Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

Fújt a’ szél, mindinkább hordta szét a’ felemelkedett port, recsegbe hajladoztak a’ legaggottabb tölgyek; iszonyító előzője volt ez a’ Karpat’ bérczeiről a’ Stronz folyó’ kellemvölgyére lesodródó mennydörgő felhőknek. Sötétség lepte az egész tájt, csak Laszkimurováni’ pompás falaira vetett ollykor világot a’ terhes levegőben sebesen úszó fellegek közűl kikitündöklő szálló nap. Ott hol Dobromír’ tornyai látszanak, minden a’ zápor’ fergetegébe borult, a’ mindinkább gyakranodó villámos égzörgés jobban meg jobban megnyitá a’ lezuhanó víz’ tágos medreit, ’s özönnel fenyegeté az egész vidéket.

Az aratók ’s mezei munkások sietve hagyák el nem végzett dolgokat, mindenki igyekezett a’ rohanó szélvész elől menedékhelyet keresni; a’ Sztaraszoli úton látszott csupán egy gyékén-ponyvával fedett talyiga sebesvágtatva a’ völgybe haladni, kettős rúd között egy elsoványodott ló húzta azt; mire a’ helységbe ért már nagy csöppekben hullott a’ zápor, az elfáradott önként megállott a’ legszélsőbb ház előtt. Egy férfi dugta ki fejét az ernyő alól, kétségeskedve nézegélt maga körűl, de látván a’ megjelent fergeteget nem késedelmezhetett, szállást kelle keresni, saroglához kötvén a’ gyeplőt, kiszállott. Hosszu sötétkék dolmány volt rajta, ócska már megkopott sötétebb sinorjai leszakadozva; fején fekete bárány-kucsma, lekonyult bajsza öszvenőtt a’ szürkülödő szakállal, haja rövid bodrokban csüggött vállán, nem annyira koros idő, mint a’ terhes viszontagság ránczba szedte halavány orczáját, bú, gond, mély fájdalom ült magos homlokán, szóval a’ férjfi’ termete egy olly boldogtalant jelelt, ki valamikor a’ jobb élethez szokván, a’ terhesebb sors’ sanyaruságát türhetetlennek találja.

A’ jövevény benyitá a’ házajtaját, töredezett lengyel nyelven szállást kért, szívesen fogadta őt a’ szövőszék megől ki lépett gazda, bár a’ lapos kemenczén ülő motolázó gazdasszony magában dömmögött. Betért az udvarba a’ talyiga, honnét a’ jövevény egy fiu gyermeket emelt ki, ásitozva csudálkozott a’ szenderedéséből felébredett; nem volt több három esztendősnél, élet, elevenség virított ékes barna arczain ’s kék szemeiben vidám kedv mosolygott.

Míg a’ jövevény kifogott lovát alacsony ólba vezette, addig a’ takács ölében bevitte a’ gyermeket; kérdezte honnan jöttöket, de a’ gyermek nem értvén nyelvét halgatott; végre bejött a’ jövevény még egyszer megköszönte befogadtatását, mennyire csekély értékétől telhetik minden alkalmatlanságot megfizetni igért. Mit a’ gyermektől kérdeze a’ gazda, most az atyjától kivánta megtudni. „Sok volna azt mind elbeszéleni – viszonozá a’ vendég – hagyjuk azt máskorra, magyar vagyok, alföldi születés, fiam egyetlen kincsem, a’ mi vagyonomból maradt” ’s lehajolva a’ hozzásimuló gyermekhez, homlokáról félre hajló fürteit indulatosan csókolgatá.

A’ mi akkorban egy szegény lengyel takács’ házától telhetett, szívesen nyert a’ magyar vendég, többféle beszédek közt tölt az idő, mult az estve, a’ fáradott utasok nyugalmat kivántak.

Kitisztult másnap az idő, a’ magyar tovább folytatni kivánt útjára csak hamar béfogta lovát, midőn a’ várból üzenetet kapott, hogy minden ellenvetés ’s késedelem nélkül jelentse magát a’ Grófnál. Mi légyen hivatásának oka, el nem gondolhatta, tudakozódott nevéről, tulajdonságairól a’ Grófnak. Tarló János volt ennek neve, ugyan azon győzhetetlen bajnok, kit 1515 évben I. Maximilián Császár által Bécsben tartatott fényes daliásjátékban a’ mi szerencsétlen II. Lajos Királyunk’ kimondhatatlan örömére az öszvegyűlt számos lovagok közűl egyedűl Battyány Ferencz, Boldizsár’ fija terithette csak a’ fövénybe. „Egyenes szivü, szeretetre méltó úr ő – monda a’ takács – ki mióta csak él, pártfogója az ügyefogyottnak, gyámola minden szerencsétlennek, jobbágyai’ valóságos atyja, nagy tekintetben vagyon ő egész Gallicziában, most nem rég vett magának szép feleséget Sikorszky Úr’ áldott leányát Katalint; kit imád az egész világ, most szenved gyermekágyában nem szülhet.” Megnyugodott a’ magyar, kucsmáját a’ széna pozdorjától megtisztogatván az üzenethozóval a’ várba ballagott.

