HUN–REN-DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

NEM AZ VOLT KIT GONDOLTAM.

Kiégett pipám, ’s egy nyujtózással akartam leásítani nyakamról a’ terhes unalmat, melly meglepett temérdek Corpus Jurisom mellett. Sétálni kezdék szobámban; de szűk falai, mint tág erdőkhöz szokott oroszlánynak vas kalitkája, keskeny kört engedvén: eszembe ötlék egyet sétálni a’ hídig. Sokféle okból sétál Pesten az ember! Ennek el kell menni házától, hogy pénziért szorító hitelezője, kit épen mostanra rendele magához, hon ne kapja. A’ másiknak sétálni kell, hogy útközben a’ titkon főzött planum szerint valahogy össze jöhessen az imádott lyánkával, kinek látogatásától a’ kínszerített kézfogás óta el van tiltva. – Mi több? ollyan is találkozik, kinek sétálni kell, hogy új szabásu karbonáriját láttathassa. – Szja! sokféle gyöngeség lakja szívünket, ezt az erő’ ’s bátorság’ kútfejét keblünkben. Hatalmas bástyájú vár ez, mellyben a’ védő hősök közt, gyöngébb asszonyoknak is kell lenni. Én nem az említett okokból indulék sétálni, csupa meguntság birt rá, ’s ezen tapasztalásom, melly szerint a’ néha figyelemre érdemetlennek látszó tárgyak is taníthatnak, gyönyörködtethetnek. Mert ha más nem vonhatta magára figyelmemet többszöri sétálásimon Pesten, legalább, ha a’ magyar utszában idegen nyelvet hallottam; ha a’ kir. egyetem a’ tudományok’ műhelye, előtt sötét eszű butákra botlottam; ha a’ Curia – ezen törvényhozo ’s pöreligazító épület előtt, – szilaj veszekedőket; az uri utszában nyomorult koldusokat, ’s több illyeket láttam; eszembe jutott, mi visszáson foly az élet, ’s mint csal a’ külső szín, – vakitó fényével gyakran igazságot leplezve előlünk! –
Mondják, hogy nincs az emberben előérzés, csak sötét képzeletek’ szüleménye ez bennünk. Én nem vítatom se’ jelen- se’ nem létét; elég, hogy ma különösen vágytam a’ hidhoz, igaz okát nem tudván adni. Való, kocsinkat be vártam ma, melly dolgaim’ végezte után haza vigyen Pestről; no de hisz’ ez nem lehetett elég ok, hogy útközben szivem, mint rosz órakerék, megmegugrott. Elhitetve, hogy ma engem valami örömnek mulhatatlanúl kell érni – siettem föl a’ váczi utszán, midőn egy a’ hét választó előtt pipázgató barátom karon fog, ’s kérdi hová mennék? „a’ hidhoz” felelék röviden, szabadulni vágyván tőle, de nem eresztett. „Semmi sincs ott látni való!” így akar leülésre birni – „kevés még a’ szép leány; ha jő is egy kettő, sebesen eltünik mint őz a’ vadász elől, meg se’ lehet hamarjában szólni. Későbben több lesz, akkor én is elmegyek!” „nem leányért megyek én” mondék „hanem bizonyos dologban – Budára, de ő csak fogta gallérom. „Én is megyek mingyárt; de még rá érünk” mondá „jere be, meg kell mutatnom az ujságot.” „Olvastam,” felelék boszonkodva hogy nem mehetek. „De az Allgemeinét*
A legvalószínűbben: Allgemeine Zeitung (német politikai-kulturális napilap 1798-tól).
nem?” kérdé. „Mind, mind, még a’ magyart is!” mondám; de ő csak behuzott vont a’ kávéházba. Leültünk, ’s ő nagy tűzzel kezdett olvasni, máig se tudom mit? én mint csolnak a’ hullámon, szinte lebegtem székemen, vágyván minél előb menekedni. Szemem, szám, fülem, mind az ajtóra volt, mintha szép lyány lett volna. Szerencsémre annyira bele merült barátom az olvasásba, hogy szökésem nem vevé észre, ’s én illanék, mint ölyv’ körmei közűl szabadult galamb, a’ híd felé.
Minél inkább sietünk, annál több akadályt lelünk. Utamban két ismerős kisasszonyt találtam anyjokkal egy sarkon tünődve. Rövid látó vagyok, csak mikor rájok bukkantam, ismerém meg őket. Már mosolyga felém az egyik, én magamban káromkodtam; de eltérni nem lehetett ’s fél mosolygással, fél kedvetlenséggel, mint hitelező szokta adósát, köszöntém őket. „Talán lesz ollyan jó Zsombai ur?” így szól az egyik lyányka anyjának, rám egy kérő, igéző tekintetet vetve, de ollyant, mellyre a’ görcstől öszvehuzódott száj is igenre nyilnék el. Szívesent igért férfiúi deliségem (galántságom) ’s még nem is tudtam mire? „Oh! hogyan fárasztanók annyira Zsombai urat?” felel vonakodva az anyja. Télen bálokba híttak, aztán csak le voltam kötelezve. – „Tessék velem parancsolni!” ujra ezen szerencsétlen szóra nyilt fel szám, reménylvén: hogy ha valami fáradságos munka – ugy sem engedik megtennem. – De sokat reménylünk, ’s mi kevés teljesedik. „Már ha olly jó lenne uraságod – bizony nagy szívességet tenne velünk” folytatá az asszony. „Mi nagyon megjártuk; vásárlani indultunk ’s a’ legszükségesbet – az erszényt – hon feledtük. Visszamenni érette ezen sárban alkalmatlan, ’s ha holnapra halasztjuk a’ vásárt utunk ma hijába esett, pedig sietős is.” A’ legügyetlenebb is elérthette volna illyen beszédből, hogy az erszényért menni kell. Mit volt tennem? fel kellett válalnom a’ nagy útat, ’s fölűl rá, még szerencsémnek tartanom a’ bizodalmat. – Gyakran, ha szép lyányok közt vagyunk kivált, igérünk, s nem tudjuk mit? – „az erszény ott lesz a’ kis asztalon, majd odadja Mari,” így eresztett útnak kegyes mosolygással az asszony „majd mi addig itt nézelődünk.” – Én elindultam, ’s hídhoz menésem csak maradt. A’ váczi utsza’ sarkától a’ József városig jó sétálás; de már ben vagy Palkó, így biztatám magam, hát csak szorítsd – az út hosszú, a’ lépés rövid!
