Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

Százezer forint! kiálta össze az egész kávé-társaság, mintha egy bomba pattant volna közzéje, és egészen lelkesült a’ szörnyü vágytól, mellyet ezen bájszó gerjeszteni szokott. Kedves Szívdki asszonyság! beszéllje el nekünk, unszolák valamennyen; és Puspányi Zsuzsi, egy igen fösvény szűz, még tejfölös csókjával is sürgeté kérelmét. Beszéllje csak el angyalom!

Szívdkiné váltig kiürítvén a’ finzsát, szónak készült, mellyre csend lön, ámbár sok fejér személy volt jelen.

Azt tudják kedvesim, hogy Lényei öcsénk, censurát adván, nagy örömmel egy gazdag melancholicus Báróval utazni indult. Lényei szegény vala, a’ Báró neki kedvező ajánlásokat tett; ’s így útaztak. Mennél tovább jutottak, annál szorosabban vonzódtak egymáshoz, és öcsénk’ vidám kedve, szelíd szíve, jótévőleg hatott a’ Báró’ komoly érzetére. Három évet töltének, Franczia, Angol és Német országban ’s a’ Báró szerette őt mint saját testvérét; Nápolyban a’ Bárót forró hideglelés lepé meg, Lényei mint hű, igaz barát mindent elkövetett ápolásában. A’ Báró nőtelen, magtalan volt, nagy birtoka a’ Fiscusra nézett, Lényeit leginkább szerette e’ földön, Testamentumot csinált, és Lényeinek százezer pengőt hagyott.

Százezret! kiáltának ismét mindnyájan, ismét elbájolva azon szótól, melly mindég ujabb kellemekkel fejlik ki.

A’ Báró acquisitor vala, avitumából semmit el nem abalienált, ennélfogva a’ testamentumot nem invalidálhatják. Libera disponendi facultas! ekként támogatá Szívdki ur hitvese’ beszédét.

Kedves jó öcsénk! monda Szívdki ’s hitvese; angyali rokon! sohajtá Szívdki két leánya; szeretetre méltó Lényei! mondá a’ társaság.

De kedveltem is őt titkon mindég, mint saját fiamat, mond Szívdki.

Hányszor mondám édesem, hogy kivüled senkit ugy nem szeretek mint Lényeit, ha nem mutattam is neki, mert a’ fiatalság hamar eltéved az édesgetés által.

Köztem ’s közötte mindég valami mély, titkos sympathia uralkodott – szólt Tini, a’ ház idősb leánya, aztán lesüté szemét – bár nem illett volna ezt tudatnom.

Nem! köztem és közötte volt a’ nagy sympathia, mondá huga Tóni; mi egy lélek valánk – együtt játszánk –

Nem! mi valánk lelkek kiáltá Tini.

Nem! mi valánk! viszonzá Tóni!

Te megint disputálsz Tóni!

Te disputálsz Tini.

Azonban sem a’ szeretet, sem a’ sympathia olly nagy nem vala; mert Lényeivel ezelőtt úgy bántak mint szegény rokonnal, az az hidegen; ő pedig büszkébb volt, hogy sem magát feltolná, azért is ritkán jött.

A’ mi kedves jó öcsénk! folytatá tovább a’ házi asszony, még egy évet utazásban töltött, de a’ honvágy’ érzete, ’s nem kétlem a’ vágy utánunk is, kedves rokoni után, felébredt benne ’s azt irja férjemnek: hogy nem sokára megérkezik, ritkaság végett is a’ magnasi birtokot itthon költögeti, ’s ha a’ kegyes ég engedi, meg is házasodik.

Mennyei szív! harsogá az egész kar, a’ két testvér pedig ujonnan a’ sympathián czivódott.

Este Szívdki bizonyos tanításokat adott leányainak. Gyermekek! – mond – ti ma holnap perfectumból, a’ plus quam perfectumba léptek, azért forogjatok, hogy egyitek Lényeiné lehessen, a’ mód és eszköz a’ ti gondotok, én csak a’ contractust teszem fel. Tegyetek lépést, mert még itthon maradtok; csak egy observatiom van: ha t. i. én Lényeinek magaviseletét a’ Báró iránt megfontolom, azon ápolást, áldozatokat, szivbeli barátságot, tehát gyanítom, hogy ő – ollyan érzékeny szívvel bír – ollyan – hogy is mondjam? ollyan bizonyos érzés – ollyan szeretet – ollyan valami – teszem, a’ mit az ember, felebarát, egymás ellen viszont gyakorol – úgy hallom van ollyas érzés – szóval érzést, szerelmet kiván. A’ jó urnak ez a’ definitio nagy fáradságba került, mert maga mind azt nem ismerte, azért igen akadozva adta elő, hogy ők is valahol érzést szerezzenek. Ti – mond tovább – ti kedves anyátokra ütöttetek, egész nap pereltek egymással, de ha ő extraneustól is szelídséget praetendal, quanto magis inter sangvinem. Szeressétek azért egymást, előtte ez motivuma lehet, hogy egyetikbe bele szeret; ti minduntalan nyelvhibába incurráltok,^* ’s ollyan ember azon megütközik. Tartsátok fejetekben informatiomat és győzni fogtok.

A’ mi atyánk szörnyü pedant! mondá Tini; midőn Szívdki oda hagyá őket.

Valóban az, felelé Tóni, ’s ez volt az egyetlen pont, mellyben a’ két testvér megeggyezett.

’S ki tudja fog e’ használni észrevétele? neked mindég nehéz volt irántam testvéri szívet mutatnod.

Én jó valék, de te valál rosz, haragudott Tini.

Én szelíd vagyok, azért is szelíd! kiálta fel Tóni.

Látom, hallom – felelt Tini – de mit is kényszeríted magadat tettetésre? én úgy vélem az ember saját természetiségben leginkább tetszik.

Igazság! – viszonzá Tóni – és igen helyesen téssz, ha saját szavaidat követed majd; ’s így akará egyik a’ másikat a’ tettetésről lebeszélni, de alattomban mindenik eltökéllé magát, a’ fortélyos atyától ajánlott lágyságot szinezni, ’s olvasztó érzékenység által a’ százezret kihorgászni.

Elvégre, néhány hét után eljött a’ Lényeitől látogatásra kijelelt nap, ’s ámbár vele hajdan hidegen bántak, felkeresé őket, nehogy őt kedvezőbb sorsa miatt kevélynek tartsák. Reggeltől fogva pereltek a’ leányok az öltözet miatt; mindenik azon szint és ruhát iparkodott a’ másikra disputálni, melly legkevesebbet illett, ’s az egész dologban az volt legnevetségesebb, hogy a’ versengés, per, patvar közt mindenik azzal hizelkedett magának, hogy olly rosz természet, mint a’ megbántóé, a’ szelíd Lényeit soha el nem foghatja.

Szívdki kétségbe esett. Az istenért! kiáltá félelmében – szelídüljetek, szeressétek egymást ha csak képleg is. Nem szánnálak összezuzni benneteket, hogy át nem látjátok, milly szükséges most familiánknak pure pute szelídnek lenni; fáradhatatlan de szinte fáradtan oltá intése’ árjaival a’ sustorgó harag’ lángjait. Szívdkiné asszonyság rendelé el leányai’ öltözetét, és semmit el nem mulasztott tetszhető formájokat kiemelni, ’s a’ hijányokat kipótolni. Már közelgett az óra; millyen helyhezetben és foglalatosságban találtassák magokat? Az illyesben járatlan Szívdki, tul csapongva a’ mértéken, erővel azt akará: hogy leányai a’ vártnak belépténél, magokat ölelve tartván megcsókolják, ő hasonlólag hitvesét átkarolva praesentálja magát. Az első benyomástól igen sok függ, azért a’ legjobb oldalunkat tüntessük ki.

