Perza rege.
Ifjuságomban én felette eleven és indulatos voltam. Az asszonyokat kábulásig szerettem, hittem szavaiknak, hizelkedéseiknek. Ők Perzia’ legszebb férfiujának mondtak, ’s én valóban szépnek hivém magamat; ők ritka éles elmémet magasztalgatták, ’s én magam is néha elmésnek tartogattam magamat. Az ő csábító dicséreteik, hizelkedéseik döntötték-el szerencsémet. Ó Meledin! egykor bőségben éltem, most alig bírok annyit, hogy pályámat nyugtan futhassam végig. Az ífjúság, fájdalom! merő dőreség, őrjöngés; volt volna éltem’ tavaszában az a’ tapasztalásom, melly most vagyon, Ispahánnak egyik leggazdagabb kereskedőjét látnád bennem. Most majdnem koldus vagyok.
Kétség kivűl, monda Meledin; ha húsz évű korunkban azt tudánk, mit nyolczvanadik évünkben, sok bohóságot nem követénk vala el. Melly különböző volna sorsunk e’ mostanitól. Valóban a’ tapasztalás roszkor jő, midőn tanácsaival már nem élhetünk. Mit használ tudományunk, ha nincs többé időnk azt használni. A’ mi az én sorsomat illeti, kedves Amesztán, engem’ a’ hívság vesztett-el. Balgatag épen nem voltam, ezt tudtam; de olly nagy vala vágyásom a’ ragyogásra, hogy szerencsétlen nyelvemmel soha nem bírtam. Szerénytelenségem egyedűl való oka, hogy soha nagyságra nem jutottam. Vajha visszatérhetnék ifjukoromba! soha mostani tapasztalásom mellett hasonló bohóságokat el nem követnék. De most késő a’ bánat.
Így beszélgete két ősz agg egy pálmának árnyékában, a’ Maaráni barlang’ nyilása előtt leheverészve. Mind a’ kettő maga kárán okúlt. Ó hatalmas Mahomed! kiáltának egyszerre, fájdalom mi soha többé meg nem ífjodunk! Mi hasznunk van immost ama’ számtalan bal esetekből, melyek értek; mi hasznunk dőreségeinkből ’s azon arany bölcseségből, mellyet hosszú idők’ sora nyújtott!
Míg így szólnának, a’ barlangból csendes zörej hallszott, hasonló Zephyr’ susogásaihoz; majd közeledett, ’s midőn szemeiket felveték, egy nemtőt (geniust) láttak feléjök lépdelni, ki leirhatatlan szelídséggel szóla hozzájok: Amesztán! monda, Meledin! ne remegjetek előttem. Egyedűl annak jövök, hogy minden kívánságaitokat betöltsem. Régóta lakom már e’ magányos barlangot, és épen keresztűl akartam vándorlani a’ világot, midőn panaszaitokat hallanám. Nem tartám igazságtalanoknak, ’s megosztám fájdalmatokat, mert megismerem, hogy az ég szeretet nélkűl bánt veletek; bőlcseséget adott, midőn többé nem használhatjátok. Halni tanított, midőn alíg maradt miből élnetek. Jóvá teszem ezen igazságtalanságot, ’s ha kivánjátok, ifjuságtok’ arany napjait, erőtöket, szépségteket visszaadom. Melly kort kívánnátok? szóljatok! Húsz esztendőt! húsz esztendőt! kiálta a’ két agg egyszerre. Elhiszem, felele a’ nemtő; legyen! ti húsz esztendősek vagytok.
’S valóban, melly hírtelen elváltozás. Alíg mondá-ki e szavait a’ nemtő, már fris, ifjui vér szökdelle ereikben. Reszkető térdeik véletlen megerősödének, görnyedt testök felegyenesedék férfiúi erőben, tar homlokok körűl szép haj kele melly teljes fürtökben omlott-le vállaikon, hosszu szakállok eltűnt, ’s gyönge pelyhek csiráztak áll és ajkok körűl. A’ nemtő tűkröt vona-elő tág redőjü palástjából, ’s örömcsodálat lepte mind kettejét, megpillantván benne magokat; önfelejtve szökelltek gyönyörűségökben nem bámulhatván eléggé testök’ ’s arczvonásaik’ szépségét, a’ teljes tagok’ fürgeségét, az izmok’ vas erejét. Oda borulának a’ nemtő’ lábaihoz: de ez mosolyogva emelte-fel őket ’s monda: Barátim, minekelőtte ezt megköszönnétek, tudnotok kell, élhettek-e ajándékimmal, hasznosak lesznek e azok nektek vagy kártékonyok. Meledin! vedd e’ varázsgyűrűt; ezt viselvén minden embernek titkait felfedezed ha szemébe nézesz. Hiúságod ki fog elégíttetni, de légy ura nyelvednek. Te Amesztán! itt maradsz távollétem alatt, légy őre palotámnak, mellyhez e’ barlang vezet, és végetlen kincseimnek. Minden javak’ telje vár, ’s kivánnod elég, hogy kivánságaidat betöltve lássd. Ellenben én tőled csak egyet kivánok, mi épen nem kerűl sok erőbe: őrizzd gyönyörű kertemet, melly előttem mindenek felett kedves. Vigyázz, hogy halandó soha küszöbére ne lépjen, ’s tudd, hogy magad is elvesztél, ha azon túl mersz hágni. Év’ multával ha szolgálatoddal, mint reménylem, megelégedhetem, jótéteményekkel elöntlek: ’s akkor Ispahánba térhetsz, ’s ezen gyönyörű város mint leggazdagabb, leghatalmasb urát uralni fog.