Kivert a’ viz mire oda értem. A’ szobalyányt találám bent, ’s mondám neki mért jöttem? de a’ kis asztal üres volt. „Elcsukta bizonyosan Mari kisasszony” felel a’ lyány „’s hol van ő?” kérdem. „Csak harmadik szomszédba ment” lőn a’ felelet, „ha tetszik mingyárt haza hívom.” Már sors’ üldözöttje vagyok, gondolám mérgesen magamban; de a’ boszúságnak illyenkor haszna nincs – hát csak haza hivattam a’ kisasszonyt. Néztem az órát kínomban, számolgattam mikorra érhetek még a’ hídhoz, ’s ez alatt megjöttek. „A hon feledt erszényért jöttem”, mondám a’ kellemesen lihegő lyánkának. „Elcsuktam felel ő, hol is kulcsom? keresi, ’s nincs! Eszmél végre, hogy siettében kendőjével együtt a’ szomszédban hagyta. – Alig állhattam ki mérgemet; de csak nyelni kellett, ’s boszúmat a’ bajszomon töltöttem ki. Jó hogy hamar megjött a’ küldött leány a’ kulccsal, mert tán egészen kipödörtem volna helyéből. – Kinyilt végre a’ fiók, kezemben az erszény, ’s derűle kedvem. Mentem mint had, mellynek hátán az ellenség, sáron, vizen keresztűl, háromszor is megnéztem útamban, nálam e az erszény? ’s nagy lihegve vissza értem a’ nagy sarokra, hol hagyám őket, de jobban megijedtem mint a’ szerelmes, imádott lyánykája’ férjhezmenésének hallására, csak hült helyöket találtam. E’ hibázott még gondolám iszonyodva, hogy most meg őket egész várasban hajhásszam! zavarodásom leirhatatlan. Csak egy perczre is vágytam volna a’ hídhoz tekinteni, ingerelt egy ismeretlen ösztön; de hát ha addig keresnek, ’s még jobban eltévesztem őket – még is, csak jobb lesz a’ boltokat sorra nézni, gondolám. Hanem a’ bal vagy jobb sort kezdjem é? ez volt a’ fontos kérdés. Mindeniket egyszerre, elhatározám tüstént magamban. Oh igéret! szolgálat! galanteria! minden! – fölsohajték keservesen, ’s neki estem a’ nagy munkának. – Összejártam minden boltot, ’s az alsó sarkon, a’ legvégsőben csakugyan rájok akadtam. Előtte jöttem el előbbi siettemben, mért nem tudtam legalább csak be-tekinteni? mennyi hijába tett fáradságtól ment volnék! „Pedig mindég az ajtóban lestem” mondá egyik kisasszonyka; de sebes jöttömben nem vehetett észre. – Illyenkor csak bosszonkodni lehet, de későn. Áltadtam az erszényt, ’s nem sokat időzvén a’ boltban, ’s felét se hallván a’ sok hálálkodásnak fáradságomért, siettem a’ hídhoz földre szegzett szemekkel, hogy senkit se lássak ki akadályozhatna.
Könnyült szívvel állék a’ hídnál bámuló csoport közé, hogy itt lehetek sok fáradságom után valahára! – Jött ment a’ sok ember, kocsi, ló, minden; de olly mindennapian, hogy már már bele unék. Ez hát az előérzés, melly ennyi viszontagság után ide csalt! Ez is csak a’ reménynek valami rokona, így kezdék bölcselkedni – igér, de nem ád! nevetségessé lettem magam előtt a’ nagy hévért, mellyel az akadályok’ daczára is, úgy vágytam ma a’ hídhoz, ’s bánni kezdém mért nem maradtam a’ boltban, vásárt segélni szépeimnek, a’ mint egy hintó robbant el előttem. Egy lefátyolozott Dáma, kiben mingyárt megismértem Nyilhegyi Karcsit,*
Legvalószínűbben: Karolina.
jövendő mátkámat, ült abban egy ismeretlen ifju emberrel. Kocsi, ló, a’ magunké volt. Ez érttem jött be eltaláltam; de mit keres itt Karcsikám? meg akar lepni, így mentegetém őt; de az ismeretlen ifju, csak sehogy se’ fért fejembe. Ezt gyaníttatta hát velem az előérzés, ezért vonszott ma valami mindég a’ híd felé! – Már ha itt van csak föl kell keresnem, elhatározám hirtelen magamat, ’s fél búsan, fél vígan, mint vőlegény kinek máskorra halasztanak – hagytam el a’ hidat. – Kocsink a’ fejér hattyúba szokott szállni, egyenesen csak arra tartottam hát. Vásár volt, tömve a’ szín kocsikkal, de a’ miénket nem látám köztök. Kérdém az udvarszolgát, ki azt ismerte, nincs e beszállva kocsink? de ő azt felelé, hogy volt ugyan itt, de el lévén minden hely már foglalva, máshol kényteleníttetett helyet keresni, hol? nem tudta, ’s én ugy se! nyakamba kellett hát vennem a’ fogadókat, mint előbb a’ boltokat, ’s keresnem őket vakon, minél unalmasabb munkát nem ismérek. De hijába, kiváncsiságom fölgyult; vágytam látni Karcsikámat, ’s még inkább a’ vele jött ifjú uracska’ ismeretségébe jutni. A’ szerelem csak gonddal, búval jár. – Nem azért tekinti meg csirkéit a’ gondos gazdasszony mindég, hogy gyönyörködnék bennök; hanem kurhéjját látott fölöttök lebegni – nincs e kár bennök? én is veszedelmes héjját láttam Karcsim mellett, hát csak örömest láttam volna, miben van a’ dolog? – Zrínyit megnézem, ott semmi nyoma. Két pisztolyt, oroszlánt, mind összejártam, semmi sincs! – A’ belső fogadók drágábbak, hát tán kevesebb szálló van bennök – így okoskodám, ’s a’ hét választó felé indultam, kérdezősködtem ott, nem szállt e be egy szürke lovas hintó, egy férfi ’s egy asszony személlyel. „Igen is!” lön a’ felelet, ’s megdobbant szivem. Mellyik szobába vannak szállva? kérdém szorultabb lélekzettel. Megmondák a’ számot, rá utasítának a’ szobára, ’s én remegve kopogtaték be. „Szabad!” kiálta egy nyers hang, melly, mint rekrutát tűzbe parancsoló commandó szó, ujra megdöbbentett. Kinyitám az ajtót, ’s egy meglett idejű férfi köszönte bent barátságosan. – Zavarodásomban csak hajtogatám magamat. Végig néztem a’ szobát; de Karcsit nem látám. „Reménylem – ?” szól az öreg ur félbe szakasztva, ’s egy barátságos kérdő tekintetet vete rám. „Igen is” így