1.
Harag és gyülölség szivemben hagyám el az esti társaságot. Hogy Lina azt a’ mennydörgős Kapitányt szereti és én forró indulatommal miatta bizvást, mint valami lézzengő vitéz a’ világot futtoshatom, az világos lön elöttem. Milly hüledezés tekintetében midőn az a’ bujdosó madár a’ szállába lépett, mint habozott midőn vele szólt, aztán milly nyájas figyelmes iránta. Hétszer tékozlá a’ czukor csemegét tányérjára ’s nekem csak porát hagyá. Már bizonyos, édes szivének az ő látása mint a’ czukor ajkainak ’s én kesergek bele mint a’ szegény szerecsen rabok a’ czukor termesztmény mellett. Oh még úgy senki – senki nem csalattatott; de bosszut esküszöm neked aranyszinü kigyó, bosszut neked és egész nemednek.
2.
Ez életem’ legsajnosabb napja, álmatlan éjjelem volt, a’ világ egy kietlen pusztaság! vége minden örömnek. Puncto tizenkét órakor M – házához menék hosszabb időre, vagy inkább örökre búcsut venni. Lina, az istentelen Lina gyors távozásomon még csodálkozni látszott. Azt állítám fontos dolgaim a’ városba kísztnek, hogy már kocsim ajtóm előtt vár ’s e’ pillantatban indulok. Bár mennyit erőködtem hasztalan, szemeim együgyü könnyekben úsztak ’s szavaim egész némulásig reszkettek. Búcsuzásomkor a’ csalfa még kezemet is megszorítá ’s olly tekintetet lobbanta rám, millyent soha. Óh milly nyelvet adott a’ természet a’ szemnek! majd alélni kezdék olly dobogást, szorongást és zajt érzék szivemben. Fejem érhet ugyan valamit, de szivem nem e’ világra alkotott, erőszakkal minden csekélységbe avatkoznék ’s midenütt uralkodni vágy.
Elsieték ’s félegytül egész négy óráig egy helyen ülve az ágyam felett álló falra meredtem, hol Lina’ képe függött, mellyet azonban tegnap fejér ruháim közé rejték, hogy békén ott a’ hüsön nyughassék. Aztán felvergődvén a’ ligetbe mentem, hol még senki nem vala. Minekután a’ legmagányosb utakon tévelyegtem ’s untig sohajtoztam volna, leültem egy árnyékos vad gesztenyefa alá, melly a’ sürü fasor végén álla ’s mellynek törzsöke paddal volt körülvéve. Meleg vérem’ hüttésére pohár tejet kérvén, ismét kényemre fohászkodék. A’ leányka alig vivé el az üres poharat, midőn távol szó hat fülembe, melly oldalast a’ fáksoron keresztül felém hangozni rémlék. Helyesen! gondolám: te majd az esténként itt sétálni szokott sokaság közé vegyülsz, minden leánynak kalapalá tekintesz mint más előkelő emberek is tesznek. És iparkodni fogsz ma még valami szépbe szeretned, olly szörnyen, a’ mint csak lehetséges, ne véljék az emberek, hogy te valami különczöt akarnál játszani és csak egy leányt, az alattomos, az álnok Línát imádod, a’ mi különben is már nem ugy van. Illy hősi gondolatokkal vesződvén épen helyemből kelék, midőn egy a’ közelgő szavak közül isméretesnek tetszett. Ezer villám! a’ kapitány’ karrogó tenórja volt és most – boldog Isten! most Lina szólt. Félholtan, rettegve szökék fel, körülnézvén, hol rejthetném el magamat. Lína; kinek hat óra előtt tüsténti távozást hazudtam itt ne leljen, csak most ne! azt vélhetné, körét éppenséggel el nem hagyhatom, el! el! de merre, hová? A’ nyilás mellyben valék hosszan, egészen a’ kapuig nyult, közel nem vala mellék út, a’ sürübe sem törheték a’ tövisek miatt, vagy azokat félre hajtva zörgés nélkűl. A’ szózat mind inkább közeledett, nehány percz mulva a’ szeglethez fordultokban engem’ elkerülhetetlenlenül meg kell látniok. Ha idelent nem találsz mentséget, fordítsd szemeidet a’ magasra – ezt gondolám szorultságomban és ugy is tettem; sebten a’ padra szökék, onnan ügyesen mint egy orangutang vetém fel magamat a’ gesztenye fának árnyékos lombjai közé.