Sztaraszolból Dobromilbe vivő útról éjszakra a’ Stronz’ völgyében állnak a’ nem magos sziklaparton Laszkimurovani’ óriás nagyságú veres falai, a’ vár rendes négyszegü épület, roppant bővségü, négy szegletén négy gömbölyü, tágas, lakható tornya vagyon. A’ Tarló grófok ezen palotavárat valóságos fejdelmi ízléssel, költséggel még a’ késő századok’ számára is épiték, épen áll, minden benne nagy, felséges a’ sok szobák mind bővek, magosak, kiváltkép a’ vár keleti oldalán a’ 48 öl hosszaságu terem csudálkozásra ragadja a’ nézőt, nagyobb részt lakható mostan is, csak nehány repedezett, leomlással fenyegetőző boltozatok bizonyságai az idő őszkorával járó elszorgalmatlanításnak. Midőn a’ magyar jövevény odaért, fényben áll minden, Gróf János igen kedvelte őseitől reámaradott Laszkit,^* azt ’s hozzá tartozó uradalmával a’ gyönyörüség, kedv, szép iz’ valóságos lakhelyévé tette.

János középkorú, erős, egészséges férfi volt; ifiusága’ éveit a’ nagyok’ udvaraiban töltötte, hol fegyverjáték, mulatság, ünnep tartatott, onnét el nem maradott; ha a’ hazát fenyegette akármi ellenség, ő volt az első a’ védők sorában, a’ páros élethez nem csuda, ha bár a’ szépnem eránt nem volt is érzéketlen, kevés hajlandóságot mutatott. Ha egy szerencsétlen lóval elesés miatt bátyja magtalan el nem halna, soha ő Laszkiba asszonyt nem hozott volna, mivel így a’ régi Tarló nemzetség’ továbbra terjesztése csupán őt illette, magát a’ házasságra tökéllenie kellett. Sikorski’ úr több leányai küzűl Katalint a’ szépet, jót, felséges ritka elméjűt választá magának. Katalin gyenge testalkotása végett a’ klastromnak volt szánva, fellengező elméje, érzékeny természete őt inkább ég’ jegyesének, mint egy nemzetség’ törzsök anyjának rendelte. Tarló, a’ különösnek, rendkívűlvalónak mindég kedvelője, feltett akaratjánál nyakasan megmaradt, ’s nem nyugott míg Katalint az oltárhoz nem vitte. Több évig gyümölcstelen maradott házassága, míg végre, mit ő olly igen óhajtott, mitől Katalin olly szörnyen rettegett, megtörtént.

Épen most nyugtalanúl várták a’ vár’ lakosi a’ szülést, a’ grófné, gyenge, beteges, legnagyobb kinok közt élet’ ’s halállal küszködött, nyugtalan járt gróf Tarló tágas palotája’ széles termében, minden szempillantattól félt ’s reménylett egyszersmind. Ezen képtelen szorongatásban hallá meg a’ jövevény’ érkeztét, mint egy villám juta eszébe, egy varázsszó; mellyet neki vadászat’ alkalmával fiatal korában egy vén szénégető mondott t. i. a’ legirtóztatóbb környülmények közt egy messzéről jött külföldi bújdosó szerencsét hoz házához. Most vélte a’ babona’ teljesedését, nem is nyugodott mind addig, míg a’ szolga be nem jelenté a’ jövevényt. Nyilt szivüséggel fogadta gróf Tarló a’ magyart, eltünt félelme, mivel a’ szerencsét már várában lenni tudta, maga mellé ülteté barátságosan a’ csudálkozó jövevényt, épen kérdeni akará sorsáról, midőn örömzaj hallaték kívül a’ teremen, elhalt ajakin a’ kérdés, az ajtóra függeszté szemét, magán kivül volt örömében, midőn egy asszony, karján az új szülött, belépett a’ szobába. „Isten hozott akár ki légy – szólt a’ megörült atya szerencsét hoztál házomnak, hím-e vagy nő? kérdé továbbá. „Nő” felele halkal az asszony vélve hogy a’ gróf’ öröme nem leend tökéletes. „Áldom az Istent, szóla az atya, karjára vette a’ kisdedét, majd hím követi ezt, ha pedig nem, hímet csal ez a’ házhoz.”

A’ felvidult férj repűlni akart hitveséhez, de az asszony feltartóztatta, mert nagyon gyenge az anya, több illyenkori bajlakodások közt a’ férfi jelenléte szükségtelen lenne, megnyugodott a’ gróf, az asszony eltávozott a’ kicsinnyel.

