HUN–REN-DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

REGE A’ HABLEÁNYRÓL.*
Bajza első novellája – részint átdolgozás, részint fordítás –, amelyet a szerkesztő Kisfaludy Károly sürgetésére egy régi francia anekdota német feldolgozása nyomán írt. (Bajza József válogatott művei, s. a. r. Kordé Imre, vál. jegyz. Tóth Dezső, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1959, 491.) A forrás Georg Wilhelm von Lüdemann német író Züge durch die Hochgebirge und Tháler der Pyretiaeti című útleíró kötetéből való (Wien, 1826. 2 kötet, 1. II. 30—35.) Vö. Szücsi József: Bajza József, MTA, Budapest, 1914, 215–216.

Ama’ ragyogó előkorban, midőn Visegrád’ hegyén, hol most az útas puszta omladékokra pillant, magas királyi palota fénylett, ’s a’ sárguló kopár’ helyén tündéri kert mosolyga, magányosan virított a’ Duna’ bal partján egy terepély hárs, mellynek árnyékán gyakran üldögélt vala ifjabb éveiben Mátyás király; mert a’ szép Erzsi, leánya egy szegény halásznak Maros faluból, itt szokta volt a’ vízparton vásznait fejéríteni ’s Mátyás örömmel töltögette a’ lyányka mellett estvéli órájit. Mindég vadászruhában jelent-meg ’s Erzsi, ki nem volt egészen idegen a’ szép ifjútól, egyebet, mint hogy az a’ király’ vadásza, nem tuda felőle. Több ízben látta alkonyat felé, mert ekkor szokott vala jőni, hogy egy öreg révész hozza-át a’ visegrádi partról, de hogy az maga a’ király legyen nem is álmodá. Atyja örömmel pillantgata leányára, midőn az ifju mellett ült, ’s képzelvén a’ maga szerencséjét ha az egykor királyi vadász’ hölgye leend vigan terjengeté-ki hálóját.
Egyik estve, midőn Mátyás Erzsitől elválna kérdé: Nem kisérsz-el, Erzsi, a’ révig?
De igen, mond a’ leány, ha nem félnék.
’S mitől félsz, kis bohó?
A’ Hableánytól, felelt Erzsi. Tegnap az öreg Márta beszélte, hogy az most megint minden estve itt kisért a’ vízparton. Ez előtt négy esztendővel úgy megijeszte egy marosi leányt, hogy az sokáig betegeskedék bele, végtére meg is halt. Leginkább a’ parasztleányokra haragszik, kiknek úri szeret – – Itt a’ vadász szemébe pillanta ’s elpirult – de minek mondom, hiszen úgy is tudod.
Én e’ Erzsi? szót sem tudok az egész regéből. Mond csak kérlek, ’s kikre haragszik?
Most nem, majd máskor, mond lángoló arcczal a’ lyányka, látod az idő sötétűl ’s te messze lakol. Menj most, hogy vizbe ne rántson a’ Hableány.
’S eltolá magától a’ királyt, ’s ment. Mátyás még utána szólott:
De holnap hát, Erzsi, elmondod a’ regét?
Holnap – – igen, válaszolt a’ leány, de igérd-meg, hogy korán itt léssz.
A’ király megigérte ’s ment. Már jó tova haladt a’ rév felé, hol az öreg csolnakával várta, midőn Erzsi egyszerre előtte teremvén tenyereit öszvecsapkodja és hangosan kaczag.
Várj-el gonosz leány, mert megcsalál ’s majd kipótlom! kiálta Mátyás ’s felé ment. Midőn néhány lépést volna hozzá a’ leány eltünt. Nem hitt szemeinek, gondolá, hogy Erzsi dévajkodik, öszvekerese minden bokrot, minden gödröt, kiáltozá nevét: de senkit sem láthata, mert az a’ Hableány volt.
