Nossza hajdu! jer vadászni,
Hajtsd ki a’ jobbágyokat
’S vendégimnek hozz estére
Tánczra víg leányokat;
Urfi, urfi! a’ harang szól
Szent karácson’ napja int,
A’ jó lélek térdre hullva,
Most az istenhez tekint.
Szent nap ide, szent nap oda,
Tedd parancsom’ gyáva szolga!
Hajdu elmegy, hajtók jönnek,
Bús szemökben köny remeg;
Rajta, rajta! ’s száz hahótul
Harsog zúg a’ rengeteg.
A’ sas vijjog, farkas ordít.
Vadkan röffen ’s csattogat,
Szarvas dobban és ropogva
Szaggat tördel ágokat;
De üres zaj, vad nem tűn ki
És haragban ég az urfi.
Rosz hajtás ez, kezdjük ujra,
Rajta, rajta! lomha nép!
Lesre hajdu, börtön annak,
A’ ki csügged ’s hátra lép;
’S át hegy-völgyön, bokron, árkon
Zajlik a’ hajtó sereg,
Nincs olly rejtek, nincs olly sűrü,
A’ mellyet ne szállna meg.
De hijában vad nem tűn ki
’S dühben ég, dul, fúl az urfi.
És a’ mint zúg, és a’ mint néz
Völgyben majd patakra lel,
Partján hajlék és előtte
Biztosan egy őz legel,
’S angyal-képü kisded lányka
Úgy simítja, úgy örűl,
Életet hoz ’s olly vigan lejt
A’ szelíd állat körül.
A’ ki látja mind megindul,
De az urfi fegyverhez nyul.
Térdin esdik a’ kis angyal:
O ne bántsd jó őzemet!
Téjjel tartja bús anyámat,
Ölj meg inkább engemet.
Nincs apám, megölte ura,
Hagyd anyámat élni még!
Így a’ lyányka ’s kék szemében
Ártatlan szép lelke ég,
És mint rózsagyöngy a’ szirthez,
Reng föl könnye a’ vad szívhez.
De fölötte villan a’ cső
’S a’ hív állat porba dül.
Kis galamb te végy anyádnak,
Téj helyett most véribül!
Így az urfi és kaczagva
Martalékján elrobog,
És utána vérlángokban
A’ hajlék is föllobog;
Borzasztón süt rémutjára
’S a’ rezgő fák’ sudarára.
Ködbe süllyed a’ nap’ fénye
Egy szép csillag sem tekint,
’S vissza, vissza téren, halmon
Száguld a’ vadász megint.
Föl-fölröppen a’ sok varju
’S őt kárrogva követi;
Fél a’ pásztor ’s nyáját haza
Más uton térelgeti;
Majd egy puszta templom’ allján
Illy gúnyszó kel szitkos ajkán:
Olly fejéren mi kacsingat
Ott felém a’ fű között?
Urfi, urfi! az halálfő
Ember egykor ’s üldözött;
Tömlöczödbül itt tettük le,
Éve lesz, mint öngyilkost.
Haha! így nem félti hölgyét,
’S itt hevét lefázza most,
’S hetykén rúg a’ koponyához,
Nossza csont jer vacsorámhoz.
Megy ’s utána a’ gödörbül
Tompa, hosszu jaj mordul,
És a’ mint megy a’ kereszt is
Tőle búsan elfordul.
’S mint közelget dús lakához
A’ kopó mind úgy vonít,
Lova rugdal ’s vas kakassa
Háromszor lekukorít.
De pezseg benn a’ vendég már
S’ a’ vidám kedv csak reá vár.
Föl barátim! csókra tánczra,
Hadd perdüljön a’ leány;
Vig dalunk az égig hasson,
Van borunk! húzd rá czigány!
Urfi, urfi! szent misére
Csendül ismét a’ harang!
Hadd konogjon, sokkal édesb,
A’ pohár ’s szerelmi hang.
’S a’ ház’ sarki szinte rengnek,
Nyalka tánczban úgy kerengnek.
Majd leülnek vacsorához,
Bújdosik a’ tölt pohár,
És szilaj kedv ’s tombolásban
Nincs se mérték sem határ.
’S im! éjfélt üt, szörnyet csattan
A’ szobának ajtaján,
’S a’ halálfő hempelyeg be
Még sírföld meredt haján;
Kígyó ül sötét szemében,
’S a’ vendég fut rémültében.
Még a’ sirban sincs nyugalmam,
A’ hová kétség vetett!
Gyilkosom te, fölriasztál,
Halld tőlem hát végzeted;
Durva öszön’ ’s kénynek éltél,
Térj magadba! Nem nem én.
Istent, embert megvetettél,
Térj magadba! Nem, nem én!
Jer tehát, int a’ vég óra,
Sirbul e’ csók foglalóra;
’S undok szörnnyé duzzadozva,
Kénköves lángot lövell,
Egy-egy menykü csontütése
’S így tátongva rá lehell;
A’ bün’ fia össze omlik,
Száz forgószél csap bele,
És üvöltve szórja hamvát,
Baglyoké lesz lakhelye,
’S ott huhogják minden éjjel,
A’ mi történt a’ vad szívvel.
Kisfaludy Károly.