Térdre borúla ismét a’ két új ifju a’ nemtő előtt; örömmámorok sem mértéket sem szót nem lele; képzeletök édes gyönyörámulatban özönlék, ’s paradicsomi kéjü jövendő látszék tekinteteik előtt fejledezni. Végre elváltak. Meledin a’ drága bájgyűrűvel Ispahán felé indult. Amesztánt a’ nemtő barlangjába vezette. Minekutána egy ideig sötétben halada, véletlen a’ nemtő’ palotáját pillantotta-meg teljes pompájában. Soha szemei hasonló remekét az építésnek nem látták. Tömérdek gyémántoszlopokon nyúgott az épület, ’s arany lépcsők vezettek-fel hozzája. Amesztán elvakúlva illy látványon, nem szólhata. A’ nemtő pedig monda: Légy ura ezentúl e’ virányoknak; parancsaid olly pontosan lesznek véghez hajtva, mintha enyéim volnának; ezer szkláv kész, leghalkabb kivánságodat azonnal betölteni. Élj boldogul, néhány napra elhagylak. Emlékezzél kertemre ’s arra, mit neked meghagytam iránta. Itt elméne a’ nemtő, ’s Amesztán ura volt e’ bájoló laknak. Számtalan minden színü, minden nemzetbéli rabszolgák gyűltak össze körűle, hogy parancsait kihallgatnák, ’s nem hagyának neki időt óhajtásait kibeszélni. Drága ételek tálaltattak, ’s míg ő a’ legválasztottabb falatokkal élne, egy közellévő teremből elragadó hangok zengének feléje’ holott, a’ legszebb szklávok ünnepi körökben forgának, ’s alakjok és mozdulataik’ kecsével mulatták; majd a’ legtündérebb verseny-énekek hallszának, mellyekben Amesztán’ szépsége, kellemei, lelke’ adományai dicsőíttetének: míg ő maga a’ legfínomabb borokkal élenge. A’ nemtő tudnillik nem volt a’ Korán’ törvényeinek alávetve mint a’ haladó: mert a’ proféta csak Ádám’ fijainak tiltá-meg a’ bort, kiket gyengeségök minden pillantatban el-elcsábít, hogy az égnek legnagyobb jótétivel is visszaéljenek.
Vége lévén az ebédnek, más szolgák aranyos füstölő edényekkel jöttek, ’s Amesztánt legott tündéri illatok’ fellegeibe boríták. Lassudan azután a’ leglágyabb, legrengőbb ágyra tevék, hol ő a’ szelid nyúgalom’ karjaiban elszenderűlt ringatva deli álmaktól, mosolygó gyermekeitől a’ megélt örömnapnak.
Hajnalban egy pompás, hat száz tündér képekkel díszesített fürdőterembe vezetteték. Kiszállván a’ vízből, két szkláv pehelypárnákra bocsátá, tagjait dörgölgeté illatokkal, ’s fejét fűszerrel bélepett vánkosba borítá. Ereiben gyönyör szökkelle, ’s képzelete a’ mennyországban ledérgett.
Minden nap új örömekkel kínálta, ’s a’ jámbor Amesztán meg nem foghatá, mint tudák szolgáji minden leghalkabb kívánságát mintegy előrelátni, ’s megelőzve bétölteni. De azoknak számos seregében még eddig egy assszonyi teremtményt sem pillanta-meg, ’s e’ hijányt ő napról napra mind inkább érezte. Különös! így tünődött magában, makacsságból vagy szeszélyből tette é azt így a’ nemtő, vagy nem bízik bölcseségemben? Töltötte volna el palotáját Ázia’ ’s Europa’ legszebb hölgyeivel, engem’ azok hidegségem’ sarkaiból ki nem forgatnának. Eleget csaltak már meg; ismerem őket; a’ tapasztalás okosabbá tett; és ha valaha még is szerelembe esném – nem, soha; ’s a’ nemtő minden bizonnyal azért távoztatott-el innen minden asszont, hogy az ezen hívtelen nem’ látásából eredő kelletlen emlékezések örömeimet ne zavarják. De ő balul itél felőlem; én az asszonyok iránt sem szerelmet sem gyülölséget nem érzek, ’s a’ föld’ legszebbike sem tudná egykedvüségemet háborgatni.
Azonban néha még is azt mondogatta magának: Íme, közepén ezen éleménynek, ez örömeknek szüntelen érzek valamelly hijányt. Most, hogy ífjuságomat, szépségemet visszanyertem, még is szeretném tudni, mit gondolnának felőlem az asszonyok; o minden bizonnyal, ezer móddal azon volnának, hogy nekem tessenek; ’s ez a’ tréfa annál inkább mulatna, mert hála tapasztalásomnak! magam’ semmikép koczkára nem tenném. Valóban, ha mindent megfontolok, meg kell magamnak vallanom, hogy jobb szeretném, ha asszonyok is volnának itt. Öt hat napig tartott ez az érzése, midőn egyszerre az a’ kívánság szállá meg, a’ rá bízott tündérkertet nézelleni. Minekutána a’ világ’ legkiesb völgyén keresztűl ballaga, egy dombra jutott, mellyet minden éghajlatok’ ’s évszakok’ legdúsabb gyümölcsfáji árnyaltak-be. Ezen domb’ aljáig ért azon magos ezüst kerítőfal, melly a’ nemtő’ titkos kertét körűlvette; egy arany rostélykapu hagyá csak megpillantgatni szépségeit, de a’ bemenetelt gátolta. Amesztán közelített ’s csodálkodva legeltette szemeit a’ megbájoló virányon melly neki mása, ha nem maga az előképe volt Mahomed’ paradicsomának.