Meg nem foghatta a’ király miként történt legyen a’ dolog, de hallgata, nehogy szerelmét elárulja. A’ révész eloldá csolnakát ’s mentek. Már jól elhaladának, midőn valaki a’ partról utánok kiálta: „Hajh révész! térjen kend vissza ’s vegyen-be jó áldomásért!” Nem akart, az öreg visszatérni mert már későcske volt, de a’ vadász kényszeríté. A’ hold épen most jöve-fel a’ váczi hegyek megűl, ’s a’ legregényesebb vidék tűnt-fel a’ szemnek, mellyet csak egy ragyogó képzelet adhat. Midőn a’ parthoz értek látának egy fekete vitézt. Közép magasságú volt ’s vékony és nyúlánk egy kevéssé, de termete a’ legszebb termet. Arczát nem lehete látni, mert sisak fedé. Alakján ’s mozdulatin valami különös volt elöntve, mit a’ szem azonnal észrevőn, de nyelv bajosan fogott vala magyarázhatni.
Utam siető, mond az, a’ mint a’ csolnakba lépett, leveleket viszek a’ királynak ’s rég Visegrádon kellene lennem: de valami az úton tartóztata ’s most egyedűl az boszont, hogy elhagytam magam’ csábítatni, holott mingyárt tudhatám vala az megint ki’ mestersége.
Nem a’ Hableány volt e’? kérdé az öreg.
Épen az, felelt a’ vitéz, de úgy hiszem utószor is szedett reá ma. Jelenhetik nekem ezentúl, hogy reá nézzek vagy megszólítsam, ha olly szép volna is mint az a’ holdvilág amott, miattam akár fenékből kiforgassa a’ Dunát.
Tehát valóban jelentgeti magát ismét, mond az öreg révész. Minap fát hoztam az erdőről, ’s láttam a’ domb felett ülni a’ királyi kertben, hol mondják, hogy eltemetve van. Olly keservesen sírt, hogy lehetetlen volt hallani. Alig ha valami lyányka nem fog szerencsétlenűl járni, mert valahányszor megjelent még mindég történt illyes.
De beszéljétek csak, mond a’ király, ki elejétől fogva igen figyelmes lőn amazok’ beszédére, mit tudtok e’ Hableányról, nehányszor hallottam felőle regélni, de csak töredékesen ’s alig tudok valamit felőle.
Idegennek kell lenned, uram, e’ vidéken, mond a’ révész, ha nem tudod, a’ mit minden tud. Kivánod, elmondom azt, az illyes szivesen beszélteti magát.
’S Mátyás valóban nem tudta a’ regét, mert nem rég jöve-meg csehországból, az előtt pedig hosszabb időket nem tölte Visegrádon, hogy azt hallhatta volna.
A’ Hableány, mond az öreg, mint a’ rege beszéli, kertész’ leánya volt, ’s mátkája egy királyi herczegnek – –
Tovább akart az öreg szólni, de a’ fekete vitéz’ nyugtalan mozdulati igen is elárulák, hogy a’ regét maga szeretné mondani; ’s valóban a’ mint látá, hogy a’ révész beszédét folytatni akarja szertelen hévvel csapott szavába.
Lásson kend az evezőhöz, úgymond, hogy minél előbb a’ túlparton legyünk ’s el ne késsem, a’ regét pedig hagyja nekem, az úgy is csak akkor van jól beszélve, ha tűzzel mondatott, ’s az kendet, jó öreg, már elhagyta. Bizom magamban, hogy a’ történetet nálam senki jobban nem tudja.
