1552.*A közismert 1552-es egri várostromról van szó. A nevek átfogóbb azonosításához ld. Csiffáry, 2003, 239‒362.
Megnehezűlt az idők’ viharos járása fölötted
Oh haza! halmaidon ’s letarolt alföldi meződön
Régi halál lakik, és dühödötten táboroz a’ harcz.
Sirhalmok hegyeid, és völgyed sírgödör, ősi
Nagyságod’ nagy romja magad, még állasz, utólsó
Harczodat állván a’ vas erőszak’ ütései ellen.
Mélyen alá szállott napodat félholdu pogányság’
Éje borítja, ’s vesző fiaid pártokra bomolva
Egymást, és fogyaték javadat nyomorultan emésztik.
Büszke világrontó seregidnek híre hová lett?
Hol van erős Pécs, hol fejedelmid’ sírja Fehérvár,
Hol Buda? Haj! vad igát hordoz, ’s a’ szolga Dunában
Megdűlt tornyai’ árnyékát borzadva tekinti.
Még Eger áll, a’ puszta Eger, sasfészke Dobónak,
Honnan az eltapodott haza vég villámait ontván,
Már nem is ön mezején, meg-meg dördíti hatalmát,
’S száguldó törököt rettent, és táborokat dúl.
Ott Ali, ’s két földrész’ fiait tengernyi seregben
Hadba vivő Amhát elakad dúltában: ijessze
Bár ezer ágyuival, fog rengeni tőle hegy és völgy,
És az erős talpkő a’ várnak alatta megindúl,
Nem maga harcz’ ijedelme Dobó, ’s védői Egernek.
Díszesen áll Eger a’ termékeny völgybe kitéve,
’S mintha leélt idejét álmodná vissza, megaggott
Várkoszorúzta fejét kisded dombhátra lehajtja;
Bús mormolva fut a’ testvér habu csermely előtte,
’S partainál szüzek, és nem enyelgő gyermekek egymást
’S a boruló tájat félénken nézve bolyognak.
Vékony ködbe vonúlt, és csendes az ég is; alatta
Tévedező madarak járnak, ’s a’ puszta mezőben
Száguldó lovagot kísérik vizsga
*Vizslató, fürkésző.
szemekkel.
Benn a’ mély csendet csak néha szakasztja meg a’ zaj,
A’ megütött fegyver’ zaja, ’s bús éjféli harangként
Zeng egyedűl, és messze ható riadással az őrszó.
Fenn pedig a’ haza’ bánatját hordozva szivében
Áll a’ harczi Dobó. Vélhetnéd lenni szobornak,
Mellyet ügyes kézzel fölségesen állata hajdan
Legragyogóbb korból a’ művész, ’s díszes alakban
Megtartott az idő, hogy utóknak lenne csodájok.
Vélhetnéd; mert mozdulatát nem látni fejének,
Nem hadütő hős karjainak, de szemében ölő tűz,
A’ szabad elszántság’ megemésztő lángjainak égnek.
Míg ez igy áll, ’s a’ csendes Eger’ patakárja susogva
Visz pillantatokat, mellyek nem térnek ezentúl
Vissza nyugalmának, délről megvillan az ösvény,
’S mint ki világrontó seregeknek hordja parancsát,
Büszke lovaglással követűl jő Handsa
*Fiktív karakter; e török név Vörösmarty A hűség diadalma című művében is megtalálható. (VMÖM. 5., 432.)
tövéhez.
Tüstént megzendűl Eger, és nyugodalma fölébred
Álmaiból. Felszökkennek riadozva, zörögve
A’ nyugovó katonák, valamint nagy darvak az aggtó’
Partainál ülvén, ha fenyíti veszély’ jele őket,
Mind felrobbannak, szavaiktól zeng az egész tó.
Jő Robogó, nagy barna fejét a’ zajra fölütvén,
Mint valamelly bika, vagy deli méltóságos oroszlán,
Melly barlangjában meg nem tud férni dühétől,
És kijön a’ napot és erdőt rémíteni: úgy az
Jő le, ’s feledtében hordoz nagy cserfa dorongot,
Mellyet imént kúthoz géműl faragának az ácsok.
Avval, mint valamelly árbocczal jára körűl, ’s a’
Vad törököt ’s kísérőjét jegyzette halálra.
Jöttek utána Vas, a’ vasnak testvére keménynyé
Harczolt karjaival ’s mindünnen fürge huszárok
S vas kalapos hajduk; jött várnagy társa Dobónak
Mecskei, még csak alig vetvén el póri dorongját,
Mellyel az agg falból, példát mutogatva henyéknek,
Uj torony épülvén, köveket gördíte tövébe.
Várnagyi szép kaczagány fedi mostan vállait, arcza’
Déli derültségén komolyan fut el árnya vitorlás
Kalpaga’ szárnyának. Bátor lépése mutatja,
Hogy nehezet nyomnak haza’ földén lábai, ’s róla,
Míg az alóla ki nem fordúl, ő futva le nem száll.
Jőnek utóbb bámész pórok, ’s munkája felejtve
Jő sok barna kovács, félig kész kardja’ vasával.
Mind ezeket bátran szemlélgeti Handsa; de társa
Csendes Omár
*Fiktív karakter; e török név Vörösmarty A hűség diadalma című művében is megtalálható. (VMÖM. 5., 432.)
egyebet látszik vizsgálni, merengő
Két szemein bús emlekezet’ holdfénye ragyogván.
A’ fölijedt hölgyek, közttök hattyúi Egernek,
Két deli lány közelít, lebegő magzatja Dobónak
Ifju Dalár, ’s karján a’ már már hervatag Ída.
*Dalár, Ida: fiktív karakter; nyelvújítási név a ’dal’ szóból. Az Ida gyakori név Vörösmartynál, lásd például az Idához című költeményét. (VMÖM. 5., 432.)
Termete még olly büszke sugár, mint lelke sugár volt
Boldog napjaiban, de szemének lángja kiégett.
Még csillag; de nem a’ szerelem csillaga: olly tüz
Melly hidegen, ’s érzéktelenűl néz puszta vidékre
Hóviharos felhői közül: nem kelnek alatta
Gyenge sohajtások egymást reszketve köszöntők,
Nem dalok a’ kedves távolból, csak maga zúg a’
Jég kebelű éjszak’ metsző szele árva morajjal.
Arcza is ékes, bár halovány rózsára hasonló,
’S rózsa ugyan: de örömharmat nem mossa vidámmá.
Tűköre a’ multnak, mellyben hideg éjjeli holdként
A’ ragyogó képnek bágyadt szépsége sugárzik.
Látni, kevélységét hogy már megvítta maró bú,
’S hosszu tünődések; de nemesség őrzi hanyatló
Kellemeit, ’s nem mer könyü-gödröket ásni keserve.
Ezt hogy látta Omár, sok erős év óta legelső
Könnyei csordúltak. Mély föld’ gyomrába leásná
Most tetemét, oda hol csikorogva fogantatik a’ vas,
’S zordon sziklák köztt dúlásra születnek az érczek.
Hol nem látni fogyó napokat, dérvette virágnak
Porba lehullását, nem, mint leszen a’ tavasz öszszé,
’S büszke reményeknek gyémánt épűlete rommá.
Haj de hová legyen? elfordúl, ’s a’ fölriadott mén,
Mintha baját tudná, szomorún fordúl meg alatta.
Hangzik azon közben siető lépése Dobónak,
A’ ki futó lángként az oromról itt terem és áll,
Mint valamelly nagy özön, meg nem férhetve magában.
Rá döbbenve tekint a’ bátor Handsa, ’s köszöntő
Szózatokat készít, de Dobó kezd szólani hozzá,
És szava, mint keze rendítő, ’s megelőzve imígy zeng:
„Szólj Török! e’ várhoz harczot hoztál-e vagy alkut?
Vissza, ha alkudozol, hitlennel az alku nem állhat;
Vissza, ha harcz kell is, készűlj meghalni kezünktől.”
„Ösmerlek,” felel a’ két színű Handsa, „mióta
Járod Eger’ mezejét, nincs ott maradása Töröknek,
Táborait töröd, és seregét pusztítod erőddel. –
Szolnok alól jövök.” „A’ többit hallgasd el egészen”
Szól lobbanva Dobó; mert Istenem a’ kit teremtett
Lássa, hogy elvesztlek, ha szavaddal játszol előttem.
Csábító te is, a’ ki talán nagy lelkü Losonczit
Láttad elestében, ’s örülél, hogy hinni bolond volt.
Vagy tán nem tudjuk, mit akarsz vala mondani? jöttem
Szólnál Amháttól, a’ száz seregeknek urától,
’S rettentő Alitól, ki Budán a’ mennykövek’ ormán
Űl, ’s lecsap eldőlt vérébe borulva Losonczi,
’S Szondi nem állhata meg, de hegyek rendűltenek és a’
Gyámtalan ország is terhöknek alatta megingott.
’S Szolnok alól jősz most minekünk tán hozni kegyelmet?
Véled-e, hogy hisszük? mi, kik ellen zenge panasztok
A’ fejedelmeknél, hogy míg más békenapot tart,
Mink vég váraiból lábánál fogva lehúzzuk
A’ törököt, hogy fegyvereink’ félelme miatt már
Gyermek sem foganik, vagy idétlent szűl el az asszony.
Illy panaszokra talán kegyelemmel jőtök-e hozzánk?
’S kell-e nekünk kegyelem, kik az ellen vasba borultunk?
Vagy ti sokan vagytok, ’s e’ vár nem is annyi, hogy ebből
Csak darab is jusson minden félholdu vivóra,
Gondolod, és mosolyogsz. Lásd, én mindent tudok, immár
Hallj választ röviden, ’s vidd a’ seregeknek urához:
Mink harczolni fogunk, ’s e’ kisded kőrekesz itten,
Mellyre fog ütni, ha várnak nem, temetőnek elég lesz.
Te pedig elmenj, és sem ezentúl vissza kerülvén,
Sem most itt késvén, ne mulass várában Egernek;
Mert hitető szód lesz még egyszer jőve halálod.”
Végezi, ’s egy jel sincs az egész hős termeten, arczon,
Melly ne mutatna halált. A’ földet véli forogni
Handsa; de ő szédűl szégyen ’s félelme’ sulyától.
Barna lovát némán fordítja, ’s halál hidegétől
Rázkodik, a’ mint nagy Robogót elhagyja, ’s egyébkor
Büszke nyakán remegő lejtőt jár tolla fejével.
Elmegy azonban, utána moraj’s bús társa nyomulván,
Mint szomorú árnyék megyen a’ Maklári tetőkön.
Társa pedig mikor a’ jól ösmert dombot eléri:
Rajta megáll, és vissza tekint, valamintha tünődnék,
Menjen-e vagy jőjön; de megindúl végre, ’s szivének
Fergetegét látszik szilajúl elvinni magával.
Kisded Eger! mi nehéz zivatart vontál te magadra.
Száz ezerek fogják kapudat döngetni tekékkel,
*Ágyúgolyókkal.
’S Sztambuli bárdokkal; környül hordozva vaserdőt.
Nem had, egész ország ordítja tetődre hatalmát,
Rengeni fogsz, ’s tornyodnak alapja mozogni.
Igy leszen, és ijedést még sem láthatni Egerben,
Életet inkább, és zendűlő kedvet: az elszánt
Bajnokokon, mint láng, elterjedt lelke Dobónak,
’S egy sincs, a’ ki magát ezreknek elébe ne vetné.
Kardot, ölő csöveket, ’s rohanó kopjáikat edzvén
Zörgenek, és némelly víg dallal örülteti társát.
Van, ki nehéz szűből, elzengi Temesnek elestét,
’S társaiban vadölő párducznak kelti haragját.
Agg maga, ’s gondolatokba merűl őr lelke Dobónak.
Látja jövendőjét, ’s mint veszedelem’ fia nem dől
Abba vakon ’s botorúl; de reá készűlve hasonlít
Száz patakú folyamot, mindent nagy gondja betöltvén.
Minden részre levélhordó katonái kiszállnak,
’S a’ gyász hollóként, szomorú hírekbe borítják
Fél magyar országot. Fejedelmét kéri segédűl,
Kéri barátait, és kik Egert megváltva kivánják,
Mindeneket; de gyülésbe megyen maga Mecskei várnagy.
Telnek azonban az élelmek’ szekerével az útak,
’S gőbölök és juhok érkezvén nagy bőgve szorongnak
A’ hidakon; közttök fölemelt botjával ügetve
Hajt terel a’ pór, és rekedő torkával üvöltöz.
Hangyacsapás az egész környék, és hangyaboly a’ vár,
Melly sok szép falunak jövedelmét elnyeli, ’s a’ harcz’
Éhen ülő fiait táplálja halálra belőle.
Szikszóban magyarok gyülekeznek. Hosszu gyülés van,
’S zúg az ütött kasként;
*Megbolygatott méhkaptárként.
ép szó nem hallatik ottan
A’ sínlő haza’ hangján kül, melly visszavonásnak
Lángjaitól veszvén, siradalmát zengi közöttök.
Azt vélnéd, hogy oroszlánok gyültek be, kik ellen
Nincs hatalom földön, ’s azok ők, de tanácstalan ésszel
Szinte viszálkodnak, mikor a’ megye’ bő teremében
Mecskei megjelenik ’s illy szót emel a’ sokaságban:
„Gyűlt rendek, ’s ha akarjátok, rontói pogánynak!
Ím eljött az idő rajtunk gyakorolni hatalmát:
Amhát, és Ali rablánczot csörgetnek Egerre.
Már az erős Szolnok Tisza, Zagyva kerülte falával
Nyári’ futásától megürült, ’s szolgája töröknek.
Igy ha odadjuk Egert, a’ felföld elkel utána.
Jöttem azért segedelmetekért szólalni Dobótól,
Hogy ha rokok vért még meg akartok menteni, ’s a’ vár
’S vesztegetett örökünk, ’s a’ jó név szíveteken van,
Keljetek és a’ büszke pogányt zabolázza csatátok.
Mink ugyan állni fogunk, valamíg kő állhat Egerben,
Vagy diadalmunk, vagy temetőnk koszorúzza nevünket.”
Erre nehéz zúgás kele a’ Szikszói teremben.
Szolnok’ eleste miatt sok szív döbbent meg, Egerhez.
Kardok csördültek, de közöttök szólt az irígység:
„A’ ki Eger’ jövedelmeiből aranyozza sisakját,
Álljon elő, ’s a’ várt az védje ha tudja, vasával.
Ugy de nagyon könnyű a’ pénzt kizsarolni, ’s ha szükség,
Kérni segítséget; nehezebb ma találni bolondot,
A’ ki fejét más vára fölött teke-czélra fölüsse”
Volt ki setét lelkét czudarúl fölidézte pokolból
A’ gunyoló vádnak, ’s így szóla: ki mondta Dobónak
Hogy békés mezején harczot tápláljon örökké?
Nem maga verte-e meg Handsát, ’s kergette Budáig?
Nem maga villongott-e, midőn szép frigy vala közttünk?
Ám ha vitéz, most álljon elő, most ezreket ölhet
Mindennap, szép tetteiről mi dicséretet irván
Távol ülünk, ’s el nem ragadozzuk csillaga’ fényét”
E’ jég szókra sokan, jéggé változva szivökben,
Álltanak, és hidegen nézhették volna pogánytól
Megdúlatni Egert; de harag’ tüze forrva sokakban
A’ vizvérü magyart átokkal rakva gyalázták.
Első, a’ ki szavát fölemelte, Pető vala. Ifjú,
’S még alig arra való, hogy kardot rántson: elomló
Fürtei’ selymével, ’s gyengéd piros arcza’ havával
Illőbb a’ szerelem’ dalain ligetekben epedni,
Mint hadi munkákhoz; de nemes szive mást mutat, érzi
A’ haza’ gyász napját, ’s hivságok nincsenek abban.
Szép tettekre heves, hideg a’ csata’ vészei ellen,
Mind csővel, mind karddal erős, most fölkele gyorsan
’S illy röpülő szavakat mondott feddékeny ajakkal:
„Most van-e arra idő, hogy multakat össze keressünk
Félelmünk’ takarójának? De maradjon örökké
’S ülve penészedjék, kinek édes az Ozmani rabláncz.
Én megyek, és szégyent hagyok itt a’ veszteg ülőnek.”
Szóla, ’s borúlt arczán szépsége haragba vegyülvén,
Mint lobogó csillag mene, ’s a’ sokaságon utat tört.
Zoltai már ekkor kardot csörrentve kilépett
Mecskeihez, ’s haragos szemeit forgatta setéten.
Legvégső kele Gergely elő a’ Bornemiszáknak
Nemzetiből, ki deres farkassal födve setétlő
Köntöseit, mint jó föld a’ sikeretlen arany köztt,
Ül vala sok ragyogó Úrnak közepette: erővel
Domborodó mellén hordozta zománczos aczélból
Gombjait, és kapcsát. Süvegén őrt álla bagoly toll.
Mintha hazájának gyászát keseredve viselné,
Igy vala ő, mind bús feketén öltözve: hasonló
A’ titok’ éjéhez, mellyben nem látva fogannak
Legragyogóbb tettek, ’s az erő’ munkája virágzik.
Lelke nyugott tenger, ’s a’ nagy természet’ öröklő
Titkaival gazdag. Keze köztt a’ csendes elemnek
Jámborsága szünik, ’s erejét elveszti az ártó.
E’ mellett nincs teste sovány csontvázig aszalva,
Munkabíró ’s tetemes, ’s első a’ hajdu vivásban,
Csak gondokba merűlt nagy homloka ’s ránczba szedődő
Arczai látszanak a’ sanyarú tudományra mutatni.
Ez hogy látta Petőt, a’ kétes zajra fölébredt
Szíve nagyon fájván, fölkelt, ’s illy szózatit ejté:
„Esküszöm” és egyedűl, mint a’ lélek’ szava tisztán
Hangzott e’ szózat, megrázkodtatva velőket:
„Esküszöm! és a’ föld, ’s az egek meghalljanak engem,
És az erős Isten legyen e’ szavaimra bizonyság!
