Míg szép Lidimnek még reám mosolygtak
Bibor pirosság lepte ajkai,
’S ambroziába fürdött csókjai
Arczomra hullva tüzzel ostromoltak;
Mig szög szeméből rám szikrák omoltak
’S nyakamba csüggtek gyönge karjai:
Haj akkor éltem’ zsenge napjai
Vigan repültek, és örömbe folytak;
De nincs, mi már igy gyújtsa keblemet!
A’ jó idő lefolyt – mint minden elmúl –
Én kedvre többé nem derűlök:
Csak Lidi vólt, csak ő, ki engemet
Hiven szeretni érte; már ezentúl
Én más leányra nem hevűlök. –
Jakab.