makogék ismét elébb járva nyelvem eszemnél, „igen is kivántam tiszteletemet tenni – –.” Az öreg ur örült, én magam se tudom hogy’ voltam; az jut eszembe, hogy sok nógatásira le is ültem, ’s beszédbe eredénk. Itt el kezdé per longum et latum beszélni az öreg úr környülményit, ’s hosszas csevegésinek rám nézve rémítő resultatuma az lett: hogy ő tegnap eskütt meg ifjú feleségével, consequenter még igen boldog, ’s most Pesten keresztűl viszi haza szép párját. Mint uj atyafi, magát rokoni szeretetembe ajánlotta; de akkorra már zavarva voltak bennem az érzékek, kerengett velem a’ szoba, szemem mint aprilisi nap elsötétült, füleim csengtek, szóval, úgy voltam mint ájulás előtt szokott lenni az ember, ’s fölül rá örülnöm kellett az uj frigynek, ’s kedves drága urambátyámnak nevezni boldogságom’ rablóját. „Mint fog örülni Karcsikám – (tehát csakugyan Karcsi!) – itt látván édes uramöcsémet” – szól tovább a’ sógor – „az uton emlegette mint szeretne itt jurátuskodó bátyjával beszélhetni.” Karcsim’ férjhez mente hát már bizonyos volt előttem. – Szegről végről rokonom, ’s egyéb atyafia Pesten nincs, – így gondolkodám, ’s pálczámmal motoztam a’ földön míg az öreg úr folyvást beszélt, mit? mit nem? azt csak maga tudta! ön szerencsénkről örömest beszélünk; de a’ kinek vesztén épült az, únva hallgat bennünket. Én is vágytam menekedni a’ kínhelytől, különben is olly tele volt szívem érzéssel, hogy több nem fért volna már bele, ’s illyenkor mi édes a’ magány! magányban mi jól esik a’ panasz! ’s ezt versekben önteni ki, ah mi fölséges! kivált mikor amúgy maga kárán tanulta, olly természeti szinekkel föstheti az ember a’ szépnem’ szívrepesztő hűtelenségét! szobámba vágytam hát bezárkozni, ’s nem is beszélni a’ hűtelennel: de azt még se állhattam meg, hogy ne kérdezzem mostani hollétét? „azt mondá hogy uramöcsémet keresi föl” volt a’ felelet. „Engem?” kérdém rebegve, ’s arczom ollyan lett mint a’ játszi szinű selyem, hol sárga, hol piros, hol fejér. „aha!” imígy villantam uj gondolatra „erőszak van a’ dologban.” Karcsim kínszerítve volt e’ lépésre, azért emlegetett az úton férjének is mint közel rokont, hogy a’ Pesten velem találkozás vissza ne tessék néki, ’ most talán szállásomon keres, hogy bucsucsókját – ah! ah!” – ’s tovább nem gondolhattam. Menni akartam, ’s a’ mint az ajtót közel már nyitni akarnám, sebesen kitárul az kivűlről, ’s én, szemeim szikrát vetve taszíttattam a’ szobába vissza. Erre elfordulván, kezem szememre kaptam, a’ bejöttek megzavarodtak, az öreg úr ápolgatott. „Ej! ej! szegény öcsém! ládd, ládd lelkem Karcsim, a’ szeles jövés. Tehát Karcsi? szűnt szemem fájdalma. „Semmi, semmi kis hugom!” rebegém, ’s szembefogva ölelésére sietek. De az félve vonult előlem hátra. Kinyitom szemem ’s hasonlóan visszahökkenek, mint fösvény arany ládájától, mellyet kiraboltak éjjel. A’ szobában három ismeretlen közt, illy zavarodásban; soha nem tudtam mit csináljak. „Én bizonyosan rosz helyen járok” igy kezdém végre magam mentegetni, ’s pirulva kérdi a’ szép menyecske – kihez legyen szerencséje? az öreg úr bámult, én megmondám nevem, ’s így jöhettünk nagy nehezen világosságra. Az öreg úr való, hogy szürke lovakon jött másod magával, való hogy felesége Karcsi, ’s annak itt Jurátus rokona van; de hány szürke lovas hintó van a’ világon? hány szépnek neve Karcsi? Ez nekem mind nem jutott eszembe, csak az volt szerencsém, hogy a’ menyecske nem az volt kit gondoltam! Ez éppen most mutatá be öccsét férjének, én pedig ezer engedelem-kérés közt váltam meg tőlök, örülve hogy most az egyszer vége a’ sógorságnak. –
Hajh! de örömem csak addig tartott, míg leértem. Ismét eszembe jutott Karcsim, meg az ismeretlen férfi vele, ’s nem nyugszom fölfogadám, míg meg nem találom, ’s bizonyost nem tudok róla, ’s elindultam a’ fejér hajó felé. Ezer gondolat vítta agyamat váltva míg menék. Micsoda indulatot mutassak ha csakugyan hűtelen Karcsim? – Epedve nézzem őt más karjában, vagy föl se véve? szomorúan e, vagy jó kedvet játszva, boszúsan e, vagy nagylelkű hidegvérűséggel? ezek voltak a’ nagy problémák! ’s útközben minden üveg ajtóban egy egy grimászt próbáltam! Fejünk tele szerelmes gondolatokkal; aztán csak felejtjük mi történt! a’ fejér hajóban ismét szürke lovas hintót kérdeztem, ’s szerencsétlenségemre ide is tért be egy! „Hol vannak?” kérdém, ’s a’ szobaszolga mondá, hogy most mentek ki csak, azon meghagyással, hogy ha egy Jurátus keresné őket, ő nyitná föl neki a’ szobát, hol várakozzék rájok. „Megpillantottak a’ hidnál” gondolám, „’s reménylék, hogy meg fogom őket keresni,” azért magamra értém a’ meghagyást, fölnyittatám a’ szobát. – Várok – várok, ’s csak nem jő senki! Az ember illy állapotban nagyon hajlandó a’ költészségre. Fönleng ben a’ gondolat, hevűlnek az érzések, azonban szivét a’ lyányka’ képzelt hűtlensége mennyköves fölhőként fenyíti, még az unalom is segíti éleszteni a’ szent szikrát, – ki ne gyulna hát illyenkor lángra? ki ne vágyna költői szárnyakon fölemelkedni a’ mindennapi egyszerűség fölött? – Egy két sebes fölalá járás után a’ szobában, néhány méla bajszpödörgetés közt, kész lett nálam is a’ vers:

Lyányka! édes, itt epedve
Várlak; mig Te tán nevetve
Mennyed’ éled más’ ölén!
Mennyed’ éled! – ’s itt sohajtva
Vár az ifju bajt gyanítva,
’S könyrezegve bus szemén!

