1.
Rákosi szántó a’ Török alatt.
*A referencia csak cenzori félrevezetés, „útilevél” Toldy szerint, Kisfaludynak „saját kora forgott elméjében”. Vö. Kisfaludy Károly Minden Munkái, I., szerkeszté Toldy Ferencz, Heckenast, Pest, 1859, 195.
Mirűl apám nagy búsan szólt
Hogy itt hajdan szebb élet volt,
Érzi szivem ’s felsohajtok,
Ammint Rákos’ térén szántok.
Hol Mátyás az igazságos?
Te láttad azt boldog Rákos!
Tán itt nyargalt hajdanában,
Hol én szántok mostanában.
Mondják, itten vitéz urak
Összegyültek, tanakodtak,
’S ha csatára trombitáltak,
Mint a’ sasok víni szálltak.
Eltüntek ők! Rákos te állsz,
Meződön hány embert táplálsz,
Hej de magyart alig látok,
’S nehéz szívvel tovább szántok.
Pest Budárul sok nép kijár,
’S alig érti nyelvünket már,
Hej! ma holnap a’ magyarszó,
Ritka mint a’ fejér holló.
Hűs szél támad onnan felül,
Zúgó szárnyán sötét köd ül;
Tán a’ por is e’ szép mezőn,
Nemes szivek’ hamvábul jön.
Barna leány a’ falubul!
Hej ne igyál a’ Rákosbul!
Magyar csonton foly a’ vize,
Könyektül sós annak ize.
Rákos! Rákos! hová lettél?
Szép hiredbűl de kiestél!
Fáj szivem fáj ha ezt látom,
’S hazám’ földjét sírva szántom.
2.
Husvét után két hete már,
A’ szép leány a’ kertbe jár.
Jöszte, rózsám, jöszte
Hamar ki,
A’ bokorban lelsz te
Odaki.
Zöld a’ levél, hüs az árnyék,
Játszanak ott hiv gerliczék.
Jöszte, rózsám, arra
Szaporán,
Jobban megy a’ munka
Csók után.
Tüske van ott csalfa legény,
A’ sürübe nem megyek én,
Van szeretőm nekem
Odabe,
Ki majd elvesz engem
Pünkösdre.
3.
Hej violám, szép violám,
Te csak nem is tekintesz rám,
Pedig ha rám tekintenél
Kék szememben szivet lelnél.
Barna hajad’ simítsd hátra,
Hadd nézzek én szép arczádra,
Hadd nézzek rá utóljára,
Búm eltemet nem sokára.
Bár csak piros rózsa volnék,
Kebled felett elhervadnék,
De szíved’ nagy keménységén
Fejér rózsa lettem már én.
Hej ki ne menj a’ mezőre,
Sokat sírtam a’ zöld fűre,
Majd szememnek bús harmatja,
Lábaidat megáztatja.
Isten hozzád édes kincsem!
Tovább immár nem tűrhetem,
A’ faluban muzsikálnak,
Elmegyek én katonának.
4.
Nézzd, a’ hegyek pipáznak,
A’ kaszások megáznak;
Ha szeretőm megázik,
Nálam azért nem fázik,
Van nekem jó tüzhelyem,
Meleg tüzhely kebelem.
5.
A’ Tiszának kies partján
Járok én szép rózsám után.
Tisza! Tisza! mondd-meg nekem,
Szép rózsámat hol keressem!
Tisza! habod azért vidám,
Mert te benned fürdött rózsám,
Móta rózsám vizedbe szállt,
Barna szine fejérré vált.
Hol szép rózsám! mondd-meg Tisza,
Válj mézzé ha vized’ issza;
Mondd-meg hogy ha értem sohajt,
Kebelemre visszaohajt.
Irígy Tisza, te csak nem szólsz,
Szigetek közt némán lefolysz;
Én is puszta sziget lettem,
Búmnak árja foly körültem.
6.