’S ime üt az óra; néhány minutum után egy kocsi zörög az utszán fel ’s a’ ház előtt megáll. Mind az ablakhoz szaladnak; egy feketén öltözött fiatal ember ugrik ki a’ kocsiból. Ő az! kiált Tóni, hamarjában még néhány tekintet vettetik a’ tükörbe, melly elől futólag egymást eltolták. Léptek hallatnak a’ lépcsőken, az kérdeztetik: itthon e az uraság? az ajtó nyilik – A’ kedves édessel mindenik első akar lenni, egyszerre az érkező felé rohannak. Szívdki is már ölelni készül feleségét, ’s ím akkor vevék csak észre hogy színjátszó, ki mint hazafiakat alázatosan meginstálta: hogy jönnének az üres theátromba. Esengve, kezdé fejtegetni szomorú állapotjokat de az auferat se Szívdki szájából elnémítá. Minek a’ theatrum? – mondá Szívdki haragjában hogy majd megölelte feleségét – ha még is mint nemes ember ingyen mehetne be az ember; de fizetni kell. Appage! Szemtelen ember! harsogá az asszony. Hogyan neki rohan az embernek! szidják a’ leányok. A’ Szinjátszó, ki ámbár minden héten legalább kétszer bátran meghalt, itt még is megrettent, ’s olly gyorsan mint jött a’ kaput kereste. Most kezdődött még a’ fergeteg igazán. Te vagy oka Tóni – perelt Tini – te kiáltottad: ő az! Nem, atyánk az oka – felelt amaz – Ő parancsolta azt a’ gyáva szeretetet.

Téged a’ haszonkeresés vakká tesz, te pénzparóka, már a’ comédiásban is kérőt látsz.

Azt véltem már elnyeled, ugy neki estél, te gyöngéd, szemérmes leány! villognak a’ testvérek.

Semmi se marad büntetlen, mond Szívdki, a’ félig ölelt feleségre pillantván.

Tán még gúnyolsz – fellázadt az asszony – óvd magadat. Silentium! mert –

Itt már a’ prócátori büszkeség kitört. Asszony! – dörög – ki mer engem silentiariussá tenni?

Én! én! én! kiálta a’ kedves fél, ’s igy csengett, zajlott, mindég hangosabban, mindég forróbban, midőn egy másik kocsi odahajt, mellyet szerencsére a’ társaság észrevett, különben a’ planummal ugyan ellenkező situatioban lelte volna Lényei. Szeressük egymást! háborgott még hirtelen Szívdki ’s néhány pillantat mulva Lényei lépett be.

Salve Sándor! kedves Sándorom! kiálta elébe Szívdki, ’s a’ mint csak lehetett magához szorítá.

Jó öcsénk! az asszony.

Édes Lényeim! a’ leányok.

A’ familiából egyik se hagyta a’ másikat szóhoz jönni, magát Lényeit sem.

Hogy volt? mint élt? minő jó szinben van; hányszor emlegettük – mennyi gondot okozott távol léte, csintalan még is olly soká elmaradt! illy szavak zsibongtak Lényei körül, kinek alig maradt idő az üdvezlésre.

Istenem! – mond Tóni a’ beszéd folytában – mi szép lehet ott, ama felséges olaszországban! de még se tudnám magamat utra szánni, mert önnömimtől elszakadnék.

Ki válhatna meg nemzetsége körétől! Néném hogy türhetném én távollétedet? mond Tini páthosszal.

Mi vagyok én neked néném! az én tulajdonim csekélyek; érző szív minden értékem. Mindenben felülmulsz te engemet, csak a’ szerelemben engedd az elsőséget. Te vagy mindenem!

Nem, te vagy mindenem néném! Mindenik fiatalabb akart lenni.

Te vagy!

Te vagy!

O kedves leányaim! rebegé Szívdki, és mindenkép erőlködött hang és kép által érzést mutatni. Hadd öleljelek ti nemes lelkek! rájok hajolt, és elfojtott haraggal, melly annál nagyobb vala, mivel halkan kellett beszélnie igy szólt: Ne pereljetek, mert kitöröm a’ nyakatokat.

O drága atyánk, sohajtának a’ leányok és hozzá simulván fülébe susogták: maga ügyetlen kitöréseivel mindent elront, egészen szétbontja képét, aztán fisztulál.

És engem el is feledtek, ti roszak! ha nem tudnám hogy annyira szerettek – mondá édesden Szívdkiné.

Jó hitvesem – édes anyánk! hangzott a’ férjtől ’s a’ leányoktól.

Ezen kölcsönös szeretet, ezen nemzetségkörben – mond Lényei – az egyes tag’ érdemének bizonyos záloga.

Tán cautio – vág szavába Szívdki, ki az illy phrasisokhoz nem sokat értett.^*

Illy szülék’ birásában büszkeség járul az irántok való szeretethez. Nekünk üdvesség egymást szerethetni, ’s lehet e nagyobb boldogság, mint egész létünkkel, az érzemény teljes hatalmával azon csügghetni, kivel maga a’ természet olly szorosan egybefont. Részvéttel, szeretettel tartozunk mindenkinek; de kétszeresen sajátjainknak! így declamált Tóni.

Valde bene! minha nyomtatva volna! dicsérte Szívdki, szive örömében.

Tini ki hugának fenhejazó szavait írigylette, nem akarván elmaradni, sőt tulhaladni, igy ejté szavait: Mi édes, magunkat egészen a’ mieinknek szentelhetni, érettök áldozhatni, magát az életet érettök oda ontani! Kendővel takará el szemét.

Most sir, csak nézze öcsém, most sir! explicálta Szívdki.

Tóni megijedett e’ fordulattól. Ne sirj édesem – kérte – tudod minő rosz szemeid vannak, megint meggyúladnak.

Ah! kedves Tónim – viszonzá Tini, hasztalan iparkodván az ömledezés virágleplével fedni mérge vezuvját – mennyit sirtam már feletted, midőn örökös nyavalyád, a’ főfájás kínzott.

Tóni észrevette tévedését, és a’ fő czélnak örömest áldozá fel a’ keserü ellenbeszédet. Kedves néném! – mondá öngyőzelemmel – milly jó, milly részvevő vagy te.

Tini is elértvén a’ fortélyt ki akart fogni rajta. Te vagy jó, te vagy szelíd, te vagy az én előképem.

Tóni. Nem! a’ te felséges tulajdonid, nagy lelked, nemes szíved.

Tini. Hallgass! a’ te miveltséged, ritka jóságod.

Tóni – mindég tüzesben – Azért sem! a’ te elkapó, elbájoló módod.

Tini – égő tekintettel ki nézné – neked soha sincs igazad! a’ te kellemes alakod –

Tóni. Mit villogsz örökké? a’ te szépséged, lelked; te vagy tökélletes, én árnyékod sem.

Tini – szinte remegve – inkább meghalok mintsem engedek! te vagy a’ legszebb, legjobb, legszeretetre méltóbb e’ földön –

Tóni – elharapott szóval – Nem illy makacsság hallatlan – te vagy remek.

Tini. Te vagy!

O mennyei disputatio! o szerelmi per! kiáltá Szívdki és titkon rángatta leányait.

A’ szerelem – mond Lényei – a’ szerelem az a’ kötél melly a’ világot körülfűzi ’s annak milliomjait.

Helyesen Sándorkám – szól közbe Szívdki – az egész világ szereti a’ milliomokat.