 már most le kellene írni; ’s iróeszközöm nincs: pedig ennyi szép gondolat hijába nem veszhet! Egy kis zacskó volt az asztalon, örömemre ben egy pugilláris, ’s abban még nagyobb örömemre, egy kis plajbász szurva. Élj hát versem, élek én is általa gondolom, ’s egy kis tisztásra fölirtam azt pugillárisba emlékűl. Azonban csak nem jő senki. Untomból sétálgatok, nézegetem az irást. Letörlik e’ gondolom, pedig nem illy porhanyú emléket érdemelnek illy halhatatlan gondolatok. Mi jut eszembe? az hogy fölvágjam az ablak’ üvegére, ott daczoljon az idővel, ’s hirdesse a’ múza’ örök létét. – Szerencsétlen gondolat! – de sokat gondol az ember, minek nem fontolja meg végét! – Tűzkövem jó éles volt, az első sorokat könnyen fogá, de megtompult az utólsókra; ’s a’ mint nagyobb erővel kínszeríteném a’ bötű-mecczésre – recs! a’ nagy ablak-tábla egészen összezúzik ügyetlen nyomásom alatt! Ez még semmi! hanem e’ pillantatban jő a’ szoba’ szállója, ’s megütközve néz az ablaktörőre. – Most hirtelen az ajtóra szalad, betekint, ’s én ott álltam réműlve a’ tört ablak előtt, kezemben a’ pugilláris, mellyből irám a’ verset. – Erre hirtelen rám csapja az ajtót, rá fordítja a’ kulcsot, tolvajt kiált, ’s elmegy lármázva föllázítani a’ cselédséget. Én bámulva, tanácstalanúl álltam a’ szoba’ közepén, mint ki fölött a’ ház ég ’s ki nem mehet. Mi lesz belőlem? böcsületem, még tán hátam is fog szenvedni gondolatlan tettemért. – Szinte le akartam már ugrani; de az utsza messzecske esett az ablakhoz, pedig a’ kő kemény – a’ láb törékeny! legjobb lesz hát rendületlenűl várni a’ sorsvégzést. – Ajtómat ellepte a’ sok csőcselék nép, de rám nyitni azt, egyiknek se volt bátorsága. Én mint második Zöld Marczi, vártam ben a’ kimenetelt. A’ gyávák! ha tudták volna, hogy én jobban félék mint ők? – Nem állhattam tovább már, ki szóltam az ablakon, mit akarnak velem? A’ magyar szó’ hallására egyszerre jobb hiedelembe jött felőlem a’ szálló úr, ’s ablakon által, alkuba ereszkedék velem. – Elmondám az egész dolgot, a’ hogy volt, ’s vége lett a’ nagy vitának. Mosolygva küldé széllyel embereit, ’s még ő kért tőlem bocsánatot. „Igaz, hogy én szürke lovon szálltom ide feleségemmel” mondá, – „’s öcsémet ki itt Jurátus ide rendelém, ’s meghagytam beeresztetni, ha itt nem lennék is; de e’ szerint még sem az vagyok, a’ kit gondolt uraságod!” „nem ám” – felelék ismét ezer engedelem-kérés közt, ’s az ablak’ árát megfizetvén boszusan hagyám oda a’ fogadót. –
Én késtem; az idő sietett. Már estellett, ’s még se’ tudtam Karcsimról semmit. Szörnyű sors! pedig az ismeretlen úr, kivel láttam a’ hintóban, szüntelen képzeletimben lebegett. – Az ember tűr, fárad, de utóbb elunja a’ sokát. Eddig csak meg voltam szokott szeszélyemben, de kit ne venne ki törelméből ennyi sorsboszontás? már haragudni kezdék, de sokszor haszna ennek is csak annyi, mint a’ szelíd egykedvűségnek, – ezért most sem tudtam hová szállt Karcsim? ’s megint csak vakon kelle keresnem. A’ vadászkürt közel esett, hát csak oda indultam. – A’ szürkéket már nem mertem kérdezni, de min kezdjem hát? „van e itt szállva” – kérdém fontosan „egy pár ember?” „Oh! több is hálá Isten!” mondá a’ szolga. „Igen; de egy fiatal pár?” kérdém tovább. „Az is van elég” felele; „egy pár katona tiszt, egy pár Anglus útazó, egy pár – –” „Igen; igen,” félbe szakasztám a’ fecsegőt; de egy ifjú ember, egy ifjú dámával van e?” „Illyenek is vagynak” mond, „egy pár jött négy sárgán, másik két pejen, harmadik két szürkén –” „Ismét szürkék tehát? gondolám bajszom’ rágva, az ország’ minden szürkéji Pestre jöttek tán ma boszontásomra, hogy mindenütt azokba botlom. – De itt nem én kérdeztem, biztatám magamat, tán nem csalnak. „Az lesz!” mondám a’ szolgának félénken. „Zöld hintó” hadará ő tovább „széles kalapú, pödört bajszú magyar kocsis” „az az!” mondám vidulva „a’ mi Miskánk! már itt csakugyan nyomokban vagyok, ’s kérdém a’ szoba’ számát. Meg mondá, ’s én dobogó szívvel lépdelék a’ mondott szoba elébe. Félig nyitva volt az ajtó – ben csöndes minden, ’s már sötétes. Ha hon nem volnának, csak becsuknák az ajtót gondolám ’s kopogatás nélkűl, kémlelődve bemenék. Ott állt háttal felém Karcsikám, még az ajtóbol rá ösmerék, mint fáradt vándornak holdvilág az est ködén, ugy világított ált szép szőke haja a’ szoba’ homályján, ’s én boldog vándor ennyi viszontagságim után, rohantam a’ kedves rég keresettnek ölelésére. De meghagyom onokáimnak is, hogy sötét szobában ne öleljenek senkit: ott az ember ölel ’s nem látja kit? Alig czuppantám vélt Karcsimra heves csókomat, a’ mint az fölsikolt, ’s egy isméretlen szép ugrék ki karjaim közűl, engem meg hátúl nyakon kap egy nagy marku ember. – „Hah! hűtelen!” igy dörgött fölöttem a’ zavarodott menyecskét is érdekelve, ’s én vissza se fodulhattam olly erősen tartott. Jó hogy valami puska nemű nem volt mingyárt kezénél, mert még kárt tett volna az emberben. Oh! szürkék! zöld hintó! pödört bajuszu kocsis! szőke haj! én ismét csalódtam, ’s nem azt találtam kit gondoltam. Elébb majd lopásba keveredtem; most meg majd házasságtörésbe esém! Eleget mondám a’ dühültnek hogy eltévedtem, rosz helyen járok; de ő szikrázó szemekkel méregete, ’s nem hajta rá semmit. A’ mint bejövék egy ágyon heverésze ő, ’s látta hogy kémlelődve jövök – én nem őtet. Csak várta először mit akarok; hanem midőn egyszerre felesége’ ölelésére rohantam, nem vette tovább tréfára a’ dolgot, nyakon kapott, ’s ki tudja? Feleségének mi régi belső titoknokát gyanítá bennem. Mentegetém magam mint tudám, – felesége szinte sirva kérlelé, én esküvém, hogy sohase láttam őtet, csupa vak történet vezérle ide, ’s mást képzelék a’ sötétben; de hijába! a’ dolog kényes, ’s illy esetben nem könnyen hagyja magát az ember meggyőzettetni. – Sok beszéd ’s engedelem kérés után csakugyan csillapodott heve, ’s szép nője szeliden simulva arczára, egy csókkal meg is kötötték a’ békét, utóbb plane engedelmet kért tőlem vak hevéért. Hja! ezt a’ fejérhajói úr is megtette; de azért csak ki kellett fizetnem az ablakot, ennek pedig csak nyakamon maradt ujainak nyoma. –
Hanem ez mind csekélység! Jobban fájt az nekem, hogy Karcsit, mint ősz gonosztévő, lelke’ nyugalmát csak nem lelhettem. – Búsan álltam meg lent a’ kapuban, mint mostohájától elvert gyermek, nem tudtam föl e’ vagy alá? Már szinte kételkedtem, hogy tán nem is láttam a’ hidnál elébb hintónkat; ’s a’ lovak tán pejek voltak, csak én láttam őket mint közellátó szürkéknek; mert ennyire kijátszatni már csak ugyan sok! alig gondolom ezt, a’ mint a’ hidnál látott szürkék (’s csakugyan most is mieinknek ösmértem) ön zöld hintónkba fogva vágtattak föl a’ Váczi utszán a’ játékszín felé. Csakugyan jól láttam hát elébb is gondolám, ’s siettem vidulva utánok nézni, merre mennek? de mire kiértem az utszából, már eltüntek, ’s tulajdon kocsink ollyan volt előttem, mint a’ szél – látjuk hogy fuj; de nem tudjuk honnét? ’s hová? nézem az órát, ’s épen most volt ideje, a’ játékszinbe menésnek. – Ahá! gondolám Karcsi kedvelőjök a’ játékoknak, bizonyosan oda mentek, ’s siettem a’ már csoportozó emberek között. Sokan tódultak az ajtókra, három hintó is álla ott. A’ szürkék gondolám már elől lesznek; ’s csak tolakodtam én is előbbre. Nem találtam mire oda értem kocsinkat ott; de, leszálltak már gondolám, ’s a’ kocsit haza küldötték: iparkodtam hát befelé, itt bizonyosnak vélvén Karcsimmal a’ találkozást. – Tömve volt a’ játékszín, valami czifra nevű uj darabot adtak, ’s illyenkor a’ nép csak kiváncsi. – Ezer kalap tarkálott körültem, ezer kék szem keresgélt szélt nézelve – mit? azt legjobban tudja a’ kereső. Én is kerestem köztök Karcsikámat de nem volt, ’s mellette még taszigáltak is. – Az ember csak mozog, – ’s észre se veszi hogy bellyebb tolódik. Már szinte közepén valék a’ játékszínnek, de Karcsit csak nem láttam. – Távolabb tőlem megakadt szemem egy kémlelő szőke fejen, ’s ugy tetszett, az övé is bennem. – Szem üvegem hon feledtem, puszta szemmel pedig ki nem vehetém tökéletesen vonalmait.*
Körvonalait.