Vedd sarlódat, édes kincsem,
Aratni jer most én velem,
Te melletted, édes rózsám,
Mingyárt jobban megy a’ munkám.
Danolj rózsám, a’ nótában,
Mint szivünkben szerelem van,
Szép is a’ dal ha szerelmes.
Bús legyen bár, még is kedves.
Kössd-be fejed’ a’ kendővel,
De szép arczád’ ne takard-el,
Virágos kert az én nekem,
Örömimet onnan szedem.
Nagyon süt a’ nap délfelé,
Pihenj-le a’ kereszt mellé,
Dülj szűrömre édes rózsám,
Enni majd hoz édes anyám.
Én addig a’ kútra megyek,
Hogy fris vízzel enyhítselek,
Ha csókot adsz érte, rózsám,
Hárommal megköszöni szám.
Aratgassunk aztán megint,
Míg az este álomra int;
Ád az isten így kenyeret,
Így veszlek el én tégedet.
7.
Messze fénylik a’ Balaton,
És engemet partjához von;
Immár tudom miért fénylett,
Mert szép rózsám bele nézett.
Hej szép rózsám! tekints rám is!
Hadd derüljön bús szívem is:
Ollyan az mint a’ Balaton,
Ha felette szélvész vagyon.
8.
Az én kincsem noha szegény,
Még is szívbül szeretem én,
Sok legény van a’ faluban,
De mint Palim egy sincs ollyan.
Édes anyám nehesztel rám,
Ha durrogat az én rózsám,
Mikor házunk előtt korán,
Kiballag szép nyája után.
Ne durrogass jó galambom
Félbe szakad édes álmom,
Jó esik bár ha nézhetlek,
De álmomban megölellek.
Fris bokrétát kötöttem én,
Neked adom barna legény,
Tüzzd a’ hűsön kalapodra,
’S emlékezz-meg galambodra.
Vedd elő kis furullyádat,
Fujd el rajta bús nótádat,
Tán a’ szellő erre kapja,
Hogy rám gondolsz, megsusogja.
’S én a’ kertben ha gyomlálok
Szép nótádra visszadanlok,
*Visszadanolok, visszaéneklek.
Megdanlom hogy te léssz kincsem,
Míg utólsót ver a’ szívem.
9.
Hej csicsergő kis madár,
A’ szép leány csapodár;
Ha csapodár jól teszi,
A’ legény úgy keresi.
Hej a’ rózsa tövises,
A’ szép legény negédes;
Ha negédes jól teszi,
A’ leány úgy szereti.
Hej be csipős a’ csalány,
Kesereg a’ szép leány;
Ha kesereg jó teszi,
A’ mint főzte, úgy eszi.
Hej savanyu a’ kökény,
Házadosik a’ legény;
Ha azt teszi, jól teszi,
Majd utóbb megérezi.
10.
Szülő földem’ szép határa!
Meglátlak e’ valahára!
A’ hol állok a’ hol megyek,
Mindenkor csak feléd nézek.
Ha madár jön, tőle kérdem,
Virulsz e még szülő földem!
Azt kérdezem a’ felhőktül,
Azt a’ suttogó szellőktül.
De azok nem vigasztalnak,
Bús szívemmel árván hagynak;
Árván élek bús szívemmel,
Mint a’ fű melly a’ sziklán kel.
Kisded hajlék, hol születtem,
Hej tőled be távol estem,
Távol estem mint a’ levél,
Mellyet elkap a’ forgószél.
11.
Szomszéd asszony’ udvarába,
Két galamb szállt minapába;
Bár elmémet mint futtatom,
Mellyik szebb, azt nem tudhatom.
Egyik fürge mint a’ kis hal,
Arcza piros mint a’ hajnal,
Nem is csuda, két nap süti,
Bogár szemét ha felüti.
Nappal is éj látszik haján,
Rózsa virít kerek ajkán,
Ha ez csókra tüzesednék,
A’ méreg is mézesednék.
