Tiszta vilányban bérczi tetőkről
Elszalad a’ nap’ fényözöne.
’S emberi hangzaj puszta mezőkről
A’ falu’ szélén béköszöne.
Háladanákat zeng az eléjött
Rózsapirossas pásztori lyány.
’S hangja után szép dalba ütődött
Bájrebegést kezd a’ csalogány.
A’ tehenész mig barna kenyérrel
Tőltözik – ollykor édeni bérrel
Nője’ fejére hajtja fejét,
’S issza örömmel nyája’ tejét.
Látom az élet’ pályafutását
Tünni az alkony’ lángja gyanánt,
’S múlni az ember czélra jutását. –
A’ nevető majd küld e talánt?
Senki se tudja. Puszta reményén
Angyali szónál tűri baját
A’ szabad ember, ’s nap’ tüneményén
Nézi körűltte a’ mi saját;
Gondjait ollykor térre bocsátja,
’S hő kebelén élt lelki barátja –
Szíve dobogván – rája tekint
’S múltja’ egébe vonsza megint.
Lyányka ül a’ kis fürge pataknál –
Fátyola ellóg szíve’ felén,
Rózsa csüg a’ szép klárisajaknál,
És nefelejts él tölt kebelén;
Égi szeméből könnye lecsordúl,
Nincsen a’ kit bús szíve ohajt!
’S régi virágja tépve lefordúl,
’S nézik a’ lepkék merre sohajt:
„Azt ne keressed!” szólal az első
„Lepke után sírsz” mondja a’ belső,
’S igy kiabált a’ merre futott:
„Csalfa lepének lepke jutott!”
Vándorol a’ gond ’s messze kilátszó
Szikla falon túl képzi honát,
’S ifju tavaszszín fellege játszó
Képbe mutatja hív rokonát,
Vágyakodása’ tiszta reményét –
Melly neki csak szép térre mosolyg.
Elmegy utána ’s bájtüneményét
Nem leli, akkor újra busolyg.
Éj’ kebelébe burkozik a’ föld –
Játszi reményünk messze fut, és zöld
Csillaga’ fényén még haladunk,
Nem veszük észre hogy csalatunk!
És fut az estfény vári toronyról.
Éjszaka’ gyászos szárnya megett
Sárga szinében bérczi oromról
A’ deli hold már fellebegett.
Merre vezérel? merre mosolygva
Kiszteti szívünk’ vágyni megint.
Hol kebelünkre – lángja lobogva –
Szűntelen élet’ angyala int?
Im beborúl az éjjeli napnak
Képe felettem, ’s messze szaladnak
Árnyai; majd egy sírba esünk,
’S ez a’ mit ollyan rég keresünk.
Lám ma is ébredt hajnala nékem,
És ma is elszállt tiszta napom;
Változik a’ tér, ’s éjji vidékem’
Képibe multam’ visszakapom.
Hogy ha van ismét, árnya után nem
Lépek az álom’ honja felé,
Hogy ha lehet még olly napot érnem
Mellyben az elmult jönne elé.
Százszor is ébredj, szálj-le ezerszer
Napja szivemnek! és csak ez egyszer
Jőjjle egemről mint az előtt,
’S hozd le megint a’ boldog időt! –
if. Kapuy Károly.