Mennyei vidék! kiálta, ah hogy a’ nemtő beléptemet megtiltá. – Most rostélyon keresztűl egész sereg fiatal leányokat láta-meg, szépségben a’ húrikkel vetélkedőket, kik legott a’ rostélykapuhoz közelítettek. Fátyol nélkűl voltak, ’s alakjok’ lágy idomjait a’ könnyüded vékony leplek csak félig rejtették-el. Vidámság és tetszvágy pillanta-ki szemeikből. Midőn Amesztánt megláták, bámulni látszottak, egymást nézdelék, titkos szavakat ’s jeleket váltogattak, pajkosan feléje mosolyogtak, ’s majd nyájasan integettek is, hogy osztaná-meg velök a’ szép táj’ örömeit Amesztán rendületlen maradt; erre egy a’ lyánykák közzűl megszólamlék, ’s az egész deli társaság’ nevében ismételte a’ meghivást; sok szépet kedvest mondogatott neki; erre mások ezüst szavaikat a’ legkellőbb hangszerek’ zengzetei közzé vegyíték, mellyeket kimondhatatlan kellemmel és könnyűséggel játszának; mások táncznak álltak ’s mindannyi sylphídek gyanánt a’ legékesb tekervényekbe ’s bájkörökbe fonódtak.
Amesztán nem kevessé gyönyörködött e’ tündér látványokon; önszeretete megtisztelve érzé magát annyi inger’, annyi mesterség’ feltevése által, mellyekkel e’ fiatal szépségek őt érdekelni iparkodtak; de az ő szíve erős volt, annyi tapasztalás bölccsé tette, ’s mosolygva és egykedvűen nézte bájoló játékaikat.
De egyszerre némelly távolságban, egy magányos myrthlugosban egy ifjú leánykát vőn észre, melly elválva a’ többitől egy csermelyének virágos partján üldelt. Pillanati szomorún le voltak süllyesztve ’s a’ habok’ futtát látszának követni; majd sóhajtás kelt melyéből, majd ismét fájdalmasan az ég felé tekingettek szép szemei; könyűk símúltak-le arczain, ’s búba merűlve az egész világot el látszék felejteni.
Amesztán észre vevé, hogy a’ szűz őtet egy pillanatra sem méltatta; még is akartanúl felé érzette magát vonzatva, ’s minden figyelmét mintegy varázslánczok által lebékózva. Semmit a’ lyánykán kívűl most nem látott, megleste minden mozdulatát, ’s csak perczekre fodítgatta-el szemeit a’ rostélytól, minekutána az érdeklő alak a’ myrthlugos’ arnyékába visszavonúla ’s végre eltűnt. Jókora ideig ott nyugvának szemei még a’ helyen, hol az neki megjelent, ’s késő estve tért csak vissza a’ nemtő’ palotájába, eltöltve egészen e’ nap’ csodájitól. Ah! így szóla magában, most tudom miért nem ada a’ nemtő szolgáim közzé asszonyt is: maga magának akarta ő ezt a’ gyönyört fentartani. A’ világ’ legszebb szerálya
*Uralkodói palotája.
az övé, – ’s engem választott volna őrjévé? Valóban nagy megtiszteltetés húsz évű embernek, ki csak életet, ífjui tüzet lehel. Pirúlok e’ pédátlan bízodalmon. Melly dicsőség, ha majd kincsekkel elborítva Ispahánba térek, ’s a’ nép azt fogja kiáltani: ez az ífjú megérdemelte szerencséjét, hív őrje volt Ázia’ legszebbszerályának. De nevetni is fognak rajtam, ki fognak gúnyolni, ’s meg nem merek jelenni a’ város’ ifjai között.
Közepette ezen bús elmélkedéseknek, álom lepte-meg, de korántsem olly szelíd álom mint egyébkor. Megjelent képzelmeiben ama’ magányos merengő szépség. Kies szemei könyűkben lábadoztak, Amesztánéji hasonlóan. Nyilt karokkal akart felé sietni, de átkozott korlátok tilták-el tőle; már ki vélte emelni az arany kapút sarkaiból, midőn egy rettenetes szózat ezt hallatá: Megállj, boldogtalan! mit téssz? elfelejtéd a’ neked osztott parancsokat? – Amesztán erre felébredt. Forró veríték omlott-le arczain; lángok csapongtak ereiben; reszketve felszökött fekvéről, ’s heves léptekkel járván fel ’s alá, így várta a’ hajnalgó nap’ felkelését.
Alig reggeledék, a’ kert felé sietett. Az arany kapuhoz közelítvén, mind elejébe jöttek a’ tegnapi szép alakok, bájolólag ékesítve; homlokaikon vídámság ült, de tekintetök cselt árulgata. Meglátván Amesztánt, fenn hangon nevettek, ’s ekkép idvezlék: Jó napot, szép őre a’ szerálynak! mint nyugottál? hisz olly frisen felkeltél te fekvedről, mint harmatfürdejéből a’ rózsa! Valljon honnan vett téged, szép őriző! a’ mi nemtőnk? Némellyek sajnálkozó tekintettel méregették, mondván: Kár a’ szép ífjúért! ’s elhagyák őtet, kit szégyen és harag öldökölt.