Most ismét a’ magyarhoz fordult, újra kérdé kilétét. „Hazám túl a’ Karpatokon – felele amaz – a’ földet eddig Magyarországnak nevezték, megmarad e’ azután is neve, nagy kétség, sokféle ellenség dúlja azt, miolta a’ király meghalt Mohácsnál. Sok most ottan a’ király, sok ott az úr, külföldi fegyveres kéz osztja Árpád’ szent örökségét. Honom ott vagyon uram, hol az Erdélyből kifolyó két Kőrös a’ sikon szigetekre terjed; ha valaha hallád hirét ’s nevét az erős Gyula’ várának. Gyűlöl engem ott most a’ sokféle párt, mivel én is halálban gyűlölöm őket; megfoszta mindenemtől a’ leghatalmasabb, kéntelen voltam elhagyni az áldott földet, hitesem elhalt, fiú gyermekem’ magamhoz vettem, mi hozott az esméretlen lengyel földre meg nem foghatom.”

„Az hogy itt barátra találj, ki téged oltalmába vegyen; mi a’ neved?

„Elhalgatni engedd azt uram, nincs reá többé szükségem.”

„De ha a’ barát barátjától kivánja.”

„Csak most még ne – korán van”

A’ gróf engedett, ’s mind inkább megkedvelé a’ névtelen magyart, várába vette őt ’s csak hamar úgy tékinté mint nemzetsége’ tagját. Alig mult nehány nap, megkondult a’ vár nagy harangja, jele egy Tarló’ halálának. Elsárgulva dőlt a’ megrémlett gróf a’ magyar’ vállaira. Érzéketlenül hallgatta az orvos’ jelentését, hogy a’ gyermekágyas ki nem állhatván a’ szülés utáni fájdalmakat, Istenben elhunyt örökre. Türhetetlen leve majd előtte először éltében a’ Tarló grófok’ régi vára, elkivánt távozni a’ gyászos falak közül. Elindulta előtt megfogá a’ magyar’ kezét, szemébe nézvén így szóla hozzá: „A’ környülmények irtóztatók ugyan, de jöttöd jó magyar váramba még is szerencsét hoza, nem maradtam magam, gyermekem vagyon, kiben tovább halálomnál élni boldogságom leszen. Maradj nálam, reád bizom mindenem’, légy mint teljes hatalmu várnagy leányom’ gyámatyja, míg ismét vissza jövendek.” Elbucsuzván mindenkitől lovára kanyarodék, ’s keserves útjának indula.

A’ nemzetség’ mély sírboltja rejti a’ grófné’ testét a’ vár előtt álló diszes templomban. Viktorin nevet kapott keresztségben az árva ’s több dajkák’ vigyázatjára bízatott. Az új várnagy fiával ott maradván híven teljesíté kötelességét. Egy nap más után röppent, egy év a’ másikat tolta el. Viktorin nevekedett, szépült. Imre a’ várnagy’ fia volt mindenben társa, mindenben védlője. Laszkimurováni szűntelen gyászolta a’ Grófné’ elhunytát, míg végre hosszas távolléte után János Gróf visszatért.

A’ várnagy vezette be Viktorint atyjához. Imre követte. Égi örömmel telve szorítá leányát szivéhez a’ boldoggá lett atya. A’ leányka gyönyörü kellemiben, ritka szépségében anyjához hasonlitott az ajtóban de erősebb elevenebb vala, tüz villámlott minden pillantatán, élet viritott mozdulatin. Tetszett a’ grófnak, midőn Viktorin megfogá viszszamaradott ifju’ kezét, atyja elejbe vezette, és mint hív játszó társát kegyelmébe ajánlotta. Kérdő pillantattal tekintett a’ gróf az öreg várnagyra. Imre fiam ez – szóla, az vélem kibujdosott egyetlen magzatom. Itt nőtt, nevekedett, jótettedben élve erősödve. Az ifju letérdelve csókolta meg a’ gróf’ kezét, ki neki kegyelmét, oltalmát ajánlotta.

A’ gróf gyönyörködve látta nevekedni kedvelt leányát, örömmel nézett neki egy derék vőt a’ jövendőre, kérkedve hordozta egyetlenét megismérkedés végett szét a’ környékben, megelégedve vette észre, hogy a’ szép Viktorint az ifjuság egész elragadtatásig tiszteli, ámbár a’ leány’ csudálóji közűl egy sem látszott figyelmére méltónak, még is kedve tölt benne, ha látta az enyelgő szüzet hódolóji’ körében örömét találni; de még inkább nevekedett atyai gyönyörüsége, midőn több napi künn mulatozások után Laszkiba visszajöttekor, leánya vállára simulva vallá meg hogy az egész szép világért nem cserélné Laszki’ csendes falait. Csak így remélheté az öreg, hogy leánya férje lakását nem másutt, hanem kedves jószágában fogja választani, mert a’ szíves atya leánya’ oldala mellett élni, elgyengült öregségében tőle ápolgattatni, karjai közt meghalni ohajtott.