Az öreg dörmöge magában; de engedett, mert a’ vitéz’ szavában és viseletén igen is észrevehető volt, hogy egyike azon elméknek, kik ellenkezést nem türnek. A’ fekete vitéz megűle magának a’ sajka’ szélén ’s kezdé a’ Hableány’ regéjét:
„Az tudva leszen előtted, uram, hogy Visegrád Róbert Károly’ idejében, kinek itt volt állandó laka, fényes vendégeket fogada-el. Egy napon Kázmér jelent itt meg, a’ lengyel király. Képzelheted, az olly vendég’ jelenléte, ki azért jő, hogy a’ királyi ház’ herczegét fijának ’s egyszersmind a’ lengyel korona’ örökésének fogadja, nem kevés fénnyel ünnepeltetett. Az a’ pompa, azon ragyogó készületek, mellyeket ez alkalmommal látni lehete felűl haladják a’ leírást. Nem is terhellek elmondásokkal, egyedűl azt említem, hogy harczjátékok is adattak, mellyek között a’ nyilazási vetekedés volt jelesb. Azon kies téren, melly a’ vár alatti kert’ nyúgoti részén van, volt a’ nyilazó pálya. Emelte a’ hely’ szépségét a’ czitron és naráncs fák’ hosszú sora, mellyek a’ nyár’ ezen hő szakában vígan tenyésztenek a’ szabad lég alatt. Kázmér és Lajos herczeg, – kit utóbb nagy Lajos név alatt mint jó királyt tisztelt, ’s máig is emleget a’ nép – mindketten kedvelőji ’s mesterei a’ nyilazásnak, elsők próbálkoztak-meg. Kázmér egy narancsot veve czélba ’s ketté lőtte. Utána a’ herczeg ragad nyilat, néz, de sehol sem lát narancsot melly a’ czélra alkalmas távolra volt volna. Végig futnak villogó szemei a’ nézőkön ’s ime, Milkának, a’ kertész’ tizen négy évű leányának keblén, egy rózsát pillant-meg. Hirtelen mellette terem ’s szemérmes tartózkodással kihúzván a’ rózsát keble megűl, czélnak teszi, ’s lő – ’s a’ rózsa ’s nyil egyszerre elröppen. Ekkor a’ herczeg oda szökik, felemeli a’ nyilra szegzett rózsát ’s a’ lyánykának nyujtja. Egy villám ennek szép szemeiből az ifju herczeg’ szívébe hatott. –
Másnap alkonyat felé a’ vár’ ablakára könyökölve néze a’ herczeg. Csak hamar egy lyánykát láta megjelenni, ki a’ tóból megmerítvén kupáját virágokat öntözött. A’ herczeg egy perczenet alatt a’ kertben ’s Milka mellett állott. Mit beszéltek ’s meddig mulattak legyen együtt, arról a’ rege hallgat, elég legyen mondani: hogy ez időtől a’ herczeget gyakran lehete a’ kertben látni sétálva ’s egyik kezében a’ vízedényt, másban a’ Milka’ karját fogva. Mindég estvénként jöttek-öszve ’s valamikor leváltak egymástól a’ herczeg vigan szökdelve futott-fel a’ várba.
Lajos herczeg csak hamar szenvedélyes kertész lőn. Ültete, vetett, gyomlált ön kezeivel; vizet merengete a’ tóból és segített öntözni Milkának ’s késő napestig nem lehetett látni a’ várban. Több mint egy hónap ekként folyt-el ’s az ifju pár a’ legboldogabb szakaszt élte. Történt azonban, hogy a’ királyt dolgai Budára hívják, hová Lajos herczegnek is, ámbár ohajtása ellen, mennie kellett. Esdekle, kérte atyját Budán, hogy szabad legyen vissza menni ’s kezdett tanulásit folytatnia, mind hasztalan volt, mert nevelője sejtvén szenvedélyét a’ királynál kieszközlé, hogy az meg nem engedtetett. Mit a’ szép Milka’ alakja a’ herczeg’ szivében felébreszte, azt a’ Budán öszvegyült haza’ szépei teljes virulatra hozták. A’ kis Milka’ képe gyöngébb és gyöngébb lett Lajos’ szivében ’s hat hónap’ elfolyta alatt alig volt egy fénytelen szín, egy homályos árnyék az egykori kedves képből.
Kilencz hónap után tért-meg az udvar Visegrádra. Nemzeti gyülekezetek vonták ide, az ország’ nemességét és szépeit, kik között a’ nádor’ leánya, a’ tizenhat évű Lóra, fénylett legragyogóbb szépségben. Lajos herczeg örömmel mulatkozék vele, ’s ha ollykor az udvar a’ kertben sétála, karját legörömestebb a’ szép Lórának nyujtá. Milkáról ’s a’ kisded kertész hajlékról többé emlékezet sem volt. Hetedik napján visszajövetelének a’ herczeg a’ várablakra kikönyökle ’s láta egy feketébe öltözött leányalakot a’ tóhoz menni. Edényét megmerítvén jött a’ vár felé egész addig, hol két magányos bokor volt, ezeknél megállott ’s megöntözte őket. A’ leány Milka volt ’s a’ bokrok azon két gyászfenyű, mellyeket a’ herczeg ön kezeivel ültete. Egyszerre lángba borultak a’ herczeg’ arczai, ezer ellenkező érzemények tolódtak szivére és zavarodva ’s eszmélet nélkűl futott-le a’ várból. Mindketten lesütött szemekkel állottak-meg egymás előtt. Milka’ szívét a’ megvettetés’ és viszontalálkozás’ édes kínos érzelmei tépdelték, mellyeket szó nem; de egy néma köny szemében reszketve eléggé érthetőleg magyarázott.”