Hogy nincsen nyomorúbb, nincs gyávább népe magyarnál
Nincs boldogtalanabb: magok a’ föld’ férgei, férgek
Mind maig, egy méh sem lett ezredek óta szunyoggá;
Nem magyar a’ magyar, elfodúlt természete; méltó
Hogy hamar elvesszen, mert lennie szégyen ezentúl.
Mért lakozunk mink itt? haj! mért hoztak ki apáink
A’ föveny országból? ott elnyomorodva ha fává
Ha darabos kővé változtunk volna, örökké
Rejtve valánk: most ennyi világ nem nézne szemünkbe.
Nem látná hogyan elmaradunk a’ többi nemektől,
A’ nemes Országot mint hagyjuk lenni vadonná,
E’ gyönyörök’ kertét inségnek puszta helyévé.
Vagy most is mire gyűltünk itt? Elhagyjuk apadni
Gazdag arany folyamát a’ megtérhetlen időnek,
’S végzésünk nincsen; de nehéz vádakra fakadván
Múltakról perelünk, nem ügyekszünk óni jövendőt!
Addig ugyan sem föld, sem az ellenséges egek nem
Védik Egert: letapodva borúl fölvára porába.
Majd berohan kapuján Mahomed’ csordája, ’s kiket rég
Tengerekig vertek diadalmas karral apáink,
Dúlva bejárják most a’ szép felföldi mezőket,
’S Mátra’ örök tetején tűznek fel Sztambuli czímert.
Ám, ha szegény magyar azt mondhatná is csak: elaggtam,
Nem birom a’ kardot, ’s nehez a’ hadi dárda kezemnek,
És iszonyú nekem a’ pattantyú’ hangja, halálom
A’ csata” oh akkor jobb volna fekünnie porba,
’S várni, mikor fognak hátán elügetni futamló
Bajnokok, a’ nyerget jobb volna viselnie akkor,
’S rajta szegény eledelt aratóknak vinni nyarantan.
Ím de különben van. Birodalmas termete, gyorsabb
A’ futamó szélnél, ártóbb a’ szirtszakadásnál,
És ha kel, a’ csata’ mennyköveit hordozza kezében:
Istene nincs, szive nincs egy erőbe csatolni hatalmát!
Jól van hát, ha ugyan kedvesb versengeni soknak,
Versengjen bizvást; majd a’ török’ üszkeit ő is
Érzeni fogja lakán, ’s maga oltsa, ha oltani képes.
Én megyek, és innen minden jobb lelkü velem jő.
A’ mi lakik bennem, ’s a’ földnek titkos ölében
Ártalom, és rokon a’ rettentő képü halállal,
Mind fölidézem most törököt pusztítani, és ha
Ott veszek, a’ gyávát átkozva csukódik el ajkam.”
Nagy keserűn így szól vala ő, mint orvos az ártó
Régi betegséget gyógyítva keserves itallal,
Mellyet iván megrázkodik a’ boldogtalan ember;
Érzi azonban erén enyhültebb vére’ futását:
Igy mikoron szavait hallották Bornemiszának,
Lelkök megrendűlt, kezeik lemaradtak elővett
Kardjokról, de hamar villámmá gyulva haragjok,
Mind csak Egert, és hadba menést zengettek egyenlőn.
És végzés leve: megnyomaték a’ visszavonásnak
Bús szava, ezt végzék: széledjen el a’ nemes innen,
És kiki hozza hadát, valamennyit hozhat, Egerhez.
Mecskei akkoron a’ bizodalmas hírrel elindúlt,
És mikor a’ napok elmultak hadi készületekben,
Sok szabados hajdú, ’s rohanó paripáju huszárság
Jöttenek a’ várhoz: magas Ungból, szép Abaújból,
’S kik zivatar-nyargalta Szepest, ’s száz bérczü Gömörnek
Oldalait lakják, ’s a’ tündér Borsodot, és az
Isten-itallal dús Zemplénynek téreit, ormát,
Mindezek a’ várhoz jöttek sokféle csapatban,
Olly tarkán, vegyesen, mint vad növevények erednek
Parlagi jó földből, melly nem szaggatva vas éllel,
A’ szeleken szálló magokat méhébe fogadja,
És mikor a’ kikelet télhagyta határain elfut,
Száz alakú fiakat hoz az ifju sugárnak elébe.
És ugyan illyenek ők. Ki szabad mentéje’ lebegtén
Méne’ futásával röpülő sólyomra hasonlít,
’S pajkosan a’ kidobott kopját kapkodja, lelógó
Kardja csörömpölvén, ki lator farkasnak ijesztő
Bőre alól nagy erős mellét dőleszti: fejében
Vas sisak, és sasnak megeresztett szárnya fölötte.
Kik villám fegyvert, nagy puskát hordanak, avval
Nem ritkán fordítva ütők, magyarosra cserélvén
A’ viadalt, mint volt az apáknak idétte,
*Az apák idején.
mikor még
Lomha nehéz óntól nem kellett félni vitéznek.
Van ki setét medvét hordoz hátára terítve
Borzasan és szörnyen, ’s hosszú dárdája toronyként
Fekszi kemény vállát, ’s a’ földet szántja, mikor megy,
Lábaival, mellén ’s czombján vasháza zörögvén.
’S mintha vadát az egész föld itt viadalra vezetné,
Van sok ezüst körmű párducz, fene tigrisi köntös
Vállaikon, de oroszlánnak dühödése szivökben,
Mellytől megmozdúl az aczél sok bajnoki kézben.
Rázza fejét sok vas buzogány, a’ dárdafa reszket,
És a’ fel-felütött fejeken sas szárnyak, ölyűtoll,
*Ölyv tolla.
És minden madarak’ megeresztett tollai lejtnek.
Mindezeket, balját aranyos kardjára nyugasztva
Nézi Dobó csapatonként, és üdvözli örömmel.
Végre kisebb csapatok; de nagyobbak erős hadi renddel
Állnak elő, mind termetesek, ’s vállokra kerített
Könnyű mentékkel lebegők a’ gyors paripákon,
Fegyvereik jó kurta csövek ’s nagybányai kardok,
’S a’ pergő csákány, melly félkörü görbe vasával
Vért szomjúzva kiáll, ’s élét fitogja nap ellen.
Tiz réz kürt harsog közepettök, ’s néha kitörvén
Sír egyedűl a’ tárogató viadalmas özönnel,
Mellyre dagályában megakadva fület hegyez a’ mén,
És a’ megbúsúlt daliának alakja setétűl.
Itt legelől jár ifju Pető Erdélyi pejével,
Mellynek arany hímes takaró foglalja be hátát,
’S a’ mint a’ dobogó földet gyors lába dagasztja,
Könnyü fejét boglári alatt meghajtja kevélyen.
A’ gyermek pedig űl fél szakra kerítve palástját,
Melly kék habjaival dúsan dagadoz le kerekded
Vállairól. Gyöngyös csillag kapcsolja be mellén,
Széle szegett ’s lebegő két sarka virágos ezüsttel.
És ez alól deli teste tünik, mint tiszta virágszál,
Gyöngyszermü szűk övvel ketté választva derékon.
Csillagok, és szép hold három soru gombjai mellén,
’S déli sugár czombján, legszebb ég színre lehintve.
Túri süvegkoszorúzza fejét, rá tűzve fehéren
Habzik az ékes toll, ’s rózsás arczokra vet árnyat,
Mellyeken a’ komoly elszánás’ nagy gondolatával
Harczba vegyült szépség hős lelke’ vonásait irja,
’S erre hogy olvassák, két barna szem önti világát.
Mind ezt ő nem tudva halad nemes úri negéddel,
Fenn viszi jó kardját a’ kisded Egerbe segédűl.
Ezt hogy látja Dalár, állván mellette Dobónak,
Szól, ’s ha szelíd ágán bimbó szólamlani tudna
Hajnali nyiltában, az szólna csak illy kegy ajakkal
Tisztán és szerelem nélkűl, mint szóla Dalár most:
„Bajnok atyám, te ki mindennél vagy erőre hatalmasb,
Nézd melly hősfi csapong zabolázott ménen Egerbe.
Őt ha nem ösmerném, ’s tudnám rokonodnak anyáról,
Azt vélném, hogy egét vállára kerítve leszállt a’
Csillagos esthajnal, ’s a’ késő napra hadakszik.
’S nézzed atyám mi kevély; rövid üdvözlése hasonló
Álomhoz, mellyről, hogy volt, nem tudni bizonnyal,
Vajmi kemény lehet a’ harcznak törvénye, hogy a’ ki
Évvel előbb velem a’ violákért bolyga mezőkön,
Most a’ legszebbet kész volna tapodni utában:
Olly rátartólag
*Rátartian, elbizakodottan.
megyen a’ hadi rendnek előtte.”
Igy csevegett a’ lányka, Dobó mosolyogva lehajtá
Hősi fejét; de nem úgy mosolyog vala lelke: betölték
Azt a’ gondolatok, ’s árnyéka veszélyes ügyének.
’S most jöve Zoltai, a’ legbüszkébb termet ezer köztt,
És lova legrohanóbb valamennyi lovaknak előtte.
Mint megyen a’ vigaság’ napján gyors tánczra leányzó,
Vagy régen szeretett jegyesének ölébe menyasszony,
Olly örömest megy ez a’ hadat és veszedelmet ölelni.
Csillagnak nevezé paripáját vad gyönyörében,
’S szemfénynek gerelyét, mint szokták hő szivek egymást
A’ szerelem’ lágy hangjaival mosolyogva nevezni.
’S mint mikor ő kiveté, soha Syria’ náda süvöltőbb
Nem vala Szemfénynél, ’s mikoron, valamintha nyereghez
Volna szegezve megűlt, a’ tündér nem vala kellőbb
Zoltainál, sem Csillag utóbb nem jára szeleknél:
Most is agyindító kopjáját pörgeti, hányja,
’S a’ hogy utána kapat, még tolla sem ingva fejében,
Nem rohan, és nem fut, sugarúl ott termeni látszik:
Ló, lovag olly könnyen szegik a’ levegőben az útat.
Negyven fürge huszár megyen ennek utána robogva.
Végre, kemény gyalogok, Gergelynek hajdui jőnek,
’S vér mezejű süvegen hordják a’ czímeres Ország’
Négy folyamát, ’s balról hármas nagy bércze’ keresztét.
Jő maga Gergely elől buzogányos kézzel, alatta
Nem robog a’ hadi mén, de kemény gyors lábai mérik
A’ földet, míg lelke mereng hadi gondolatokban.
Mind ezeket befogadja Eger veszedelmes ölébe,
Mint valamelly örvény, mellyből, ha bevette hajódat,
Nem szabadúlsz többé; még szemlélsz messze mosolygó
Partokat, és lobogót intő testvéri kezekből
Hasztalanúl; többé nem tudsz megválni helyedtől.
Úgy beszorultak ezek, de magok szántával: erősek
A’ csatavész ellen, készek vagy halni, vagy ölni.
’S már fenntartja Dobó a’ véres kardot előttök,
Esküszik arra hitet, ’s állandóságot Egerben,
’S kétszer ezernyi halál mond hangzatos esküt utána.
„Vesszen el a’ ki Egert magyarán nem védi halálig,
A’ ki pogányra ügyel, ki szavát hordozza susogva,
’S nemtelen árúlást kezd szőnie, szörnyü halállal
Vesszen el; álfeje
*Álnok, áruló feje.
vettessék török ebnek elébe,
’S irgalom Istentől ne legyen lelkének örökké.”
Rettentőn így eskenek ők, ’s a’ föld-ali termek,
És az emelt várfal zengnek bele. Még Hegedűs is
Esküszik a’ nyomorúlt; de halállal fog kezet, és az
Hívebb lesz, mint ő, nem fog távozni nyomától.
Már diadalma’ helyén pusztúlt Szolnoknak alatta
Sátoros ormaival mozog a’ nagy tábor: üvöltő
Hadnagyok ordítják a’ népet talpra, ’s üvöltve
Kelnek száz ezeren, még egyszer hangzik üvöltés,
’S ismét száz ezeren, kiket ölni vad Allah vezérl, a’
Rettenetes, ’s ki szavát vérrel hirdette, Mohammed.
Szolnok alatt magasan foly együtt a’ Zagyva Tiszával,
Dőledező véres falakat hömpölyget alá, bús
Tűköre a’ várnak, mellyből fél tornyok, elomlott
Várkapuk, és paloták néznek bele puszta tetővel.
Itt mikoron Nyárit vendég katonái magára
Hagyva kibujdostak, keseredten utánok elindúlt,
De hogy az ösvényről még egyszer vissza tekintett
’S tárt kapuit, ’s az erős falakat szemlélte vivatlan,
Nem mehetett tova, megfordult, mert sír vala lelke
Ennyi gyalázattól. Betevé csikorogva vitorlás
Szárnyait a’ kapunak, ’s harczolva rogyott le tövénél
Társai két négyen voltak vele ütközetállók.
Itt most a’ szerecsen Menethám bontatja virágos
Sátorait, ’s Kámber, mint egy domb, fölveti vállát,
’S a’ Tisza’ árja elől henye népét kergeti tőrrel.
Mert mikor a’ Tisza Zagyvához közelíte ’s az eldőlt
Szolnokot ott látá, ’s alvó törökökre ragyogni
A’ szomorú holdat, háborgani kezde magában,
’S lassu moraj’ hangján társához szóla imígyen:
Hát ezek itt e’ gyilkos orok, ’s hitszegve vitézlők,
Nyugtokat itt leljék-e közel szép partokon alván?
Vajmi igen rút népek ezek, szoknyába borított
Férfiak, elbőszűlt fene állatok emberi képpel.
Jer! ha nem ölhetjük legalább pusztítsuk el innen
Hogy soha partunkon békével alunni ne merjen
A’ török, és lovait vizeinkből félve itassa.
Szóla, ’s legott nagy hullámok fordultak öléből,
Meghaladá partját, és a’ Zagyvába kicsapván
Mormola, mint ridegen bolygó bika mormog az éjben.
Zagyva is agg Mátrát szilajúl elhagyva, csikóként
Nyargala szét mezején mind két partjának, özön lett
A’ lapokon, ’s a’ dombok’ alát mosogatta futó hab.
Első, kit gyülevész árjával fölvere Zagyva,
Agg Ulemán volt a’ tengermelléki hadakkal.
Régi vitéz, de szerencsétlen sokszorta csatáin.
Ez legelől nagy erős néppel megszállta Temesvárt,
Két bajnok fiait ott ölte meg ifju Losonczi,
És sok ezer népét: maga bajjal futhata, gyöngyös
Sátora ott veszvén ’s füstös tíz ágyu körötte.
A’ kire dévajon a’ hajdúk illy éneket irtak:
„Elszalad agg Ulemán, szoknyáját hagyja Temesnél,
Jő, ’s neki hajt Kampó, futtában döngeti hátát.”
Mostan is álmából legelőbb ezt verte ki Zagyva,
A’ mint kontytalanúl szaladott, víz mosta bokáit.
Lóra kapott ’s így is folyvást kísérgeti Zagyva,
Mint szaladó gyermek’ nyomait kíséri maró eb;
Végre szabadra megyen, de levert sok sátora benn vész,
’S lustosan
*Izzadtan, csatakosan.
áll maga, nézi hadát, mint gázol az árban,
Megszabadult mének mint rugják a’ vizet és a’
Sátor’ ezüst holdját marakodva hogy űzi halezred.
Ezt látván megtépi haját, megtépi szakállát,
’S szórja nagy ég ellen, míg ajka keservesen így szól:
„Allah! te lásd, hogy nem méltatlan tépem ez őszűlt
Agg fejet, és van okom hozzád fölnyujtani fürtét,
Mert te tevéd ősszé, ’s hagyod elpusztulni bajokban.
És soha áldásod nyugalommal nem vala rajtam,
de mikor épülnék, csuffá teve ’s agg nyomorúvá,
Hogy soha vén Ulemán téged ne imádjon örömmel,
És te azért bűntesd végetlen végig az élet’
Napjaiban, mig utóbb elvész, ’s nem tudja, miért élt.”
Most valamintha setét távolban látna jövendőt
Monda tovább: „ti is, a’ kik még itt vagytok, örülni
Nem fogtok, de megösmeritek hadakozva Egernél
Hogy viadaltoknak nem örökké rabja szerencse.
Sok török ott a’ harcezz’ mejét keseredve harapja,
’S rajta pogány magyarok nevetéssel híznak Egerben.”
A’ ki Szöged’ szép várában tartotta lakását,
’S most itt Zagyva elől könnyű népével iramlék,
Hogy fele száguldott, a’ zordon Musztafa
*
Musztafa (16. sz.), szegedi basa. (VMÖM. 5., 433.)
hallá
Agg Ulemán’ szavait, ’s méreggel szól vala hozzá:
„Hát te miben vajudol te szakállas vén dada? Jobb-e
Kérgesedett száddal czudarul káromlanod Alláht,
’S szólni jövendőket hadainkra tudatlan eszedből,
Mint hínod, ’s vinned nyomorúlt népedre segédet?
Vagy hallgass, vagy ezen szomjas nagy dárda megissza
Véredet és nem lesz szavadon túl semmi jövendőd.”
Igy szólt a’ zordon, dárdáját rázva fejénél.
De nem az volt ősz az, kinek illyent szólni lehessen
Kártalanúl, panaszát tüstént elvágta haragja,
Bagdadi jó kardját kivoná vizes oldala mellől,
És nem szólt, de suhogva fütyölt jó kardja kezében.
Musztafa’ dárdáját ketté osztotta derékon,
’S pozdorjára töré pajzsát utat ütve szivéhez.
Akkor azért nagy üvöltéssel harcz támada közttök.
Csak bajosan tompúlt dárdával hány vala ellent
Musztafa, ’s éktelenűl tajtékzott ajka dühében.
Most vala, hogy Menethám, ’s Kámbar fölijedtek az ártól,
És ki fölebb állott Hanivár, a’ Nándori hadfő.