Azonban azt, ki minden gondolatját elfoglalta, szemei hijába keresték: sehol az meg nem jelent. Mély csend terjedt-el a’ körfalon belűl. Végre hat várakozással töltött óra mulva visszatért a’ palotába. Talán meglelem estve, monda magában vigasztalólag. Hiszen a’ nemtő meg nem tiltá, hogy ne lássam, ne halljam, ne szeressem, ne szerettessem; csak azt tiltá-meg, hogy a’ kertbe be ne lépjek. Ó ha valóban szerettetném e’ gyönyörű teremtmény által – de mit mondok, én boldogtalan? Még egyszer szeressek? ki lesz kezesem, hogy ez arcz, e’ jószivűség kigyói incselgést nem rejtenek? De nem! illy tiszta, nyílt ábrázat csak a’ legtisztább léleknek lehet tüköre. Ő épen nem kereste figyelmemet, nem dicsekedett ingereivel, ügyességével mint társnéji; ő szerény, szemérmes – az ő lelke épen úgy hajléka a’ legszentebb ártatlanságnak, mint kedves arczulatja annak képmása. Csak ez az átkozott zár ne volna! De ez nem fog szerelmemnek gátot vetni, nem annak hogy az ő szíve’ hajlandóságát keressem – melly kétség kívűl legfőbbje minden javaknak. Majdha vége lesz ezen évnek, ’s a’ nemtő beakarja tölteni nekem tett fényes igéreteit, azt fogom neki mondani: Nagylelkű! tartsd-meg minden kincseidet, csak azt add nékem, kit lelkem szeret!
Még napnyugat előtt az aranykapunál megjelent. Pillanati lesengve bolygották keresztűl a’ szép virúlmányt, mindenütt kívánsági’, óhajtási’ tárgyát kémlelve. Azonban a’ kert csendes volt, mint egy sivatag. Csak az égi madarak’ éneke hallszott. Amesztán várakozott; óra óra után repűlt, közel volt már a’ sötét éj, ’s ő kétségeskedék szerencséjén, midőn véletlen közel magához fájdalmas sóhajtást halla. Mindefelé pillangata leselkedve, ’s ó gyönyör! ott látta szivének óhajtott asszonyát áloe- ’s czitromfák között egyik társnéja’ vállára nyugasztva szép karját, lágy gyepen ülni, mélyen gondolatokba merűlve. Egy időköz múlva felszólamlott társnéja: Kedves Amelínám! mért e’ fájdalom, melly szívedet emészti az örömnek és kéjnek e’ ragyogó mezejin? Minden, a’ mit óhajthatsz, kész szolgálatodra. A’ nemtő indulatosan szeret; tőled függ egyedűl, hogy itt uralkodjál ’s hatalmát, kincseit véle megosszad: csak viszonozzd szerelmét; te pedig sírsz, míg társnéid irígylik sorsodat. Öntsd keblembe bánatod’! Adna a’ nagy Mahomed nekem olly vígasztaló, orvosló beszédet, melly minden bút elűz, ’s minden sebét a’ szívnek meggyógyítja.
Híjában iparkodol vígasztalni! sohajta Amelína. Szerencsétlenségem határtalan, ’s csak a’ halál lehet orvosom. Egyetlenegy leánya vagyok nemes anyámnak, kit imádok; egyetlen vigasztalója, gyámola a’ szükségben. Ez a’ hatalmas nemtő meglátott, szeretett, ’s anyám’ karjaiból kiragadt. Szinte látom a’ szerencsétlent, mint él síralom közt, ’s megfosztva minden segédtől, meg gyermekétől, egyetlen boldogságától, kétségben mint kulcsolja kezeit az ég felé. Jaj! talán el is veszett már a’ drága annyi ínség között. Mit nekem most e’ kincsek? Szegénységemben szerencsés, nem óhajtok egyebet az égtől mint drága szülőmet. Nála maradván egykor talán egy szegény de magamtól választott férj a’ leggyöngédebb gondot felosztotta volna vélem. Békében folytak volna oda napjaink – a’ kegyetlen nemtő mind ezt megsemmisíté.
Ezzel felkölt, ’s a’ rostkapúhoz lépe, hol a’ szerelmes Amesztán márványkép gyanánt meredve ’s szavának minden leghalkabb hangját lesve álldogált. Közelítvén felé a’ szűz, elragadtatással felkiálta: Amelína! égi, isteni teremtmény! szeretlek, égek, lángolok érted a’ szerelem’ legtisztább, leggyöngédebb tüzével. A’ fiatal szép édes zavarodással nézte az epedőt, ’s szelíd pirúlás fogta-el arczait. Amelína! folytatá az ifjú, ó ne távozz; hagyj éljek látásodban: távozásod halálom. Amelína még egyszer tekintett rája ’s lassu léptekkel látszék odább lengeni; de társnéja félre vonta, mondván: Fussunk! nem látod hogy ez a’ szerálynak új úrizője? Meglesni jött csak ide, talán hallotta beszédedet. Amelínát e’ szavak nagy félelembe ejték, ’s vele hamar elhagyatták e’ helyt.
Amesztán nem volt elégedetlen ezen estvével. Látta, hallotta Amelínát, szólt vele. Hah! kiálta, ismeri ő a’ szerelmet mellyet bennem fellobbanta: elpirúlt. Mint díszesítette ezen elpirúlás. Melly szép ő! története melly érdeklő! annyi kéjnek ölében is csak azon kisded kunyhóba kivánkozik, hol magzati jámborságban lelé minden boldogságát! Ó, Amelína bizonyosan felette van az egész asszonyi nemen. Nem is asszony ő, nem, angyala a’ mennynek; szíve tiszta mint maga az ég: ő nem tud csalni.
Közepette ezen lelkesedésnek még is egy bús gondolat lepte-meg. Megemlékezett Amelína’ barátnéjának szavaira. Melly boldogtalan volnék, monda magában, ha Amelína megvetne, ha közönséges szerályőrnek nézne. De majd nem kétségbe esett eszébe jutván, hogy a’ nemtő is indulatosan szereti: legalább nem volt oka reményleni, hogy az e’ drága gyémántját, ezt a’ remekét a’ szépségnek valaha odaadná vágytársának szolgálata’ díjául.