Mint a’ hattyu szép a’ másik,
Mikor rózsák között játszik,
’S mintha búzavirág kelne,
A’ fris havon, ollyan szeme.
Líliombul szőtt arczáján,
Gyöngybe foglalt édes ajkán,
Szelíd öröm mulatozik,
Onnan más szivébe szökik.
Haj csak ide röpülnének,
Be örűlnék a’ szőkének;
De a’ barnát is szeretném,
Szint olly kedvvel ölelgetném.
12.
Mély a’ Duna közepén,
Át nem mehet a’ legény,
A’ parton áll hijában,
Sohajtozik bújában.
Mért jöttem át a’ Dunán,
Csalfa szerencse után,
Túl a’ Dunán is szegény,
Innen is az vagyok én.
Hej pedig túl a’ Dunán,
Vár engem a’ szép leány,
Ott áll és int hijában,
Siránkozik bújában.
Volna hajóm a’ Dunán!
Érte mennék szaporán
Volnék hab! be örömest
Átölelném a’ kedvest.
De sem most sem azután
Révet nem lel a’ Dunán;
Egymásé nem lehetnek,
Hej! azért hogy szegények.
13.
Túl az erdőn lakik rózsám,
De az álnok nem jön hozzám,
Búcsu óta nem láthattam,
Azóta nem is alhattam.
Nem alhattam szerelmemben,
Úgy befészkelt az szívemben,
Kitépném, de mint a’ madár
Kedves helyre csak visszajár.
Daru megjön és a’ gólya,
De nem az én kedvem soha,
Bús leszek én míg az nem jön,
Ki ott lakik túl az erdőn.
Holnap reggel virradóra,
Elmegyek én a’ halomra,
Onnan nézek a’ szép tájra,
Kincsem’ fejér hajlékára.
Haj! de ott csak füstöt látok,
’S eltünik az, mint az álnok,
Mint az álnok, ki elhagyott,
’S öröm helyett könnyet adott.
14.
Rózsa! rózsa! mit csinálsz
Egyedül a’ kertben?
Ha szebb örömre találsz
Ne élj ott ridegben.
Az élet ha nem páros,
Téli virág, nem szagos.
Harmat csillog kelyheden;
Ne sírj édes rózsám!
Ha bú fekszik élteden,
Átültetlek hozzám,
Kelyhed legyen ajkamé,
Gyökered a’ szívemé.
15.
Ha én tiszta patak volnék,
Galambom’ kertjében folynék,
Tán hattyúként nyári este,
Fris vizemben megfürödne.
Ha én zöldellő fa volnék,
Galambom’ kertjében állnék,
Föltartanám a’ nap’ hevét,
Hogy ne süsse szelíd képét.
Ha illatos virág volnék,
Galambom’ kertjében nyilnék,
Tán vig kedvvel leszakasztna,
’S keble’ havával itatna.
Ha én gyönge szellő volnék,
Galambomra legyezgetnék,
’S míg édesden álmadozna,
Ajkam ezer csókot lopna.
Ha én fülemile volnék
Galambom’ kertjébe szállnék,
Búmat talán meghallgatná,
’S szivért szivét odaadná.
16.
A’ ki szeretőjét
Igazán szereti,
Legyen bár mi sötét,
Még is felkeresi.
Sötét van az erdőn
Ha bucsuzik a’ nap,
Kincsem még is eljön,
Ha édes csókot kap.
Nincs virág a’ mezőn
A’ nagy téli fagyban,
De ha kincsem eljön,
Akkor melegem van.
A’ konyha füstölög,
Fergeteg lesz talán;
Galambom könyörög
Ne nézzek más után.
Nem nézek én másra,
Habár szeretne is,
Csak szép galambomra –
Elég baj az egy is.
17.
Hej ti fényes csillagok!
Volnék ott hol ti vagytok,
Nem néznék én a’ vizbe,
Hanem rózsám’ szemébe.
Hej ti fényes csillagok!