Hol Salamon hajdan diadalmát véresen ülte,
És Hunyad’ ősze világrontó császárra csatázván
Hármasan a’ gyászos Várnáért állta boszúját.
Hol végnapja előtt, még mint hadak’ istene fénylő
Holdakon, és törökök’ testhalmán gázola véres
Lábaival, ’s a’ nagy Mahomednek látta futását.
’S látta szeméből, a’ jász ifjú’ vesszeje mint függ
’S mint viszi szörnyü hadát tábortalan, űzve magyartól.
A’ sor alá fordult, Istenbüntette magyarnak
Ennyi dicsőségek’ mezejéről futnia kellett.
Most török állta helyét, ’s Hanivár leve Nándoron urrá
’S tízszer ezer buzogányt rendíte hatalma csatákon.
Hogy most eljöve, hős karját csókolva tizenkét
Hölgyei sírtanak a’ gyönyör-álmu teremben utána,
Mind ifjak, mind most fakadó rózsái keletnek.
Olly deliek, szemök olly égő a’ barna hajaknak
Árnyaiban, hogy kín választást tenni közöttök.
Mindezek a’ szerelem’ tündérei sírtak utána.
Mert nemes és hős volt ’s olly szép, olly büszke mosolygó
Ifjúságában; de nyugalmat nem tuda türni.
Mint elrázza szelek’ keltén a’ vadfa virágát,
Úgy hadak indulván Hanivár elrázta virágát
Élete’ fájának, a’ szép ifjúi szerelmet,
Harczra rohant ’s ragyogó hírnek kapdosta sugárát.
Itt telepedve nyugott most Ő a’ Zagyva-toroknál,
’S mint egyebek, nem alutta el a’ szép hajnal aranynál
Kedvesb látását, de korán őrt járni megindúlt.
Még csak alig ment, halk moraját hallotta Tiszának,
’S Zagyva’ zsibongását; hadait fölverte legottan,
És valamerre rohant, paizsát csöngette vasával.
Hogy pedig agg Ulemán viadalmát látta, ’s dühöngő
Musztafa’ romlását, oda vert villogva közökbe,
És azok elválván, illy szózatot ejt vala bölcsen:
„Mely szégyen törökök! mi veszettség rontani egymást
Melly nem is emberi düh? ’s te az őszfürt’ téli havában
Agg Uleman bajtárs, ’s nem gyermek Musztafa! ketten
Keltek-e illy hevesen seregek’ láttára csatázni?
Váljatok el! vagy azon holdat, melly pajzsotokon van
Vessétek tova, ’s menjetek a’ vészlelkü magyarhoz,
Mert ott visszavonás, ’s egymás rontása kelendők.”
Végezi, ’s mind ketten szégyennel visszavonulnak.
Hallgat még Uleman; de sebet visz Musztafa mellén,
’S véresen a’ mint megy mind kettőjökre boszúját
Eskvén elkeverűl szaladó népébe setéten.
Agg Uleman pedig ifjabbnak nem tűrve parancsát
Elszalad, és népét vizeken nyargalva halássza.
Igy kik part hosszatt nyugovának, kába zavarban
Futnak ölő ártól; de belebb is üvöltve kikelnek
A’ hadak, és Amhát áll tábort óva közöttök.
Bő ruha hullámlik válláról, ’s vérmezejében
Gazdag arany’ hímek képeznek sok habu tengert,
’S fegyvereket sarkain koszorúval kötve bokorra.
Nyuszt süvegén kolcsagtollát forgatja futó szél,
És forgatja fején szerecsen föld szülte lovának,
Melly ha rohan, lábát a’ szem nem győzi követni
Gyors rohanásában, de nyugottan, ’s jámboran áll most
Mint lekötött szélvész, ’s lángszellőt fúdogal orrán.
A’ magas Amhát űl sok gyöngy foglalta nyeregben,
És vele lóhátan seregek’ nagy gondja együtt űl.
Száz Aga száguld el, száz nyargal vissza körébe;
Mint sugarak járnak siető szolgáji: ragyogva
Áll maga naptüzként, ’s szeme a’ táborra világít.
Gyémántos botját komoran nyugtatja kezében,
’S a’ mint szerte tekínt hatalommal, barna szakálla
Göndören elterjedt bokrával lengedez állán.
Csendes ez, és okosabb, mint bátor, csak sokasága
Adja bizottságát, és rejtett szikra szivében
A’ hadi tűz, mellyet ha kifejt baj aczéla belőle,
Mennél mélyebben nyugovék, leszen annyival ártóbb.
Sok szerecsent, sok szörnyü tatár puzdrával öveztet,
És legtöbb törököt hurczolt ez szerte magával,
’S számtalan ágyúkat, ki alatt föld renge, ha mozdúlt
’S a’ patak elfogya, míg lovait megitatta vizéből.
Most, hogy az ár hadait megháborgatta, parancsát
Száz fele hordották gyors száguldói, ’s azonnal
Rend lön az elbomlott seregek köztt, ’s biztos egyesség.
Szemköztt a’ várból haloványan, mint egy ijesztő
Jött Ali szürke lován, ’s nagy száraz termete látszék,
Mint valamelly csontváz bőrrel beborítva, szemében
Régi kegyetlenség, ’s a’ kár-öröm űle borongva.
Ezt iszonyú kezek a’ gyermekség’ tiszta korában
Férfiuságából kivevén, hogy lenne nem ártó
Őre szeméremnek, benn a sok hölgyü teremben
Tarták szűtelenűl; gyönyörök’ forrási előtt ott
Áll vala vágy nélkűl sanyarún az időtelen aggság.
Őt a’ mindennél epedőbb láng ajku sohajtás,
A’ hóhalmok alatt lobogó szív’ titkos ütése,
’S csillagok a’ legszebb hölgynek mosolyogva szeméből
Hasztalan ingerlék: szerelemtelen, életutálva,
Ifjúság nélkűl lett a’ vad gyermek öreggé.
Minden tettei köztt volt gyilkossága legelső:
Szép Szelim, a’ nyomorúlt Fatimét ment látni utószor,
Kit vén apja hideg kebelén hervaszta, fiának
Pusztítván örökét. Siralommal csókot egyíte
Már búcsúzva Szelim, mikor őt e’ szolga megölte,
’S gőzölgő vérét az apának vitte be tőrén.
Onnan elébb kelvén e’ szörnyeteg a’ hadak által
Naggyá, ’s népsanyarás által lett rettenetessé.
Benne vitézségét kivevén jó nem vala semmi,
De minden gonoszok fészkeltek, régi dühének
Tárgya kereszténység, hitnépe rabeszközi voltak;
’S illy fene űlt a’ szép ország’ szívében, ez ontá
Visszavonó magyarok’ vérét huszonötször ezerrel.
Ez valahányszor alá szállott villogva Budáról,
Sok kővár, sok erős véghely pusztúla hadától.
Most, mert Nyári’ sebét viselé még balkeze, ’s legjobb
Tíz lovagát kapunál ugyan annak elölte csapása,
Hogy legalább üresűlt falain tölthesse boszúját,
Elrontá azokat, ’s így jött ki belőle nyugottan.
Mint gonoszok’ lelkét kíséri pokolbeli őreb,
Úgy ezen ördög után jöttek Veli, ’s a’ dühös Arszlán,
Az buzogányt, ez pörgetvén félholdu szekerczét.
Ennél még dühösebb embert nem szűle török nő.
Nem bátran, de vakon rohan ez mindenha veszélybe,
Mert dühital gőzölg ajakán, ’s rejtekben ivott bor.
Illy kísérőkkel hogy elért Ali, szóla legottan
Sok hadas Amháthoz, csak alig tisztelve hatalmát:
„Amhát! a’ hadakat még meddig hagyjuk epedni,
’S e’ két ronda folyam’ fertőjét nyelni csatátlan?
Vagy tán azt vártuk, hogy mint gyámoltalan ürgét
Tábori fészkünkből árvíz öntsön ki? kiöntött,
Gázoltuk fövenyét; jertek rázzuk le Egernél,
És a’ redves akolt, fogadom, tele rázzuk iszappal.
Harczi tanács kell még? kelten keljünk tova, ’s győztünk.”
Igy Ali büszke bizottsággal szólal vala hozzá,
Csak röviden nehezűlt szűből így válaszol Amhát:
„Menj-tova jó Ali! ’s bár ne siess károddal, ohajtom.
Majd megyek én is utóbb ’s tőled, ha beférkezel addig
Szállást és biztos nyugodalmat kérek Egerben.”
Végezi ’s elfordul, de vadan mosolyodva utána
Néz Ali, ’s megmozdúl kérges markában aczéla.
Így az egész tábor követet sem várva megindúl
Lassan, ’s végtelenűl. Hangos dobogása halottak’
Országába lehat, ’s zörejétől visszanyög a’ menny.
MÁSODIK ÉNEK.
Hajnal emelkedik, a’ viadalmak’ hajnala: vérszín
Váltja pirosságát, szellője halotti sohajtás,
’S harmat’ gyöngye helyett párolgó vért iszik a’ fű.
Sasfiak indultak éjféli homályban Egerből,
Zoltai, ’s ifju Pető, ’s hű társok Figedi nyolczvan
Kísérőikkel, buzogányát vitte közöttök
Gergely is, és Izsaszeg’ berkén lappang vala lesben.
Erre kalóz törökök, mint terjed híre, jövendők,
És ezeket várák békétlen az Egri vitézek.
Megjöttek, ’s ím a’ dobogást, melly zajtalan éjben
Elhangzott egyedűl, rendítő harczi süvöltés
Nyomja el, és ropogó fegyver zendíti föl a’ zajt.
Első a’ ki magát láttatja vitézivel, Arszlán,
A’ ki nagy eldődink’ sirján gázolva, Fehérvárt
Birja lakásáúl. Rententő látni: oroszlán
Fekszi kemény vállát, ’s kerekes pajzsára hasonló
Bőrt vona, ’s bojtjaival környül foglalta szegélyét.
Még patyolatján
*Hófehér turbánján.
is, mint czímert, hordoz oroszlánt
Szép remekűl kiemelt művel tűzöttet aranyból.
Útja körűl meggyult ágat tíz ifju lobogtat.
Ez jöve ötször ezer buzogányt indítva magával.
Olly botorúl, hogy majd éjente berontson Egerbe,
’S győztösen Amhátnak seregét szemlélje faláról.
Őt kísérte Omár, nem tudva, nem űzve, hová megy,
’S hét százan mentek dárdás katonái nyomában.
Sorsa makacs lóként viszi őt zabolátlan erővel,
Mint fáradt lovagot, ’s fásultat ezernyi csapástól.
Nem mutat ez ragyogó czímert pályázva mezőben,
*Versenyt futva a csatamezőn. (VMÖM. 5. 434.)
Nem gyöngyös boglárt. Mint szíve, ruhája is éjszin,
’S barna zománczok alatt jó fegyvere rejti világát.
Mind ezek elhaladák a’ lesben ülőket, előttök
Sátorokat vervén. Végűl mint gyászfa lehajtott
Fővel csak maga nem nyughatván annyi ezer köztt,
Álla Omár ’s tépett lelkének részei, illyen
Gondolatok verték hajdanta kivánatos álmát:
Csalfa szerencse! miért rettegjen téged Omár még?
Könnyü remény’ szárnyán botorúl hova törjön utánad?
Elhagytad, hölgyűl fogadá a’ bánatot, a’ bút,
Ágyasa lett a’ bűn, ’s minden kinjával az inség,
’S vad kétségbeesés szántá el lángos ekével
Élete’ szép mezejét: sivatag most, ’s az lesz örökké,
Mert a’ boldogság ki van irtva belőle gyököstűl.
Még mivel áldhatnád? ha nem, a’ mi vasában is itt van,
’S nyugszik erőtelenűl, a’ rejtett arczu halállal?
Vagy mivel árthatnál letiport lelkének ezentúl,
Mint az örökre nyugott, a már nem szörnyű halállal?
Hír! ’s te az életnek gyémánt koszorúja, dicsőség!
A’ nemes ifjúnak hajdan kedvezve mosolygók,
Ah mindenre mosolyghattok még, csak nem Omárra:
Szégyene’ halmain áll, nem nézhet vissza reátok!
’S Ída’ magas mennynek hódító képe imént, most
Hamvadozó csillag, haj! annyiszor égbe kiáltott,
’S megsiratott Ídám, mért kellett téged Omárnak
Látnia, ’s láttodon a’ kő szívnek lángba borulni?
Nem mondhatja tovább: álmodjál szépen Omárról.
Mert te nem ösmered e’ gyűlölt nevet, a’ pokol és e’
Társai ösmerik őt, átokkal mondja hazája.
A’ haza is, hah! a’ belső lángokban evődő,
Hamvai köztt átkoz, mert vérzett szíve kezemtől,
’S pusztítás által lettem szép földein urrá. –
Im hogyan elvesztem! de tovább e’ bűn’ sora nem megy
A’ ki legelső jön, ’s rám azt ordítja „magyart ölj,”
Azt ölöm el, ’s vele mindeneket, kik utána jövendők.
Akkor tán ismét Hiador lesz bűnös Omárból,
Isten is, a’ ki elől bujdostam hasztalan eddig,
Tán mikor elveszek így meg nem könnyezve, felejti,
Hogy voltam, ’s nem kér rettentő számot ügyemről.”
Igy szive zajdulván, omlott bús gondja Omárnak,
Mint rideg öblökből omlik dagadozva setét ár.
Szerte pedig bomlott csapatok telepedtek, az éjet
’S csendes csillagokat keltvén sokféle robajjal.
De hogyan esti madár kirepűl suttogva, jövének
Titkon az öldöklők, ’s ki előbb mint Zoltai? Tízen
Tüz mellett ültek vacsoránál barna pogányok.
Őket egy ugrással száguldó Csillag elérte.
Másodszorta szökék ’s nyilként elszálva fölöttök
A’ legszélsőnek velejét vas lába kidönté.
Zoltai akkor egész hatalommal fordula rájok,
’S mint gyermek kezitől elhullnak az őszi bogácsok,
Úgy ez előtt az egész csapat itt elhull vala szörnyen.
Megy tova, ’s már Figedit harczban szemléli hadával,
’S mint két ágra szakadt villám, most ketten omolnak
Karral, erőszakkal; százanként hajtanak embert,
’S a’ fölijedt tábort, némán gyilkolva hasítják.
Oldalt éri Pető a’ fegyver-hányva futókat,
’S mint érett almát, szedi őket rendre dsidával;
Negyven régi huszár szabdal mellette haraggal.
Csorda gyanánt így a’ tábor’ nagy része tömötten
Fut, hol mindeddig meg nem mozdulva halálként
Nyugszanak a’ hajdúk hademésztő Bornemiszával.
Ott ezek a’ szaladó tábort cső’ végire várván
Mind egyszerre vasat nyomnak. Csattogva okádja
A’ megütött sárkány haragos szikráit, utána
Két száz villámlás rettenti az éjet, az öblös
Ércz torok elbődűl, ’s ropogással szórja tekéit:
És elmennek azok, kisded szolgái halálnak,
Mit tolvaj denevér, szaladó törökökre rohanvák.
Sok ki imént ízes falatot köztt válogató volt
Most keserű ónt nyel, ’s fogait bő vérrel okádja.
Sok nem renyhe karok lesznek rest, csonka darabbá,
Legragyogóbb szemek a’ ki alutt fényeknek ürévé.
Még a’ férfi erő’ roppant épűlete, a’ mell,
’S a’ vas ümög sem elég veszedelmet tiltani: hullnak
Bajnokok, és rohanó paripák; sok lótalan ember
Vész el iramlók köztt, sok uratlan ló viszi nyergét
Dísztelenűl, ’s szomorú sívással nyargal előre.
Míg ezek így vesznek, már Zoltai messze behatva
Visszavivókkal küzd Arszlánnak sátora környűl.
Már kopjája kiszállt, mint gyors hű szolga, kezéből
Elmene vérszomjas tőrével alaptalan útán
*Alap nélküli útján, levegőben repülve. (VMÖM. 5. 434.)
’S Arszlán’ apródját nyakszirt a’ tűzbe szegezte.
De szilajon fölkelt égő dühödéssel Oroszlán,
’S négy bajnok szerecsen kelt föl vele; lélekijesztők
Ördögi képeikkel, mikor ülnek az éji tüzeknél,
Dúló szürnyetegek, ’s az enyészet’ szelleti harczban.
Mindezek a’ szaladók útát rémítve elállták,
’S közttök az öldöklőbb Arszlán, így harsoga messze:
„Gyáva hitetlen nép! hova futtok nyúl szivek innen?
Tolvaj ebek jöttek, nem bátor hősök Egerből.
Álljatok el, mert e’ vérbíboros élü szekercze
Még annyit megemészt, a’ mennyi szaladni tudó van
Álljatok el ti hitetlen ebek! én a’ ki fut, annak
Testét e’ vassal, lelkét átokkal ölöm meg.”
Így szólt, ’s egyszersmind zászlót hordozva balában,
Ölt az iramlók köztt, szerecsen négy bajnoki víttak
Más helyen a’ szaladók’ réműltségével, előttök
Kopjákat hányván; de merész rohanással az űzők’
Rendeit is bontják, ’s győztös magyarokba merítvén
Kardjokat, a’ diadal’ dölfét rettegve tanítják.
Mint hegyről lefutó nehezével az áradat omlik,
’S gátja találkozván nagy zajjal visszatorúlva
A’ sikot, és a’ hátra hagyott hegyhátat elönti:
Úgy itt a’ szaladók vas gátat lelve halálban,
Össze sivalkodnak, ’s a’ mellyen ijedve futának,
A’ harcznak mezejét küzdő sokasággal elöntik.
’S már a’ visszaütők, ’s az ölésben lankadozók köztt
Nincsen egyenlőség. Egyedűl áll közbe szorulva
Zoltai százak előtt. Vért sírva vitézi szivében
Hasztalanúl tör utána Pető, gyors Figedi testén
Hasztalanúl viszi annyi sebét társának utána,
És töri dárdáját; vassá merevedve megállnak
A’ törökök, ’s holtak’ tetemén harczolnak az élők.