Három nap múlt-el már, hogy Amesztán a’ kedvest nem láthatta. Nyugtalansága leírhatatlan. Hová lett ő? kiálta; tán elvitte a’ nemtő, vagy összeroskadt bánatja’ súlya alatt. A’ legszomorúbb, legfájdalmasb gondolatok tölték-el fejét, szívét. Negyednap esthajnalban végre ismét látta. Amelína közel volt hozzá, de őt észre nem vette. Ő pedig, a’ boldog ífjú, láthatá, hallhatá. Kevésbbé bús volt az égei alak mint egyébkor, ’s szebb mint valaha. Amesztán öregbedő csodálkozással szemlélte; de melly elragadtatás, midőn ezen szavakat hallá barátnéjához intézni: Keves Szóphiám! híjába óvsz amaz ífjútól engem; híjába mondod hogy csak meglesni jött ’s bennünket veszedelembe ejteni: ezt ugyan nem hiszem soha, illy alacson tettre ő nem született. Szemlélted e’ deli termetét, nemes vonásait, gyöngéd részvételű pillantatját mellyel rajtam csüggött? Ő engem szeret, ezt mondja nékem érzékeny ereje beszédének, mellyet semmi tettetés nem tud utánazni. Nem bírom előtted eltitkolni indulatomat: azon naptól fogva, csak őt látom, hallom, ’s igen is érzem, hogy szeretem őtet mind halálig.
Fenn doboga Amesztán’ szíve e’ szavaknál. Hévvel omlott vére ereiben. Szeretteték ’s erről kétsége nem lehetett. Hiszen Amelína épen nem akarhatta őt ámítgatni, mert messze gondolta magától, ’s egész őszinteséggel beszélte-ki érzéseit, gondolatit; a’ bízodalom’, a’ barátság’ kebelébe öntögette csak szenvedelme’ vallását. Azonban folytatá a’ leányka szavait: Úgy van, azon perczenettől fogva egész valóságom elváltozott; remény szállt melyembe, ’s kies, vígasztaló gondolatok derítik-fel lelkemet; mert ha valóban úgy szeret, mint mondá, mint szentűl esküvé, úgy jól tudod, csak tőle függ, mindkettőnket boldogítani.
E’ szavaknál Amesztán’ figyelme a’ legfőbb polczra hágott; lelke Amelína ajkaiba tapadt, ki is ekkép folytatá beszédét: Úgy van, csak bátorságán áll, bennünket boldogítani. Tudod, Szóphia! hogy egyetlenegy történet eldöntheti a’ nemtőnek felettünk való hatalmát. Tudod, hogy azon perczben szabadok volnánk, mellyben férfiú e’ földre lépne, ’s hogy e’ kertek, e’ palota övék volnának azonnal kimentésünk’ díjául. Ó vajha e’ javak és kincsek egykor ama’ szép ifjúé lennének, kit láttam, kinek képe örökké él lelkemben.
Hah egek! kiálta-fel Amesztán hirtelen ’s a’ legnagyobb elragadtatásban; csak ezt? ’S Amelína akkor enyém? ’s én – én ezen mennyei vidékek’ asszonyává tehetem? Ekkor megmarkolta az arany rostélyokat, ’s nagy hevesen és hatalmasan megrázkodtatta, mire a’ könnyen-zárt kapuszárnyak megnyílának, ’s ő kéjmámorban Amelína’ lábaihoz rohant; de nagy Isten! melly irtózat! – az eltűnt; a’ kertnek palotának minden nyoma el-enyészett; minden elszélledt légiillatokként, ’s a’ jámbor Amesztán ismét a’ Maaráni barlang’ torkolatja előtt látta magát, ugyan azon magányos pálma alatt, hol a’ jóltévő nemtő először tűnt-fel előtte.
Ki írhatja-le bámulását, szégyenérzését, fájdalmát? Ereje ki volt merítve, feje földig le-görnyedt, térdei remegének, kezei gyengék a’ vén testet támogatni. Hosszu hószakáll borítá-be mellét; mély barázdák vonúltak-el sápadt száraz arczain ’s tar homloka alig állhatá-ki a’ leáldozó nap’ bágyadó sugárit. Oda volt egy percz alatt ífjusága, ereje, szépsége. Borongó lélekkel, meredt szemmel, szinte kővé válva, merűlt gondolatjaiba a’ nyolczvanados agg. Pillanatjait fel nem meré emelni a’ földről, hogy netalán szégyene’ tanújiba akadjanak. De csak hamar félbetörte szomorú tünődéseit halk léptek’ hallása, felnézett, ’s ráismert, kire? – Meledinre, régi barátjára, ki szintolly töredékenyen, ’s meggörbedve ing vala feléje.
Jó ideig hallgatának, egymást bámúlva nézvén. Végre viszontlátások valamennyire meg-nyugasztá mind a’ kettőt. Meledin szólamlék-meg elébb: Ismét itt vagy, szépséges Amesztán? kérdezvén. ’S téged így látlak megint, lelkes, elmés Meledin? mond a’ másik. Fájdalom! kiálta mind a’ kettő. Ífjuságunk rövid ideig tartott: de mí kerestük. Mit cselekvénk? – Bohó csínyokat. – Úgy van. Valljuk-meg. Most elbeszélte Amesztán régi barátjának viszontagságait; ’s utána ez így kezdé történeteit beszélni.