Lényei azt vélvén: hogy csak az szeretheti igazán férjét, ki övéit is szereti, kivánta vala megtudni: való e mind az a’ mit hallott, ’s eltökéllé magát, az első alkalommal mélyebben megvizsgálni a’ leányok szivét, kik azonban azon édességeket privatim sok keserűségekkel helyre hozták. Minden tekintet mellyet Lényei egyre vagy másikra vetett, minden irányzott szava, írigység ’s szemrehányások’ tárgya lön; keményen vigyáztak egymásra, de a’ czél nagysága nyujtott erőt nekik a’ tettetésre. Hogy az ellenfél’ cseleit, szándékát, eszközeit annál inkább kitanulhassa Tini, Lényeit hugával egyedűl hagyá, de elővigyázatból még is az ajtónál hallgatódzott. Tóni a’ kedvező pillantatot használván érzésről, lágyságról szólt, de olly halkan, hogy Tini meg nem értheté, azért is ez, meghatározott beszédet gyanítván az ajtót kevessé kinyitá. Lényei is igyekezett szándékára nézve egyedűllétét használni.

Kedves Tóni! – mond Lényei – mint örülök magával egy pillantatig egyedül lehetni.

Tóni kedvesen mosolyga. Ritka történet, ’s tán illy hamar nem is következik, ’s értésére adá hogy azt használja. Tini’ szeme homályba borul.

Maga olly jónak látszik.

Ah nem! nekem is vagynak hibáim. Ábrándozásról vádoltatom. Azt mondják: hogy az ellenállhatatlan érzés, kitörő szívömledezés, mellyel ember-társaimhoz viseltetem, egész lelkesedésig, önfeláldozásomra ragadnak, ezt érzelgésnek hívják – de nem ok nélkül vádoltatom lágyszívűségről.

Illy vád dicséretté válik – én teljesen bizhatnám szívében.

És méltán, bennem nem csalódik.

Én valamit közleni akarnék, éltem’ szerencséje forog fenn.

O közölje bizvást! szóljon! Minden tartózkodás kárhozatos. Az őszinte szó könnyíti a’ keblet, a’ közlés hoz segédet, vigasztalást. Szóljon kérem, nincs mitől tartani.

És nem olvasta volna szememből? éles elméje nem gyanítaná mondandómat?

Lényei ur engem meglep, megzavar – Kegyed szemei – valóban azok némák, semmit sem mondanak.

Én kedvellem a’ szerénységet, de mind a’ mellett érzetem való és mély.

Szerénység: nincs utálatosabb mint a’ hamis szerénység, az rettentő hiba, igazi vétek, mondom kegyednek.

És nem értette volna el szívemet?

Tini’ képén éjfél borong, Tóni örömben úszik.

O szív! te forrása minden indulatnak! – mond Tóni – nyissa meg szívét, részvételt lel nálam, szörnyü részvételt – öntse ki, a’ mi benne van.

A’ maga itélete fogja érzetemet eloltani, vagy szebben éleszteni.

Ah! maga ismeri lágy érzetemet, annak élek, halok – nyíljon meg.

Én szeretek – –

Sándor! maga szeret! – szól Tóni örömtelve szerencséjén, és nénje’ irígységén; amaz pedig reszkete mérgében.

Nénjét szeretem – mond Lényei – ’s ohajtanám hogy annak belsejét ismertetné meg velem.

Tóni dermedve álla, Tini lángolt. Mit! nénémet szereti, azt a’ megátalkodott alattomos teremtményt? a’ ki minden embert gyülöl és boszont, ki örökké dörmög és perel? holott én szelíd vagyok mint a’ jó óra – Azt a’ rossz szivet, éles nyelvet, hamis képet?

Most bosszulángolva rohant be Tini rejtékéből – Sándor – kiált – ne higyjen neki. Ő maga a’ kinzó kisértet, neki boldogság, más örömét elronthatni, kötekedés legfőbb foglalatossága, önség, önszeretet ’s öntetszés a’ grácziák mellyek környezik. Egy szót se higyjen, a’ mi szépet előbb felőle mondék, atyánk parancsolá. Én vagyok szelíd és gyöngéd. O kedves Sándor! én hallám szerelmi vallását! – Sándor visszapattant, és távol kivánt lenni – Nemes ifju, ki csendesen szeretett és hallgatott, légyen jó reménységgel, az én keblem is hajlandó iránta! feléje indul –

Mentsen isten! gondolá Sándor, míg a’ testvérek’ fergetege a’ szüléket is oda vonta. Nyujtsanak áldást kedves szüleim, Sándor engemet szeret, mondá Tini.

Szeret! kiált Szivdki – Revera! azt soha sem hittem volna; csak igaz, fortuna audaces juvat. Ó mi fili! és Sándornak esik.

Engedjen meg, mond Lényei a’ boldog atyának, ölelésitől félig agyon nyomva. Kérem másképen áll a’ dolog, én csak a’ testvérek’ forró szeretetét akartam kitanulni, különben semmi keresetem.

Hah! fraus et dolus! kiálta Szivdki, kinek most a’ leányok nagy szemrehányással neki rohantak. Im! ez a’ haszna annak az átkozott szelídségnek.

Kell neki – kiált mindég Szivdki – kell neki házasodni ad implementum damni; külömben biz én nem csodálom, hogy tőletek reszket.

Mi reszket? miért reszkessen! így kezdődött most a’ zivatar, mellynek dühödése alatt Lényei csendesen kilopódzott.

Képzelhetni hogy a’ százezer forintos Lényeit nem csak rokoni szerették százezerszer jobban, hanem régi ismerősi is. Mindenik iskolába akart vele járni, mindenik, kit a’ fogadóbúl vagy kávéházból ismert, visszaemlékezteté a’ régi szoros barátságra, némellyek jelenlétét annyira kedvelték, hogy még ebédkor, ’s más mulatságban sem tudtak tőle megválni. A’ sok közzül Rándorfy volt egyedűl, ki régi szövetséget ujítá-meg, mint hajdani társalkodója. Rándorfy nagy miveltséggel birt, ’s a’ mi ifjainknál ritka, kiterjedett olvasottsággal, azonfelül különös mulattató móddal, olthatatlan, vidám szeszéllyel, azért vala kedves társalkodása ’s vidító, és mivel a’ barátsághoz is a’ charakterek különfélesége tartozik, természetes, hogy a’ lágy ’s érzékeny Lényei, és Rándorfy közt szoros frigy támadott, ámbár emezt kimivelt lelke mellett hideg, önséges sziv bélyegzé. Rándorfy ismét Lényeihez csatlá magát ’s elvégre, midőn egyszer onnan hazul visszajött, azt az ajánlást tevé, menne ki vele Lényei szüleihez, kik egy igen nagy jószágnak igen csekély részét birták, ’s maradna nálok nehány hétig, hol ő Villi hugában,^* egyszersmind korábbi ismerőst találand. Az öregek örülni fognak; te utaztál ’s azért mint módiarticulus^* tetszetős vagy, és Villinek is csinosnak kell lennie, mert minden fiatal emberek szeretnek. Minthogy nem voltak ott két leánytestvérek, Lényei ajánlását szivesen elfogadá, ’s az első alkalommal oda rándultak, kiváncsi lévén a’ kis Villit viszon-láthatni, kit mint tizenkét évű igen szép leányt hagyott el.

Lényei igen szivesen fogadtatott, iskola koráról beszélgettek, és ő épen akkor emlegette a’ kis Villit, mint önté le egykor husvéthetfőn olly kegyetlen sok vizzel, midőn az belépett. Ah kedves Villi! akará Lényei régi szokás szerént őt üdvezleni, de bámultában ajkai tátva maradtak. Milly angyal! képe mint tavaszi reggel, olly fris, olly ragyogó; szeme mint a’ viola, arczán télihó és nyári hév. A’ mi az ifjúság’, egészség’, vidámság’ istennéje vonásain virágzó, mosolygó nyájas, vonzó vagyon, látszott e’ képen, és a’ teljes gazdag alakon bájolólag elöntve. Szemei édes hüledezésben, szinte lebékolva^* csüggtek e tündérlényen. Most lett volna ideje Lényeire néhány pohár húsvéti vizet töltögetni, hogy feleszmélne. Kisasszony! – rebegé igen nehezen – tán nem is emlékezik reám? akkor olly kisded volt, most ugy megváltozott, olly angyal – – nagy!