De Viktorint más sokkal hatalmasabb erő is vonzotta vissza Laszki’ falai közé, úgy mint gyermeksége olta elméje, lelke’ nevekedésével szive’ érzeményivel együtt nőtt, erősödött, titkos szerelem. Imre Viktorinnal együtt nevekedett, elválasztlanul együtt játszadoztak, a’ grófnak a’ két gyermek’ enyelgései több mulatságot okoztak, de hogy ezen gyermekes szívesség kicsapjon valaha a’ gyönge szeretet’ határán, ’s hatalmas indulattá váljék nem is álmodhatá. Pedig a’ gyermekkori szeretet, az érzéken, minden komolyabb benyomásokra hajlandó szívekben, az idősebb korosodással egymást tisztelő hajlandósága a’ nemi gerjedelmek’ érettségével, a’ nélkűl hogy a’ változásokat eszre vehetnők, szerelemmé válhat. Igy történt Imrével Viktorinnal is, szükségtelen volt itt a’ vallástétel, mivel a’ két összehangzó hasonló kivánatot ’s reményt osztó szív egymást immár tökéletesen értette. Viktorin’ nevelője tartván a’ jövendőtől, elég-korán figyelmetessé tette a’ leánykát, közte és Imre közt lévő születési’ különbségre, az illy hajlandóság’ helytelenségére és az öszvekelés’ lehetetlenségére; de ezzel csak vigyázóbbá tette őket; szerelmek az ily titok által óriási erőre nőtt a’ szenvedelem’ édes érzése megett menedékhelyre találván, akár minő akadályokkal megküszködni is mert. Viktorin, ha atyjával elutazott is, mindenkor alkalmat keresett ’s talált Imrétől elbucsuzhatni, és ha ez szomorúan mondá: „Te ismét távozol leányka! te megint az urfiak’ társaságába sietsz?” „Csak azért kedves magyarkám, igy vigasztalá a’ megilletődött ifjat a’ kegyes leány, hogy annál inkább kivánkozzam társaságodba; számtalanszor hallád tőlem Imre! te uralkodol egész létemen, minden érzékeim csupán tőled nyerhetnek életerőt, neked hódolok szerelmemben, indulatim egyedül csak feléd lángolnak. Megnyugodott így az ifju, jó kedvvel csókolák egymást a’ gyenge ajakok, ugrándozva szökdécselt a’ leány, a’ hintóban már reá várakozó atyjához. Imre égi megelégedéssel nézett le a’ magos falakról az elutazókra, bizonyos volt benne hogy kedvese ugyan azon érzelemmel tér karjai közé vissza, mint tőle távozott. Ha vendégekkel tele volt a’ vár, a’ serdült ifjunak nem volt ugyan helye a’ főrendü társaságban; de Viktorin gyakran eltudott onnan illani, hogy az ifiuval szerelmi szót válthasson, ’s türedelemre bírhassa. Illyenkor mindég kicsapongó kedvvel tért vissza ’s jelenlétével a’ mulatók’ szivébe új örömöket önte. Igy nevekedett a’ két szerelmes, így nevekedett keblökben az édes kinos ösztön a’ nélkül hogy a’ két atya legkissebbet gyanítana.

„Holnap ismét mulatozni megyünk mondá a’ gróf egykor az ebéd alatt leányának – úgy készülj, mert vagy két hétig nem térünk vissza.” Szótalanul nézett tányérára a’ meglepett szűz, mivel illy hosszú időre távozni mindenkor rettegett. „Te mint másszor nem örülsz leánykám! szóla csodálkozva a’ gróf „Miért olly hosszas időre?” kérdé az elpirult Viktorin. „Hogy annál több alkalmad legyen ifjaink közül magadnak egyet választani, azt elhozom ide magammal ’s ha egymásnak tetszetek, fiamnak választom; megvallom Viktorin! nyughatatlan vagyok; az öregebbedéssel magadra e’ várban nem hagyhatlak, úr kell ide ’s azt még életemben szeretném itt látni.” Viktorin megrettent, illy kinyilatkoztatást atyjától még soha sem hallott, most legelőször könnyezett; most legelőször érzette a’ szerelem’ emésztő keserveit. –

Nyughatatlanul kereste Viktorin az ifjat, kebelébe akarta panaszát önteni, de soká nem találhatta, és midőn a’ tornácz’ lépcsőjén összvejött vele, több hintók hajtottak be a’ kapun, válni kellett egymástól a’ nélkül, hogy az ifiu megtudhatta kedvese’ könnyezése okát. – „Az éj’ tizenegyedik’ órájában a’ zöld toronyban kivánlak látni” szólt a’ leány ’s a’ vendégek’ fogadására sietett. –

Megtettek az utra minden készületet, a’ várnagy ’s más gazdasági tisztviselők intéző parancsolatot kaptak. „Ej, ej jó magyar – mondá a’ gróf a’ szorgos várnagynak, midőn őszinte beszédbe erednének, tizenhét esztendeje már mióta nálam mulatsz, titkodat még sem közléd velem, most sem tudom neved’ ’s nemzetséged’, nem kiváncsiság de részvét ösztönöz az iránt annyi idő mulva ismét kérdést tennem” –

Még eddig nem volt ideje Uram! nem is volt reá szükség – irásaim nincsenek megvalósíthatni vallomásomat, szolgád vagyok uram, ki boldog, ha vele megelégedel, ha szerencsésen haza jövendsz, történetemet elfogom beszéleni.”

„Jól vagyon, jól’ öreg nyakas” szól a’ gróf, megveregette vállát ’s neki jó éjtzakát kivánt.