A’ mint e’ szavakat mondá a’ fekete vitéz hangjai igen ellágyultanak, ’s olly valamit lehete sejteni, mintha a’ történet őt közelebbről érdeklené.
„Sokáig szótlan álltak egymás mellett, folytatá beszédét, végre a’ herczeg felvetvén szemét kérdé:
Eljősz napszálatkor a’ tóhoz?
El, válaszolt a’ lyányka csendes, félighallható szóval.
Tehát az esti harangszó után?
Igen – ott leszek.
Ezzel elváltak. Soha még a’ herczegnek olly hosszú nem volt a’ nap, mint ma. Ezer munkába kezde, de semmit sem végzett. Végtére jött az est ’s a’ nap a’ nyúgoti hegyek megett leszálla. Lajos sokáig ült a’ vár ablaknál elmerűlve a’ szép alkony’ nézetében. Az öszvebékülés’ ’s ebből származó boldogság’ édes álmai, a’ kedves leány’ alakja névtelen érzésekkel hatottak reá. Az estharang’ végső hangjai tompán zúgtak-el a’ távolba ’s még nem eszmélt-fel álmaiból; mindég mélyebben süllyedt alá’ az estveli homály ’s még nem volt lenn a’ kertben. Végtére feleszmélt és sietve ment a’ juharfák felé, mellyek a’ tópartot sűrű árnyékkal fedezték. A’ kőpadra ült, hol a’ kedves leányt legelőször fogták által karjai, – ’s elandalíták emlékezetei. Feleszmél ’s a’ lyányka még sem jelent meg: ’s rettegve vette észre mennyire elhaladt legyen már a’ rendelt idő. Nyugtalan tekintgete széllyel, de Milkát nem lehetett látni. Még fertály órát vár ’s a’ lyányka nem jő. Végtére felkél helyéből ’s szorult kebellel megyen a’ vár felé. A’ fenyű bokroknál kellett elmennie a’ mint a’ juharokat elhagyá, midőn oda ért, szellő rezzentette-meg a’ bokrokat, ’s íme egy fejér papiros hervatag levelként lebben-le a’ lombról. Homályos sejtések környezik a’ herczeg’ szivét; remegve nyul a’ levelkéhez ’s gyorsan a’ várba futván a’ legelső lámpa-fénynél olvassa:
„Én nem valék hűtelen – megjelentem – lehet hogy kedvesed’ karjain nem ügyeltél reám – tekints figyelmessebben körűl. Bocsáss-meg. Istenem! én szerettelek – és így mennem kelle.
Névtelen kín és fájdalom rohantak a’ herczeg’ lelkére, de mind késő, hibáját többé helyre nem hozhatta. Visszafutott a’ parthoz, ’s mintha titkos erők vonzanák őrjöngve mereszté szemeit a’ víz’ mélyére. E’ pillantatban kitűn a’ hold felhőjiből, haloványan fénylik-le a’ juharok között: lassu fuvallat zúg a’ hullámon, ’s távolról a’ víz’ rengő színe felett egy holt test lebeg csendesen a’ part felé.
A’ herczeget ájulva találták-meg a’ partnál.
A’ nyilazó pálya’ síkján nem messze a’ két magányos bokorhoz, mellyek ma legmagasabb fenyűji a’ kertnek, látni egy kisded halmot. Itt nyugszanak Milka’ tetemei. Azóta gyakran jelenik-meg a’ szép leány emberi szemeknek a’ Duna’ hullámai felett; ’s förgetegben ’s éjjeli szellőkön vándorlani fog mind addig, míg leány nem akad, kinek szegény létére királyi mátka és sors e’ földön, az övéhez hasonló, juta, ’s ekkor az következik vándorlásaiban, ő pedig nyugalomra megyen. – Ime ez a’ Hableány’ regéje ’s most ismered őt.”