De bizony emlékezem arra a’ csintalan Sándorra: de maga a’ mint hallom messze, mesze járt, egészen Angliába, ott tudom nem gondolt reánk.

Mi angyalit lehetne látni, a’nélkűl hogy ide ne gondolkoznánk, azonkivül a’ barátság is nekem olly kedves bátyja iránt –

Köszönöm szépen – mond Rándorfy, élesen szemlélve a’ benyomást, mellyet ohajtott – te nagy lelkű vagy mint az angol, udvariás mint a’ franczia és őszinte mint az – olasz.

Villi bátyjától eléggé megtanitva semmit el nem mulaszta, a’ mi által Lényei előtt eszét kitüntetné. Én is olvastam ám sokat a’ külföldről, tudom hogy a’ franczia könnyü inu, az angol pedig nagy speculans – tudós képpel – a’ franczia elmés, az angol jó lovas, minap is a’ városban láttam őket déltájban – angol lovasok – veres ruha, nagy forgó –

Hugom, tán barátom el sem érti hogy ez gunyolás – mond hahotával Rándorfy, ’s Lényeihez fordul – Villi nem szenvedheti az angolokat mert olly hidegek. De mellékest igen komoly és intő tekintetet villanta Villire.

Tudod én vidám vagyok és esküdt ellensége minden ollyas kiszabott feszes dolognak – menté magát Villi, gyanítván hogy nem valami különös itéleterőt hozott a’ vásárra.

Most a’ társaság szaporodott Aurelie, egy igen szegény franczia kisasszonnyal, ki nagyon csekély díjért a’ Rándorfy háznál tartózkodott, hogy a’ kisasszonynak némi némü nevelést adna. Alkotása félig meddig a’ most igen nagy divatba jövő Giraffhoz hasonlított – éktelen magos és vékony. Szépségét nem köszöné egyedűl a’ serdülő ifju kornak, mert már, huszonhat tavaszt számlála, ámbár mások, harmincznyolczat emlegettek. Arczai beestek ugyan, de a’ rózsa szin nekik szinte boltozatot ada. Karjai többnyire lepletlenek, nem voltak kövérebbek orránál, ’s ha szippantott kelleme csak akkor tünt ki egész teljében, noha egyik karja nehezen hajlott. Szája, nem lehet tagadni, kevessé nagy volt, de ha mosolygott olly csintalanul sötétlett ki az üres foghely; szava egy kicsinyt nyifogott, de ha engedé hurutja, egy könnyen el nem állott. Szemében, kivált a’ nagyobban, érzékeny szivet áruló tüz ragyogott, e’ tüzben tökrözé magát a’ hamar égő szív, a’ szerelmet ahító szív.

Monsieur! – kezdé szavát, tartós hajladozás közt, mintha theatromi süllyesztőn állna – je suis ravie d’avoir l’ honneur; vous venez de Paris, vous avez vu la capitale du monde, vous avez vu les Parisiennes?

Lényei, kimenten a’ sok szinü majmolástól, bár leginkább szerette hazai nyelvét, még is helyt álla, nehogy durvaságról vádoltassék. Aurelie itéletét kérte a’ franczia szépek iránt, ’s midőn Lényei távoldad Villire czélozva azoknak kellemeit, kecses hajlékonyságát festegeté, Aurelie nem győzte a’ sok deprecálást, mert szerénységében minden szépet hiven magára vett. Vous avez trop de bontê, vous étes trop galant, Monsieur! vous me confondez^* így hangzott Lényei’ minden szavánál, és midőn ez Villi’ rózsahevétől és liliom havától elragadtatva a’ francza szépek gyöngéd, bájos szinéről szólt, Aurelie’ öröme határtalan leve, mert ő is fejér volt. Monsieur! le teint de Parisiennes se conserve même à la campagne!^* így kiálta diadalmasan.

Quant et moi – csevegte Villi mézajka, hogy franczia nyelvével Sándort meglepje – à cause de l’ été je suis nore comme un cziganois.^*

Sándor még a’ cziganois felől nem tudja az anekdotát, mond Rándorfy, és hogy huga nyelvhibáját eltakarja, egy hamarjában koholt történetet beszéle.

Sándor mindég mélyebben nézett a’ szép Villi mágusi, igéző szemébe. Mit tesz, ha mingyárt, mezei élete’ következésében, némelly tudományokban szükölködik is – gondolá, midőn Villi néhány rést mutatott – a’ természetes ész azt első alkalommal kipótolja! Saját körében ő szeretetre méltó, de még akkor is kellemes és vidám, ha tudóst akar játszani. Szív itt a’ fő dolog, ő legmélyebb, legtisztább, legnemesebb érzettel birhat a’nélkűl hogy a’ Conversatiói-lexicont^* kivül tudná.

Lényei Villihez mind inkább közeledett, ’s ezért Aurelie’ kétségbeesése reá féltékeny tekintetet lövelt; de egy szép szó, egy meleg pillanat, melly gyakran rászállott ismét vigasztalá; mert Lényei, a’ szerelmesek’ módjára, Villire nem mervén nézni, zavartában Aureliebe ütközött, és ez azt szerelmi vallásnak nézte, melly iránt ah! olly igen lágy vala.

Villi kötekedett Lényeivel, mennyi ismeretségbe jutott utazásiban? Nemde mint a’ Don Juan,^* mellyet én láttam, – tudja még Sándor én igen kedvelem a’ muzsikát, magam is a’ klavirt verem; Olasz földön száz ötven, franczia országban ezer és három.

Maga játszik Villi? O ne tagadja meg tőlem ezt az örömet! esdeklett Lényei; de sokszor kér az ember és nem tudja mit. Villi’ művészhangja is kelletlenebb volt Tini’ Tóni’ persivításinál, mert bal és jobb keze szint olly öszvehangzólak éltek, mint a’ két testvér. Villi nagy készséggel leült a’ klavirhoz, de azon gyönyörü újak szörnyü hangokat doboltak ki abból a’ dülöngő szerszámból – egy németet kelepelt, de jaj lenne a’ lábnak ki azon indulna, se tempo, se tactus, se kereszt se Be dur, se moll, hanem csak neki futtában a’ mint jött. Hát ha még accordra nyomta gömbölyü kis újait, a’ seregélyek’ nótáját zengé. Elvégre, mint jó hazafinak elverte a’ fáj! fáj! fáj! a’ szivemet is – gerjedt is fájdalmas érzés mint mikor a’ fogfájás kinozza az embert.

Szent Caecilia! – sóhajtá Lényei titkosan – mi boldog ki néha süket; de szemlélvén megint a’ szép alakot gondolá: A’ jó sziv, engem akar gyönyörködtetni, – ’s szükséges e, hogy ő épen nagy mesterné legyen?

Hogy füleit kímélje, Lényei ismét az előbbi beszédet fogta fel. Én sok szépséget láttam – mond – de hidegen hagyának. Most Villire villant, és annyi kellembájtól szinte lelkesülten így felleng: egy megfoghatatlan valami, melly a’ szivet a’ szívhez kiszti, mint ha más létben már láttuk volna egymást, ’s itt csak viszon találkoznánk, mély vonzat, ’s belső harmonia költheti csak a’ szerelem’ kényeit.

Igen – mondá Villi szinte fellengni akarván – O én sokszor hallám hogy a’ harmonia igen szép ha az emberek úgy össze illenek, mint a’ sípok – én már hallottam harmoniát, egy banda ment erre, ollyan szépen összefujtak.

A’ legfentebb poesis fekszik a’ szerelemben – folytatá Lényei mindég buzogva – az érző sziv gyujtó sugára, a’ földön túl emel, nemesít, és az ember kebléből, minden szépet, dicsőt, fénykoszorura rajoztat és tökélletességre ébreszt, felhajnallik a’ sötét élet és szinváltozva szinpompában repes fel.