Tudom, emlékezel még, Amesztán! hogy a’ nemtő drága gyűrűvel ajándékozott-meg; mellynek ereje által minden embernek, ha szeme közzé néztem, kitalálhatám titkait. Szép fiatal, egészséges, tele erővel, visszatértem Ispahánba, a’ legragyobóbb remények’ seregétől körűllengetve. Képzeletemben már is gazdag voltam, hatalmas, dicsőséges. Hah melly eszközeim vannak, gondolám, rövid idő alatt mérhetetlen javak’ urává lennem. Minden embernek kitanúlom gyöngéjit ’s hízelkedem indulatainak. Mind ezeknek ’s minden szerelmeiknek, cseleiknek, ármányaiknak hasznát fogom venni, ’s tőlem fog függeni a’ föld’ legbölcsebb, legrendkivűlvalóbb emberének tartatnom. Előre fogom látni a’ jövendőt, és soha meg nem csalatkozni. Illy képzelgések közt Zurfa’ kerjein által megérkeztem Ispahánban; büszkén jártam végig a’ pompás Shiarbach útszáját, midőn egy kisded vén asszonyt, palástba burkolva látok velem szemközt jőni; karján kosár csüggött, melly valami titkot látszék rejteni. Minden hosszas meggondolás nélkűl karjánál megfogtam a’ dadát, fátyolát fevetettem ’s erősen szemei közzé nézvén, mosolyogva szólék: Ej, ej, anyók! jól látom, hogy nem én vagyok az a’ boldog, kit keressz. Valóban ha a’ pompa-szerető Akeli-be, a’ te urad, tudná mitevő vagy, bezzeg örűlne! Az öreg asszony elnémúlt irtóztában, ’s merevényen rajtam nyugaszta szemeit. Ah, a’ Mindenhatóra kérlek ’s könyörgök, uram, el ne árulj. Igaz, hogy Akeli-be’ egyik felesége halálig szerelmes egy fiatal emberbe a’ városban, ’s neki ezeket a’ gyümölcsöket és drága borokat küldi; de a’ nagy profétára kérlek, vissza ne élj e’ titokkal. Mivel az éjség és szomjuság majd hogy meg nem ölt, azt feleltem az öregnek: Ne félj; de hadd itt ezt a’ kosarat, mert ma még egy falatot sem ettem. Amaz nem késedelmezett egy perczig sem, nekem hagyta a’ kosarat ’s elosont. Én félre vonúltam, ínyem’ kivánságainak eleget tettem, ’s nevettem a’ viszontagságon, áldván nemtőmet, kinek varázsgyűrűje szerzett illy gyönyörű ebédet. Rád emlékeztem, Amesztán, egészségedért ittam, ’s kértem a’ profétát, hogy továbbá is kedvében ’s védletében tartson-meg.
Erre házamba akartam menni, de eszembe jöve: mint fogom én magamat háznépemmel megismertetni, holott most fiatalabb vagyok ennen gyermekeimnél? Ha atyjoknak mondom magamat, kigyúnyolnak, kiűznek. Fogtam tehát magamat, ’s szolgáim’ gazdájának levelet írtam, mellyben tudosítom, hogy egy véletlen utazás bizonyos időre elhagyatja vélem Ispahánt; ’s parancsolom, hogy e levél’ átadóját egész tisztelettel fogadják ’s visszajövetelemig (mellynek időpontját meg nem határoztam) úgy tekintsék akaratját, mint a’ magamét. Ezzel a’ levéllel mentem haza; foglalatja szerént fogadtatám, ’s úgy uralkodtam mint az előtt, csak hogy más név alatt.
Más nap korán már Atmeidán’ gyönyörű piaczán termettem, hol a’ kereskedők kitárják a’ világ’ minden kincseit. Ott minden rendbeli emberek felett tehettem észrevételeimet. Vevő, kalmár, kiváncsi, szerény, becsületes ember, kópé, nagy úr, udvarnok – minden ott tolongott. A’ varászgyűrű újamon volt, ’s nem kevessé mulattam magamat, minden legtitkosabb gondolatját, érzését a’ fel ’s alá hullámzó sokaságnak kifürkészvén. Itt egy török kereskedő Mahomedre, Abubégerre és Ómárra eskütt, hogy eladó portékáját harmincz tómányon vette, holott szeméből olvastam, hogy csak harmincz rúpiájába kerűlt. Átkozz-el, Mahomed! kiálta, ha csak egy obollyal mondok többet; ’s még is legalább huszonöt tómányt hazudott.
Egy másik különféle holmit tárt-ki, ’s a’ feléje közelgető fiatalságra kacsingatott. Ott olvastam szívében, mint vágyta azokat megcsalni, a’ mi el is sűlt neki. Így minden portékának igaz becsét megismervén, azt tettem-fel magamban hogy a’ kereskedésre adom magamat: ’s úgy csalom meg az embereket, úgy nyerekedem rajtok, úgy gazdagodom-meg, mint amazok. Míg így tünődném, két udvarnokot láttam a’ királyi palota’ lépcsőjin olly szivesen ölelkezni, mint két barát hosszu távollét után; én szemeik közzé nézek, ’s úgy találom, hogy semmit forróbban nem ahítnak mint hogy egymást felmészárolhassák.
Nem távol azoktól két más emberrel találkozom, kiknek egyike a’ másiktól két száz rúpiát kívánt, mellyeket neki kölcsön ada. A’ szegény adós kétségben fetrengett; Áli’ sírjára eskütt, hogy egy kispénze sincsen, ’s képéből azt láttam-ki, hogy ládájában ezer tómánynál több vagyon. Azt igérte hogy egy hét múlva lerója tartozását, ’s szivében azt tevé-fel hogy hét esztendő alatt sem fizeti-ki.