Zoltai áll egyedűl, ’s már nincs húsz ölnyi szabad tér,
Mellynek erős kézzel, ’s elszánt hideg állapodással
Még ura: szerte körűl dárdákkal borzadoz a’ föld,
’S hangzik ölő gömbnek szomorú suhogása fülében.
Most hasad a’ hajnal, szomorún meggyújtja világát,
Kénytelen a’ beszorúlt küzdőt árulni pogánynak.
A’ tér megrövidűl. Kis látköre rettenet, és vész.
Mindennél rettentőbben a’ négy szerecsennek
Látja nyomúlását; de magát is véres Oroszlánt
Látja megállított népével visszarohanni.
Még csak jó szive, és röpülő kopjái segítik.
A’ végsőt löki most, ’s már a’ szerecsennek agyában
Reszket az, és velejét megfurva lehúzza magával.
Esve is olly iszonyún ott fetreng Afrika’ hőse,
’S végső vágással dúlt földbe meríti le tőrét.
Annyival ádázban
*Véres, ádáz csatában.
megbúsult társai jőnek,
’S véres Oroszlánnak hangzik riadása közöttök.
Zoltaival szomorún forog a’ pályája fogyott mén
’S reszket ülőjének veszedelmén mindenik íze.
Másodszor ropog a’ két száz ércz’ öble azonban,
’S a’ romlás’ kapuján Gergely’ katonái betörnek!
Mint ugyan annyi halál, órjásként gázol, öl és űz
A’ fene hajdúság. De magányosan annyi ezer köztt
Kürt szava így hallik hademésztő Bornemiszának:
„Zoltai megjövök,” és legelől ott terme bajánál.
Vas ruha volt testén, ’s léptében messze csörömpölt.
Mint kapuval, látszott paizsával menni, födötten,
’S mordályos buzogányt forgat vala jobbja vigyázva.
Ez valahányszor ütött, egy mordály sűle ki benne,
’S ellenségi közé magvát hintette halálnak.
Most is nem mene ő fegyvert mutogatni bolondúl,
De hamar a’ három szerecsennek elállva rohantát
Közbe csapott. Pillantat alatt mint rongyot eloszták
Pajzsát a’ rohanók, ’s vas testén csönge aczélok.
Ő pedig a’ vas alatt bátran közelítve az elsőt
Mellben üté, ’s buzogánya’ fején kisüvölte nehéz ón.
Attól a’ szerecsen némán fordúla hanyattá,
’S által ütött torkán elakadt a’ szóval az élet.
Társai elhűltek, ’s önként hátrál vala lábok.
Még négyszer dördült Gergely’ buzogánya közöttök,
’S annyiszor emberölő csőből kiröpűltek az ónok.
Hasztalanúl verték csorbává kardjokat: ők is
Nagy sebben vesztek hademésztő Bornemiszától.
Arszlán ví vala még; de mikor pattogva előtte
Rengett a’ buzogány, megréműlt szíve felejté
A’ dühöt, elszaladott, ’s mentségét bizta lovára.
Kétszer fordult-meg botorúl kísértve szerencsét,
Annyiszor űzte setét Gergely, mint éjjeli felhő
A’ lemenő holdat, ’s buzogányát rázta nyomában.
Mint szabadúlt sólyom, száguldott Zoltai, szerte
Dúla Pető, ’s Figedit megölöttek’ vére borítá.
A’ hajdúk pedig ordítván a’ könnyü huszárral
Versent futva, futó törököt gázoltak az erdőn.
Csak maga harcztalanúl nyugodott hős karja Omárnak,
’S mint ezelőtt, kardját most nem festette magyar vér.
Mint álom folya el tündér ragyogásu patakban
Szép kora lelke előtt, és a’ haza, mint becses ősz rom
Múlt nagyság’ mezején, szomorún vonzotta magához.
Már seregét elhagyva futott, a’ merre magyarnak
Büszke kiáltását hallá, de nem érhete véget.
A’ szaladó Arszlán tőrrel megszúrta derékon,
’S a’ mint barna lován látá elhajlani, monda:
„Gyáva eb itt vessz el, te hitünk’ tapodója: te voltál
A’ ki miatt szaladunk, de maradj el örökre neveddel.
’S itt megemésszenek a’ farkasnak kölykei téged.”
Szóla, ’s vitézségét itt hagyva hitetlen Omáron
Vitte gyalázatját a’ száz seregeknek elébe.
Hátra hagyott kincsét sisakokkal marczona hajduk,
Gyors lovagok mérték egymásra. Pető nyere sátort
Gazdag arany gombbal, sisakot nyere Figedi fénylőt
Gyöngyös ezüst műből, gyémántos Sztambuli forgót
Zoltai, legragyogóbb diadalt pedig a’ hademésztő
Bornemisza, ’s ez volt a’ dísznek tolla sisakján.
Visszasiettek, ’s ím a’ mint mennének, az elhullt
Testek’ halma közűl illy szózat hangzik előttök:
El ne tiporjatok, oh diadalmas bajnokok! engem
Nem kérek sokat, az minden kérelme szivemnek:
„Hogy ha keresztények, ha magyar név’ hívei vagytok,
Hagyjatok elmennem veletek, ’s meghalnom Egerben”
Szóla, ’s nehéz derekát támasztá gyenge kezekkel.
Mind bámulva körűl állták, és szánakozással,
Mert idegen szájból, mint vélték, olly hatalommal
Olly tisztán hangzott sziveikhez az ősi magyar szó.
Pajzsaikon vitték; a’ sors-üldözte Omár volt.
Szép halovány ifiú nyugovék a’ nem puha ágyon,
Álma borongó volt, az aléló szellemek’ álma.
De büszkén kis Eger’ kapuján bemenének az ádáz
Férfiak, elragadott zászlókkal díszesek; a’ ló
Délczegben robogott diadalmas urának alatta.
Sok bíbort, sok rézüngöt
*Réz inget, páncélinget.
hurczol vala testén,
’S drága török fegyvert, ’s elszabdalt párduczi hátat.
Volt ki magas dárdán nagy barna szakállu töröknek
Vitte fejét szörnyen, ’s mutogatta az Egri falak köztt.
Rab törököt pedig egy sem vitt, mert a’ kit elért a’
Harcz’ keze, által adá az örök nem létnek ölébe.
Fölségben delel a’ nap, az éj’ munkái, setétek,
Mint maga, feltünnek borzasztó fényben előtte.
Jő Ali, ’s látja futó seregével véres Oroszlánt,
Jő tova, ’s gyászba borult Izsaszegnek eléri határit.
Léptenként, mint a’ ki kevély álmában ölelte
Vágyai’ czélát, ’s most visszás képekbe ütődik,
Meg-megakad, ’s a’ romlásnak mezejében imígy szól:
„Mennyi vitéz hever itt, te öröklő
*Örökkön élő.
Allah! ha ennyi
Kár nem elég egy vár’ elfoglaltára törökből,
Én soha hű szolgád ne legyek, ’s te, nem Istene, zordon
Öldöklője vagy a’ népnek, melly holdodat őrzi.
’S bár csak egyet látnék, egy sincs magyar annyi török köztt!
A’ kik egyébkor váraikban reszkettek előttem,
Így harczolnak-e most? de nem is kell kétlenem: a’ várt
Csak vendég katonák, soha el nem hagyta Magyar még.
’S itt magyarok vannak, harcz által veszni kivánók.
Mit mond majd Amhát? de ne mondjon semmit! Egernél
Lássa, hogyan pusztúl, ki Alit haragítja fejére.”
Balgatagúl így szólt, ’s tova szállt a’ vér’ mezejéről.
Jött ezután nagy végtelenűl a’ sok hadas Amhát,
És ez is a’ romlás’ mezején így szóla megállván:
„Vaj! mi hamis szó volt, melly engem idéze Egerhez.
Itt nem azok laknak, kik harcz’ hírére futókká,
’S várokat elhagyván tengőkké váljanak erdőn.
Itt sasok, és az ölő viadal’ vad párduczi laknak,
Rettentők, mint ős eleik Nándornak alatta,
Kiktől holdunknak vérrel be van írva világa.
Rajta! tovább Amhát, itt nem jó késni sokáig,
Gyászt lehel e’ térség, minden szellője sohajtás.
Bár, kik Egert lakják, mind elpusztulnak erőmtől:
Annyi alig veszhet, mint itt már elvesze bennünk.”
Szóla, ’s nagyon szomorodva tovább elszálla hadaival.
Költözik a’ sok nép, mértföldek nyögnek alatta,
Maklárt, ’s szép Tihamér’ völgyét gázolja török mén
Éjszakról, hol az ősz István kipihenve, gyönyörrel
Nézte kelő várát, fészkét sok bajnak azontúl,
Hol szép régi nevét hosszan fenn tartja királyszék,
Ott is most patyolat süvegét mutogatja pogány fő,
És sok erős bialok hurczolnak durva taraczkot,
’S zörgő vas kereken feketés pokol öblü szakállast.
*Szakállas ágyút.
Szerte pedig mind Almagyarig, ’s Felnémeti’ dombos
Földeig a’ zászlók, ’s kopiák lobogói mozognak.
Közben idomtalanúl a’ harcz’ réz torkai, kürtök
Rengetik a’ levegőt harsány szavaikkal, ezer síp
Küldi süvöltését, perel a’ dob, csattog az ércz tál,
’S örvényez fülütő zajolással az össze veszett hang.
Mint tenger, melly hullámlik, ’s nem háborog ímmár:
Úgy telepedvén a’ tábor’ nagy teste, helyenként
Még mozog, és nyugtát csapatok’ levegési zavarják.
Fenn Ali, mint felhő, völgyekben táboroz Amhát,
Olly fölösen, hogy Egert könnyen vállokra kerítvén
Bajnoki, mint morzsát, ragyogó Sztambulba vihetnék.
Oh Eger! a’ sziklák nem tesznek téged erőssé,
Minden erőd a’ bátorság, melly hős fiaidban,
Mint az örök gyémánt ragyog, és nem retteg időtől.
Tárt kapukon jár még a’ büszkűlt lelkü magyarság,
Hord eleséget föl, vizet is tömlőkben Egerből,
’S gúnnyal itatja lovát a’ száz seregeknek előtte.
Ég Hanivár, Kamber dárdáját rágja dühében,
Cseltől tart Amhát; rohanásokat ója tilalma.
Igy szabadon szállítja Dobó a’ várba hatalmát,
A’ várast pedig égeti, és rombolja, hogy abban
Várvédők ellen ne lehessen fészke töröknek.
A’ tűzpor harsogva dobál sziklákat az égre:
Dőlnek az oszlopok, a’ tér utszák’ házai földdel
Lesznek egyenlővé. Szép hold felhozza világát,
’S romja fölött áll meg szomorú ragyogással az éjben.
Nyugszanak: a’ vár és várnak környéke halállal
Teljesen, a’ békét ölelik még alva, borongó
Álomban, mellyet fel fog dörrenteni a’ harcz,
’S tűnetiből órjás képét alkotni veszélynek.
Éjszaki vársarkon terem áll a’ föld’ kebelében
Mélyen, erőszak elől, eltéve falaknak alája,
Ablakain csendes szellő suttog be, ’s az elzárt
Lelkekhez tisztább levegőjét hordja az égnek.
Ott nyomos éjben erőtlen fény’ rezgéseinél csend,
’S nyúgalom űl a’ megsebesűlt’ ágyára, ’s körötte
Irt kegyes angyalként elegyít az aranyhaju szépség.
Ott kinlódik Omár nagy sebben, mint letörött ág.
Már csak alig függvén a’ létnek örök tövű fáján.
Élete még egy vágy, egy láng forralta sohajtás,
Melly ha nehéz búval kiszakad végtére szivéből,
Megszünik, és a’ lány többé nem hallja nyögését.
Ott tíz más sebesült keres írt testére, ’s bajában
Szomju tekintettel minden mozgásra figyelmez,
’S ím ajtó nyilik. Ída Dalár borzadva köszöntik
A’ szomorú csendet; két líliom ég kezeikben,
Két hószínü szövétnek.
*fehér gyertya.
Az éj mint elfut az ékes
Hajnal előtt, a’ barna homály úgy oszlik előttök,
És szépségök előtt. Kebelét feltárja setétség,
’S a’ nyavalások előtűnnek sorvadtan ijesztők
Marczona képeikkel. Kitünik fekvése Omárnak,
A’ mint elfordulva fejét karjára nyugatja,
’S forróságában szavakat rebeg ajka: koronként
Tépi pogány mezeit, ’s látszik harczolni magával
Ott társát szólítja Dalár, ’s így ejti beszédét:
„Nénike! nézdsze pogány török ott mint szenved az ágyon,
Vedd oltalmad alá: én félek tőle, szegénytől,
Oh pedig ollyan igen sajnálom, mert idegenben
Itt egyedűl vagyon, és nincs a’ ki kesergene rajta.
Nem fog ez ölni magyart, de veszen kebelébe tanácsot
Végtelen Istentől, ’s megtér gyógyúlva hitünkre.
Menj te azért ’s lásd el, magam addig odább megyek, és e’
Némberiekkel
*Asszonyokkal.
az ételeket sebeseknek elosztom.”
És elmentenek, Ída legott fordúla Omárhoz.
Összetalálkoztak, ’s mi nem úgy mint egykor az első
Lángokban, szemeik, nehezek most régi keservtől,
’S a’ szakadott szív’ éjével terhelve borongók.
Egykor szép szemeik’ sugaraiból szőve szivárvány,
A’ kegyelem’ hida volt közös érzelmöknek az ösvény,
’S köztök azon, mint két várnak vendégi örökké
Egymást látogatók, a’ vágy, a’ kisded örömmel,
’S rózsa szeméremnek kocsiján vonakodva te jártál,
Oh szerelem ’s sziveik teremét felváltva köszöntéd.
A’ tündér hidat és alakit fölvonta irígyen
Régi hazájok az ég, ’s föld’ kínját hagyta helyettök.
Most pillantataik, mint testvér vándorok éjben,
A’ sivatag’ mezején egymást rettegve gyanítván,
Végre megösmerik, és ámultan visszaijednek.
Látja Omár hogy nem boldogság, nem szerelemnek
Üdve az, a’ mi szegény Ídát hervasztja, felejtvén
Ön bajait, mély lelkéből igy fejti beszédét:
„Látlak-e, oh örök ég! esztendők mulva, veszendő
Bús várnak közepén így látlak-e tégedet Ída?
Még csak ez egy baj volt Hiadornak hátra ezerből,
Hogy te is annyira légy, mint ő, boldogtalan! Oh ez
Arcz, ezen elfáradt szem mást olvastat eszemmel,
Mint mikor elmenvén kétség’ nyila ége agyamban,
Akkor utánam kín ’s a’ féltés’ ördöge súgá:
„Fuss Hiador! boldog nélkűled is Ída” ’s futottam,
Mint kit az áradat űz, ’s kebelében hordja kigyóit.
És mikoron Hiador’ romjából lettem Omárrá,
’S vérzettem Törökért magyar ellen az ütközetekben,
Akkor is ördögeim súgák, hogy vesszek örökre:
„Jaj neked! Ída’ hitét még egy csók várja, csak egy még,
Meg van! ’s esküiben Hiadornak nincs neve többé.”
Mind illy gondolatok kergettek, mint vadat a’ vad,
Ártóbban dúlt, hogy lakodat földúlja, aczélom.
Nem lele, megfáradt a’ bűnben lelkem: epedtem,
Hogy boldogságod közepett még lássalak egyszer.
Hogy csak egy elszakadott sugarát felfogjam elorzott
Üdvömnek, csak egy eltévedt pillantat utószor
Öntse beéjjeledett létem’ vadonába világát
Szép szemeidből, szép szemeidnek gazdag egéből.
’S ah hol vannak azok? mi kegyetlen bú üte pártot
Ellened? ifjú kellemidet melly bánat orozza?
’S melly mint játszi madár dallal kele szíved’ eréből,
Ah hova lett szépségedtől az előbbi vidámság?
Gyöngyei villognak bús láng forralta szemednek;
Nem szólasz; rózsás partokból Ída mi tette
Sírrá ajkaidat, hogy némán, zárva találja
Haldokló Hiador, ’s bucsuját ne vehesse belőlök?
Ezt nem idő, három rövid év ezt nem teszi: percz az
A’ boldogságnak; de maró bánatnak örökség,
És neked is, nekem is sok bajt tűrőknek, örökség!
Oh az egész természetben nincs semmi örömhang,
Nincsen erő többé, melly engem tenne vidámmá.
Mert te is életem’ és gyönyöröm’ szép mennye borongasz,
’S boldogságodból nincs a’ mi leszállana hozzám.”
Szóla, reá fájdalmaiból így válaszol Ída:
Mit mondál Hiador, ki szakadt jobb része szivemnek,
Mit mondál te nekem, vígyáztalan? oh ne riaszd föl
Alvó bánatimat, boldogtalan Ída nyugalmát.
Elmentél, törökért folyt bajnoki véred: az ég is
Úgy engedjen meg, mint én kedveltelek, és most
Bár keserítetted, nem tud vádolni szerelmem.
Nem Hiador, Ídát nem örömnek hagytad ölében.
Kérlelhetlen apám letörölte az élet’ egéről
A’ szép csillagirást: neveinknek fénykoszorúját,
’S klastromi üszkökkel bús vár leve éji lakásom.
Mint nem örülhettem, mint nem vala hajnalom, és a’
Fájdalom’ ölyve sebes szivemet mint tépte, ne kérdezd.
Kértelek, elhangzott panaszom vén falhoz ütődék,
’S szentek’ szobraihoz; minden kő halla zokogni,
Csak nem az ég: attól nem jött valahára segédem.
Oh ne keress szemeimben eget, ne keresd az elomlott
Kellemek’ árnyékát; a’ mint vala, ’s most vagyon, Ídát
Össze ne mérd; mert semmibe dől kétszerte reményed.