Lássa Lényei – mondá Villi, nem sokat értve az elkapottnak szavaiból – lássa csak a’ szerelem mit nem tesz? és még is a’ szerelmesek rosz szinben vagynak.

Lényei látta ugyan, hogy szép Villi a’ szerelem poesisában fel nem lelé magát, de gondolá magában: ha érzetének nincs is olly magas röpte, ha indulatok felől nem gondolkodott is annyit mint Mad. Stael, azért még is gyöngébben szerethet, mint a’ ki fellengve arról értekezik – azért megváltoztatom a’ stílust, ’s tudom érzete szebb valóságban tünik fel. És tudna e szép Villi – mondá – részvétre fakadni, ha szeretőjét halványon és könyűkben látná?

Azt nem tudom, még nem valék olly állapotban – mondá Villi nevetve, már elértvén őt – mi itt nevetünk, vigadunk, és legfeljebb halálig tánczolunk. Azonban a’ mi a’ könnyet illeti, azt a’ szem határozza meg.

És millyen szem legyen az?

Millyen – tehát kék, enyelge Villi.

Kék! sóhajtá a’ fekete szemü Lényei.

Nos kék, sötét kék – csak nem barna, vagy is fekete – korom fekete.

Angyali Villi! kiált Lényei ismét derülten.

Csak ugy mondom – hisz kedves bátyámnak is fekete szemei vagynak.

És igen szereti a’ bátyját?

Felette.

És csak magát bátyját?

Édes istenem, még vannak ugyan rokonim, de alig láttam őket – szólt Villi, de magában gondolá: bohó emberek ezek a’ tudósok, mindent szeretnének tudni –

Égi ártatlanság! gondolá Lényei, ha a’ szerelem’ szikrája ezen kebelbe gyujt, milly isteni kény lehet, annak ébredtét, első sarjait kémlelni! kéjelgni, mint ömledez szive nem sejtett érzetektől ’s mint csudálkozik a’ még nem ismert vendégen; ezen öröm felülmulja az üres isméreteket ’s álmadozó érzelgést.

Én bátyjának legjobb, leghivebb barátja vagyok, mond tovább Lényei és Villi hattyukezét ajkaihoz szorítá.

Hát csókolja meg bátyám’ kezét! enyelge Villi, kezét elvonva.

A’ maga keze liliom, arczáji rózsák, és a’ csók Zephyr, melly illy virágok felett leng.

Hisz udvariságból már ezt a’ kezet csókolták, de a’ rózsa tövises, megszurhatná, ha valaki olly igen utána esengne. A’ liliom is segithetne a’ rózsának, mondá ’s olly kedvesen suhintgata kezével, hogy szinte csapásra való ingert gyaníthata az ember, de ő szinte örült magában szép kifejezéseinek.

Tehát még semmi szellő sem érínté?

Istenem! mit beszél az éríntésről? az hibázna még! tán a’ külföldön szoktak ehhez, mi nálunk nem módi; én a’ földbe süllyednék szégyenemben, utóljára még bajuszt is kapna az ember.

De ha valakit szeretünk, illy csekélységet mint tagadnánk meg tőle?

Csekélység! istentelen ember! szinte elrettenek. O ne gondolja hogy én nem olvastam, mi az illendőség’ rende; tudom én azt, mi az az érintés – aztán kit szeretnék én?

Villi! ’s maga annyi kellemek birtokában, minden érző szív hódolatánál, maga nem szeretne? legyen őszinte.

De kit szeressek? én szeretem szüleimet, bátyámat a’ mint illik; a’ mi azt a’ másik szerelmet illeti, melly nincs megparancsolva, senkit sem szeretek, egyéb pipiskémet és mókusomat.

’S egy férfi sem lehete még olly szerencsés?

Mi közöm nekem a’ férfiakhoz, kiváncsi uram!

O hát nem tudja milly eget oszt a’ szerelem.

’S olly édes volna az?

Édes kin! ah ha tudná mit érez a’ szív.

Valóban különös lehet – alig rejthető kaczajjal – szinte kivánnám megismerni ezt a’ csodát.

Ah ha sejtené milly üdvesség a’ kedvest láthatni, milly tüz, milly kény árad el a’ kebelben – ömledezve tekint Villire – Ha tudná mint változik akkor a’ lélek, mintegy varázslattól ihletve milly üres az előbbi élet, milly hosszu, milly lassu és holt, milly kéjtelen a’ legvidámabb mulatság, milly édes a’ szerettek jelenléte, egymás’ néztébe merülve bár némán is milly édes szavak ömlenek.

Már az igaz! mond Villi elfogódva szinte a’ hiv rajzolástól.

Mi igaz? – kérdé meglepetve Lényei –

Hogy – hogy maga olly szépen beszél – de mindég mondta bátyám.

Ha tudná milly szépen fejlik ekkor ki minden tehetségünk; félszó, legkisebb mozdulat, egy tekintet, értelmet, fényt ád.

Lehetetlen! tehát a’ szemmel is lehet beszélni? ah mi szép! tehát a’ szerelmes mindent észrevesz? soha sem hittem volna.

Mért nem tudom lefesteni, milly hirtelen tüz özönlik keresztül egész valónkon, a’ legkisebb éríntésnél! – Villi’ kezét fogja – milly égbe ragadtatunk egy kézszorítás által – megszorítja kezét –

Sajnálom hogy meg nem foghatom – panaszkodott Villi, és nem akarva mosolygás lengett ajkain.

Hol vegyek színeket azon érzeményt képezhetni, ha egy csókban lelkünk kiomolhatik – e’ képet létesítni akarja.

Már ezt épen nem hiszem – mond gyöngéden magát védelmezve Villi, mert Rándorfy minden illyes kedvezést megtilta neki, nehogy könnyelműnek láttassék – tán csak nem akar megbántani? mondá kérő tekintettel.

Nem! nem! angyal, tiszta, ártatlan, égi lélek! mondá Lényei, még e’ kívánattal sem akarlak megbántani, nem akarom megrabolni ön magamat, nehogy szép hitedet lerontsam, melly véteknek tartja ez ártatlan kedvezést; o galamb ártatlanság te csak a’ falun virulsz még. Azonban ezt csak magának monda, aztán Villihez fordult. Megbántottam? haragszik? sértve van? bocsásson meg bánatomért!

De többé így nem szomorít? nemde soha soha?

Nem, soha nem! fogadá Lényei nagy ünnepiesen, ’s titkon ön magát vádolá hogy illy tiszta lény előtt magát úgy elfelejtheté.

Ej Sándor – mond nem sokára Rándorfy – te nagyon változol, alig szólsz, és ritkán felelsz.

Ah hadd azt barátom! jó vagyok én így.

Aha tehát a’ hatalmas győző egyszer’smind fogoly is? halld Sándor! te veszedelmes ember vagy, te ragyogóbb diadalt nyertél, mint nagy druszád; egy szív ég érted, mint Persepolis.^*

Igaz tehát! ’s volna reményem?

Remélj bátran! ő kitörő hévvel, szemérem ’s szűzi zavarral szól felőled, kedvesnek, szeretetre méltónak talál, ott áll édesen mosolygva a’ tükörnél és piperézi magát.

O azon angyali vonások, azon gráczia kép mindennek kellemet kölcsönöz.

Én nála szebbet is láttam, azonban de gustibus^* – –

Te igazságtalan, érzéketlen, kemény vagy iránta, hadd róla az idegent itélni.

Hisz én idegen vagyok hozzá, és nyugtatványt adok, hogy az is maradok.

Idegen! te! kihez?

Azon angyali képhez, Aurelie kisasszonyhoz, ki majd beteg miattad. Igy Rándorfy, ezen tévedés által akarván Lényeit nyiltságra kénytetni Villi iránt.

Arról szóltál? szerencsétlen tréfa!

Ugy! és ha szabad kérdeznem, kiről szóltál te?