– Szőke volt mint Karcsim, testállása, hasonló, vágytam közelebb juthatni hozzá. Mosolygva suttogott a’ mellette álló férfival, ez nekem nem tetszett. Egyszer integet felém, hí magához, de nem mehettem. Már az! már az! ezt sugá megdobbant szívem, ’s kezdék visszaintegetni én is, lángban borult arcczal, örömben uszó szemekkel – szomszédim meg morogtak rám fészkelődésemért, de illyenkor egy két döfést szivesen elállna az ember, csak mehetne. Óh Thalia! Clió! vagy bár mellyiketek is szent szüzek! sohajték magamban, most adná oda Helikoni szárnyait, mellyeken egész testi extensiómmal emelkedhetném a’ pór nép fölött, ’s az integető angyalnak keblére röpülhetnék! De illyeket az ember csak képzelhet, azonban a’ sok hús tetem előtte nagy gát. ’S im az előttem álló úr mozogni kezd, kéri a’ körülállókat, ’s azok, meglehet valami tekintete lehetett előttök, utat engedtek; tüstént hív szatellese lettem az előre nyomúlónak, ’s Csokonay békájaként,*
Utalás Csokonai Vitéz Mihály Békaegérharc (1791) c. komikus eposzára.
örültem vesztemre a’ haladásnak. Közelebb jutánk már a’ mosolygó széphez, ’s elkezdi az vidulva „grüsse dich Gott Nikedl*
Légy üdvözölve, Nikedl! (német)
barátságosan kezet nyujtva az előttem menőnek. Elállt szemem szám. Az én Karcsim nem illy nyelven beszél, ’s közelebbről látva nem is hasonlít hozzá – következőleg nem az volt kit gondoltam! most eszméltem, hogy bizonyosan nem is nekem, hanem az előttem álló úrnak integetett az isméretlen lyányka, ’s én magamra értettem; de az ember a’ mit kíván, hamar magára érti. Hanem ez még eddig semmi! úgy oldalaslag egy beszélgetés töredéke zavart meg még jobban. „Megházasodott?” kérdé egyik „’s kit vett?” „Nyilhegyi kisasszonyt Zsombáról” felel a’ másik. Illyenkor az ember ha tobákos volna, csak szipákolna búfelejtésért! „ugyan szeretném látni, milyen főkötőben?” mond ismét egyik. Bizony magam is, de nem főkötőben gondolám én hozzá. „Tán itt lesznek a’ játékszínben?” kérdé tovább. „Én is azt gondolám” mond amaz; „de csalódtam. Ittben hallottam csak: hogy Budán ma magyar játék lesz, ’s abba mentek, én meg most már innét ki nem mehetek.” Dicsértem magamban Karcsim’ magyar lelkét; de most az egyszer még is csak jobb lett volna, a’ németbe jönni. Kimenésről szó se lehetett; pedig most már tudom hogy megkapnám, nem irgalmatlan sors ez már? Haragudtam az előttem utat törőre, mert előbbi helyemen közelebb voltam az ajtóhoz: de ennyire bejövén már lehetetlen kimenni. Ugy voltam mint csík a’ varsában;*
Csapdába esett hal.
be, csak bejöttem, de ki hogyan megyek? – azonban zendülés esik mellettem, ’s egy lyánka a’ szorosságban, ájultan csügg egy férfi karján. Platz! Platz!*
Helyet!(német)
kiáltják mindenütt, ’s ki ne hátrálna illyenkor a’ szerencsétlen előtt! örülve ugrottam nyomába a’ kiábálónak, ’s csak addig ne eszmélj szép lyánka, míg én utánad kimehetek, gondolám, aztán ha örökké élsz se bánom. Fris levegőre kelle vinni az alélttat, ’s én utánok szerencsésen kiszabadultam a’ játékszínből! nem várhattam mi lett a’ szegény lyánból – fiakkert kiálték, ’s könnyült szivvel siettem Budára Karcsim után!