Egy van örömkor az életben, szép rózsa napokból
A’ kény’ árja körűl koszorúvá fonva. Vidáman
Mint búvár, megy az ifiuság közepette. Jaj annak,
A’ ki nem örvend itt, ’s szilajúl elhányja virágát.
Mink nem örűlhettünk; te futottál csalfa gyanúból,
Engem’ elért darabos pályán a’ sors’ keze. Még egy
Kincsem az elhamvadt szerelem’ szikrája, setéten
Űl lelkem mellette, ’s fölűl tündér suhogással
A’ bús emlékezet’ gyász fája lebegteti fodrát.
Oh Hiador! ide térj, ha kivánsz Ídára találni.
Itt leled őt honn, a’ szomorúság’ puszta vidékén,
Hol szép álmaiból, ’s a’ multak’ gyász fonalából,
Mint hálót, szövi gondköltő elméje regéit
A’ boldogságnak, ’s Hiadorral végzi, ha fárad.”
Még sokat és búsan szólának örömtelen éjjel
A’ szeretők; de szivök könnyűlt a’ régi panasznak
Szóra kerűltével. Hiador fenn űle sebében,
Ída köté be, ’s el-elszörnyedt láttára, szemében
Faggyá lett a’ köny, ’s hidegen futa végig az arczon.
Elhajlott Hiador, ’s a’ mint karjával utána
Ída segítségűl leborúlt, elcsattana bágyadt
Csókja szelíd ajakán, ’s ez volt búcsúja örökre.
Mint egy ijedve kapá elhamvadt gyenge világát
Ída, ’s Dalárral az éj’ teremét elhagyta sietve.
De Hiadort mélyebben üté Arszlánnak aczéla,
Mint gyógyíthatnák; érzé, hogy vége közelget,
Mindennél inkább pedig érzé régi szerelmét,
Melly hogy örökre kiégjen, még fellobbana egyszer,
’S tiszta gyönyör’ lángját árasztá minden erében.
Akkor az elsebesűlt Hiador fölszóla utószor:
„Elveszek im, ’s nem bú, nem bánat’ erőszaka öl meg,
Sebben sem halok, a’ vad Oroszlán’ kardja’ sebében;
Met azt gyenge kezek kötözék el, szánakodó szem
Harmatozott le reá. Nem is aggság visz tova engem,
És nyomos esztendők; de korán ép ifju koromban,
Oh szerelem, lelkem’ szép üdvössége! te ölsz meg.
Még, ha van álom, az élet után csak egy álmot ohajtok,
Egy pillantatot a’ nagy öröklét’ boldog egébe,
’S látni dicső Ídát, a’ mint szemléltem először
Bútalan évében, mikor ifjú lelke szemeiben
És nemes arczain, és tündöklött mindenik ízén.
A’ hogy’ először rám fordúlt nagy barna szemével
Mind kétféle szerencsének birodalma, ’s hogyan szűz
Ajkai elhagyatott Hiadort mosolyodni taníták.
Oh csak ez egy látást engedd mindennek adója!
Vesszek el aztán, tégy morzsává fergetegidben,
Tégy habütött szirtté, ’s ne legyen több álmom azontúl.
Igy végezte szavát, és álmai jöttek, öröklők,
Mint a’ lélek, melly végnélküli képzeletével
Messze jövendőben lakot állat előre magának,
’S azt minden gyönyörök’ seregével tészi dicsővé.
Ída jön, és halovány ajakát ébreszti hiába,
Társai jőnek elösmervén a’ régi barátot,
’S hült tetemét ölelik: Hiadornak nincs sebe többé,
Egy volt, a’ keserű élet, ’s azt sírja befogta.
Hajnal’ arany kapuján a’ nap’ fejedelme kijött már.
Szerte körűl a’ háborodott néptenger elömlék.
Közben Eger, mint kis sziget áll, ’s néz fergetegére.
Már kapuját vendég lakként nem tárja továbbá,
Mint a’ régi világ’ órjás temetői mezőben,
Vagy ki magát nagy bérczek alá elzárta halálra,
Áll ollyan komoran, ’s csak egy úta van: égbe sohajtás.
Túrnak egész nap az ostromlók: dél, napkelet, éjszak,
’S a’ csendes nyugat elvannak foglalva kezöktől.
Száz ezer ásónak remeg a’ föld durva vasától,
’S mint tündéri müvek, kis időn mély völgyei nyílnak,
’S partain új dombok tolakodnak az égre: alattok
Amhát és Ali, ’s vén Ulemán’ ágyúi mozognak,
És nyelik a’ tűzport, töltöznek barna tekékkel:
Készen az üszkökkel rettentő férfiak állnak,
’S a’ jeladást várják. Még minden nyugszik: az egymást
Pusztító elemek’ fagyait még szikra nem oldja,
’S mint anya, melly karján kártévő gyermeket altat,
Béke’ nyugalmával hordozza tekéit az ágyú.
A’ holló bátran siet el fészkébe, ’s fölöttök
És Eger’ orma fölött nem fél költözni az esztrag.
Alkonyodik; mert illy csalokat gondol vala Amhát,
Nappal irányzott ágyúit hogy ürítse ki estve,
’S a’ véletlen ütött kapukon kész népe betörjön:
A’ szerecsen Menethám, a’ döntő Kamber, Oroszlán
És a’ hírkereső Hanivár, mint vont idegű nyíl,
Álltanak a’ résen, berohanni, ha kellene, készek.
Jel löveték, fényes gömb a’ Maklári tetőkön,
Melly egyedűl, mint szép csillag felszálla, ’s tüzével
A’ bús alkonynak szabadon szegdelte homályát.
’S ím egyszerre kibődültek táméntalan ágyúk
Egybe csapó felhők’ erejével, ’s a’ viharoknak
Szörnyü hatalmával heves érczeik össze dörögvén,
Nagy sokféle süvöltéssel kirohannak azokból
A’ poremelte tekék, ’s a’ mint a’ falba harapnak,
Még tova eltévedt hangjok bömbölve, ropogva
Bujdosik a’ völgyben, ’s dörejével ijeszti az alkonyt.
Távol földre szegett füllel nem nyughatik a’ pór.
Mintha belől a’ nagy földnek vas szíve dobogna,
Vagy beszorúlt órjás készülne kitörni belőle,
Döngetvén gyökeres tetejét sok ezernyi ütéssel,
Úgy sürüen ’s hosszan zendűlést tompa morajjal,
’S hall fojtott dörgést, nem régi csodáit az észnek.
Itt ugyan a’ gömbök sürüen szállongnak Egerhez,
Döngenek a’ kapuk, a’ hulló kövek üldözik egymást.
Látni tüzes vasnak röpülését néha közöttök.
Sok mint könnyü madár, melly kél szárnyára lapályból,
Elmegyen, és akadály nélkül, megjárja nagy útát.
Görbe szivárványként fest lánghidat a’ levegőben,
’S rajta halált, és tűzi veszélyt villogtat Egerre.
Sok terhelt gyomrát földszint hordozza, ’s koronként
Megszökkenve tüzes szárnyával pázsitot éget.
Majd ha kövekre botol, fölemelkedik új dühödéssel,
’S a’ remegő légen magasabban hordja hatalmát.
Megszünik a’ dörgés, ’s most nyilként négy kapu ellen
Rontanak a’ vívók; de nem álomfészek Egervár:
Ártalom, és Törökök’ veszedelme uralkodik abban.
Hosszu setét kapu áll roppant várfalnak alatta,
Melly szűk torkával mind a’ két várra kiszolgál;
És a’ ki ’s bemenő katonákat rejti veszélytől.
Ott a’ két várnagy száguldván össze jövének,
’S harczi Dobóhoz imígy a’ bátor Mecskei szóla:
„A’ török, úgy látszik, ki akar dörgetni Egerből.
Mit gondolsz, ha kaput tárván, a’ nyúgati árkon
Vén Ulemánra ütök, (mert őtet láttam ez úton
’S rendetlen hadait telepedni) de úgy hiszem Istent,
Hogy markába törendem az üszköt, ’s szürke fejére
Gyújtom az ágyúkat, ’s minden népére; te addig
Hármasan a’ bőgő mozsaraknak vissza felelhetsz,
’S a’ gőgös tar’ üvöltését így mára elöljük.”
Szóla, ’s tekintete úgy mutatá, hogy nem tesz üres szót,
’S szól szive’ hírével; de merész társára lenézvén
Harcz’ ijedelme Dobó, igy szóla viszontag ezekre:
„A’ miket itt mondál, bajtárs, noha kárral esendők,
Kétem sincs, hogy tenni mered; de idő leszen erre
Másszor is, úgy hiszem; a’ törököt most várjuk el inkább.
Szállni közel, látod, lövetinktől nem mere hozzánk.
Ágyui csak távol bömbölnek, ’s teke fárad
Míg ide ér, ’s belső falainkról visszacsapódik.
Forró gömbjeit is gonoszul hordozza szerencse,
Hulló szikra gyanánt pislognak szerte mezőkön,
’S melly bejön, elfáradt testét görgetve, peméttel
Kergetik asszonyaink, ’s nedves ponyvákkal az utszán.
Várjuk azért, ha talán haddal jőnének ezentúl,
’S úgy hiszem eljőnek, mert már némulnak az ágyuk,
’S lassu dobaj, mint tolvajoké, közelíti kapunkat.
Rajta merész bajtárs! most váltsuk vissza nevünket,
’S gyáva pogány rabból tegyük úrrá, rettenetessé.
Most mi lövöldözzünk: Gergelynek lángkoszorúi
Megnyitják az utat, mellyen törökökre tekéink
Hulljanak, és ha ki még eljő falainkhoz, az éltét
Mennykövező kezeink’ dörejében hagyja lehúnyni.”
Szól vala, ’s hóka lovát fordítá, visszalovaglott
Mecskei is, ’s a’ belvárban végzette parancsát.
Úgy lön, mint akarák, Gergely’ koszorúi lidérczként
Elmentek haragos sugarakkal az éktelen éjben,
És kitünék tekenő paizsával Kamber’ alakja,
A’ mint oszlopként buzogányát rázva közelgett,
’S nagy lépéseivel sietett elnyelni az útat.
A’ rohanók minden részről rémítve kitűntek,
’S mindennél inkább Hanivár, a’ Nándori hadfő,
A’ ki elől a’ vak levegőt szegdelte, ’s röpülvén
Sárkány vérü lován dárdáját hozta Egerhez.
Tömve nyomúlt a’ nép ’s megvillana fegyvere. Mostan
Lőtt koszorúi után a’ vár megbődüle mind négy
Oldalain, ’s jégzáporként elszórta tekéit.
Negyven rézkebelű sudaras
*Hosszú csövű ágyú.
pattant ki először,
És ugyan annyi mozsár ontotta dörögve veszéllyel
Megrakodott fiait. Reng, búg, fütyöl a’ levegőben
Sok rohanó teke, ’s most nem az álló kőbe csapódik,
Vas kapun el nem akad; de tör, és marczangol elébe
Száguldó törököt, ’s mint véres száju oroszlán
Megdöntött sorokon rohanását jegyzi halállal.
Már az okos Menethám nem kísért csalfa szerencsét,
Megfordúl, ’s a’ mint sisakatlan népe között fut,
Még sokan elhullnak mellette; de ő megyen, és az
Éjet, az öldöklő tűzport átkozza magában.
Tébolyog, és fene mérgében fú lángot Oroszlán,
Elveszté az irányt kapuhoz, ’s ment víni sarokra.
Ott sűrű lövet érte hadát a’ déli toronyból,
’S a’ mint a’ fal alól még sem mozdúla, keresvén
A’ kaput, és az erős falakat dárdákkal ijesztvén,
Őt forró lúggal Robogónak hölgye megönté.
Áll vala sasnőként férjéhez szűre hasonló,
Nagy deli némberi fenn, nevezék őt Zondorilának.
Ez csak imént a’ tüzgömböt kergetve merészen
Járta Eger’ közepét, most fenn vár szegleten állván,
A’ dühödő Arszlánt addig kísérte szemével,
Mig tornyához ütött. Ott arczúl érte sütő víz.
Mint melly lombot az ősz’ első dere csap meg, azonként
A’ török elhajlott, ’s hullott sürü barna szakálla,
’S a’ bajusz, arczának legbüszkébb dísze: hogy eszmélt,
Megfuta, ’s fél bajuszát sírván hordozta kezében.
Kambert út’ közepén elhagyta üvöltve az új nép.
Hasztalanúl vittek kapudöntő karjai szálfát:
Mecskei kopjákkal, ’s csővel kergette falától.
Csak maga hírkereső Hanivár nem ijedve lehulló
Népe’ fogyásától, szágulda Egerre; de nem lelt
Mint várá, leömölt falakat, nem tört kaput, épen
Állt az egész oldal, ’s fokait mutogatta kevélyen.
Akkor az ifju nehéz dárdát elsujta kezéből
Melly a’ cser kapuban reszketve megállt vala; nyomban
Fölszólalt: „A’ síkra vitéz, ha vitéz van Egerben!
Jertek, hirkereső Hanivárnak mondanak engem.
’S Nándorban lakom én, ki vivand meg Nándor’ urával?
„Másszor jó Hanivár,” hangzott le az Egri falakról,
„Majd ha világos lesz. Ha meguntad az életet, ordíts
Zoltait, és ez elől szörnyebben, mint sem akarnád.
Sőt valahol Hanivár terem, és képedre hasonlít,
Mind az egész hadhoz kész lesz beszegődni halálnak,
Annyira nem restel törököt küldözni pokolra.”
Szóla, de hős Hanivárt, tíz cső’ ropogása ijeszté.
A’ kilökött aranyos dárdát elhagyta boszúsan,
’S a’ mint vissza rohant, paizsát hátára borítván,
A’ kibukó holdnál suttogva repültek utána,
’S messze lekísérték denevér szárnyakkal az ónok.
Multanak a’ napok, és egy sem harcz nélkül. Az ágyuk,
Mint pokol’ öblei szüntetenűl durrogtak Egerre,
’S vissza kemény választ eregettek kisded Egerből,
Mintha tanyát minden mennykő itt tartana, ’s a’ föld
Minden fergetegét ide egy táborba vezetné,
Napról napra halál’ veszedelmei zúgtak, alá ’s fel,
’S Maklár és Tihamér, ’s minden hegyek össze dörögtek.
Még sokszor kapukat döngetni kijár vala Kámber;
’S ösmerték a’ váriak őt, ösmerte leginkább
Nagy Robogó, ki sokat küzdött vele ’s hogy ne felejtse,
Jelt üte holdviselő mellén dárdája’ hegyével.
Még sokszor ragyogó paizsát hordozta körűl a’
Hirkereső Hanivár, és Zoltai! Zoltai! zengett
Harczszomjús ajakán. Valamerre rohant vala őtet,
A’ mindennél szebb Leilának szép szeme nézi,
Az köte jelt balján, pirosan, mint arcza, fehérlőt
Melly lobogásával nem hagyja nyugonni szerelmét.
Jártak utána Pető és Figedi sólyom ikerként
El nem foghatták; de gyakorta ha hajnalodik már
Zoltai, és Hanivár harczolnak Egervize’ partján.
Vissza repűl Hanivár, ’s hova inkább, mint Leilához,
Vén Ulemán’ végső sugarához az édes időkből.
Titkon nyitja meg a’ sátort, ’s a’ mint bele járúl,
A’ mennyet ’s minden gyönyörét oda zárja magával.
Ott legelőbb így zeng Leilának ezüst szava hozzá:
„Ah te vagy, illy pusztán dísz nélkűl hagyva; ki bántott
Tégedet oh Hanivár? melly bajnok szaggata így meg?
Véredet arczaidon melly vad kar tette patakká?
Nem harczból, de oroszlánok’ barlangjaiból jősz.
Szörny az ijesztő sárkányból, ’s vad körmü huszárból,
Melly neked árthata, mert ember nincs senki, vitézebb,
’S még soha illy kárral nem jöttél vissza csatából,”
Igy szólt, ’s egyszersmind eltörlé gyenge ruhával
A’ vért arczairól, Hanivár mosolyog vala mondván:
„Szép szemem, oh Leilám, te nagyon félénk vagy; ez a’ vér
Mellyet rajtam látsz, magyaroknak vére, ’s ez arczon
Bőrt is alig választ, és még nem sírgödör a’ seb.
Ellenségem is a’ legbüszkébb termet ezer köztt,
Nem dühödő sárkány; nézd, mint száguld le kevélyen,
’S már ma negyedszer vár viadalmat Egervize’ partján.
Oh Leilám, te ki minden előtt vagy erője karomnak,
El ne felejtsd Hanivárt megvárni, míg eljön az álmos
Alkony előtt, ’s a’ büszke magyart beriasztja Egerbe.”
Szól, ’s rohan a’ gőgös, Leilát oda hagyja; de zordon
Musztafa jő besuhanva, ’s szavát így ejti titokban:
„Láttad-e a’ tépett Hanivárt megtérni? helyette,
Mondd, mi nehéz harczot végezzen Musztafa, hogy, ha
Megleszen az, nyájas szavadat hallhassa szerelme?
Elfödi szép arczát, ’s igy szól a’ lányka viszontag:
Musztafa bajnok vagy megvallom; mert Leilához
Illy bátran berohansz; de ha nyájas szómat ohajtod,
Menj oda, hol harcz van, ’s ha megütnek az Egriek, ordíts,
Visszajövén pedig ál fejedet hozd el tenyeredben;
Akkor majd az öröm’ hangján fog szólni szerelmem:
Mert Hanivárt többé nem lesz, ki gyalázza előttem.”
Vissza ijedt illy szóra, ’s helyét váltotta legottan
Musztafa ’s mint árnyék beborúlt vadsága szivének.
Látta futó Hanivárt, a’ mint a’ kopja kiállván
Megsebesűlt czombján szomorún elszálla Egertől,
’S Zoltait és diadalmi nevét ott hagyta; magában
Örvendett az irígy, de dicsőbb hírt nem mene nyerni:
Zoltai’ kopjáit rettegve kerűlte csatáin.
Hírkereső Hanivár sem jött alkonynak előtte,
Seb mia, ’s szégyentől lehuzott sátorban evődvén.