Én – igen – én kit értettem? ha te nem mondod hogy szeret, azt gondoltam volna hogy Villi.

Villi? kinek te városi miveltséget akarsz adni! Lényei meghökkent.

Kit te kézszorításra tanitál, kinek a’ csók’ tudományát magyaráztad, és mingyárt példával is akartad felvilágosítani. Lényei’ arcza égett.

Én lecsillapítám, de barátom, engedd a’ leánynak szép nyugalmát; még ő fél gyermek, a’ falun neveltetvén, virágok, madarak, ’s néhány könyvek mind az, a’ mit a’ világról tud, hagyd őt illy boldog tudatlanságban, és a’ tapasztalatlan, együgyü falusi leánnyal ne bánjál olly csábitó frivolitással, melly egy városi koketta iránt is alig bocsánandó. Ha nem ismernélek, e’ komoly dolgot komolyabban venném, de így tudom a’ pillantat elkapott ’s hogy magad is vádolod tettedet.

Lényei nagy türödelemmel hallgatá. Barátom – mond – pirulok magam előtt, de ezentul még lehellet se homályosítsa ártatlansága tiszta egét.

Lényei naponként jobban a’ hálóba került, Villi őt’ inkább keresni látszék, figyelmesebb, szivesebb lön iránta; néha vidámsága elhagyá ’s gondolkodó volt, ezt a’ boldog szerető andalgásnak ’s csirázó érzésnek képzelé, ’s már egészen boldognak tartá magát kivált midőn egyik este, vacsora felett, hol a’ patvaristán kivűl idegen jelen nem vala, néhányszor gyöngéd lábnyomást érzett. Ez Villi, örüle Lényei, mert a’ körűle forgolódó Aurelie, kire azt foghatta volna, szobájában maradt. Villi az – gondolá – félig enyelgés, félig érzelem, ártatlan ösztön, habár az asztal alatt mutatkozik is. Már a’ házasság örömnapjai lebegtek előtte ’s csak azon tusakodott mint kezdjen hozzá.

Egyik nap az egész Rándorfy ház látogatóba ment, Villin kivűl, ki főfájás miatt elvoná magát. Lényei nyugtalankodva, csak barátja’ ’s az öregek unszolásának engedett, de az egész idő alatt lelke a’ sinlődő kedvesnél lévén, zavart, egyszerü vala, ha szólt is, többször magának ellenmonda. Rándorfy titkon örült a’ gazdag sógornak.

Megérkezvén a’ szomszéd faluból, még egyik compossessorhoz is beköszöntének, de Lényei a’ versenyes üdvözlés ’s czeremonia között elillanván egyedűl Villihez szökött. Az első előtalált cselédet mingyárt nagy forrón kérdé: hogy van a’ kisasszony? Hát jól – felele az – egész isten adta nap itt kinn dőréskedett.

Vannak ollyan szeszélyes nyavalyák, mellyek hamar jönnek és megválnak, gondolá Lényei és örömtelve lesben álla, őt meglepni akarván. Már estellett, ’s a’ mint Villi szobája előtt ellappangna, azt félig nyitva lelé. Bedugja fejét, senkit nem lát. Bemegy, ’s őt a’ mellék szobában gyanítván, elrejté magát az olaszfal mellé; alig vonult oda a’ szobába lép a’ patvarista is, nagy léptekkel fel ’s alá járt, hol magában dörmögött, hol felnevetett. Lényei tüskén álla. Kevés vártatva belép, vagy inkább röpült Villi is egyenest a’ patvarista karjába. A’ hézagon kandikálónak száz tőr akadt szivébe.

Ne itt a’ kivánt haj – mond Villi – nézd ebből a’ szép fürtömből metszettem, de okos légy és ne duzzogj, ha Lényeivel enyelgeni látsz.

És hozzá mégy, a’ nélkül hogy szeretnéd? kérdé a’ patvarista igen bátran ölelgetve az ártatlan Villit.

Mit tegyek? szüleim akarják, de leginkább bátyám, ki rég az előtt már mindenre megtanított – aztán százezer forint.

Mit ér az nekem? én alig látlak, és ha az abrosz alatt adsz is néha szerelmi jelt, a’ mint mi állunk, az már még nem sok. O lábnyomás! sohajtá Lényei és bosszankodott, hogy a’ sarkantyúval nem adta vissza.

Majd találok én illyen alkalmat mint ma – mond Villi hozzá simulva – de légy okos. Hahaha! ma holnap én adok leczkét mi az érzés. Juj bizony már késő! fuss, fuss, Andris! ha rajta kap Lényei vagy bátyám – mingyárt itt lesznek, azzal beugrott a’ mellék szobába. Andris pedig kiszöktében a’ jövő Aureliebe ütközött – Ah lelkem kisasszony! – mondá, a’ nevendék Themispap – maga nem lát,^* nem hall, ’s hálául ’s örömben meg akará ölelni.

Vissza! – harsogá a’ nagyszivü – Je suis egy hív!^*

O falusi ártatlanság! első szerelem! pipiske! mókus! bajszkapás! o nyiltságom! o bolondságom – dörgé Lényei kirohanva a’ vászonfal mellül – Aurelie kisasszony! maga jó nevelő –

Ah jó – rebegé Aurelie – ha jó, itt a’ vigasztalás! ’s kitárja karjait. Lényei ettől még inkább elrettenve futott a’ szobából, ’s olly hamar mint teheté a’ Rándorfy házból is.

Lényei maga előtt nevetségessé lön, midőn a’ kivánt csók miatt ön magának tett szemrehányásokra, és azon pirongásra visszagondolt, mellyel Rándorfy erkölcsi predicátióját nagy bánattal hallgatá, és ezen történet Villivel úgy hatott érzetére, hogy magát eltökéllené, ezen nemmel csak játszani, melly vele is csalfa játékát űzé. Alkalmat talála, midőn finomabb körben Juliával megismerkedett, ki részszerént szépsége, kedves maga viselete, és tetszetős idomjai miatt, részszerént vagyonos szülei miatt is dísze vala a’ jobb társaságoknak. Fekete haja gazdag fürtökben omlott el a’ szépen boltozott homlokon; barna szeméből lélek ’s vidám önérzet sugárzott ki, magos kellemes alakján, és minden mozdulatin olly graczia és könnyűség látszott, melly azon körökben, hol Julia gyermeksége óta forgott, könnyen elnyerhető. Társalkodása sok oldalu míveltséget ’s ismereteket mutatott; minden jártossága mellett a’ literaturában, a’ honi ’s idegen mestermüvekben, minden festési ügyessége ’s a’ klaviron szerzett müvészsége mellett is, beszédben olly finom fogással élt, melly által, a’ nagyobb társaságokban megjelenő asszonyok olly kellemessé, olly tetszetősökké lesznek, ’s magát az ügyetlent is éleszteni tudják.

