát, és egy szeretetre-méltó Fiút, most az Úrnak azt kell fel kiáltani: Barátim! örűllyetek az én^* szerentsémnek! én Magdolnát el veszem!

Oberster (a’ ki nagy nyughatatlansággal és belsö indúlattal, már fel ’s alá járván, már meg állván, már bosszonkodást, már illetődést mutat; minekutánna magát a’ Prédikátor ki beszéllette, nyílt karjaival reá rohan, mellyéhez szoríttya, és azt mondgya.) Barátom! örűlly az én szerentsémnek! én Magdolnát el veszem.

Prédikátor (viszontag meg ölelvén ötet.) Örűlök rajta tiszta szívemből.

Oberster De hol vagyon? Hiszen az Úr őtet fel találta, úgy-e? beszéllett is vélle?

Prédikátor Az ő régi szobájában vagyon. Hogy a’ házi^* Tselédeknek okot ne adgyak a’ beszédre, a’ kertenn által vezettem ide.

Oberster Jól vagyon! – Prédikátor Uram! ma menyegzőt tartunk! Még ma estve adgyon az Úr míreánk áldást.

Prédikátor Ne olly hamar, kérem, Oberster Uram! ne olly alattomban, ne olly lopva! Az egész Helység tanú-bizonysága volt Magdolna’ gyalázattyának; legyen tehát tanú-bizonysága az ő helyre-állíttatott betsülettyének is. Három vasárnap egymás utánn ki hirdetem ezt a’ házasságot a’ predikálló székből. Meg nyugszik-e az Úr rajta?^*

Oberster Nem bánom!

Prédikátor Azutánn eggy örvendetes menyegzőt tartunk, és ezt az egész Helység véllünk eggyütt nyilvánvaló örömmel ünnepellye. Tetszik-e az Úrnak javallásom?^*

Oberster Tetszik.

Prédikátor A’ processusnak már tehát vége^* van. Tsendes-e az Úrnak lelkiesmérete?

Oberster Még tsak meg sem mottszan! Tsak már az elsö egybejövetelenn által estem volna! – Ugy szígyenlem magamat első tekéntetétől, mint a’ Tolvaj, mikor azt a’ Személyt, kit meg lopott, elejébe állíttyák.

Prédikátor Nyúgodgyon meg az Úr! Magdolnának szíve a’ Bíró, a’ ki előtt az Úr állani fog.

Oberster Azutánn pedig – mert minek tagadnám? az előitéletek is szinte ollyanok, mint a’ régen bé-gyógyúltt sebek: mikor az idő változik, szurdallyák az embert. – Én – én igazán mondom – szigyenlem ezeket – a’ Leányom előtt – a’ Gróf előtt – az én Tselédeim előtt meg vallani^*. – Azt akarnám, hogy már mindennek vége volna! Magdolnát pedig nem akarom előbb látni – az örömnek nem adhatom előbb által egészen magamat – míg mind ezeknek vége nints. – Hé! Jantsi! (az Inas bé lép.) Hol van a’ Leányom és a’ Gróf?

Inas Az ebédlő szobában.

Oberster Hídd őket ide. – (Az Inas el megy.) Maradgyon az Úr nállam, hogy engemet az a’ Majom, az ő frantzia tekéntetével, meg ne háborítsson. Én őnéki az én gondolatimat rövideden meg mondom; és ha esze van, a’ szürkéket bé fogattya, ’s valamennyi pomáda-berbentzéivel együtt el megy pokolba.

Gróf Nous voila á vos Ordres, mon Colonel! Mí egy delicieuse^* Promenadet tsináltunk. Vadliget egy földi Paraditsom, és eggy Évája van, melly hasonlít arra az Annyára minden embereknek. Tsak eggy Ádám manquírozik, a’ ki, mint a’ mythologia taníttya, az ő kezéből a’ halálnak almáját belső ragadtatással el vegye; és – ez is fel találtatott; ez az Ádám fel találtatott!

Oberster Kitsoda? Ferentz, Ferentz találtatott fel, nem az Ádám.

Gróf Ferentz? kitsoda ez a’ Ferentz?

Oberster Az én Fiam! az én eggyetlen eggy Fiam!

Gróf Comment?^* Az Úrnak a’ Fia? – Mon Pere nékem azt mondotta, hogy az Úrnak van tsak egy Leánya.

Oberster A’ Pere azt nem tudhatta; mert magam is tsak egynéhány szempillantások előtt tudtam meg.

Gróf Vous parlez des Enigmes!^*

Oberster Rövideden! amaz Ifjú, a’ ki ma az Ország’ úttyán r’ánk rohant – tudgya az Úr, mikor olly sebessen el szaladt?

Gróf Van még rólla egy confuse^* emlékezetem: tsak tovább!

Oberster Ezen ifjú az én Fiam!

Gróf Azon Ifjú? – de miképp’ lehetséges ez? – hogy higgyük?

Oberster No’s – ő – (titkon a’ Prédikátorhoz.) Prédikátor Uram! igaz lelkemre mondom, e’ Majom előtt szígyenlem magaat.