Míg fölérénk, mérges skorpioként kerengett fejemben, a’ mit Karcsim’ férjhezmentéről hallottam. – Hüm! igy biztatám magam – hiszen mindössze is csak egy lyánt vesztettem el! De mikor az embernek az az egy lyány mindene; még is csak nagy vesztés! – Illyenkor a’ gyáva, ha nem hidegelné a’ vizet, hamar Dunába ugranék: a’ nagy lelkű tűr, ’s mint fejére csapott terhet, czepeli a’ nehéz életet. A’ hegyen menénk már, mikor eszembe juta: mért megyek én most Budára? mért keresem olly lélekszakadva Karcsit? bizonyos dátumokból tudván, hogy férjhezment. A’ hűtlen nem érdemel ennyi utánjárást; atqui Karcsim hűtelen, mert máshoz ment: ergo – csak fordulj vissza Palkó! Im még kadencziára is kiment sylogismusom, ’s mért? mért nem? a’ kocsit csak nem fordíttatám vissza. – Az ember csak okoskodik; de a’ szív, egy dobbanásával megczáfolja argumentomit. – Ha már ennyire jöttem, gondolám mindegy; a’ kocsibért ugy is csak ki kell fizetni: hát csak menjünk. Aztán nem is szükség hogy éppen Karcsiért jöttem által. A’ nemzeti darab, mellyet honni nyelvünkön hallok ma adatni – ’s ez ugy is nagy ujság itt! az az, a’ miért mint igaz magyarnak különben is kötelességemben állt jönni; nem egy hűtelen lyány, a’ mi efelett nem is olly ritkaság! – Igy leplezzük be gyakran a’ szívgerjedelmeket hazafisággal, nagylelkűséggel ön kedvtöltés szinével. Bámuljuk nemzeti tánczunkat, esküszünk hogy soha idegenre nem mozdul lábunk: igen, mert a’ kedves szőke lejte! sürgős dolgunk haza késztetne a’ mulatságból; de nagylelküen föláldozunk egy éjt a’ házi barátságnak: föl igen, mert a’ szép lyánka is ott marad még! különös kedvtelésből kimegyünk sétálni – nagyon szép az idő: szép ám mert ott lesz a’ rég látott lyánka, ki télben is tavaszt hoz tűzszemein! – Hogy én igazán, a’ magyar játékért, vagy Karcsikámért jöttem e’ inkább nem vitathattam, mert megálla kocsim a’ játékszín előtt. – No lesz itt most szorongás gondolám, ’s előre ropogának bele csontjaim. Ha Pesten olly tömve voltak abban a’ nagyban is; hát itt e’ kissebben hogy össze ne szorulnának? annál inkább, mivel itt ma magyarul játszanak – késön is jöttem már. Féltem hogy be se térhetek, aztán se játék, se Karcsi! mélly csönd volt az ajtó előtt! komoly figyelemmel hallgatják gondolám honi művészinket, ’s szinte tartózkodám léptemmel zavarni a’ vélt köz figyelmet. Haj! de, sokat gondolunk sokat csalódunk! Épen akkor oltogatá búsan – mint az angyalokat oltott fáklyákkal festik koporsókra – a’ mécseket egy ember. Hát mi dolog? kérdém meglepetve. ’S az azt mondá – szinte szégyenlem magyar létemre magam is, de négy szem közt csak megmondom – azt mondá az ember: hogy ma magyar játék akart lenni, ’s két, három személyért, kik magokat megalázták, nem volt érdemes előadni a’ darabot! – Illyenkor az ember egyet sohajt, ’s jó hogy üres a’ játékhely senki se látja pirulását. Se játék, se Karcsi! hát, mint megjövendőlém, csak hogy ellenkező okból. Megint hijába jártam; pedig Karcsit most bizonyosan itt kaptam volna; mert mondá, az ember, hogy egy szürke lovas hintó csakugyan volt; de visszament. Csodálkozott kocsisom hogy olly hamar vége a’ játéknak; én meg nem merém neki mondani okát; mert majd elbeszélné másnak is! Csak hajts – mondám, ’s kocsim egyik szegletébe vonulva, elmélkedém a’ multról, és jelenről!
Már késő este lett. Világossal nem találhattam föl Karcsimat, mit reményljek most sötéttel? ezer gondolat kelt fejemben; de egyik rosszabb volt a’ másiknál, azonban kocsisom meg állt a’ játékszín’ piaczán, fölnyitotta ajtómat, mert eddig volt az alku. Mit tegyek? a’ sok lótásfutásban igen elfáradtam, pedig ujra a’ fogadókat akarám sorba járni Karcsimért, ’s ha fáradtak vagyunk, jól esik az ülés. Alkuba akarék hát ereszkedni a’ bérkocsissal, hogy még vagy két óráig hordozzon engem. Lehetetlen! mondá az, lovai már fáradtak, aztán holnap nagy utra fogadták; pedig korán kell indulni. „’S hová”? kérdem én. „Egész Váczra” felele ő, „arra pedig a’ homok nagy, a’ kocsi nehéz.” „’S kit viszesz?” kérdém ujra csak azért hogy teljék az idő, ’s még ülve maradhassak. „Azt magam se tudom” mondá ő. „Egy fiatal úr, meg egy szép menyecske, többet nem tudok rólok. Csak úgy álltak meg itt, még megfogadtak. Két szürkén jöttek.” Ujra szürkék hát? gondolám, ’s boszúsan ugrám le a’ kocsiból. A’ kisértetekről eddig nem tarték semmit; de már lehetetlen volt nem vélnem hogy engem valami rosz lélek nem kísért szürke ló’ képében! Ez Karcsim! már bizonyos! most viszi őt haza uj férje. Sajnálom szürkéinket, mellyek a’ hűtelennel Pestre fáradának. Kérdém a’ kocsist, nem tudná e? Hol volnának szállva. „Magok se tudták hová fognak szállni;” mond ő „azért hát csak ugy hagyának módban, hogy holnap reggel ezen piaczon legyek, itt megtalálnak. Megfizetém most neki a’ bért, ’s haza hagyám menni. – Egy lépést se többet utána! fölkiálték egész tökélettel, – ma legalább! tevém hozzá, megbánva hirtelen a’ nagy szót, ’s bémenék egy kávéházba plánumokat csinálni. Csak tudnám, gondolám itt magamban, hogy szeretne még velem beszélni: ugy semmi esetre sem keresném föl, hadd vágyna, hadd epedne utánam; de az ember nem tudja, aztán csak kiváncsi. Puncsot parancsoltam. Hevíté ez még jobban belsőmet, ’s csak nem ujra elindultam Karcsim után; de kinn sötét volt, ’s ollyankor az ember hamar botlik. – Jobb lesz gondolám ismét, azt határoznom el, milly’ formában lepjem meg holnap Karcsit? Jó volna tán korán ha valahol rá akadhatnék, még szállásán rajtütni, igy töprenkedém. De meg nem tetszett; mert azt vélné hogy őértte mentem, aztán korán be se eresztenének. Jobb lesz hát meglesni mikor a’ fiakerre fölülnek, ’s akkor egy megvető pilloantatot vetve rá, menni el mellettök. Ez szép férfiúi büszkeség lenne; de az embernek szive is van, pedig olly tele, aztán csak szeretné ki üríteni. – Nem! legjobb lesz más kocsin utánok menni. Dunakeszin bizonyosan megszállanak; ’s ott ha meglepem, ott fog düledezni a’ hűtelen, – ott lesz derék ellesni arcczán a’ változó indulatokat. Fölséges scéna! még tán egy vígjáték is kerűlend belőle! – Puncsom elfogyott. Nézem az órát, már éjfél felé vala, elplanizáltam az időt – siettem haza. – Az emberen nappal sok esik, aztán csak nem tud alunni; mig a’ természet is bele nem szól, véget nem vet az ébren álmodozásoknak, tompább létbe süllyesztve a’ lelket! egy kis hánykodás után mint rosz gyermeket, csakugyan elnyoma az álom, ’s jól esett fáradt tagaimnak a’ nyugvás. Szürke lovakkal, ’s Karcsimmal álmodám. Mintha ezek ragadtak volna Illyésként, de nem tüzes szekéren Karcsimmal égbe, ’s mikor már fölérnénk, a’ hám elszakadt, kocsink vissza esett, ’s a’ nagy zörrenésre fölébredék. Székemet rugtam el álmomban, ez költött föl; de jó, mert már jól feljött a’ nap, féltem, Karcsim már eddig Dunakeszi felé jár, majd elszalasztom, aztán se meglepés, se scéna! sietve hagytam el szobámat, hogy mingyárt kocsit béreljek, melly Karcsim után vigyen. A’ házi asszony hogy kimenni látott kiabált valamit utánnam; de ha az ember igazán siet – nem hall.