A’ mint e’ szavakat kimondá a’ vitéz egyszerre felegyenesedvén megrázkodik ’s a’ fekete pánczél lefoszlott róla, ’s ő a’ legszebb leányi alakban, mellyet valaha szem látott, a’ hullámokba szökvén eltünt.
Megrezzene a’ kormány az öreg révész’ kezében ’s alig tudták reszkető ajkai kimondani, hogy az a’ „Hableány” volt.
A’ regének kiváltkép utólja nagy benyomatot teve a’ királyra, éjét álmatlanúl húzta-ki ’s hánykodási között eltökélé, hogy a’ szép Erzsit többé meg nem keresi, nehogy a’ szegény lyánykán teljesedjék a’ Hableány’ regéjének vége. Feltételét aligha eszközölheté vala, mert Erzsi’ képét nem olly könnyű volt feledni, de dolgai Visegrádról elhívták ’s mintegy tizenegy hónapig távol maradt.
Midőn ismét Visegrádon volt, megújult emlékébe a’ lyányka’ képe, eltökéllé magában, hogy azt egyikhez udvara’ jelesb ifjai közűl férjhez adja, ’s boldoggá teszi. Felöltözék vadász köntösébe ’s általment a’ marosi partra. A’ hársfa ott állott, de magányosan; sem a’ szép Erzsit nem láthatá, sem a’ vásznakat messzéről fejérleni. Csak az őszi szellő suttoga az ágak közt és sárga levelekkel szórta-be a’ kedves helyet. Innen a’ falu felé ballagott ’s már szinte beért, midőn egyszerre harangszó kondúl fülébe és sok népet lát jőni a’ faluból. Halotti kiséret volt. Négy szép ifju legény vállain vitt egy koporsót. A’ zöld koszorú és fejér szalag mutatták, hogy az egy hajadon’ koporsója. A’ halotti kiséret elhalada; csupán egy öreg asszonyt látott még utól a’ többitől csendesen ballagni.
Kit temetnek? kérdé nehéz szívvel a’ király, ’s midőn hallaná hogy a’ halász’ leányát, megrendültek tetemei.*
Megremegett a teste.
Az öreg asszony elbeszélte, mint szerete a’ leány egy királyi vadászt Visegrádról ’s az mint leve hozzá hitetlen. Hogy a’ lyányka búsúlva várta sokáig, szinte félesztendeig, míg végre egy fekete vitéz jelent-meg, ki azt mondá, hogy most Visegrádon ő a’ király’ vadásza, mert az az előbbeni elment messze messze, szinte odáig, hol a’ Duna vize ered ’s ott egy szép városi leányt veve feleségűl. Hogy ez időtől fogva a’ szép Erzsi szemlátomást fogyott, ’s szárada, mint az a’ parlagi rózsa, mellyet ősz’ dere fonnyaszt-meg ’s végre csendesen elaludt.
Mélyen érdekelve*
Elgondolkodva.
hagyta-el a’ király a’ szomorú helyet, és sok évekig nem lehete látni Maros’ tájékán. Nem sokára köz hírré lőn a’ vidéken, hogy már Milkát nem látni többé, de helyette a’ szép halász leány szokott meg-jelenni ’s gyakran a’ Duna’ habjai felett mint ezüst szinű köd végig lebegni. A’ hír elhatott szinte a’ királyig ’s az, a’ szeretett leányért mind a’ marosi, mind a’ visegrádi templomban miséket szolgáltata. Azóta a’ Hableány emberi szemeknek nem mutatkozott, de hogy még nyugalmát el nem érte, abból lehet gyanítani, mit a’ visegrádi halászok beszélnek, hogy estvénként a’ Dunán csendes nyögéseket és sohajtást, mint a’ szellő’ zugása, lehet hallani; sőt Maroson egy a’ falu’ korosabb emberi közül nem régiben azt állítá: hogy mindszentnapi estvén a’ Duna parton fejér vásznakat huzongatott-ki egy láthatatlan kéz.
Bajza.
A megjelenést az Innovációs és Technológiai Minisztérium Nemzeti Kutatási Fejlesztési és Innovációs Alapból nyújtott támogatásával a Mecenatúra 2021 pályázati program finanszírozásában megvalósuló 141023 számú projekt tette lehetővé.