Hat rettentő nap mult így, hetedik napon Amhát
Felhuzatá éjszakra nehéz ágyúit: azokból
Félmázsát hordott a’ pornak erőszaka, izmos
Vas kereken gördültek elé feketedve, köröttök
Száz munkás ember’ mozdító karja vesződött.
És látszék Ali’ rémalakú jelenése közepén.
Állva vala szép egyház
*Templom.
sudaras két tornyival: ottan
Már nem konga szelíd hangjával az esti harangszó,
Ajtatos ajkakról ének nem zenge; de durván
A’ futamó katonák eltölték harczi zörejjel,
’S bőge setét ágyú törököt riogatva falától.
Erre pogány gyalogok készültek rontani, tornyát
Gyorsan irányozván; de serényebb karja Dobónak.
Ott terem, és maga érczeinek megereszti haragját.
Nyomban ölő szolgák kisuhognak az Egri toronyból.
Csengenek a’ megütött pattantyúk’ öblei, a’ mint
A’ jövevény vas gombolyagot nyeldeklik, alattok
Bomlik az ágy, ’s nagy tengelyeik szóródva recsegnek.
Csak hamar elpusztúl az egész készűlet, evődik
Cselkoholó Ali, ’s szürke lovát fordítja futásra.
Ibrahim a’ tűznek legügyesb szolgája, derékon
Megszaggatva ledől, elsujtott üszke kezétől
Messze hever, ’s éltével együtt pislogva kialszik.
Mind az ijedt pattantyúsok ritkulva szaladnak,
’S a’ szélvész elütött koponyákat forgat utánok.
Nem szünik a’ rontó elemek’ dühödése azonban,
’S nem töri már kétes tovaságból a’ falat Amhát;
Mint tenger, közelit, melly szirtet elönteni készül.
Árkai mind inkább közelednek lángot okádva,
’S a’ repülő tüzeket nem győzi megoltani száz kéz.
Reszket Eger, mint nyárfa levél, valamennyi kövével.
Tornyai bomlanak, őrfalait gyéríti az omlás,
’S itt is, amott is régi tetők ’s magas asztagok égvén
Minden gyűlt eleség hamuvá kezd lenni; de bátor
Férfiak is hullnak, ’s minden nap az őrbeli népség’
Gyász temetésével szomorúbb lesz az omladozó vár,
Mindennél inkább tesz kárt ’s veszedelmet Oroszlán.
Ő közel a’ várhoz telepedt a’ boldog anyának
Szent hajlékában, ’s melly ház égnek vala szánva
A’ sanyarú földön, lett most egyszerre pokollá.
Mecskei a’ nyilamó falrést éjente betölti;
harcz’ ijedelme Dobó villámként járja be várát;
Biztat, erősít és rohanókat hány le faláról.
Ágyui sem késnek felelőleg vissza dörögni,
’S mintha ezer lélek lakná, védelmez is, árt is
Ellenségének, mindent hadi karba helyezvén.
Malmai szüntelen a’ tűzport szaporítva forognak,
A’ gabonát nyers bőrök alá hordatja gödörbe.
Földali termekben katonáit rejti veszélytől;
Válla világot kész fenn tartani, rontani karja.
Csak maga gáttalanúl ront új fészkében Oroszlán:
Őt a’ vári lövés, fala köztt elveszve, nem éri:
’S szól komorodva Dobó, ’s szeme a’ bús földre setétűl:
„Nincs magyar, a’ ki pogányt el tudjon verni helyéből
Ott békén lakik ő, maradék lakainkra lövöldöz,
Mink pedig elromolunk, ’s a’ hadnak erős helye nincsen.”
Végzi; de illy szavakat nem türhet lelke Petőnek,
Nem deli Zoltaié, ’s elbúsul Figedi közttök.
’S mint mikor a’ szelek’ istene kél, fölidézve csapongó
Szélveszeit, ’s azok indulnak feneketlen üregből
Készen, egész nagy föld’ kerekét pusztítva bejárni:
Úgy indulnak ezek harczintésére Dobónak,
’S Zoltai lángajakán illy szózatit ejti serényen:
„Meglássad, ’s valamennyien itt lássátok Egerben,
A’ törökök magok is legyenek látói: porondot
Gyermek nem tapod el szaporábban, ’s úti fövényvárt,
Mint mi az ártalmas falakat megdöntjük örökre.
Ott többé gunyolásunkkal ne deleljen Oroszlán.
Mellyek láng bikaként bömbölnek szüntelenűl ránk,
Némákká teszem ágyuit és hatalomtalan ércczé.
Mint mikor a’ bérczek’ fenekén még zárva nyugodtak
És pokol öbleiket föl nem nyitogatta gonosz kéz.
Sőt Isten, ha magyart engem félannyira kedvel,
Mint hadi kedvemben törököt pusztítani vágyok.
Nem lát több napot e’ gubahátu hitetlen Oroszlán.
’S szent fejedelmink’ sirja fölött nem ijeszti Fehérvárt”
Igy szólt, ’s messze veté hüvelyét a’ kőre magától,
’S felkapa, mint könnyű tündér, derekára lovának.
Sárga zománczával tündöklött kardvasa’ képe,
A’ rohanó Tuhutum, a’ mint kergette Gelónak
Népeit, és sisakán repkedve forog vala sólyma.
Igy száz könnyü vitéz kimenének titkon Egerből.
Bátorság lőn fegyverök és villámi serénység.
Dél vala. Őr nélkül lakozott a’ tábor. Oroszlán
Benn magas egyházban dőzsölgete hosszas ebédnél.
Kormos agyú érczek nyugovának szerte az oldalt
Megbontott fal alatt. Rajtok keveregve tanyázván
Kontyviselő törökök víg vendégséget ütének.
Tér vala legközepett dárdákkal körre kitűzve.
Ott Eger’ ó nedvét szivogatván szomju nadályként,
Szőnyegen agg Ulemán, de gubás nagy bőrön Oroszlán
Ültenek, és szemeik nehezedtek az édes italtól.
Közben erős szavakat mondottak az égi Koránra,
Melly az italt tiltá; de csatákat is érze fejében,
’S vendég társához hebegőn így szóla Oroszlán:
„Én Arszlán vagyok, és e’ bőr is alattam oroszlán.
Régi, Tikirdárban vettem, ’s kutya-száju zsidónak
Mert drágára veré, koponyáját értte bevágtam.
Az soha nem fog oroszlán bőrt árulni; de lásd a’
Dér megütött, ’s e’ fürt bajuszomnak jobb fele. Allah
És valamennyi öreg ’s apró Isten van, azok mind
Lássák meg, ma lerontom Egert, és holnap iszom rá.
Még ma iszom; mert jó a’ bor mindennap; azért ma
Még iszom, és holnap betörök várába Egernek.
Éltessen magyarok’ jó istene tégedet, Allah!
Kár hogy nincs borod, a’ magyarok’ bora kedves előttem.”
Részegen igy szólt, és eldőlt ittában Oroszlán.
Társa nehéz szemmel nézé mosolyodva, de néha
Fölkele, a’ néző szolgálat vissza riasztá.
Néha pedig, hol rejtekben Leilája tanyázott
Lányaival, besuhant az öreg, megapolta szelíden,
’S könybe borúlt, mikor a’ szép kéz’ forró hava téli
Arczain elsiklott, ’s megakadt simogatva szakállán.
Hirtelen a’ szaladó Mamudot szemléli azonban
A’ mint vérbe borult bal karját húzva beordít:
„Fussatok! a’ magyar, a’ törökök’ veszedelme közelget.”
’S részeg Oroszlánnak lábánál össze rogy. Ébred
’S lábadoz ez, de nehéz feje nem tisztúl meg egészen.
A’ leütött dárdát bajosan támolygva kirántja,
’S gőzölgő torkán értetlen hangot üvöltöz.
Talpra szökött szolgák viszik őt harczolva ragadván
’S agg Ulemánnal együtt a’ szűk ajtóra sietnek.
Hallik az összeütött kardok’ pengése, robajjal
Megtelik a’ csarnok, ’s a’ ház’ nagy tére futókkal.
Három krími tatár szaladoz tudakodva, ’s agyargó
Képök az elvesztett viadalt keseredve mutatja.
Zoltai mint párducz, mint mennykő csap be utánok,
’S már Tuhutum’ daliás képét vér festi aczélán.
Rá dörrenti tatár a’ vastag idomtalan ércz csőt,
’S ketteje mordállyal csattognak kurta kigyóként.
Meg nem ütődve megy ő, ’s a’ füstben elöldösi őket.
Már szűk a’ hajlék, betör a’ tűz lelkü magyarság;
Ágyukat, ágyusokat pusztítanak, a’ gonosz érczek’
Tűzlukait rontják, beverik kopogatva szegekkel.
Döntve kerek nélkűl nehezével porba merűlten
Áll a’ tíz hadi cső, leütött szolgái fölötte
Nyujtóznak. Soha ártani ők nem fognak ezentúl.
Egy gond tartja Petőt: kirohan valamennyi huszárral,
’S e’ lövetek’ fészkét porral vettetni törekszik.
Zoltai vágtat, öl, űz, szaladók köztt kémli Oroszlánt.
Hasztalan: őt repülő ménen szolgái ragadják.
Agg Ulemán ví még, ’s víttában az éltes atyának
Látni megifjúdott erejét, a’ mint az időnek
Mélye fölött lebeg, és sugarát megereszti turulként.
Ő magas Ormándit ’s Bayt elfárasztja sebekkel,
’S lánya körűl mint örvény jár, csattogva; de rá jő
Zoltai, és az apát szédítve megéri csapása.
A’ szolgák, mint karvaly előtt a’ gyáva galambok,
’S mint felhő nap előtt gyérülve oszolnak el. Akkor
Gyenge sikoltással Leilának bús szava zendűl.
’S a’ hogy előtte nehéz fővel vén apja hanyatlik,
’S szemben ölő ifjú közelít tündéri dagállyal,
Fájdalom és vegyes ámúlat kábítja: szivével
Kötve marad keze, a’ zabolát nem birja vezetni.
Önként megszalad, és viszi a’ ló harczi mezőkön.
Zoltai, mint szép csillag után a’ hajnal, előtör,
És forog, és rohan a’ szaladót kísérve szemével.
Figedi még kerget, de Pető pora’ dönti az egyház’
Oldalait; megbontakozik négy sarka, nehézkes
Ormai rengenek, a’ torony elhullatja keresztét,
’S fénylő bádogait darabonként messze leszórja;
Nagy zuhanás közben rommá lesz, ’s mellynek alóla
Nem kedves követet küldöztek Egerre, temetve
Vannak az össze zuzott kerekekkel szótalan ágyúk.
Onnan, mert felhőt sejtnek tolakodni hadakból,
És az egész tábort szemlélik ezer fejü órjás
Szörnynek alakjában fölkelni, az Egri vitézek
Vissza serénykednek. Menethám már harczol, az arczúl
Megsebesűlt Baynak derekába hajítja dsidáját,
’S a’ mint elrántott zsinegén meg vissza ragadja,
Vérét ’s élete’ vég erejét elhuzza beléből.
Így Szokol, így Ulemán’ sebe által lassu Toborzó
Elhullnak; de nyomúl a’ nép sokféle csatával,
’S vassal utat szabadít keresett várába magának.
Foglyával bajosan nyargal maga Zoltai hátúl,
Mint gyermek, melly szép madarát hordozza kezében,
’S hordozná tenyerén, kis lelke hogy el ne szoruljon,
’S hogy ne röpüljön el, olly örömest zárná is az árvát:
Zoltai nem máskép viszi foglyát óva, kegyelve,
’S a’ mint vissza tekint, Menethámot látja nyomában.
Nagy rohanó szerecsen tűz szemmel méri halálra,
’S méri dsidajával; de futását szünteti a’ hű
Figedi, ’s megfordúl társát fölemelni bajából.
Zoltai a’ tévedt dsidaszárt már húzza magával,
’S vissza pogány Menethám rángatja: közelget azonban
Tarka török felhő, ’s a’ hőst elöléssel ijeszti.
Figedi mordállyal rohanó Menethámot elállja,
’S nem rohanó többé, lova főben ütődve lefordúl,
Űzők’ labainál szomorún elszórva ülőjét.
Figedi még Szkendert
*
Zrínyi Miklós Szigeti veszedelem (1651) című művéből átvett török névalak. (VMÖM. 5., 435–438.)
’s Aigást vagdalja; Regyefnek
*
Zrínyi Miklós Szigeti veszedelem (1651) című művéből átvett török névalak. (VMÖM. 5., 435–438.)
Zoltai’ vissza csapó erejétől kell leborúlni.
Így két ifju vitéz sok bajjal elérnek Egerbe,
’S van nagy öröm, ’s minden szivből őszinte dicséret
Tetteikért. Botorúl gondatlan durva pogányok
Most mint sáska sereg száguldnak szerte, de vissza
Szégyenkedve üres nyomokat kergetnek, utánok
A’ dörgő mozsarak’ lángkeblü tekéi ropogván.
Akkor társának jobbot nyujt Zoltai, ’s igy szól:
„Figedi, drága virág! veszedelmek’ fergetegénél
És csak erős szívben nyilik a’ szép hírü vitézség.
’S ez jutatlom nélkűl maga is díj: engem azonban
Több mint ritka vitézséged kísére veszélyben.
Nézz ide, foglyom van, fátyol födi arcza’ világát,
És a’ legdeliebb testet gazdag ruha. Mondsza,
(Még én sem láttam) fölbontsam e fátyola titkát,
Hogy meglásd, ’s ha kivánod, mint magadénak örülhess.”
Figedi könnyü mosolygással rá néz vala, mondván:
„Bajtárs! nagy dolgot tettél valahára kicsinből
Multakat említvén, mellyek mint nyomtalan árnyék
Elmentek tőlünk, ’s mellyekben, mint magam úgy te
Forgottunk egyiránt. Jutalomnak nincs hely közttünk,
’S nagyról szólni tilos, ha barátság’ lelke vezérel.
E’ kis ajándékot elvenném tőled, azonban
Restelem a’ bútort:
*Terhet. (VMÖM. 5. 435.)
ne kivánj terhelni leánnyal.
Sőt ha tanácsom kell, magad is hagyd menni szegénykét,
Mondja meg őreinek, hogy még sokan élnek Egerben,
A’ kik férfiakat várnak falaikra, ’s az asszonyt,
Mint vándor madarat szabadon szárnyára eresztik.”
Így végzé a’ büszke nemes; de szelíden emelvén
Zoltai a’ fátyolt, kinyilék Leilának alakja,
Mint gyengéd ibolyák nyilnak kikeletkori hóból.
A’ deli lány ott állt, legszebb csemetéje keletnek,
Szép nap az éjnek fürteiben. Fájdalma derengett
Arczain, és a’ mint az ajak’ rózsáit eléré
Elhalt, ’s föltámadt mint egy félégi
*Fél égnyi, mennyei.
mosolygás:
Olly keggyel vala két kis ajak szerelemre tanítva,
’S csókra szelíd természettől egymáshoz eresztve.
Homloka’ holdmezejét, a’ kettős barna szivárványt
’S a’ lesütött szemeket ki ne nézze, ’s ha nézi, ne vesszen
Andalodásában? Figedit némitva elűzi
A’ késő bánat; megyen és nem hagyja szerelmét.
Társa pedig valamintha tovább szemlélni sokalna
Ennyi dicsőséget, fátyolt vet rabja’ fejére,
És viszi, gondolatok szővén új lelke’ világát
A’ magas Ídához, ’s a’ kék szemü gyenge Dalárhoz.
Sokszor elélemedett atya megjön az Egri falakhoz.
Rettentő váltságúl hoz hat ezernyi leventát,
És dörög a’ kapukon, ’s vas karral idézi leányát.
Gyakran hoz sok aranyt ’s gyöngyöt két ölnyi füzérrel,
’S kész minden kincsét föligérni egy elragadottért.
’S a’ mint a’ holtak’ mezején fegyvertelen ott űl,
Vad fuvalom hajtván kordérítette szakállát,
Néz, és semmi remény’ jeleit nem látva halált vár,
Párduczok is szánnak; de csatában szánakodás nincs.
Harczait a’ magyar is harcczal veri vissza, de senki
A’ fegyvertelenen pusztítást tenni nem indúl:
Él nyomorúlt öreg, és Leilához Egerbe sohajtoz.
HARMADIK ÉNEK.
Látja pogány Amhát, törökök hogy fogynak Egernél,
’S vári vitézeknek még el nem csüggede karjok,
Gond szomorítja szivét, ’s nem tud menekedni magától.
Végre gyülést rendel. Sátort Makláron emelnek
Tágasat és tarkát ragyogó holdakkal: alattok
Össze jön a’ főbbség, ’s zavarog sokféle tanács köztt.
Van ki javalja vivás nélkűl haza menniök inkább,
’S szép tavasz’ indultán haddal megjőniök ismét,
Mint, hogy vesszenek így az időtől, Egri sasoktól,
És száz féle szerencsének mind balra jelentő
Mostohaságától; de föláll mint fellegütő rém,
A’ haragok’ minden viharával bús Ali, ’s így szól:
Elszálljon törökök, hát csak tova szálljon Egertől
Ennyi had, ennyi vitéz, ’s hírét itt hagyja Magyarnak?
Egymás’ karjaitól valamennyi ne vesszen el inkább,
Hogy még hírmondó se maradjon, ’s régi gyalázat
A’ nemesebb unokák’ ajakát szidalomra ne nyissa?
Szóljak-e, nem tudom, ollyan igen gyötör a’ harag, a’ düh
Hogy készebb volnék az eget káromlani: még is
Szólnom kell, és szólni fogok. Mi tesz ollyan ijedtté
Benneteket, ’s magyarok’ porfészkét ollyan erőssé?
A’ rendetlenség teszi azt és lomha tünődés,
Mellyel az ellenség nevelé diadalmi dagalyát
*Kevélységét, gőgjét (dagály).
Rajtatok, és az egész seregen lett szörnyü csapássá.