Alig enyészett el a’ tizenegyedik óra’ kongása az elcsendült palota’ falai között, Imre ’s Viktorin elhagyák alvószobájokat, ’s a’ zöld toronyba siettek, egyszerre hajlottak egymás’ karjai közé. Siránkozva adá a’ leány Imrének tudtára atyja akaratját, ’s csókjai’ sürüje közt segitő tanácsát kérte. „Itt nincs mit tanácslanom kedves – szólt az elrémült, ifiú születési különbség nagy köztem, közötted, nekem se országom se hazám, jöttment bújdosó, magam sem tudom ki vagyok, hitvesem nem lehetsz, férjet atyád kivánsága szerint kell választanod, felejts el engemet, rajtam csak az Isten segíthet.”

„Gondolod, illy könnyen válhatunk, szólt megbántódva a’ leány – tehát ez a’ férfiúi állhatatosság? hogy a’ gyenge asszonyénál mulandóbb, gyengébb, az nem hittem, legalább te mást hitettél-el velem.”

„Nem gyengébb nem mulandóbb, édesem! szólt Imre a’ megneheztelt leány után nyújtván karjait – érzem lelkemben Viktorin, ha nem szerethetlek, nem élhetek többé, de mihez folyamodjunk!”

„Egymás’ állhatatosságához – szólt megengesztelődve a’ leány, csak abban lelhetünk gyámoló, ’s ápolgató erőt ’s vigasztalást.”

Igy kinlódott a’ két szerelmes, sohajtásaikon kivűl jövendőre kedvezőbb intézetet nem tudának tenni. A’ csendes magány, a’ háborítatlan együttlét méginkább hevíté szerelmöket ’s csak a’ hajnali kürtszó riasztá fel az indulat’ özönéből, ’s forró ölelésben egymásnak örök hüséget eskve váltak szét a’ boldogok.

Az útra egészen elkészülve jelent-meg Viktorin atyjánál, ki a’ nyugtalan éjt mingyárt olvasá leánya arczain, és a’ levegő változtatásától remélte felvidulását. Viktorin szívszakadva nézett hintójából a’ palota’ ablakaira, látni kivánta még egyszer kedveltjét, de könnyező szemei, kit óhajtottak, sehol nem lelhették.

Megdurrant az ostor, kizördült a’ várból a’ hintó. Viktorin a’ lánczos kapuhid’ utánok felhuzatával, örömeitől végképen elzáródva, életét örökre becsukva képzelte. A’ hintó’ párnás szegeletébe vonulva, magát a’ sors’ változhatatlanságára bízva csak hamar elszenderedett. Az út Przemyslbe vitte őket.

Imre hallotta kigördülni a’ hintót, hallotta csörögni a’ leeresztett és visszavont kapuhidat, előbbeni boldogságából a’ pokol’ irtózatos kinjaira magát érzette taszintva, puszta lett előtte a’ világ, örömetlen az élet, de nem sokára fájdalma’ iszonyító súlyát még inkább az eltürhetetlenségig nevelte atyjának gutaütéssel történt hirtelen halála, a’ haldokló görcsbe vonakodott kezével fogta meg siránkozó fija’ jobbját, de elnémult ajaki közt elhalt a’ szó, sirba vitte magával azon titkot, mellyet fijának ’s a’ Grófnak kijelenteni késett.

El lett így hagyatva Imre, nem volt már senki kihez szive simulna, kitaszintva a’ világból, minden név, minden származás nélkűl, azon nap, mellyben atyja eltemettetett, rettegvén a’ grófot, kinek bizodalmát megcsalá, rettegve szerelmét mellynek szép tiszta fényét lángvére elhomályosítá, senkinek hirt nem-adván, kiment a’ várból, gondatlanúl bújdosott az erdős vidék’ magányos rengetegében majd sírt, majd panaszkodott, míg végre testi lelki fáradságtól elbágyadva lerogyott a’ fenyves sürűben. A’ jótékony álom már enyhíteni kezdé édes elszenderedésével a’ szegényt, midőn a’ Stronz folyón túl, merre a’ hegyek majd erdős majd gazdag veteményes háttal felfelemelkednek a’ tágas völgyből, hol szent Bazíl’ szerzetesei^* a’ Boldogasszony Anya’ tiszteletére klastromi gyülekezetben áldoznak a’ föld’ ’s menny’ urának, megkondult a’ harang, ennek ünnepi hangja általzuhogva a’ völgyet bájolva, hatott az ábrándozó ifiu’ szivébe. Felugra fektéből, vétke súlyát, mellyért atyja’ halálával büntetni kezdé az ég, ezer kinokban érezvén, felháborodott lelkiesméretét az ahitatban megnyugtatni kivánta, futott a’ hang után, átgázolván a’ kövecses folyót, a’ szent ház’ ajtaja előtt termett. Borzadva tántorgott vissza, vétke’ nagysága miatt érdemetlennek ismérte magát az Isten’ színe’ elejébe menni; de végre a’ mennyei irgalom’ határtalan nagyságába bízva, rettegve ugyan, de mégis belépett, földre borulva szánta megismért gyönyörű vétkét.