Erre egy fiatal emberbe akadtam, kit a’ legtetszetősb termet, ’s ékes öltözet díszesített. Az halálig volt szerelmes egy fiatal rableányba, ’s őtet jött látni, venni. Az örmény kereskedő Georgiából
*Grúziából.
valónak állította, noha meg voltam győződve, hogy annak Taurisz
*Perzsa város.
a’ hazája. Épen most engedte által egy vén zsidó orvosnak harmincz
tómányon, ’s az ífjunak
Szent György’ láncsájára azt eskütte, hogy azt százötven tómányon nem adhatná.
Azonban nagy zajgás tolongás támadt két kalmár körűl, ’s én oda futék annak okát megtudni. Az egyik avval vádolta amazt, hogy őtet meglopta, ’s tanúkat állított. Derogár’ itélőszéke elébe vezettettek. Én elkísértem a’ bíróházba. A’ bíró mindegyikét magához hívta különösen, ’s mindegyikkel titkon beszélgetett egynehány minútumig, azután egész méltósággal beült székébe. Én erősen ránéztem, ’s láttam vonásaiból, hogy a’ tolvajt szabadon bocsátani, a’ meglopottat talpvágásokra fogja ítélni.
Alig voltam megint a’ szabadban, minden felől nagy hangon zengett:
Allah!
Allah! kiáltás; és az egész népség a’
mosé felé tódult, ’s én vele. Jelt adtak az imádságra, ’s én homlokomat egész ajtatosságban a’ földhöz verdestem; de hirtelen felzavart épűlésemből a’
Molláhok’ ordítása. Ezek mindnyájan egyszerre kiáltának-fel nagy zajjal ’s hatalmas jajsikoltással, szokott arczrándulásaik közt; földre veték magokat, ott hengergődzének ’s fejöket hamuval boríták-be. De én csodálkozva olvasám szivökben, hogy
Mahomed’ küldetését, a’ kóránt,
*Korán (a muzulmán vallásúak szent könyve).
Álit a’ nagy prophéta’ unokaöccsét, a’ jámbor nép’ hiszékenységét magokban csak nevették.
Ezen színjáték’ különfélesége nagy mértékben gyönyörködtetett. Minden embernek gondolatjai és feltételei nyilva voltak előttem, a’ legnagyobb speculánsok’ képeiből kifürkésztem a’ legmesterségesebb szövevényeket, ’s a’ legjobbat magamévá tettem, egykor ezek által boldogulandó.
Most a’ nagyok tarsaságába szándékoztam belépni, ’s magamat minden játékokban, ünnepekben kimutatni, mert a’ nélkűl hogy a’ magam’ titkát elárulnám, mindenkinek olly csodálatos dolgokat és igazságokat mondogattam, hogy közönségesen nagy és rendkívűl való embernek tartottak. Már mindenfelé elszállt hírem nevem, jövendőmről a’ legbüszkébb feltételeket koholtam, midőn nagy fájdalmamra észrevettem, hogy az egész világ, még azok is kik örömmel látszának szavaimat hallgatni, egyszerre elhagyának ’s mindenkép kerűltek. Mindenek, kikkel észrevételeimet közölni elég vigyáztalan voltam, azokat olly valóknak találták, hogy félnének ne talán felfedezzem az ő titkaikat is; engem hűtelen, gonosz embernek hirdettek, ’s azt mondák, hogy az, ki engem Szanderon’ vizébe vetne, az emberi társaságnak nagy hasznot tenne.
Azonban mind addig kevest tettem a’ magam’ szerencséjéért. Fényes alkalmat lestem, melly végre elő is adta magát. Egykor, midőn ismét az Atmeidán’ piaczán sétálnék szokásom szerént, ’s minden elmenőnek vonásait vizsgálnám, véletlen nagy zajt hallottam. Azt mondák
Shach Zéfi király fogna kijönni palotájából és Shiarbach’ nagy útszáján keresztűl minden hölgyeivel együtt Zurfai kerteibe vonúlni. A’ királyi lak’ kapuji megnyílának, a’ fejér márvány lépcsőkre a’ legdrágább perza szőnyegek teríttettek-ki, és
Shach Zéfi minden nagyaitól körülvéve egész felségben lelépdelt. Aztán egy gyönyörű
arabsz
ménre ült, mellyen számtalan gyöngyök, gyémántok, drágakövek tündököltek. A’ nagyok ’s az udvar’ urai is ritka szépségű paripákon nyargalának. Így indúlt az egész sereg a’ széles útszának. Az asszonyok ragyogó selyem és arany-szövettel bevont hintó székekben vitettek utána. A’ fővezér a’ király mellett lovagolt, ki véle felette nyájasan látszék magát mulatni. Mellettem menvén-el
Shach Zéfi, ’s szemébe nézvén azt találtam nagyocska hangon mondani, hogy a’ körülállók is megértenék: Hónap a’ fővezérnek szerencséje lesz a’ selyem nyakzsinórhoz.
*selyemzsinór; uralkodói halálbüntetés (megfojtatás) eszköze több keleti kultúrában.
Az egész nap kétes mosolygással pillangata rám, újakkal mutogata ’s kigúnyolta jövendőlésemet.
Azonban eloszlik a’ sokaság, mindenki hazatért, de más nap reggel az a’ hír szállong szájról szájra, hogy a’ fővezér megöletett. E’ mellett jövendőlésem is elterjedt egész Ispahánban. Ki lehet az? kérdezgeték egymást az emberek, ki olly nagy mértékben bírja a’ jósló tehetséget. Ő bizonyosan vagy a’ prophéta’ lelkétől van eltöltve, vagy maga egy, minden halandókon felűl lévő lélek. Minden társaságokban csak én voltam a’ beszéd’ tárgya. A’ hol megjelenék, összegyűlt körűlem a’ sokaság, ’s elgondolhatd, hogy jól tudtam, kit keres a’ köz kiváncsiság.