Lényei most álérzést mutatni, csalni akart miként ő csalatott, hideg belsővel érzést színezni, azt nyerni, de semmikép sem osztani. Julia ragyogó thema volt, ezen szívet csak tréfábol is akará megindítani, a’ magáét megőrzeni. E’ czélnak indult Lényei, de mi hisszük, hogy Julia’ kecsei, tündöklő, lelánczoló megjelenése már hatott reája, ’s ön bizodalma’ öncsalódás vala, átalván elismerni, hogy ollyan tapasztalások után is érzékeny lehet még az asszonyok iránt. Ő többször mulatozott vele ’s meg nem tagadhatá, hogy Julia tudományt szerénységgel párosít, hogy saját gondolkodás, szerzett ismeretekkel testvéresül. Máskép szól mint Villi, azt meg kellett vallania; egy gazdag nemes, ki hazai nyelvét szégyenlé, angolul ’s francziául folytatá a’ beszédet, Julia’ jártosságát e’ két nyelvben is meg kellett engednie: hogy ez csak ugyan más, mint cziganois és az angol lovaglók. A’ társaság klavirhoz kérte; Lényei elragadtatott az érdeklő játékon; az igaz, ez más mint a’ fáj! fáj! de ébredő gerjedelmét ki akára magából beszélni. Üres tudákosság, mechanismus, más semmi – mond Lényei – kellemes ugyan, de ki hagyná magát illyestől elvakíttatni? Ő mélyebb beszédbe ereszkedett vele, Julia az életről és annak jelentéséről olly tisztán olly szép érzeménnyel szólott; ő az érzésre is fordítá beszédét, és Julia olly nemes, olly asszonyi gyöngédséggel fejezé ki magát, a’nélkül, hogy csapongásba ’s romános ábrándozásba esnék. A’ felette érdeklő szűzi szemérem, melly e’ tárgynál szinte félelemmé vált, Juliát annyival kellemesbbé tevé, minthogy a’ nagy világban ’s a’ tudományos asszonyi míveltségen ritkábban tünik fel. Ő igen ártatlannak látszik, de azért óvni fogom magamat őt a’ szerelemre oktatni, sohajtá Lényei. Szépen beszél az érzésről, de tud e érezni? De mi gondom arra! engem csak annyira érdekel, mennyire mulatni fog; nem keresek én összehangzó szivet szivemnek, nem rezzenti fel ezt senki nyugalmából.

Lényei hivságának hizelkedett, hogy Julia magát vele örömest mulatá. Mért ne keresnék kellemes időtöltést, mért ne szólnék lelkes leánnyal? – demonstrálta magának Lényei – nincs mitől tartanom. ’S úgy történt, hogy ő azon társaságot leginkább kereste hol Julia is megjelent, verseny beszédbe töltötte vele többnyire az estét, unalmat érzett Julia’ távollétén, örömmel vette észre ha játéka, táncza ’s maga viselete köz javallatot nyere, őtet a’ társaság’ középpontjának tartá ’s elvégre kedvetlenné lön, ha más valaki Juliának hódolt. Miattam habár minden fiatal gyerkőcze, egészen elolvadtam édességtől tele beszéli is szépséggel, azzal én annyit törődöm mint magával, csak az bosszont, hogy illy okos leány előtt olly hitvány, üres holmit összehabarnak; fatalis szokás ifjainknál hogy illy pulya hizelkedésekre adják magokat, nekem az kiállhatatlan unalmas, ’s bizonyosan Juliának is.

Julia’ jelenléte Lényeinek mindég kellemsb lön, utóbb szükséges; ő illendőnek tartá Juliát meglátogatni, gyermekség lenne úgy vélé, mindenkor csak idegen helyen találkozni vele; ő gyakran hozzá ment, ’s minek is kerülte volna a’ házat, hol annyi derék ember összegyült. Ő Juliának mind inkább tetszeni vágyott, mind azon tünődött, ’s el nem mulasztá figyelem, szép szó ’s hódolat által táplálgatni hivságát, melly e’ ragyogó lénynek gyöngébb oldala ’s út szivéhez, mellynek elnyerése planumában feküdt. Hogy ő helyesen számol: mivel hidegen ’s indulat nélkül okos kivételek szerént cselekszik, azt megmutatá a’ következés, mert vagy minden megcsalá őtet, vagy Julia tüzet fogott; de nem lappang e itt, vagy nem lappangott e már egy más Andris? ennek tudása neki igen kivánatos vala; keményen szemben tartá – semmi nyom – ügyesen, elővigyázattal buvárkodott azon személyeknél, kik vele összeköttetésben éltek, mindenütt dicsérete hangzott, még az irígység sem tudott homályt vetni hírére; szólt ő néhány kávénénikékkel is, ’s még ezek sem mondtak semmi roszat felőle. Ez fogott.

A’ ház’ körében kell őt kémlelnem, nem jövök e ott is Tini Tóni scenához? nekem ugyan mindegy, de akár hogy van, itéletemben nem akarok csalatni, a’ legidegenebb ember iránt is. Már e’ czélnál fogva még többször ’s más más időben kell meglátogatnom, mert szerezhet e a’ fiatal ember nagyobb kincset a’ tapasztalásnál? az emberszív’ ismerete legnemesebb tudomány, tehát megyek. Igy okoskodott Lényei, vígyázott a’ legkisebb vonásra, mint viseli magát szülei, testvéri, ismerősi ’s a’ cselédek iránt? megvizsgálta különböző állapotiban, keresett tulajdonokat, mellyeket neki vétkűl róhatna, hasztalan, semmit sem lelt vádra méltót; csak olly balul ne járt volna már, azt hinné, Julia csupa tökéletesség. Belsejére nézve Lényei még folyvást így csalá önmagát, tetteinek még mindég hamis okot koholt, míg ezen önalkotott köd, egy érzemény’ tüzétől szétoszlott, mellynek fényében elvégre magát megismeré.

Lényei, nem tudva ismét hálóba kerülvén, észrevette, hogy egy férfi Juliát kitünő figyelemre méltatá, ki ellen neki semmi kifogása nem lehetett. Rétei tetemes birtokkal, ajánló külsejével, nem míveletlen elmével, a’nélkül hogy valami különös talentumot mutatna, jó szívvel és hírrel, alig közeledett Juliához, Lényei már a’ féltékenység legrettentőbb gyötrelmei között általlátta hogy ő Juliát szereti ’s rég szerette; a’ mi eleintén tettetés vala, legforróbb indulattá vált, és fájdalmain ismeré meg szerelme’ hatalmát. Mint előbb hideg vérrel Julia’ elnyerhetésén dolgozott, úgy most csak belseje’ szavát hallá; elég soká vizsgálta Juliát és minden tekintetben érdemesnek találta, szépsége’ hatalma elbájolá, mért ne adná magát teljesen azon szerelemnek, mellyet feje igazol ’s szive olly forróan érez?

Az udvariság nyelvét, most az indulaté váltá fel, és Julia, ki a’ lelkes, férfias szép Lényeihez ugy is vonzatott, örömmel szemlélte győzelmét, ’s mind inkább gyuladozott szíve, annak mindég nevekedő indulat-lángjain, ’s midőn egykor Lényei szerelmétől elragadtatva megvallá mit érez ’s kérte, határozná meg egy szóval, élete hosszu üdvösség legyen e, vagy viszonérzés nélkűl nem mulandó fájdalom, Juliának fellobbanó arczain, édes zavart tekintetein, ’s reszkető, de nem szólható ajkain sejtheté szerencséjét. Ő kétségekkel ostromlá Rétei miatt, Julia őszintén megnyilt: hogy Rétei ada ugyan jelt szülei előtt, hogy kezét ohajtja, ezek mindeddig kerülték, de még váltig meg sem is tagadták.

És maga Julia! rebegé Lényei reszkető várakozásban. Nem mondhatom hogy vissza taszítana, én tisztelem nemes charakterét, de azon közönséges emberek sorába számolom, kik engem egészen hidegen hagynak.

Julia! ezen meghatározott pillantatban esdeklem, szeret e? és Julia, látván, milly erős Lényei indúlata, mint hullámzik feléje, keble szép titkát édes csendes igennel ajkára lehellé. Sándor teljesen boldog volt, ő szeretett és viszon szerettetett. Minden kétsége elosztott. Julia minden figyelemmel jutalmazá. Ezer olly pillantatok, mellyekben a’ könyörü égtől e’ földi létnek adatott édenkéj villana keresztül, olly édes pillantatok hirdeték, hogy Julia őt szereti. Vizsga szeme semmi gyanúra méltót nem lele.