Nem leltem már a’ játékszin’ piaczán tegnapi kocsimat: Karcsi tehát már elment; ’s vágytam én is minél előbb utána. – A’ ki siet nem alkuszik, a’ ki nem alkuszik mingyárt mehet: nekem is csak addig kelle várnom, míg fölültem, ’s tüstént indulánk Dunakeszi felé. Előttünk nem láttam kocsit; Karcsim hát már messze járt, utánnunk jött egy szürke lovas, de nem a’ miénk, hát nem törődtem vele. Csak azt irigylém, mint kerülé ki nagy robajjal a’ két jobb erőben lévő hámos, már tán hajó huzáson is túlesett gabancsinkat, de a’ gyengébb, enged az erősebbnek. A’ mint megpillanthatám azon úr ült ben feleségivel, ki tegnap a’ vadászkürtnél ugy nyakon kapott. Kocsisom iparkodott a’ szürkék után, én meg féltem; hogy az említett úr ezen utamat is valami kicsinált réndezvous-nak fogja vélni, feleségével. Hanem a’ homokban megcsendesült kocsisom, csak léptetve mehetett, mint halottas kocsi, – ’s elhagytak a’ szürkék. Unalmas, kellemetlen volt utam. Rekkenő hőség, nagy por, aztán nem is beszélhettem senkivel, kocsisomnak lovaival is elég beszélni valója volt. – Az ember Puncs mellett csak tüzeskedik, aztán megbánja, későbben jobban megfontolván a’ dolgot. Így megy a’ házasság is! gondolám, mélyen merülve eszméletimbe, mint kocsim a’ homokba. A’ szerelem puncsos üvege mellett neki hevűl az ember, sokra tökéli magát, ’s elindul dagadt kebellel, arany reményekkel a’ házas élet’ utján: aztán a’ nagy hőségben, porban, hidegben, esőben, mellyek alkalmatlanná teszik azt, – csak bánja indultát, ’s szeretne visszamenni de nem lehet. Boldog vagyok! fölkiálték, hogy Karcsim’ hütelensége fölébresztett házassági álmaimból – mostani poros utamról még vissza térhetek. Sohase megyek én utána, elhatározám magam, illy alkalmatlan útban! – ’s egy döcczenése kocsimnak ébreszte föl mélás andalgásimból. – Kinézek; hát egy paraszt kocsi van össze akadva a’ miénkkel. Kocsisom szakkermentez; – a’ paraszt teremtettéz – ketté tört első tengölyünk. – Fiakkerem fölakarta tartani magas ülésén a’ pesti auctoritást, a’ paraszt azt emlegeté, hogy a’ császárt is szolgálta, szemei meg fényesek voltak mint este a’ szent iván bogár, meglehet mélyebben tekintett a’ kancsó’ fenekére valami csárdában; elég az hozzá, hogy egyik sem akart igazán kitérni, összeakadtak, az én hintóm kopottabb tengölye engedett a’ nagyobb erőnek – ’s eltörött! Jó éjszaka neked Dunakeszi! gondolám ugy járok, mint a’ ki szekéren ment gyalog jött, ’s csak azon tünődtem, hogy menjek vissza? Ez sorsintés volt. Egy lépést se többet a’ hűtelen után! vissza! vissza! de – hogyan? az okos, kivált ha erszénye is van az ész mellé – könnyen segít magán. A’ fiakker tengölye’ árát pretendálta, a’ paraszt ütleket igért, én meg féltem, hogy utóbb az én hajamba kapnak. Itt amicára kell léptetni a’ feleket – gondolám, ’s a’ fiakkernek kifizetem a’ tengöly’ árát. Erre ő megcsillapult, csak azon vakarta fejét; hogy vontassa majd haza béna castrumát. Én meg a’ paraszt kocsijára fölültem, ki a’ pör-eligazítás’ dijában, Pestre vissza vitt.
Soha lyányért egy lépést se! ezzel vánszorogtam izzadtan, porlepve szobámba. A’ paraszt kocsi megrázott, derekam fájt, – aztán még is se Karcsi, se semmi! Pihegve dültem ágyamra az árnyékolt szobában, reménylvén, hogy majd lealhatom búmat; de házi asszonyom rám jött pörölni. Nincs hát nyugtom még ágyamon is! sohajték, fölemelvén bánatos fejemet, mint beteg az orvos’ jöttére. „Mi baj no?” kérdém a’ zsémbelődőt. „Az Istenért! hol jár a’ Tns úr?” Igy feddődzék ő – „tegnap délóta tán egy kalán meleg se volt a’ gyomrában? uramfia! millyen izzadt? millyen poros? – aztán keresték is!” „kicsoda” kérdém hévvel. Nem Karcsim volt e? gondolám magamban, mert ha igen: úgy még ma Váczon kell lennem. „Mint elbágyadt a’ Tns úr!” igy sajnála tovább nem felelve kérdésemre – nem parancsolna e egy kis meleg levest? vagy fekete kávét?” „ki keresett?” kérdém ujra nem hallgatva szavaira. „De hogy is nem hallotta?” igy kerülé ismét ki kérdésemet „hisz ugy kiáltottam ma reggel utánna, majd gégém szakadt meg bele. Már most késő!” „ki keresett?” kérdém harmadszor is boszúsan „arra feleljen!” „Hát Miska, a’ kocsis volt itt!” mondá végre. „Tegnap háromszor is, ma is már nehányszor; de én nem mondhattam meg neki hol van a’ Tns úr? – már most kéntelen volt elmenni, mert se pénze; se szénája!” Miska volt hát? – Ez haza akart vinni bizonyosan, ’s most elszalasztottam. Fejcsóválva jártam szobámban, asszonyom meg kiment; hogy majd egy kis levest melegít! – Haza megyek! ezen gondolatra villantam egyszerre – még ma kimegyek Pestből! ’s ez tüstént erős tökéletté vált bennem. Megnézem hogy van hon a’ dolog? ott a’ búsfűzek alatt, hol annyiszor esküvék hűséget, a’ hűtelen, hol minden rózsa’ kelyhéből egyegy szép remény mosolyga felém: ott élem le sorsüldözte éltem’ árva napjait. Még meglehet Apollónak egy fölkentje váland a’ költés’ valamellyik ágában belőlem – szerelmes elkeveredtében az ember sokat tehet! magányban nyögöm veszteségemet megvonva a’ világtól, csak ideálimnak élek. Karcsit sohajtom a’ hűtelent, bús sonettekben kesergem a’ szép mátkát! – Tetszett ezen gondolat; ugy, hogy fölvidultam rá, ’s fütyörészve szedém össze holmimet. – Rideg, magányos életre készültem, ezentúl csak sohajtani akartam, ’s különös! hogy most még is egészen