Prédikátor Egy^* Férjfiú, mint az Úr, egy fél ember előtt.

Oberster (fenn szóval.) Ő az én Fiam a’ bal óldalamról. De az semmit sem tesz. Egy vagy két hét múlva el veszem az Annyát, és a’ ki e’miatt az órrát fintoríttya, ki tekerem a’ nyakát. – Úgy van, úgy, Rósi! ha a’ nagy szemedet még egyszer annyira fel nyitod is, – néked Bátyád van.

Rosália (Örömmel.) Nem tréfál Uram Atyám? El higgyem-e?

Gróf És az ő Annya? – hogy nevezi magát? esméretes Famíliából való-e?

Oberster Az Annya – – Prédikátor Uram! ezt az Úr mondgya meg néki!

Prédikátor Egy^* Kóldús-asszony!

Gróf (mosolyogva) Vous badinez!^*

Prédikátor Ha szinte a’ nevét akarja az Úr tudni,^* Bodnár Magdolna.

Gróf Bodnári? Ezt a’ Famíliát nem esmérem.

Oberster Ő a’ betsületes Embereknek a’ Familiájából való; és ez a’ Familia mennykő mód kitsiny.

Gróf Így ez tehát egy Mesalliance?

Prédikátor A’ nagy-szívűség és a’ derekasság szövetséget köt a’ szeretettel és a’ hívséggel. Ezt az Úr nevezze bár, ha tetszik, Mésalliancenak.^*

Gróf Meg kell vallani; szükséges, hogy az ember Oedipus legyen, ezeket a’ titkokat meg fejteni. Un fils naturel? á la bonne heure, mon Colonel^*! nekem is van kettő. Vannak az embernek Momennyai, a’ hol az Instinctus őtet vezeti egy szép konyha-leányhoz – ez minden nap arrivirozik!^* De Istenem! az illyen gyermekekkel nem sokat teszünk; egy mesterségre meg tanítattyuk, és így kész emberek lesznek. Az enyimek mind a’ ketten Friseurek legyenek.

Oberster Az enyim pedig nemes ember legyen, Örökösse Vadligetnek és Habfalvának.

Gróf Me voila stupéfait! – Kisasszony! én a’ dolgát plaidirozom – Azonn a’ pointon vagynak, hogy a’ Kisasszonyt ecrazirozzák.

Rosália Kérem az Urat, ne fárassza magát!

Gróf La fille unique! L’ unique heritière!

Rosália Il me reste l’amour de mon pere!

Oberster Bravó, Rósi! jöszt’ ide egy tsókra! (Rosália a’ karjai közé szalad.) Gróf Uram! engemet az Úr nagyon le kötelez, ha minket egy szempillantásig magunkat hágy: itt eggy ollyan jelenés mehet végbe, mellynél sem nevetni, sem fütyűlni nem lehet.

Gróf De tout mon Coeur! ha nem hibázok, clair de lune van – és igy meg engedi az Úr, hogy még ezen estve a’ várasba retournirozzak.

Oberster Tetszése szerínt.

Gróf A drie vrai^* mon Colonel! én nem jöttem, nékem keresni egy Voleurt de grand Chemin Sógoromnak, és egy Gueufet^* napamnak. (Ki-szökdösvén.) Henri! Henri!

Oberster (Rosália^* még ís karjai köztt tartván.) Há! így már szabadábban vehetek lélekzetet! – Most egy-két szót hozzád, édes Leányom! – A’ te Atyád húsz esztendő előtt egy balgatagságot követett el – egy szegény Leányt el tsábitott, és egy fiút nemzett, a’ ki a’ mai napig az eggyik nyomorúságról a’ másikra idestova tévelygett. Az egész dolog úgy feküdt szívemen, mint egy malom-kő. Emlékezel még azokról a’ szomorú estvékről, mikor a’ pípámmal a’ kar-székben ültem, magamban el bámúltam, ’s nem hallottam, mikor hozzám szóllottál, nem mosolyogtam, mikor engemet ápolgattál: akkor lelkiesméretem ostorozott, akkor érzettem azt magamban, hogy valamennyi gazdagságaim, vélled eggyütt, édes Gyermekem! ki nem pótolhattyák énbennem a’ betsületes embernek belső nyugodalmát.^* Most, ime! meg találtam őket – az Asszonyt a’ Fiammal eggyütt, és ez (a’ Prédikátorra mutatván) azutánn pedig az^* is (a’ szívére mutatván) abban a’ vélekedésben vagynak, hogy kötelesség, őket nyilvánvalóképpen Feleségemnek és Fiamnak esmérni. – Mit mondasz hozzá?

Rosália (Hozzá tsatolván magát.) És ezt még az én Atyám kérdezheti?

Oberster Nem fog-e tenéked a’ te veszteséged fohászkodásokat okozni, ha Atyád ez által nyugodalmát meg nyeri?

Rosália Mitsoda veszteség?

Oberster Te voltál eggyetlen eggy Örökösöm.

