1826.
Száll mosolyogva hegytetőkről
Rózsafényben a’ tavasz.
Jőnek vígalomra kelve
Lyánykák, ifjak énekelve:
„Üdvez légy, te szép tavasz!
Üdvez légy, hajnalpirúlat!
Halmok’ illatos szele!
És te csendes völgy’ patakja!
És te zengő fülmile!”
’S ajkokon édesen olvad az ének,
Hangzik az ormon, a’ néma magányban;
’S tánczkoszorúba fonulva kerengnek
Vígan az ifju virányban.
’S ah, körűlök mint viradnak
A’ szép kornak álmai!
Szebbé válva mint derűlnek
A’ mezők’ virágai!
Kéjt lehel a’ berek árnyaibúl;
Zengnek a’ pásztori sípok,
Élnek az erdők,
’S lelkeken édeni béke virúl.
Csendes éleményt találni
Melly vidékbe térjek én?
Szerte bolygok andalogva
Rét’ völgy’ hímes szőnyegén.
A’ kelő nap’, ’s a’ virágok’
Égi bája tűn elém:
De mint hajdan, olly varázsló
Arcczal egy sem int felém.
Oh tavaszmenny! oh te hajnal!
Halljatok-meg engemet!
Hozzátok-meg napjaimnak
Eltűnt rózsaévimet. –
Ah de ők nem érzenek,
csak mosolygva fénylenek.
Tí arany álmak!
Az ifju világnak
Mennyei képeivel
Merre röpültetek-el?
Nem jöttök ti vissza többé,
Messze messze tűntetek,
’S a’ legszebb lélekvirágok
Elhervadtak véletek.
Hallgass-el, te völgy’ patakja!
Szűnj-meg zengni, fülmile!
Hangotok csak búm’ alakja,
’S veszteségem festi-le.
Tűnnek évek, jőnek évek;
Köd ’s homályra fény terűl,
A’ leszállott esti csillag
Reggel újra felderűl:
De az ifju kor kihervad,
Véle kéj és szerelem;
És nem hozza vissza többé
Semmi földi kérelem.
B – a.