Eddig még minden kedvem szerént történt ’s közel jártam czélomhoz. A’ Shach magához hivat, látni akar, velem szólni. Melly szerencse! kiáltok-fel magamban, melly becsület! Melly okosan fogom e’ fényes alkalmat használni. Megjelenek az udvarnál, a’ király’ szent és dicső személye elébe vezettetem; szemtől szembe láthattam fényében, nagyságában, hatalmában és fennségében. Lábaihoz borúlok, ő fel hágy kelni azt mondván: Ki vagy te jövendőlő? Ki mondta neked tegnap, hogy fővezérem ma meg fog halni? – Legbölcsebb, leghatalmasb király! felelek, Perziának fényes dicsősége, ki inkább tündöklöl mint az égnek legragyogóbb csillaga! hadd valljam meg néked az igazságot. Én neked a’ legnagyobb szolgálatokat tehetem-meg, mert egyetlenegy pillanattal keresztűl látom az emberi szívnek minden rejtélyeit ’s titkait. Meg tudom válsztani azokat, kik téged szeretnek azoktól, kik gyülölnek; felfedem mind azon titkos készületeket, mellyeket ellenségeid életed ellen tesznek: egy szóval nincs titok, a’ mi szemeim elől rejtezhetnék. Hogyan? esék szavamba a’ Shach, előtted nincs titok? erről meg akarom magamat győzni. Mondd-meg mért ölettem-meg fővezéremet? Mert azt a’ vigyázatlanságot követte-el, téged a’ prophéta’ törvényeire emlékeztetni, mellyek szerént a’ híveknek a’ bor’ itala meg van tiltva. – Mit tettem tegnap minekelőtte elalunnám? Uram! drága fűszereket szívtál arany pipádból, és hat kehely Shirászi bort ittál. – Mit álmottam ez éjjel? – Azt, uram, hogy te vagy a’ nap; a’ tenger, bor, ’s te azt sugáraiddal felszívod. – Kit hallgattam-ki ma reggel? – A’ chínai követet. – Mit tevék az ő beszéde alatt? – Nagy uram! aluttál. – Elég! kiáltá a’ király, rettentő pillantattal, félre szemeim elől. Én nem tűrök a’ földön embert, ki legrejtettebb gondolatimat tudja, ki szívem’ fenekéig lásson. El innen!
Melly szomorú meglepés, barátom Amesztán! Melly irtózat fogta-el minden idegeimet. Az alatt hogy a’ legfényesb jutalmakról álmadoztam, a’ Shach halálomat végzé-el magában. Én kiléptem a’ palotából, ’s alig voltam lenn az útszán, hirtelen nagy gyengeséget éreztem tagjaimban; térdeim inogtak, kezeim remegének, testem meggörbedt; melyemre hószakáll simúlt államról; gyűrűm oda van ’s én jaj! ismét nyolczvanad évemet sínlem.
A’ király’ őrei utánam siettek hogy megöljenek. Azt kérdék tőlem, nem láttam e épen egy magos, szép termetű ’s képü, valami husz évü férfiút mellettem elmenni. Én reszketve mondám nekik, hogy nem. Elváltozásom olly tökélletes volt, hogy lehetetlen vala megismertetésem. Veszély nélkül ballagtam-át a’ nagy várost, ’s ím ide jöttem téged itt találni reménylvén, ’s ah, nem reménylék hijába.
Fájdalom, nem! viszonza Amesztán. Mindketten dőrék valánk, visszaélénk a’ nemtő’ adományaival. Vajha azokat visszaadná nekünk ismét! Esküszöm az égre! monda Meledin, bölcsebben használnók mí azokat ezentúl. – Nem tí! viszonza véletlen egy gyöngéded szózat, mellyet azonnal megismertek. A’ nemtőé volt. Tévedtek, barátim! ezen legújabb kívánságaitok mutatják, hogy a’ tapasztalás legkevesbbé sem jobbított-meg titeket. Higyjétek-el, sem tapasztalás, sem ész nelkűl nem szűkölködik ífjúságában a’ halandó, ’s nem is tudatlanság oka annyi bohóságainak, tévedéseinek hanem szenvedelmei, indulatai, mellyek az észt ’s a’ tapasztalást elnémítják. Húsz hajótörés után a’ révész csak megint kivágy a’ nagy tengerre. A’ fiúk tudják atyájik’ gyöngéjit, ’s azokat még sem kerűlik. A’ kihalt népek hijába eldődjei és tanítóji a’ jövendőknek. A’ háború minden iszonyaival, a’ lázadás és öldöklés mint ekkorig, úgy mind e’ világ’ végéiglen vérrel és könyűkkel fogja itatni a’ földet. Az éltes embernek ífjuságát és erejét visszaadni, annyi mint visszaadni balgaságait is. Te, Meledin! hiu voltál és szerénytelen ’s százszor levél áldozatja ezen gyengeségidnek. Ifjodjál-meg újonnan, ’s egy hajszállal sem léssz okosb mint valaha. Te, Amesztán! szerelmes bohó voltál örökké, noha százszor meglakoltál szenvedelmedért. Csak megvalósodik nálatok is amaz arany közmonda: Régi szokás megmarad. Szűnjetek-meg ostromolni az eget keménysége, igaztalansága felett való panaszaitokkal. A’ sokszorozott tapasztalás felébreszt hiu álmaitok’ ámítgatásiból ’s ámbár kevesbbé édes az ébrenlétel az álomnál, nyúgodjatok-meg a’ természet’ közönséges törvényének dönthetetlen szükségén.
Gaal György.