Most
bátorságban valék, mint árboczkosárbúl néztem a’ sürü lomb közül a’ tájra, honnan a’
korzároknak kell vala jönniök. – Először jött is Szóri, a’ Nénike’ kis bodor kutyája, és a’ világon semmi következtetés nem vala bizonyosabb, hogy a’ hol Szóri megjelen a’ Nénike se lehet távol, azután láttam a’ tisztet, paradéléptekkel ferde hajlással büszkélkedék Lina mellett. Linát megpillantván szédelegni kezdék, de magas regiomban
*Helyzetemben.
ez a’ felleg is hamar eloszlott. Most sietve megvizsgáltam ülő helyemet ’s lelkemre! az ág olly vékony vala, hogy alig foghatám meg, mint tudott engemet, sorsom egész nehezével addig is megbirni; de idő nem lévén más választásra nyugton maradtam, különben is úgy vélém az egész tréfa csak nehány
minutumig tarthat, mig
t. i. a’ társaság a’ szemközt álló nyilásba fordul, aztán majd én is menekszem.
Az ember gondol, az Isten végez. Az egész társaság, melly az említetteken kivűl még Lina’ öreg bátyát is magában foglalá, balra fordulván egyenest alattam a’ gömbölyü padra telepedett le. A’ léghajós, ki először a’ levegőbe bátorkodik megdöbbenhet ugyan, de állapotja még is irigylendő az enyémhez képest. Eleintén egy szót sem értheték a’ mit alattam beszélgettek, elvégre kiejtett nevem még is eszméletre hozott. Az a’ szemtelen kedvencz azt állítá: hogy féltékenységem őt nagyon mulatja, hogy én egy ollyan fakép vagyok, ’s a’ szépek előtt ugy viselem magamat mint a’ rekruta először a’ fegyvergyakorlásnál. Én mérgemben ajkaimat haraptam, a’ lélekzést is tartóztatván, melly láva gyanánt lángoló szavakban akart kiömleni. Az a’ szörnyü ember továbbá azt is vélé: hogy én müvelt ’s ügyes emberek közé még alig jutottam. Éj kapitány uram viszonzá erre gunykaczagva Lina – már mondottam, mi együtt nevelteténk ennél fogva szemrehányása engem is érdekel. Bennem ismét megszünt a’ nézés, hallás, csak egy jótévő érzemény fakadozott szivemben, hasonló azon az áboczkosárban ülő hajóséhoz, ki hosszú tévelygés után a’ zajló tengeren, partot vél a’ távol’ kék ködében. Part! part! kiáltottam volna én is, midőn – Hah! vérem most is akadoz ereimben – midőn alattam recsegni kezd, és én hasztalan kapkodásaim mellett is magamat fenntarthatni, a’ tört ággal együtt rettentő zörgéssel, hosszában a’ földre esék.
Feleszmélvén, hogy már csak ugyan a’ parton volnék, széttekinték, vallyon hová kerültem, mert esés közben minden világrész eltünt érzékeim elől. Körülem minden borzasztó lázzadásban állott: legközelb hozzám a’ tiszt, halálfélelem halavány arczain, balkeze kard markolatán, a’ jobbik egyenest messze kinyujtva; a’ bátya sovány kezeivel még mindég ősz fejét födé, mintha még egy explosiot rettegne, csak Lina jött részvevő, ijedt képpel felém, de én mint egy ostromban zudulék föl és kalap kezemben, mint egy havasi kecske a’ nyiláson föl és elszökék.