Onnan ti messze láttok,
Hol van rózsám, merre jár,
Karjaimba jön e már?
Hej ti fényes csillagok!
Ha jön, csak ragyogjatok.
Ha máshoz megy, hunyjatok el,
A’ hamis hadd bóduljon el.
18.
A’ bimbóbúl virág lesz,
Kincsem mondta hogy elvesz,
Hogy piros kendő lován,
Értem jön szüret után.
De vége a’ szüretnek,
Leánytársim nevetnek;
Volt hegyke szép szeretőm,
Hej de még sincs fejkötőm.
Az ágon szarka csörög,
Az ablakhoz röpülök,
Kinézek az utszára,
Nem jön e valahára.
De csak halad az idő,
Elmarad a’ szerető.
O leányok! higyjétek,
Hamisak a’ legények.
19.
Most jer hozzám’
Édes rózsám!
Nincsen itthon
Néném asszony,
Darálni van
A’ faluban;
Mert ha itt lel
Agyon perel,
Dörög morog,
Ireg forog,
Nyelve pereg,
Mint a’ kerek,
Pitteg pattog,
Csitteg csattog,
Szót nem enged,
Míg elreked.
Most jer kedves,
Senki nem les;
Adok csókot,
Akár hatot,
Aztán tágulj,
’S el ne árulj;
De elvégy ám
Édes rózsám!
20.
Én is voltam szegény legény,
A’ míg nem szerettem,
De azóta gazdag vagyok,
Móta rabbá lettem.
Ha pénzem nincs, rátekintek,
’S mingyárt kincset látok;
Ha megölel, bú, baj, gondok
Nevetek reátok.
Szépen zeng a’ kis pacsirta
Ha tavasz kifejlett,
Szebben danol édes rózsám
Pergő rokka mellett.
Arcza millyen, keble millyen –
De azt meg nem mondom,
Mert többen is megszeretnék,
Akkor lenne gondom!
21.
A’ Dunában sok a’ viz,
Jaj! ki a’ leánynak hisz,
Mint a’ viz a’ Dunábúl
Nem fogy az ki bajábúl.
22.
Gyöngyvirág és liliomszál!
Szép szeretőm mellettem áll,
Mint a’ téjben uszó rózsa
Ollyan az ő nyájas arcza.
Holló szárnyak szemöldöki,
És alúlok tüz ragyog ki,
Tűz ragyog, melly noha éget
Lángja után von engemet.
Gömbölyü kis piros sajka
Mézforráson az ő ajka,
Gyönggyel rakva szagos öble,
’S fülmile szól ki belőle.
Tajték halom az ő keble,
Rubint bimbó áll felette,
És alatta az a’ nagy kincs,
Millyen több e’ világon nincs.
Mint reggel a’ játszi lepke
Szép galambom ollyan fürge,
Két újammal átfoghatom,
Ha vig tánczban megforgatom.
Szeretem is én a’ rózsát,
’S ha úgy rám néz és csókot ád,
Tudja isten mit nem érzek,
Szivem ugrál ’s alig élek.
23.
Vigan foly a’ csermelye,
Hej rózsám ne nézz bele!
Mert ha bele tekintesz,
Vidám kedve oda lesz;
Majd úgy jár mint én szegény,
Zokogva foly ligetén,
Zokogva foly éltem is,
Reggel, délben, este is.
A’ Bakonyban sok a’ fa
Több könnyeket sírtam ma.
Azért olly zöldek a’ fák,
Mert könnyeim áztatják;
De meghalok azért is,
Tudom akkor sírsz te is,
De rózsám ha szeretnél,
Csak ugyan jobban tennél.
24.
Legény szökött kertembe
Ott szivét elvesztette,
A’ szivet én megleltem
’S kendőm alá rejtettem.
Jaj be kinzott engemet,
Úgy furdalta keblemet!
Utóbb el is foglalta,
Saját szívem’ kitolta.
Szalay Benjamin
