Ólomlábon jár az ellen,
Bús a’ bajnok’ élete.
Harczmoraj kell a’ Magyarnak,
Hogy viduljon érzete.
Így szól Mátyás, és Budára
Összegyüjti hiveit,
Játszi hadban feltünetni
A’ csatának képeit.
’S a’ borostyán’ édes álma
Győzni a’ Király előtt,
Sok vitéznek lángszívében,
Olthatatlan vágyra nőtt;
’S versenytüzre lobbadozva
Gyülnek a’ várpiaczon,
Mellyre a’ nap’ gazdag fénye,
Számtalan nézőket von.
Ekkor Mátyás’ udvarába
Béköszönt Cseh Holubár,
Nagy hatalmu a’ vivásban,
Hir emelte bajnok már.
Mint egy árbocz úgy magaslik,
Izmos, vállas és kemény,
Néki láncsa, kard, parittya
Legvidámabb élemény.
Gőgje – olly nagy mint alakja –
Dísznyerésnek itt örül,
’S fityma dölyfel hánykolódva
Jár a’ bajnokok körül.
Itt aczélom küzdni szomjas,
Szembe most a’ ki vitéz;
Esküszöm ma porba fürdik,
És az égre háttal néz!
És
Kinízsi, a’ nagy lejtő,
*utalás Kinizsi Pál híres mutatványára, amikor egy-egy törökkel a két hóna alatt, illetve egyet a fogaival tartva lejtett táncot egy győztes csata után (1479).
Rátekint és fölrobog;
Vállán parducz
*Párducbőr díszruházat (vö. a ’párducos Árpád’ korabeli toposzával).
és kezében
Mázsás buzogány forog.
Mint védtornya ősi hirnek,
Szótlan áll ki a’ vezér,
Bár feszülten ég erében
A’ hadrontó szittya vér.
Már a’ négyszeg pálya-téren,
A’ Cseh nagy dárdát ragad,
A’ vezér is pörget egyet,
Mellyet el nem bírna hat:
Mintha két vasbércz inogna
És hegyettök ülne sas,
Szárny-legyintve dörültökre
Rém alakjok olly magas.
’S ím a’ fekete seregből
Egy szép dalia kivál,
’S szél nevelte karcsu ménen
A’ sorompón általszáll;
Ez nem szálas termetére,
De hajlékony és sugár,
’S még felette ifjukor leng,
Vassal fedve arcza bár.
Bízd reám e’ bajt vezérem
Ne csevegje a’ kevély,
Hogy több férfit küzdni bátort
Nem talált Kinízsinél,
Hagyd erődet szunnyadozva,
Marni míg kel uj agyar,
Rábélyegzem én is erre,
Mint ví ’s érez a’ Magyar.
Igy a’ bajnok, és Kinizsi
Őt szemlélve kéjre gyul,
’S megzörrentve szörnyü pajzsát
Bízton enged ’s elvonul.
Délczeg hőske! – méri a’ Cseh –
Gyönge vagy, hozz társokat!
Tett után szólj! – a’ Magyar mond –
Könnyü a’ nyil ’s még is hat.
Harsog a’ jel ’s Gúthi Nádor,
Mint biró helyére ül;
Minden ajkon elhal a’ szó,
Minden élet szembe gyül.
És körösleg a’ fövényen
Nyargal most a’ két vitéz.
Hosszu dárda markaikban,
Mindenik lökésre kész.
Trombiták rivallnak ismét,
Összezúg a’ versenypár;
Pajzsa széthull a’ Magyarnak
Úgy rácsattant Holubár.
Nem rendül az ’s uj erővel
A’ kevély ellen robog,
’S érczbuzgánnyal büszke mellyén
Szinte fölcseng úgy koczog.
Három izben egybetörnek,
Habzik a’ Cseh vaslován,
Míg körűle csak szökelve
A’ Magyar néz rés után;
’S eggyet lelve, mint a’ villám
A’ habzó ellen feszül,
’S úgy döf rája: hogy lovastul
Az hanyatt a’ porba dül.
Diadalmát ünnepelni
Jönnek most a’ Magyarok,
Őt emelni pajzsaikra
Nyíladoznak száz karok.
Jő Ország is ’s keggyel inti
Szellőztetni sisakát,
Hadd ismerje és becsülje,
A’ Király ’s hon bajnokát.
Mint elsője szép hazámnak,
Első védje is vagyok,
’S kétszer élek nagy hirében,
Ha nevem tettel ragyog.
Ekként szól önérzetében,
’S fordul a’ gyült nép felé,
És a’ föltüzött sisakból,
Mátyás’ képe tün elé.
Meghökkenve érti a’ Cseh,
’S szégyentelve lábra kel.
’S milly rátartva jött Budára,
Olly leverten illan el.
De örömzaj harsog itten
’S buzgón így az égbe száll:
Éljen Hunyad vére Mátyás,
A’ vitéz, a’ nagy Király!
Kisfaludy Károly.