Rosália (érzékeny pirongatással.) Óh! édes Uram Atyám!

Oberster Két jószágot vesztel.^*

Rosália Ezt nékem az én Bátyám’ szeretete pótóllya ki.

Oberster És az enyím! (hevesen a’ mellyéhez szoríttya)

Prédikátor (félre fordúlván^* ) Óh! miért nem az enyim is?^*

Oberster Prédikátor Uram! Az eggyik^* elő-itéleten való győzedelmemet az Úrnak köszönöm; egy másik^* előitéleten vett-gyözedelmemet pedig önnön magamnak. Eggy ollyan Férjfiú^*, mint az Ur, a’ jó erköltsnek Tanitója egyszersmind és példája, elsőnek teszi papi rendgyét a’ Világon. Ha hivatalbéli Társai az Úrhoz mindnyájan hasonlítanának, akkor a’ Kereszténység valóban szerentsés volna. Az Úr egy nemes szívű ember – én pedig tsak nemes ember vagyok. És ha talán készűlő félben volnék arra, hogy több legyek, az Úrnak köszönöm.^* – Én az Úrnak nagy adóssa vagyok.^* – Rósi! nem akarnál-e helyettem meg fizetni?

Rosália (Egy szempillantásíg kétségesen az Attyára néz. Az Attya Rosáliának^* kezét el ereszti, ’s egyszersmind a’ Prédikátor felé kanyaríttya. Rosália^* oda szalad, és a’ Prédikátor’ nyakába tzimpelkedik^* .)

Prédikátor (Felette meg lepve.) Istenem! – Nagyságos Uram! –

Oberster Egy szót se többet!^*

Rosália Egy szót se többet! Hiszen tudom én, hogy az Úr engemet szeret!

Prédikátor (Ki fejti magát karjai közül. Könyübe^* borúlnak szemei. – Beszélleni akar, – s nem szóllhat. – Az Obersterhez megy, meg fogja kezét, ’s meg akarja tsókolni. Az Oberster kezét el vonnya, ’s meg öleli ötet^* .)

Rosália Ah! melly könnyű a’ szívem!

Oberster (A’ Prédikátor öléböl ki fejtvén magát.) Haggyatok békét! – Igaz lelkemre mondom^*, most töstént el ordítom magamat.^* – Hagyatok egy kevesé! tsak hogy egy szempillantásig magamhoz jöhessek – Még egy jelenés várakozik reám, melly szívemet még ennél is erőssebben meg ragadgya. – No, édes Fiam! kevés szempillantások múlva vége van mindennek, és már az alkonyodó Napnak utolsó súgárja, eggy ollyan Férjfiúra^* fog énbennem onnan le tekénteni, a’ ki magát az egész Természetnek országában legszerentsésebb alkotmánynak tartya!^* – Hol van az én Mantzim?

Prédikátor Ide vezetem töstént.

Oberster Még egy keveset! – olly szorongatásim vagynak – olly tsúdálatosan vagyok, hogy ki nem mondhatom. – Tsak még egy szempillantásig, hadd szedgyem öszve magamat. (Fel ’s alá jár, nehezen vesz lélekzetet, egynéhányszor a’ szobának az ajtajára teként.) Ott fog ki jönni – az volt az Anyámnak háló szobája – onnan láttam őtet sokszor ki jönni. – gyönyörködtem ártatlan mosolygásában. – Miként visellyem most el az ő komor, az ő büntető tekéntetét! – Az én^* Ferentzem esedezzen^* ér’ttem. – Hol az én Ferentzem? – Hé, Jántsi? hallod-e? (Az Inas bé^* lép.) Hol van a’ Fiam?

Inas A’ szobájában.

Oberster Hadd, jőjjön ide! ^* – (A’ Prédikátorhoz.) No, most már nem bánom; óh! melly erősen dobog a’ szívem – tsak hamar, hamar, vezesse az Úr ide! – (A’ Préd. az óldal-ajtón ki megy. – Az Oberster szinte arra az ajtóra fordúlva’ de egynéhány lépésnyíre távúlabb, meg áll, Ortzájának valamennyi inatskái mozgásban vagynak.)

Oberster (Minden szó nélkűl Magdolnának karjai közé^* rohan.)

Magdolna (Az Oberster’ karjai között fél ájúlásba esik. A’ Prédikátor széket tesz néki.)

Oberster (Az eggyik térgyén állván, eggyik karjával által öleli, másik kezében pedig Magdolnának kezét tartya.) Magdolna! esméred-e még az én szavamat?

Magdolna (érzékenyen és gyengén.) Vadligeti! –

Ferentz (Bé rohan^* .) Az Anyámnak a’ szava! – Há! az Anyám, az^* Atyám! – (A’ másik részen, az Annya elött térgyre esik, mind a’ kettöre oda borúl. – A’ Prédikátor hálát adván, az égre teként. – Rosália^* , a’ Prédikátor’ karjából tsüggvén, könyhúllatásait törli. – Az alatt.)

Oberster Meg botsátol-e nékem?

Magdolna (Reá borúlván.) Meg botsátok.