Az ahitat után lelki könnyebbülést érzett keblében, egy gondolat szikraként által futá minden tetemét, felállott borultából, ’s az oltárhoz gerjesztett kezekkel kiálta: „Túl a’ Stronz folyón a’ roppant falak közt egy remény, a’ semmiséghez közelgető remény éleszté mellemet, benne volt helyheztetve éltem, beteljesedése’ óhajtásából állott minden kivánságom, az majd enyelgett velem majd komolyan mulatott, majd csalfa hiúsággal kecsegtetett. Hányszor térdeltem előtte meg nem játszatásomért, hányszor esedeztem, de felelete mosolygás, biztatása csupa kétség, puszta gyanú, néma sírgödör volt, még azon bizonytalan „reménylhetsz” szó sem jöve ki ajakin, hanem még jobban elbódításomra nyulánk sima termetére mutata, így kínza szüntelen, még is imádtam, még is reménylettem. De most eltünt örökre szemem elől, engedek mennyei erő hatalmas meghivásodnak, a’ pajzán világ, csalfa igéretivel legyen bezárva örökre előttem.” Erős feltétellel ezen falakat soha többé el nem hagyni, a’ Priorhoz sietett, a’ ki csudálkozva értette a’ szép ifiu’ elszánt akaratját, benne a’ mindenhatót titkon munkálódni hitte. Lenyirták az ifju’ barna fodrait, szőrruhát vontak a’ nyulánk karcsu termetre. Örvendettek a’ szerzetesek új testvéröknek, de Imre nem tudta, mi történék vele.

Gróf Tarló’ Przemyslbe érkeztével nagy lett ott a’ pompa. Oda gyűlt a’ vidék’ nemessége, egy mulatság a’ másikat követte, egy vigadozás a’ másikat váltá fel. Ezek különbféle gyönyörüségökkel magokkal ragadták Viktorint. Ő volt bálványa az egész társaságnak, ő neki hódolt a’ férfi nem, őt csudálta mindenki. Az boldognak vélhette magát kivel Viktorin nyájas volt, kivel tánczolt, kivel enyelgett; atyja szorgalmatosan vizsgálta szabadon csintalankodó leányát, de mivel semmikép észre nem vehette, hogy az ifiak közül valamellyikét a’ többinél jobban kitünteti csóválta fejét, leányát változékony negédesnek tartá, de a’ szegény belső keserveit egyedül a táncz’, ’s játék’ zajában tudta csak temetni, mert minden mulatozás’ szüntével megszünt vidámsága. Míg végre az így erőlködve színlett kicsapongó kedvek, több nyughatatlan éjek, ’s a’ szív’ eltitkolt vágya megrongálták a’ leány’ egészségét, mindennap gyengébb, mindennap zordonabb lett. Most jött hire a’ várnagy’ halálának is, hogy Imre a’ vártól végbucsut venne, nem gyaníthatta a’ híradó, azért a’ jelentés hallgatott erről. Elmúlt az öregnek is kedve a’ további mulatozásra, barátját inkább mint szolgáját szívesen sajnálta, hogy ezután ő fog lenni atyja az árvának, leányának megkelle igérni. Bucsut vett Tarlo a’ mulatóktól, ’s szomorkodó leányával nem késett honjába utazni.

Laszki’ tornyai feleleveníték ugyan valamennyire a’ gyenge Viktorint, de továbbá egy megfoghatatlan előérzés szorongatá szivét, igy majd minden elevenség nélkül ért a’ palota’ udvarába. A’ gróf csudálta, hogy Imrét nem láthatta, Viktorin is kereste szemeivel a’ többi cselédek között, a’ gróf tudakozódására jelenték a’ várbéliek, hogy Imre atyja’ halála után eltünt a’ várból, azóta semmit sem hallottak felőle: mintha az egész várfalak feje felett öszveomlanának, olly rémülésbe esett a’ leány, elájult, ’s félholtan vitetett hálószobájába.

A’ beteg’ egész valójában leirhatatlan változások történtek, senki sem volt mellette, kinek keblébe panaszát önthetné, senki kitől tanácsot, kitől vigasztalást nyerhetne, magába fojtotta fájdalma’ súlyát, ’s betegsége’ okát örökre eltitkolni eltökélette.

Az orvosapáczák közűl megjelent Szylvestra, Viktorin’ anyjának egykori barátnéja, ez csak hamar megnyerte bizodalmát szíve’ jóságával, szelíd bánásmódjával a’ szegény betegnek. Egykét nap mulva Szylvestra’ ápolgatása alatt, nyájas beszéde ’s időtöltése által megkönnyebbedett Viktorin’ állapotja, csak azt fájlalta hogy Imre felől nem tudakozhatott, és senki sem szólt felőle valamit vele.