Így vagyon ez; de ha kárunkkal nem volna, kaczagnám
Dolgotokat. Biztos fala köztt nem alutt-e Oroszlán,
És csak egy őr állott-e, midőn kirohantak Egerből,
’S a’ legerősb lakot elronták láttunkra? Csatázni
Az megyen a’ ki akar, ’s míg bátrak vesznek, az álmos
Szűtelenek távol bámulják, mint rohan és űz
A’ kicsapó magyar, és kardját mint festi török vér.
A’ ki van is, bátor hadnagy, ha megéri az ágyú
Népeit, és futnak, maga áll ki csatára bolondúl,
Szégyent, ’s hírvesztő sebeket hoz vissza veretten.
Nem vezetők, soha így ne omoljon drága nemes vér,
Szolgáink víjják meg Egert. Országot emésztők
Gyomraik’ éhével, föld’ hitvány terhei! őket
Mink kíméljük-e tán, hogy mint ugyan annyi gyalázat’
Szobrai álljanak itt csufsággá téve nevünket?
Víjjanak, ágyúink rettentsék vissza futástól.
Vesszen el ötven ezer, tetemén más ötven ezernek
Új rohanása legyen, ’s fogadom, kő sem lesz Egerből,
Mellyre botolhassunk, és a’ felföldre csapongó
Félholdat többé nem háborgatja magyar kéz.”
Szóla, de nem hallák örömest e’ szózatot a’ fők.
És Hanivár, nehezen mozdult bár lába sebétől,
Elfeledett fájdalmában fölemelte haraggal,
Mellyen támolygott, az aczél hegyü dárda’ hatalmát.
Látta nehéz haragok’ felhőjét a’ magas Amhát,
’S szólt megelőzve imígy, Alihoz fodítva beszédét:
„Méltatlan szavakat mondál, ’s bár híred elég nagy,
Háromszorta nagyobb gőgöd megbántja szivünket.
Halld Ali, jól látom lobogó harag üt ki szemedből,
’S mint egy oroszlán dúl melledben az indulat, ám bár
Duljon, ’s sziklakemény szivedet megeméssze, kimondom:
Sem tiszted, sem okod nincsen vádolni: szerencse
’S nem rendetlenség okozott veszedelmet, azonban
Legtöbbet magad ártottál azt mondva, hogy itt is
Mint egyebütt, egyenes rohanással várat elöntvén,
Harczi tanács nélkűl könnyű diadalmakat érünk.
Minden tudja, csalódásunk melly szörnyü; vitézebb
És makacsabb népet soha még nem láttam ezeknél,
Sem hadat értőbbet, ’s ha szivéhez szám is adódnék
E’ helyen olly békén, mint most, tanakodva nem ülnénk
Fáj, de igaz, mert Allah reánk így ontja csapását.
Senki azonban ezen helyről távozni ne vágyjon:
Húsz ezeren bátor törökök megöletve feküsznek,
’S halmai holtakból szaporodnak az Egri határnak;
Ez legyen a’ tudomány, hadainkat ez intse boszúra.
Vér kell a’ vérért; ha kevés is, vér legyen a’ díj,
Férfiaké, és gyermekeké, és szörnyü halállal
A’ születendő is megölessék álnok anyastúl.
Holnap azért Veli és Menethám és Musztafa menjen,
’S a’ hasadó hajnalt, ha lehet, viadalmok előzze.
Húsz ezer, úgy hiszem, egy rozzant vár ellen elég lesz.
A’ fáradtak után Kamber támadja meg a’ várt,
’S ország-rettentő gyalogim vele menjenek. Így még
Holnap Eger’ közepén lakozunk, ’s a’ gyáva keresztet
Egyház’ ormairól kezeink rút porba lerázzák”
Szóla, ’s gyülés oszlék; mert szólani senki azontúl
Nem vágyott; de hadához ment, ’s készűle csatára.
Forrott még Ali, és megbántott lelke vesződék
Durva tanácsokkal; de elől mint őrszemü párducz
Még állott fölemelt dárdával az ifju. Kimentek
Szótalanúl legutók a’ nagy táborba vegyülvén.
Éjjel az ostromló törökök már lesre mozognak.
Éjszakról, hol Eger szomorún mutogatja nyilását,
És sebes oldalait, közel a’ vég árkot elállják.
Sasfi nagy éhében forróbban nem lesi anyját,
Mint ezek a’ hajnalt. ’S im rózsás sátora nyilván
Feljön ezüst csillag, ’s az aranyhaju napnak előtte
Szolga leányzóként megkezdi szemérmesen útját.
Melly látvány nyugalom’ földén a’ tiszta szemeknek!
Szép Kemenes’ tündér ligeteiben az ifju vadásznak,
A’ ki korán az alá szálló harmattal elindúl,
’S első dombjáról nyugovó kalibákra lenézvén
Mondja: nyugodjál még, szemeim szépsége, virágom,
Szép Violám! lágy a’ hajnal’ szűz ágya, nyugodjál,
’S álmaidat küldd el boldog képekben utánam.
Megjövök a’ nappal, ’s hozok őzet, barna kis őzet,
Olly könnyűt szabados ligetében, mint te mikor kelsz,
’S mosdani mégy hóként dagadó kis lábbal az érhez.
Vissza pedig nem jősz többé olly könnyü futással;
Mert ott ér, ’s kilesett utadat megakasztja szerelmem,
Mint jó fegyverem a’ ligetek’ völgyében az őzet”
Itt hajnal kedves jövetét nem előzi szelid hang,
De pereg a’ dob, az ércz kürtök harsognak, az ágyú
Rettenetes morgást indít a’ messze hegyek köztt.
Össze sivalkodik a’ sok ezer nép; fegyvere villog,
És kezdődik ölés, ádáz munkája vadaknak.
Musztafa visz legelől ijedelmet az Egri falakra,
Majd Veli, és szerecsen Menethám fölváltva rohannak
Holtakon, és súlyos sebben pihegőkön előre.
Néha utat nyitván, közttök dörrenve kisülnek,
’S rengetik a’ rombolt belvárat idomtalan ágyúk,
Akkor özönvizként zúdúlva meg össze csapódnak,
Másszák a’ falat, újan tört résekre sietnek,
’S ordítások az ég’ üregét eltölti; de helyt áll
Mecskei, mind csővel, mind karddal, ’s mind hadi szivvel
Melly mint déli világ, ég bátorsága’ tüzében,
’S hadviselő kezeit nem hagyja pihenni csapástól.
Ő maga ferde nyakú Velinek derekába feszíti
A’ dárdát, ’s hadi zászlóstúl letaszítja faláról
Mechmetet és Rusztánt
*
Zrínyi Miklós Szigeti veszedelem (1651) című művéből átvett török névalakok. (VMÖM. 5., 435–438.)
ő dönti le, ’s torkon akasztván
Könnyü Jakult
*
Zrínyi Miklós Szigeti veszedelem (1651) című művéből átvett török névalak. (VMÖM. 5., 435–438.)
horgolt halként elsujtja halottan.
Hasztalanúl tör elő Menethám, mint éj’ fia, ’s zordon
Musztafa szörnyeteges paizsán mutogatva dagályát,
Visszatörő Velivel népét unszolja hiába:
A’ várfal’ minden réseit födi képe halálnak,
Egy tüzelő hajdú, ’s nagy dárdás társa’ nyomában.
Kamber jő; de megáll, valamintha lenőve viselnék
Lábai, harczi helyén a’ bátor Mecskei. Ötszáz
Hajdu visel mellette halált puskája’ tüzében.
’S fenn Robogó, mint bérczi fa áll, melly vetve szelektől
’S pusztító viharok közepett lön nagyra nevelve.
Ez sok erős törököt lezuhant Kambernek elébe,
’S falra kapó Rézmánt két dárdacsapással elejtvén,
Vad rémítőleg lábánál fogva lesujtja.
A’ nyomorúlt elütött ágként nagy messze legördűl,
’S társait elroncsolt véres képével ijeszti.
Mint felleg mellyet szelek elszaggattak, odább áll
A’ vert had, de midőn a’ tornyos sarkot eléri,
Szégyene’ mérgében másodszori ostromot indít.
Bolyky vezérkedik ott, ’s Borsod’ hada őrzi személyét.
Büszke fiúk, kék üngeiket lobogtatva nem ágyút
Nem ropogó csöveket visznek törökökre; de könnyen
Somfa nyelű csákányt pörgetnek, ’s Bolyky előttök
Farkas agyú nagy réz buzogányt emelintve parancsol.
’S hév vason olly sürüen pörölyök’ zuhanása nem indúl,
Mint itt tar fejeken kopog a’ buzogánynak ütése,
’S hallik csákánynak haragos pengésü csapása.
Farkas agyú buzogány törököt marczangol az ormon,
’S a’ tornyot küldött fene vadként őrzi; de a’ hőst
Hirtelen éri veszély. Ropogását hallani távol
Emberölő csőnek, látatlan az ónteke megjő
Nemtelen álkéztől, ’s a’ bátor szivbe tanyát ver.
Tornya előtt a’ hű bajnok nehezedve lefordúl,
És szeme, míg láthat, törököt rettentve csatán függ.
Várja Sajó’ völgyén három szép gyermeke, hogy majd
Visz haza rab törököt, csókját szerető neje várja;
Nem kelhet, várói elől elölelte halála.
Még Bolykyt zeneg a’ megbúsúlt Borsodi őrség,
’S a’ tornyot, míg áll, nevezik hős Bolyky’ nevéről,
Ő a’ vértetejű kövön ott nyujtózik azonban,
És nem hallja nevét, nem hallja dicséreti’ hangját.
Társait is hamar a’ pusztítás’ karja eléri.
Gyéren az elfoglalt falakon szaladoznak, utánok
Ferde nyakú Veli jő, ’s van csorba szekercze kezében.
De hamar új csapatot vezet ellene karja Petőnek,
’S megfordúl a’ harcz. Velinek maga állja el útát.
Az fölemelt karral készíti fejére csapását,
’S villog az öldöklő fegyver; de megugrik előle
’S vissza csap, és arczát kardjával eléri az ifjú.
Megszédűl Veli, vágja Pető másodszor is arczúl,
’S most, mint a’ megütött kis makk vén tölgyfatetőről,
Úgy várszegletről elhull Veli’ élete fogyva,
’S mély árok’ partján hét ölnyire messze lefordúl.
Akkor az ifju kiált: „Így torlom Bolyky’ halálát,
Csalfa pogány ebek! ám jertek ha lehullni magasról
Tartja kivánságtok; másszátok el a’ falat; addig
Nem heverünk: hollóknak adunk eledelre valókat.”
Ormon az ostromlók inkább szaporodnak azonban,
’S Kamber elől véres dárdával az őröket űzvén
Ifju Petőre megyen. Dárdáját hármas ütéssel
Elfordítja Pető, ’s az aczélt elvágja hegyéről.
Balja pedig mordályt készít elsütni pogányra.
De darabos követ a’ török elbőszülve ragad-meg,
És elsujtja, Pető térdűl megütődve lerogyván,
Hasztalanúl kisül a’ megütött cső, ’s Kamber üvöltve
Ránt ragyogó kardot, tetemét hogy elüsse fejétől.
Harcz’ ijedelme, Dobó most szállt a’ falra hadával.
Reng nagy arany sisakán barnás lobogója, setéten
Domborodik rojtos paizsával balja; de jobbját
Súlyos aczélával nagy apáknak tölti be kardja,
Melly soha még csorbát nem szenvede annyi csatában,
’S éle körűl hat száz életnek látta hunyását.
Így jön nagy daliás termettel messze kitünvén,
’S villogván vasa, és rettentő két szeme égvén
Bátorodásától. Nem várják jőni pogányok,
Falhosszatt nyomorún szaladoznak előtte, magában
Áll Kamber, ’s harczát készűl végezni Petővel.
Hogy pedig a’ súlyos dobogást meghallja, Dobóra
Visszatekint. Mint melly gyermek csint kezd vala tenni,
’S lát sanyarú gazdát közelítni, nyomban elállnak
Minden mozgástól kis tagjai, ’s nyúlt keze hagyja
A’ bajosan már megmászott idegen fa’ gyümölcsét
Úgy Kamber meglátva Dobót elakasztja ütését,
És az ölés’ vad munkáját nem végzi, de rendűl
Uj félelme miatt, mint dombon nagy fa vihartól.
Kél bajosan talpára Pető, ’s a’ várba letámolyg.
A’ várnagy pedig öldöklő munkája’ hevében
Fénylik erősei köztt, ’s dörgő szava hangzik az ormon.
Háromszor döntő Kambert fárasztva megűzi,
Annyiszor a’ szálas gyalogokkal visszatolong az,
’S Musztafa és Menethám, ’s minden török ellene zúdúl.
Hasztalan áll Gergely haddal melléje, kezében
A’ ropogó buzogány már mind elszórta halálát,
’S lassabban szolgál megürült gombjával urának.
A’ sokaság, ’s elszánt lélek köztt gyászos alakban
Áll a’ kétes harcz rontó dühödéssel egyenlőn.
Ekkor hagyja Dobó törökök’ kárára csatáját.
Ágyuihoz megyen, ott készít más harczot azokkal;
A’ mint legsürüebb csapatok tolakodnak, az egyház’
Tornyaiból megereszti szavát tíz durva szakállas,
’S hosszan az elfoglalt falakat köszörűli tekékkel.
Olly sürüen nem hull tavi nádnak rende kaszától,
Mint itt elhullnak teke által harczi pogányok.
Száz iszonyú alakot visel a’ váratlan enyészet:
Itt kéz, ott a’ fő szakad el roncsolva, derektól
Elmarad a’ gyors láb, a’ mell be van ütve, ’s az elszórt
Tagzatok, egy testnek szépségi, nem ösmerik egymást.
Fut Menethám, tekenő paizsát elhordta szökő vas,
Musztafa annyi halál közepett fél állni továbbá.
Harcz’ ijedelme Dobó másodszor is erre tüzeltet,
És maga másodszor viszi víva törökre hatalmát,
’S a’ még késedező Kambert elijeszti faláról.
Nincs csata már. Csalmás katonák rémülve szaladnak,
A’ magyar öl, kerget, hadi kedvét tölti napestig,
’S véresen, és hangos riadással tér meg Egerbe.
Így ha mezőn untig lakozának, ’s dúlakodással
Szomjokat oltották, megtérnek nagy robogás köztt
Tátrai farkasok, és ordítva köszöntik az erdőt.
Csend van: künn és benn’, nyugalomnak napja; dühökkel
Amhát és Ali, ’s küszködnek százféle tanácscsal;
Egriek örvendnek lakozással, ’s közben az eldőlt
Várfalat építik, csendben sem híve pogánynak.
Mint nem bízva hajós nyugovó tengerben, örökké
A’ látkört viszgálja, veszélyt és fergeteget vár,
Úgy ezek őrszemmel nyugovó táborra kinézvén,
Ösmert fergetegét fölfogni ha kellene, készek.
Ída magányos sír’ halmán bús andalodásban
Ünnepet űl szomorú emléknek, ’s hasztalan elmúlt
Napjai’ szép álmát, a’ jászó képzeleteknek
Porrá lett tündér palotáit vissza sohajtja.
Így az enyészetnek partján még nyílik utószor
Líliom, és egyedűl virrasztván éjjeli holdnál
Árva fejét elhajtja hideg kebelére halálnak.
Őrzi Petőt enyelegve Dalár, és őrzi nyugalmát
Tábor-rettentő apjának, kikre az éjek’
Elharczolt álmát delelő nap hosszan elontja.
Zoltai vészek után más harczát érzi szivének.
Űl szem köztt gyönyörű Leilával, ’s még zavarában
Hallgat az, és szemeit felnézni nem oldja szemérem.
Zoltai hős pedig illy szózattal idézi szerelmét:
„Szép rabom, én édes diadalmam, mondsza mitől van
Hogy nem örűl lesütött szemed a’ nap’ déli világán,
’S nézve setét földet ridegen hágy illy közel engem?
Ollyan igen ha szeretsz szívetlen földre lenézni,
Vajha setétedném földdé, puha völgyi mezővé,
Hogy megemelhetném rózsás kis talpadat, és az
Érből partra jövőt csiklandnám gyenge füvekkel.
Oh min fogna szivem lábadnak alatta dobogni,
Te pedig illy gyönyörűn addig néznél le, mig ismét
Lelket venne szemeid’ sugarától a’ fagyerű föld,
’S én föltámadnék szerelemmel öledbe borulni”
Erre felelt (: ’s hajnal hasadott szűz ajkain:) a’ lány:
„Rab vagyok, és nem örűl szemem a’ nap’ déli világán.
A’ földnek sem örűl; de lehúzza hatalmasan ahhoz
Félelem és bánat, mert tán hideg ágyba szorítva
Rejti szegény Ulemánt, agg megkönyezetlen apámat.
És Hanivárt, ki nekem kedves szót monda leginkább,
Nagy sok ohajtással szívemnek igérve szerelmet.
De te kegyes vagy az árvához, nincs tőre szavadnak,
Sőt minden szavaid tövisetlen játszi virágok,
Mellyekkel rabodat kedved van tenni vidámmá.
Allah ne adja hogy elváltozzék kedved irántam,
’S elfodúlt szemmel Leilát büntetni kivánjad;
Mert keserű idegen laknál szenvedni leánynak
Méltatlanságot, ’s méreg forralta szidalmat.”
Erre felelt a’ hős, a szárnyas kopja’ vetője:
„Hagyd el az aggódást szépségem, déli virágom!
Agg Ulemán, ’s kit imént nevezél a’ harczi mezőben
Gyűlöletest nekem, élnek még, bár búban evődők.
’S úgy hiszem, eltisztúl hadaiktól Egri határunk;
Mert már a’ kapukon dörgetni hiába meguntak.
Csak te ne aggódjál; mint ők, nem vagy te pogány vér,
’S kit mondál, Ulemán téged nem nemze; de ülvén
Fenn szépséges anyád özvegy teremében, az elzárt
Börtönből hozzája fogoly magyar ifju mosolygott,
’S egymással vágyó szemeik szerelembe merűlvén
Ugy termél, mint égi virág kórótalan ágon,
Csendes ohajtásból, és hajnali gondolatokból.