fölvidultam. Sirni akartam, ’s nevetésre vonult szám, sohajtani készültem, ’s hahotára késztete valami belől. Ez megint előérzés! gondolám; de nem adtam rá semmit. – Fél óra mulva már kocsin ülék haza felé. – Alig hagyám el Budát: ujjá szült a’ dunántúli levegő. Olly valami édes ömledezéssel szállonga lelkem a’ múlt’ képein, ’s szállongált Karcsimon is az elvesztetten; hogy szinte boszús valék magamra, mért nem tudok bús lenni! föltettem magamban: hogy az uton még rímeket szedek össze, ’s hazáig legalább a’ hűtelent egy sonetbe foglalom! Hijába! nem mentem semmire se sonet, se rim! Csak falunk, Karcsiék’ háza, a’ kert, ő maga de nem mint hűtelen, hanem mint midőn máskori hazamentemkor jött előmbe, olly jó kedvűn, olly enyelgőn, olly édesen pirongatva késtemért, – ezek lebegtek előttem, ’s szívem, mint meg áradt patak, alig fért keblemben! –
Tétényben megakart kapatni kocsisom, ’s be állott a’ fogadóba. Akkor fogott ki ott egy kocsis két szürkét, ’s ebben csakugyan Miskát, a’ kocsisunkat ösmerém meg. Örömmel veregettem meg szürkéinket, mellyeket hajhásztam Pesten és hijában! eszembe jutott ismét Karcsim. Boldogoknak tartottam a’ hiv állatokat, hogy őt vihették, ’s én csak nem is láthatám. Hálá Istent kiálta Miska is hogy meglátott, ’s panaszkodék, mennyit keresett szállásomon. „Mi ujság othon?” kérdém, remegve még egyszer meghallani a’ borzasztó hirt. „Férjhez ment Nyilhegyi Borcsa kisasszony” mond ő. „Mellyik te? Borcsa?” kérdém ujjá születve a’ hirre. „Igen is Borcsa kisasszony, a’ kissebbik. Nógrád Vármegyébe vitte valami Lékesy nevű Szolgabiró. Az egész dolog csak ugy susogó formán történt” – mondá tovább Miska „minden lárma nélkül, se kézfogó, se lakodalom! De az öreg úr igy akarta. Én vittem be tegnap őket Pestre, hogy majd Tns urat meg kihozom; de nem találtam, szállásán se tudták megmondani hol van? szénám meg már nem volt, se pénzem: hát kénytelen voltam üresen kijönni – hálá Isten hogy össze találkoztunk! „Hát Lékesyék? kérdém. „Pestről fogadott kocsin mentek tovább!” „Hát Karcsim hogy van?” „Egészséges” mondá ő „vidám, örűl, hogy ma hazaérünk, borravalót is igért, csak jókor haza vigyem a’ Tns urat.” – Oh! előérzés! oh Karcsi! – Illyenkor az ember nem tud mást tenni, csak fütyölne, dalolna, meg a’ kocsist sürgeti hogy fogjon már! Nem az volt hát a’ kit gondoltam! – A’ két testvér nagyon hasonlít egymáshoz, Borcsa le volt fátyolozva, a’ kocsi hamar elrobbant a’ hidnál, én gyenge szemű, Karcsit meg ott is láttam néha, hol semmi se volt: nem csoda hát hogy a’ hidnál Borcsát magának Karcsinak néztem, ’s hogy a’ férjhezmenetelről hallott hír, annyira megzavart! Nagy öröm ollyan a’ nyelvnek, mint malomnak a’ viz: hajtja, csak győzze az ember szóval! Elbeszéllém Miskának hogy jártam, ’s ő mosolyogva nagy bölcsen azt mondá; csak az arany sasba jött volna Tns uram ott lelt volna bennünket, nem kellett volna annyit fáradni. Nagy igazság! de ha nem tudtam. Az illy kis dolgok nemtudása akasztja el az embert töbször, az életben is! azonban csak hogy nem az volt a’ kit gondoltam! a’ pesti kocsist vissza eresztém, ’s alig várám hogy be fogjon Miska. Könnyebben gördültek hazafelé a’ kerekek, szivessebben iparkodtak szürkéink is az ismért uton – még világossal beérénk falunkba. Messziről meglátta a’ hintót kis pásztor gyerekünk a’ kapuból, és sietett meg mondani a’ szolgálónak, az a’ húgomnak, az, az atyámnak, – ’s mire az udvarra értem egész háznép a’ folyosón várt. Hugom ki fejlődvén karjaimból, hamis mosolygással illant a’ kerten által a’ szomszédba Karcsiékhez. Én is örömest mentem volna: de atyám a’ diplomát kérdezé, ’s mutatnom kellett. Elégedten olvasá a’ Praeclarumot belőle, én meg mentem volna már; de akkor jött be a’ Rektor, hajdani mentorom, ’s el kelle fogadnom örvendezését, melly illy környülmények közt, rövidebb is lehetett volna! Szerencsémre a’ diploma – olvasásba merültek, ’s én ott hagyám őket, sietve Karcsimhoz. – Az udvaron karöltve sétált már a’ két lyány, súgva búgva egymás fülébe, ’s Karcsimat csakugyan hon csakugyan engemet várva találtam! kellemes arcczán volt rajzolva tiszta indulatja, édesen elpirulása, ’s rózsaként mosolygása elakaszták nyelvemet. Illyenkor a’ szív dobogja csak győzedelmét. Egy illy kedves pillantat elég egész éltünket megédesíteni! szégyenültem magam előtt, mért tudtam Karcsim’ hűségéről csak egy perczig is kételkedni, ’s örültem hogy semmi szem tanúja nem volt pesti viszontagságimnak. Egy kis félreugrást az igaz utból örömest palástolunk, de a’ fölösleges hűséggel se mindég kiván dicsekedni az ember! még vacsora alatt meg említém Atyámnak szándékomat. Ő helybe hagyá választásomat, ’s más nap Karcsit, mint igazi mátkámat ölelhetém! Ő máig se tudja, hogy jártam Pesten? de ezt, legalább a’ lakodalmig nem is szeretném, majd csak boszontana a’ szürkékkel. Ha nőm lesz, inkább magam elbeszéllem neki egy este; ugy esküvés után különben is bátrabban nyilatkoztat ki az ember holmit! addig pedig kérem szép olvasóimat is teljes bizodalommal: hogy az egész dolog csak köztünk maradjon!
Kovács Pál.
A megjelenést az Innovációs és Technológiai Minisztérium Nemzeti Kutatási Fejlesztési és Innovációs Alapból nyújtott támogatásával a Mecenatúra 2021 pályázati program finanszírozásában megvalósuló 141023 számú projekt tette lehetővé.