Egy reggel Szylvestra a’ beteget ágyában felülve találta, angyali nyugalmat vett ábrázat vonásaiban észre, vidámabb volt egész tekintete, hazatérte óta ma legelőször mosolyogtak kellemes ajaki. „Jó reggelt barátném! kegyesen szóla, megbékültem az éjjel az egész emberiséggel, mindenre, még a’ legirtóztatóbb halálra is erőt nyertem, megbékültem az éjjel mostoha sorsommal, űlj le mellém az Isten’ angyala hoza házunkhoz, mit most tőlem hallasz, iszonyatosnak fog tetszeni előtted, de bocsássd meg gyengeségemet, nem őrzöttek engem a’ testiség’ veszélyei ellen szent falak, nem elzárt szertartás, sem bőjt, sem test sanyargatás az indulattól egészen eltántorítva egyik szolgánkat szeretem és – –

Nem volt váratlan Viktorin’ vallomása az apácza előtt, hallgatott sokáig, mit szólni nem tudott, magához szorítá a’ keservesen siró leányt. „Menj jó barátném! – esedezék Viktorin, fedezd fel atyámnak, mit imént hallottál, ne kíméld a’ bűnöst; légy közbenjáró azonban, ha forrna haragja ellenem az öregnek, engeszteld ha mérgében ellenem kikelne, vigasztald ha panaszra fakadna.”

„Hát ha az ifju’ nevét tudni kivánja?”

„Nincs neve, mondjad, titkomat siromba viszem magammal, nincs kín, melly azt tőlem kicsikorhatná.”

A’ gróf egyedűl volt, midőn belépett hozzá Szylvestra, megdöbbent a’ bús atya; szerencsétlen hírt gyanított. Csak nem elhaltak minden érzékei az első szempillantásban; tovább dühös méregre fortyant. Megsértett becsület’ érezése ’s büszkesége bosszuval fenyegette leánya’ csábítóját, nevét az apáczától százszor is kérdezte, és a’ legirtóztatóbb fenyegetőzésekben sietett a’ beteghez, ámbár vissza akarta tartóztatni az erőszaktól rettegő Szylvestra.

Viktorin hallotta atyja’ indulatos jövetelét. Feltámogatván magát ágyában az ajtón berohanó gróf’ elejébe rogyott. Elbágyadt leánya’ látása egyszerre eloszlatta az atya’ keménységét, de keservét annál inkább nevelte. „Bocsánat atyám a’ szegény bünösnek.” – nyögte a’ földre terült beteg – „Bocsánat leányom, de tudnom kell, hol az alacsony ki szivedet elrablá.”

„Nem tudom atyám, ’s ha tudnám is magammal vinném a’ jobb világba, ne nyughatalankodjál’ könyörge esedező hangon a’ leány – házad, nemzetséged’ becse nincs semmi veszélyben, Szylvestrát ismerem, ő hallgat, én pedig érzem bennem a’ halál’ lehelletét, egy pár nap mulva nem leszek itt többé. Ne forgass boszut elmédben, jó atyám! kegyelmes jó atyám! ’s csókjaival, könnyeivel egyaránt áztatá a’ gróf kezeit. Ez elfordult tőle, béfedett szemekkel ön magát okozta leánya’ szerencsétlenségének, ’s lelkébe ötlött az elszökött magyar ifjunak képe, indulatosan megcsókolta Viktorin’ képét ’s a’ szobából kirohant.

Még azonnap estve Viktorin a’ nagyobb nyugalom’ okáért a’ zöldtorony’ szobájába vitetett. „Itt ölelkezik az élet ’s halál – kiálta a’ Viktorin, midőn a’ kedves ’s bús emlékű szobába ért, itt élve haltam, itt meghalva örök életre lépek” – Ezután Viktorintól nem lehete többé panaszt hallani, semmit sem kivánt, semmit sem kért, mindennel megvolt elégedve. Szüntelen vagy maga vagy Szylvesztrával imádkozott. Minden estve halni feküdött le, minden reggel csudálkozott éltén. Ha magán lehetett, minden erejét öszveszedte, nem értett ösztönből azon ablakhoz csuszott, honnan Anna’ templomát^* láthatni. Itt könnyebséget érzett szivében, enyhülést lelkében itt sirhatott, itt nyert vigasztalást az égtől.

Hallotta Imre csendes lakában Viktorin’ betegségét. Türhetetlenek voltak már a’ falak, kedveséghez vágyódott lelke. Esedezett többször, de az erős rendet szerető Prior kérését meg nem hallgatta, ’s őt a’ béketürésre intette.

Nyugottabb lett ugyan később Imre, de mindinkább komorabb mindinkább szótalanabb. Szűk ablakai’ rostélyozatán óránként nézett Laszki’ falai felé, mintha láthatná Viktorint tornyából hozzája kinézni.

Viktorin napról napra gyöngébb lőn, ’s egy este midőn Szylvesztra hozzá bement, – iszonyu látás! – a’ leányt a’ földön elterűlve, minden élet nélkül találta. Ugyan azon ablaknál, hol leginkább mulatkozott, fojtották el szíve’ gyötrelmei, onnan rogyott vissza. Az apácza sikoltva hagyta el a’ holtat, zaj lett az egész tágos palotában. Az öreg gróf’ keservei leirhatatlan kinzók lettek, egyszerre öszveomlott legszebb jövendője, kivánt öröme elenyészett. Egyedül marada a’ törzsök^* minden gyámol nélkül, a’ végső útat ő is már közeledni érzé.