De olly kártékonyan hat az emberek’ csalárdsága a’ nemes, a’ lágy érzetre, hogy kiirthatatlan gyanuskodás vert ott is gyökeret, hol nyiltság ’s nyugott hiedelem virágzott. Lényei is azon elmélkedett: mint találhatna valami kelletlen okot, Julia’ cselekedetiben. Meg nem csalódott sem ártatlanságában, sem hüségében, még azon képben sem, mellyet jóságáról, ’s érzetéről ön maga olly ékesen festett magának: erről meggyőzte saját vigyázata ’s mindazoknak itélete, kik Julia’ egész életét ismerték; hol rejtezik tehát a’ kigyó ezen rózsa alatt? Haszon kiszti hozzád, értéked ada neki ösztönt? így rágódott benne a’ kétkedés, de a’ szív ’s az ész ezt sugallá: nem gazdagabb Rétei? nem láttam tetteiből, nem értém szavaiból hogy ő Juliaval szerencsét reméll? Egy tekintet tőle ’s ő Rétei hitvese. Nem úgy bánik vele a’ miként megérdemli? de hidegen ’s egykedvüen. Nem tünteti ki előtte értem égő szivét, hogy minden kétséget, minden reményt benne elfojtson? önség az, ha megvetve a’ gazdagot, a’ kevesebb értéküt választja? Ez nyilvános, azért eltökéllé magában Juliát megkérni. De meg újra így tünődött: bátrabban megyek, a’ gazdagabbat áldozza fel, mert neki a’ gazdag bizonyos, de a’ szegényt tudná e szeretni? ezt kell kutatnom; feltette magában hogy Juliát megpróbálja, de szégyen lepé meg; nem megvetendő e kétkedésem, hogy illy gyanúval vétkezem ez angyal iránt, hamis szóval őt megcsalom? mint leszek lealázva tettemért, de áldoznom kell e’ gonosz geniusnak.^*

Julia! – kérdé ollyan órában, midőn magunkat szebb világban álmodjuk – Julia, szeret engemet, igazán, hiven?

Minő kérdés magától? ’s képzelheti hogy illy bizodalmas kedvezésre leereszkedtem volna, ha változhatatlan nem szeretném?

És bizhatom szavaiban?

Rendületlen. Hazudni nem tanultam.

Hallja tehát a’ titkot, mellyet fel kell fedeznem, melly annyiszor már ajkaimon lebegett, mellynek közlésétől eddig a’ félelem tartóztatott, nehogy éltem’ boldogsága süllyedjen általa – a’ maga szeretete! Majd az egész planummal felhagyott, olly szégyen és pirongás önté el hazugsága miatt a’ kedves előtt, de épen e’ zavar, ezen belső harcz tevé hitelessé szavait. Tehát igazán szeret? kérdé még egyszer.

Szinte elrettent. Igen, egészen, örökké –

Hallja tehát, megcsalni nem akarom, ha mingyárt szerencsém oda dülne is; ’s nagy nehezen mondá el ezen mesét: Kegyed tudja, molly forró barátság kötött engem a’ Báróhoz, értékem alkotójához? Előttem nem vala titka ’s én valék az egyetlen kinek megvallá: szerelem csatlá egy szívhez, kinek ritka szépség, nemes lélek jutott ősök helyett, ki mindene lön, csak dönthetetlen gátok miatt hitvese nem. A’ világ előtt rejtve maradt a’ szeretők’ szerencséje, ’s így maradt titok egy fiunak születése is, kinek sorsa barátom betegágyát kétszeresen terhelé; még halála után sem volt szabad e’ titkot fényre hozni. Bennem talála legjobb eszközt fia sorsán segíthetni, azért is testamentumában nekem százezeret hagyott, de baráti lelkemre köté, hogy én a’ summát csak fia’ érett koráig vegyem gondom alá, és azután csekély részét fáradságomért lehuzván neki által-adjam. Az úton tett szerzeményem segített eddig ’s egy kis hivatal is igérve vagyon, melly gazdasággal, ha nem is fényesen, de szükség nélkül kitart szerető hitvesemmel. Szorgalom, iparkodás még inkább elősegít, és így nem hibázik egyébb, mint állhatatos szeretete, melly engem boldogítson.

Julia láthatólag megdöbbent. Én magát szeretem, – minekutána magát rendbeszedte – én igazán szeretem, ugy mint senkit, de maga miatt rettegek hírétől. Sajnálom hogy maga, a’ vélt gazdag annyi gondnak, munkának ki lesz majd téve; engedjen időt eszméletre. Most hagyjon el, eltökéllett szándékomat a’ meggondolásnak ’s ne a’ pillantatnak köszönje. Én magát szeretem, és meglátja, nem vagyok képes megcsalni.

Másnap megakará itéletét hallani, de Juliával nem lehetett beszélni ’s jövő reggel ezen levelet kapá: Én magát szeretem ’s nem is átallom azt megvallani. Tiszteletem az ur iránt őszinteségre ösztönöz. Hogy e’ sorokkal vissza nem él, reménylem charakterétől. A’ csalást megvetem. Én saját eszem’ valamint szüleim’ szavát hallám; itéljen maga; én az utat megszerettem, és sarjadó érzetemet nem gátlám, mert összeköttetésünket lehetőnek véltem, ha képzeltem volna illy akadályt, levívám a’ legforróbb indulatot. Én magát mindenek előtt, a’ gazdag Rétei helyett is választám, mivel az hidegen hagyott, és magát szerettem, az fényesebb sorsot igért de maga is fényeset. Én a’ valóságban születtem, valóságban élek; a’ költést igen szép olvasni, de az igazi világban Arkadia nem virágzik; mélyen érzem én, kisded, szükölködő életet nem birhatok, a’ nagy világ az elem, a’ hol én lehellek, fiatalságomtól fogva ott vagyok honos; az létem és szerencsém, melly versben üres csillámnak tartatik. Arról le nem mondhatok, a’ mire születtem és neveltettem; érzem hogy éltem’ virágát nem tudom alacson körben, szük polgári életben elélni. Ha azon sphaeraban el tudna tartani, melly hozzám illik életét szépítettem volna. Legkisebb közeledést sem engedtem volna, ha illendő házasság, hasonló állapotra építve nem kecsegtet. Szüleim soha meg nem engedik. Így tehát felébredtem szép álmamból, de nem akarok ujba merülni uraságod’ kezén, nehogy néhány év mulva rettentőbb legyen ébredésem, ’s ugy fogna magának is ha gondok terhelnék és az álmodott rózsák helyett csak tövist találna. Én magát szerettem, a’nélkül hogy magamnak határt szabnék, míg érzetemet okosnak tartám; czéltalan indulatot le tudok győzni ’s zaját ész által mérsékelni. Én megcsalhattam volna, szüleim’ ellenkezésével menthetvén magamat, de ha költői görcsöket nem vár tőlem, tettemet javallani fogja, én magamat az időre bízom. Most csak az a’ kivánat van hátra, itéljen igazán felőlem, és legyen boldog. Julia.

Piha! kiált a’ varázstól ment Lényei – a’ pulyaság és prosa^* illy gondolkodásban, valóban zsidói. Jaj nekem ha őt elveszem, ’s bár vétketlen szerencsétlenség által, szegény, vagy beteg lettem volna. Nem! hány nemes asszonyok a’ valódi világban nyomoruságot, fogságot, számkivetést osztottak férjeikkel, nem ügyelve piperére.

Ő csak röviden jelenté Juliának, hogy az egész csak próba volt, és ő valósággal 100000 forinttal bir.

Ez volna tehát a’ tanuság minden tapasztalásimból, hogy csak Aurelie kisasszony szeretett igazán, kihez én olly hálatlan vagyok – valóban nincs nagyobb szerencsétlenség, mint százezerrel birni! Senki sem fáradoz a’ szegényt megcsalni, de a’ gazdag házasulandó hol lel igazságot?

Mi nagyon sajnáljuk a’ szegény Lényeit, hogy jó csillaga nem hozta e’ jelenvaló Aurora olvasonéjához, ez bizonyosan megczáfolná véleményét, és szerencséssé tenné.