Itt ülök most szobámban és legalább a’ világ’ végére kivánnám magamat, vagy tán inkább a’ sirba, mert úgy is még e’ földön tengek, kegyetlen sorsom nem szünik üldözni.
Igaz, szerencsétlenségem sokkal nagyobb is lehetett volna, ha p. o. a’ társaság közül egyikre esem, a’ vastag Nénikére, vagy nem – nem! még képzeletben sem! az engem is megölt volna; így legalább senkinek sem tevék kárt, magamnak sem, mert a’ jobb lábomban érzett fájdalom is igen türhető. Ah! ’s még is! szerencsétlenségem határtalan!
3.
Mély csend uralkodik az egész természeten, éjfél közelít, csak belsőmben derül az öröm’ arany napja; lelkem, minden érzetem most ünnepli lagbájolóbb tavaszát, csak az ész ül még téli bagó süvegben, ’s nem foghatja meg mi történik körüle.
Már reggel, még félálomban valék, inasom levelet hozott, mellyet neki Lina szobaleánya, a’ fürge kis Rózsi azon fenyegetéssel adott, hogy tüstént kezembe szolgálja, különben agyon kinozza; én tudom az a’ jó ember örömest hagyná magát a’ tüzes barna szemektől kinoztatni, mint hajdan Rousseau Warens asszonytul, de most csak ugyan a’ környülményhez alkalmaztatá magát ’s fölkeltett. Itt a’ levél egész tartalma!
Kedves ur! nem képzelheti azon csodálkozást ’s ijedésemet, mellyel tegnapi esetét vagy inkább esését hallám, csak a’ társaság’ azon vallása, hogy uraságod kitelhető gyorsasággal hagyá el a’ helyet nyugtatott meg, mert úgy tetemes kárt testében nem tehete. Miként jutott a’ fára, ezen mese’ megfejtését ma ebédnél kérjük, én pedig azon rejteményt fejtem ki, melly gyanítom kegyednek nem kis bajt, fejtörést okozott.
Kegyed ’s Lina’ viszonos szeretete, noha anyai szívemtől igazoltatott, ezen szoros bizodalmas állapotban, kegyed’ jó szülei elhunytával tovább nem tarthata; vagy örök frigynek, vagy elválásnak kellett következnie. Tudtam okát mért halasztá a’ komolyabb közeledést, ’s most nemes lelkü ’s lágy szivü bátyjától minden jót reménylek. A’ kapitány’ hódolati leányomat arra birták, hogy kegyedet féltésre ingerelvén ki tanulja szivét, a’ hűtelent játszotta de olly rosszul, hogy csak a’ féltékeny nagyító üvege nézheté azt valónak. Igazság szerint kegyed tőlünk kis pirongatást érdemel, mert úgy látszik izlésünk iránt vajmi balul vélekedik; milly vakság ollyan durva Márs’ neveltjét veszedelmes vágytársnak képzelhetni; de a’ szerelemnek sokat meg kell bocsájtani – szóval többet, a’ tegnapi eset mindent felderíte. Türetlen várja barátnéja. F. A.
Utóirás. Egyetlen Gustav! Édes anyám ezen levél’ elküldését reám bizá – kérlek bocsáss meg, bocsáss meg! és siess régi sziveddel és kedveddel a’ téged örökén szerető Linádhoz.
Lina nehány óra előtt mátkám leve ’s így a’ bal eset jól esett, ha nem lett volna a fa, tán ma is úgy ülnék itt mint tegnap és tegnapelőtt ’s a’ halálig sohajtoznék.
O mennyei hatalmak! milly Labyrinthuson vezetitek ti keresztül a’ szegény halandót; de boldog kire az ajtónál egy deli nemes asszony vár, mint Ariadne Theseusára ’s reám Lina!
T.F.