A’ grófné’ halála óta hallgatott a’ halál’ harangja, most újra gyász hangon kondult-meg átzuhogván a’ Stronzzal összefüggő völgyeket, a’ bérczek’ sziklájitól visszaverődve szomoruan hatott szent Anna’ tornyába, hová épen akkor Imre elnem türhetvén a’ szoros klastromot, a’ szabad levegő’ szivása végett felment.

„Viktorin meghalt” felkiálta a’ szerencsétlen hallván a’ Laszki félelmes harangszót, ’s mint tébolyodott neki esvén a’ harangoknak azokat mind félre verte. A’ klastromban nagy lett a’ zaj, a’ szerzetesek egy tornáczról a’ másikra futkoztak, tüz veszélyt képzeltek ’s okát a’ harangozásnak egyik a’ másiktól kérdé. Végre a’ nyugodtabbak felfutának a’ toronyba, ott találták Imrét kétségben esett abrázattal, izzadva, fáradhatatlan most is harangozni. „Mi bajod?” kérdék a’ feljöttek „Megholt Viktorin!” rikolta a’ bódult, ’s még inkább kezde harangozni. Nagy fáradságokba került a’ szerzeteseknek míg Imrétől elvehették a’ harangköteleket, ’s magokkal onnét levihették. Lenn nyugodtabb lett, békével hallgatta a’ Prior’ feddését, békével hagyta magát szobájába záratni.

Laszkiban a’ pompás temetésre nagy készületett tettek. Sok nép öszvegyűlt. Az estve csend homályában akarták a’ testet sírboltba ereszteni; a’ szent Annai szerzetesek is megvoltak híva. Imrét, megigérvén nyugodt viseletét,^* magával vitte a’ Prior. Mély csend volt, a’ palota’ udvarán szörnyü különbséget talált most Imre a’ volt ’s mostani kor között. Kettős sorban mentek a’ hosszu folyosón szent Bazil’ fijai. Köztök Imre. Elfojtódásig dobogó szívvel ért be a’ számtalan gyertyákkal megvilágosított fekete szőnyeggel bevont szobába, hol a’ gyönyörü halott nagy költségen készült koporsójában ezer szövetnek’ csillámlása közt fedetlenül feküdt.

Lehetetlen volt többé hogy Imre a’ Priornak adott szava mellett maradjon. Viktorin’ látása valamint fájdalmát a’ legnagyobb lépcsőre rántotta, úgy a’ klastromi erőszaktól elfojtott indulatit lobbanó lángra gyújtotta, „Rettenetes látás!” kiáltással kitört a’ szerzetesek’ sorából, a’ holt testre rohant, ’s a’ számos gyertyák ide tova dülledeztek. Bámult a’ sokaság. Imre az elhalaványodott orczát, az elkékült ajakot hevesen csókolgatta, a’ hideg testet forrón ölelgette.

Mintha az ifiu keblében a’ szerelem’ tüze a’ pihegő erős lélek a’ csók’ csatornájin a’ holtba szivárogna, Viktorin csupán csak elzsibbadt, de meg nem holt érzéki felhevülének, az ifiu’ ölelése a’ leány’ szivében megakadott vérét folyamatba hozta, lassu sohajtások lebegtek ki a’ fagyos ajakokon. „Viktorin még él, hallom sohajtásait!” felkiálta Imre „Viktorin még él!” kiáltának a’ jelenvalók, ezen örömhang lehatott az udvarba „Viktorin még él!” kiálta az öszvegyült ’s megörült köznép. A’ véltholt’ fülébe hatott az örömzaj. Lassan felnyilának a’ szemek, az új látás’ első tárgya a’ szeretett Imre lőn. Az életi szellem egészen az erekbe lövellett, felgyúlt az inakban a’ gyönyörű ösztön, Viktorin karjait Imre után nyújtá, az uj élet’ legujabb érzése a’ szerelem lett, a’ megerősödött karok’ legújabb tehetsége ölelésre hajolt.

A’ gróf ’s többek’ öröme képzeletlen nagy lett. Míg a’ leányt sok segítő karok kiemelték a’ koporsóból, az alatt Imre a’ gróf’ lábaihoz borulva titkát kivallotta. Meg volt lepve az atya Imre’ véletlen jelenésén ’s vallomásán de emlékezvén a’ vadászkori jövendölésre „Hogy egy messziről jött vidéki a’ legirtóztatóbb környülmények közt szerencsét hoz a’ házhoz” örömmel megbocsátott a’ megtörtént ’s meg nem változható hibának, felemelte a’ térdelőt, az egekre függesztett karokkal áldá a’ nagyhatalmut, ennek bizonyságul hivásával fogadta hogy a’ felgyógyúlt Viktorint Imre’ hitesévé teendi. Ugy történt. Imrében vőt tisztelt a’ gróf. Az új szülött M – név alatt törzsökatyja lett Lengyelországban még mostan is virágzó grófi nemzetségnek.