A’ szellő is, melly legelőbb megszálla magyar volt,
Szép magyarországból hozzád költözve, mikor még
Gyermekded volnál, játszván a’ parti csigákkal
Nagy tenger’ szélén, ’s magad is gyöngy gyöngyre vadásznál
Még akkor kicsin ajkaidat csókdosta magyar száj,
Ollyan igen nem vagy törököt szolgálni teremve.
Mostan azért leszesz itt egyedűl szép hölgye magyarnak,
Allah helyett Istent nevezendesz, csorba világu
Hold’ babonája helyett járulsz térdelve kereszthez.
Karcsu magyar mezben lesz termeted’ éke kitetsző,
’S Zoltai, én leszek az, ki ölelni fog abban örömmel.
Jőjön bár félföld harcczal, harczolva mególak,
Vagy jőjön szerelemmel bár, szerelemmel is első
Én leszek, ollyan igen lángol kebelemben az érzés,
Hogy mennyet földet meg tudnék dulni miattad.”
Igy szólt, ’s egyszersmind kezdé illetni szelíden
Ifjui tagjait, a’ pihegő két halmot, az ékes
Kis kezet, és félvén tévedni vidéki vadászként,
A’ selymes haj alatt ragyogó sima állon akadt meg.
Mint tündér követek, pillantati jártak azonban
’S annyi gyönyör köztt a’ választ megvinni felejték.
Leila
*
Vörösmarty által Lord Byrontól átvett női névalak. (VMÖM. 5., 433.)
pedig fölemelte szemét, hol mintha remegne
A’ fénytengerben lemerűlnie, ifju hajóként
Látszott úszni szemérmesen a’ hollói setétség.
Illy szemeket nyita, ’s már nem volt nagy bánat azokban.
Pillantat vön rajtok erőt: mosolyodva veszének
Zoltai’ hős alakán, ’s hosszas leve andalodások
Míg környül vigaság zajgott, igy ketten ülének
Ébren is álmodozók örömektől ’s új szerelemtől.
Hév nap jött Ulemán’ lányát üdvözleni, a’ lány
Nem vala már; halovány szép nőt lele földi teremben
A’ mint a’ gyönyör’ álmaiból virradva kifejlett,
’S fürtei felhőként karjára legöndörödének;
De hamar a’ viadal’ rettentő napja beállott,
Minden hős falon állt, fenn minden hadviselő kar
Mennyköveit viselé a’ harcz forralta haragnak.
Mind estig dörget ’s falakat ront sok hadas Amhát.
Reggel erős csapatit megereszti vitára, de a’ rést
Mecskei’ gondjából kosarakkal töltve találja.
Azt hinnéd nem is emberi mű, olly csüggedezetlen
Éjjel is a’ napokat pótolták Egri vitézek.
Bámúl a’ török, és harczát megakasztja csodája,
Még inkább megakasztja Dobó ’s a’ táborig űzi
Emberölő Kambert, és Zoltai, Figedi sebbel
Rakva is a’ törököt hegyeken száguldva fogyasztják.
Őrűl megcsalatott Ali; ’s hogy nem birhat Egerrel.
Titkon emésztődik, mint elzárt helybeli sárkány;
A’ népnek letörött dölfét nem akarja mutatni.
Lelke azonban, mint szélvész, forgatja tovább is
A’ harcz’ gondolatit. Kétszer megy tőle Dobóhoz
Nagy kegyelem mellett várat fölkérni követség.
Nem hisz az, és a’ kő, mellyen fenn tartja lakását,
Nem siketebb a’ várföladás’ hangjára Dobónál.
Közhelyen
*Köztéren, a vár főterén.
a’ követet tűzhöz hurczolja levéllel;
Kénytelen azt nyomorúlt katonák’ láttára megenni,
’S a’ maradék résznek füstét elnyelni töményűl.
Majd börtönbe szorúl, ’s nap elől bús éjbe megyen le.
Így nem tántorodik, ’s hivségét őrzi Egervár.
Sokszor üvöltve török lovagok száguldnak alája.
Tesznek nagy fogadást, tágas, szabad útat ajállnak.
Sőt a’ harcz’ árát és mindenféle szerencsét,
Csak hagyják el Egert, készek megigérni kötéssel.
Nem hallgatja Dobó, rá kürtei vissza riadnak,
A’ haragos dobokat perdíteti, ’s a’ mi zajolhat
Mindent zajba hoz, a’ törököt hogy hanggal is űzze,
’S csábító szavait várába ne hagyja beszállni.
Mert látatlan elindúl a’ levegőbe kelő hang,
Nem képes kard, dárda elállni bizonytalan útát,
’S gyakran erős várak’ falait megrázza: Losonczi
Erre tanú. A’ kit sok harcz nem győze letörni.
Hitt az erős bajnok, ’s hamar elvesze rosz szavak által.
Innen szégyennel távoznak azonban az álnok
Kontyviselők, ’s vas válasz alatt görbednek utokban.
Más cselt kezd Ali most, fölszín neki már nem elég, a’
Föld’ kebelébe vonúl, ott túr mint esti vakandok,
’S ál likakon menetelt készít a’ várba hadának.
Gergely is a’ közben munkál mély földnek alatta.
A’ ként, és savakat, ’s valamennyi halálszer az érczben,
’S ellenséges elem nyugoszik lekötözve fagyában,
Mind fölkelti hatalmával tudományos eszének,
És teszi jól gondolt keveréssel kárhozatossá.
Ott minden kis erő akaratját várja urának,
’S szolga gyanánt kiszabott idejéhez méri hatásit.
Igy kerekek ’s nyúlt átalagok, gyors vesztegetői
A’ rövid életnek, sarkokba lerakva nyugosznak.
Fenn gyász boltozaton jól elzárt mécsei szórnak
A’ terem’ éktelenűl sürüdő éjébe világot.
Szendergő munkái között ártalmas eszének
Ő maga, mint rém jár, mint felhők’ gyujtogatója,
’S tompán döngi rideg lépését vissza setét föld.
Párducz kápa fején, ’s van barna palástja nyakában,
Melly titkos jeggyel hosszat be van irva fehéren,
’S balról a’ haza’ bérczeivel dagadozva világít.
Pajzsa hever földön, ’s mellé réz dárda letűzve.
Igy kegyelem nélkűl jár, és el-elállva meredten
Néha lenéz, valamintha halált szemlélne utában.
’S ím egyszerre vasas kelevész fölütődik előtte,
’S mint egy sír terhes zuhanással megnyilik a’ föld.
Csillapodásában Gergely dárdát ragad ottan,
’S mint ki mezőn ürgét, vagy készűl lesni vakandot,
Áll mozdúlatlan; de kimász a’ likra setéten
Sáros agyú török, és a’ mint borzadva körűl néz,
Embert, ’s rettentő fegyvert lát mérve nyakához
Vissza zuhanna; de már parthoz van torka szegezve
Réz hegyü dárdával; ’s hörgéssel végzi nyögését.
Zúg az egész alság, ’s törökök’ riadása kihallik.
Most az arany’ dörgő porait megeresztgeti Gergely,
És azok a’ mászó testekhez ütődve kitörnek
Régi nyugalmokból. Ropogások lélekijesztő,
Reng az ütődött föld erejöktől, ’s reszket egész lak.
Űzi setét Gergely némán, ’s nem szünteti harczát;
De heverő hajdúk a’ nagy rengésre betörnek,
’S elbámulva gödör’ partján szemlélik uroknak
Néma vesződését, a’ mint szalmába borított
Kénköves átalagot gördít le lobogva. Parancsát
Adja legott, ’s azok a’ gödröt tusakodva befojtják.
A’ törökök pedig elvesznek sokféle halállal;
A’ bevetett portól sok megszaggatva enyészik,
Futtában sokat a’ kénkőnek füste lehullat,
’S mellyet vájának, sírrá lesz rajtok az ál-luk.
Még kétszerte kemény Alitól hajtatva megindúl
A’ török, és árkát titkon furdalja Egerhez,
Annyiszor ellene és hademésztő Bornemiszával
A’ magyar, és harczát nem réműl annyi veszély köztt
Mélyen az elroncsolt földnek kebelébe levinni.
Hol csak erőtlen rög, ’s sziklák’ morzsái tenyésznek,
’S élet az elrejtett porban nem tartja lakását
A’ föld színe alatt, oda szállva nem ember az ember,
Szörnyeteg és fene vad, melly egymást marja halálig,
’S mintha leszálltában közelebb járulna pokolhoz,
Irgalmatlansága nagyobb, ’s viadalma emésztőbb.
Onnan is ellenségi közűl diadalmasan eljő
A’ magyar, és véres kezeit hálával az égre,
A’ minden tehető Istennek nyujtja lakához.
Evvel sincs Alinak megtörve setét szive: fával
Töltet el árkokat, és készűl a’ Bolyky toronyra.
Pusztítási alatt eldőlnek százados erdők,
És már a’ farakás nagy vári falakkal egyenlő
Ormait alkonyodás’ idején föltolja setéten.
Uj rohanást onnan gondol kezdetni; de feljő
Gergely az éjnek műveivel, megakasztja dagályos
Várra törésében. Legelőbb is hány tüzet és a’
Tornyosodó farakást két részről lángba borítja.
Oltani a’ lángot törökök tusakodva rohanván,
Ím oda gördülnek szikrázó rémes alakban
Égő átalagok, ’s melly van fenekeikre szegezve
Zúgva sodorja tüzét a’ gyántás szalma. Bolondúl
Sok török a’ fától hordót elölelni törekszik,
Akkor az össze hevűlt elemek roppanva kitörnek,
’S pattog az elrejtett mordály, leteríti az oltót,
És sok százat az átalagok’ tűzárja emészt meg;
Mert mint hangya jön a’ török és elfogja tömötten
A’ láng’ környékét; de legottan az átalagokkal
A’ kerekek’ párját Gergely gördíti koronként.
Játéknak vélnéd, csak alig pislogva lobogdal
Kis tűz talpaikon; de sebes forgása keréknek
Kelt szelet, és rejtett lobogását kelti tüzének.
Már is lángba borúl, már forró talpai szörnyen
Égetik a’ földet, nyomaik csillogva’ maradván
Mint lángfarku kigyók szikrákkal jegyzik az útat.
Ész nélkűl oltók szaladoznak szerte; de Kurtot
’S nagy Rusztánt a’ bátorság nem hagyja, dühödve
Hajtják a’ népet ’s legelől magok oltani törnek.
Ők dárdáikkal kereket fölvenni merészek,
’S vállaikon viszik a’ fától sürü hadnak elébe.
Ott az agyakba szorúlt mozsarak dörrenve kisülvén
Tőröket és mérges szegeket szórnak ki. Tömötten
Nagy sebbel holdnak szolgái ledőlnek alattok,
’S rágják a’ földet sok kín köztt bőgve halódván.
Kurt pedig és Rusztán elszórt vérlepte tagokkal
A’ holtak’ mezején meg sem vonagolva feküsznek.
Így minden részről hademésztő Bornemiszának
Lelketlen szolgái miatt fut az élet ijedve,
’S pusztítások után nincs a’ ki megálljon előttök.
Már jön az éj, de magas szikrákkal elűzi homályát
’S a’ leütött erdők’ díszét megemészti futó láng;
Szörnyü világánál várnagy törökökre dörögtet,
’S csak nem egész sorokat megemészt jó czélu lövése.
Jobb karját ott hagyja Memeth, ’s eldőlve fiastúl
A’ gyöngyös Delimán útját vérével itatja.
Oltani már örömest szünnének, vesznek azonban
Mint kábult legyek a’ tűz’ örvényébe csapódván.
Folyvást ontja Dobó bolygó soraikra tekéit,
Majd maga fegyverkezve leszáll, és holdat ijesztő
Jobbja setét dárdát nagy rémítéssel emelget.
’S a’ mint keltében bús láng arczára világít,
Látszik erősei köztt, mint lépő tűzszobor, útját
Jegyzeni holtakkal ’s iszonyú százféle halállal.
Ő Derielt szaladásában megtartja hadastúl
Öldöklésével, ’s a’ tűzhöz vissza riasztja.
Ott a’ láng’ szélén szaladoznak szerte, de a’ tűz
És a’ dárda között menedék nincs: mind oda vesznek,
’S véresen a’ dárdás diadalmát tartja fölöttök;
Csak maga megfordúl Deriel kétsége’ buvában,
A’ tűzből, hova lökte Dobó, perzselten előáll,
’S füstösen így ordít, hogy reng bele mindenik ize:
„Ördög! mert ember soha nem lehet illyen ijesztő,
Megrögzött fene vad, ma te vessz elzúzva kezemtől,
’S égj magad úgy, a’ mint Derielt égetni akartad”
’S egyszersmind fogait csikorítván mérges agyával,
Elhoza egy szálfát megemésztő tűznek öléből,
’S ellensége fölé nagy szörnyűséggel ereszté.
Zúgva leszállott a’ lobogó nagy szálfa, ’s Dobónak
Hős feje megszédűlten erős mellére lehajlék;
De hamar a’ villám lélek fölkelti hatalmát,
’S kábúlása után ösmer dárdája’ vasára,
’S égő köntöse köztt ösmer Derielre. Csapását
Már nem várja; de hátrálván torkába feszíti
A’ véres vasat, és másodszori megrohanással
A’ honnan kiszökött az emésztő lángba ledönti;
Öldöklési után így, mint büntetni leszállt sas
Néma dicsőséggel megtér várába pihenni.
Kedveze még eddig, ’s csak enyelg vala könnyü szerencse
Egri csatázókkal; de hamar víg arcza borulván
Jött mint kísértet, ’s lőn romlásokkal ijesztő.
Izmos nagy torony állt tűzporral töltve nyugatra;
Ott a’ por’ halmát véletlen szikra kivette
Síri nyugalmából. Ropogással tört ki, hasonló
A’ tüzes Ætnához, megrázta Egernek alapját,
És minden falait, ’s a’ tornyot, mintha erőtlen
Morzsával játsznék, haragos felhőkbe keverte.
Egyszersmind őr férfiakat megszaggata, ’s malmot,
És falakat döntött ’s nagy pusztúlásban egész táj
Hirtelen árja miatt, gyász lett füstfogta romokkal.
A’ legerősb bajnok megrendűlt őri helyében,
’S tántorodás nélkűl nem tud vala állni; de ingó
Medréből a’ kis patak is reszketve kiömlött,
’S elszórt habjaival bolygott járatlan utakban;
A’ maradék házak pedig égtek bús lobogással,
’S lángjok az elréműlt arczokra vetette világát.
Láták és nagy örömriadás köztt jöttek Egerre
Szédelgő törökök; de Dobó fenn álla hadával,
’S rend és bátorság származtak lelke’ tüzéből.
„Égjen el a’ mi tüzé, úgy mond, e’ kőfal alattunk
Nem fog elégni, ’s mi ezt védjük hadakozva halálig.”
’S mintha porában kárt tűz nem tett volna, törökre
Ágyukat is dörget, ’s rettenteni kezdi falától.
Malmot azonban ’s várfalakat jobbítani rendel
Pórt és műveseket, ’s kárát pótolja okosság.
Igy csak alig veszedeméből fejtődik Egervár,
Im fölemelte fejét még álló tornyai ellen
Nemtelen árúlás, ’s kezdett szerződni pogánnyal.
Mert Hegedűs susogó Halinak kezd hinni bolondúl,
’S szíja halálmérgét az igéret’ csalfa hitének.
Este gyakorta megyen résen suttogni törökkel,
’S társai köztt a’ várföladást intézi; de Gergely
Meglepi őt, ’s viszi rettenetes vallásra Dobóhoz.
Nincs kegyelem. Feje, társai köztt, elcsapva legördűl,
’S véresen irja cselét az elárúlt Egri kövekre.
Künn szomorú hírrel vár Vas, küldöttje Dobónak,
Két tíz társaival, ’s három Nagy hős rokonokkal;
Mint fészkébe madár, ’s eltévedt sólyom urához,
Vissza kivánkozik és szeme mind csak Eger fele fordúl;
Mind csak azon van búja, ha vész nem veszhet Egerben,
’S annyi dicsőségből nem jut koszorúja nevének.
Nem várhat többé, bele vág a’ had’ derekába,
’S minden vágását híven kíséri szerencse.
Nagy vérontás köztt, későn, elvágtat Egerhez,
Dörgeti a’ kaput, és bekiált harsogva Dobónak;
Pajzsa’ nyelét balján üresen hordozza, fejében
Fél süveg űl, fele lógva ütött vállára hanyatlik,
Kardja törött, arczát ’s kezeit beborítja setét vér;
Senki sem ösmer rá, mind elborzadva tekintik,
Annyira lett harcz és sebek által rettenetessé.
Csak maga sejti Dobó, kapuját megnyitva előtte,
’S a’ mint öldöklő jobbját megfogja, imígy szól:
„Élsz-e vitéz ember? Haj! mint vagy téve csodává,
’S elszabdalt tested mint van szörnyítve sebekkel?
Mondsza hová lettek hű társaid, a’ Nagyok, és a’
Húsz egyebek, mind kedveseim, ’s villámi karomnak?
Vagy ha halál’ mezején ők elfáradva lehulltak:
Mondd mikor érkezik a’ megszállott várra segítség,
’S hű fiait fölváltja-e már valahára hazája?”
Erre felelt, megrázkodván bánatja’ hevében,
A’ véres bajnok, ’s illy szózatot ejte Dobóhoz:
„Elbámulsz-e Dobó, te vitézek’ csillaga, rajtam?
’S társaimat kérded? de ne kérdezd őket, alusznak,
Ott, honnan többé nem fognak kelni csatára;
Én pedig eljöttem, hogy meghalhassak Egerben.
Mert tudd meg, fiait föl nem válthatja hazája.
Itt a’ Szász, ott Maksa henyén ránk nézve hevernek,
’S a’ magyar olly kő szív, nem mozdúl semmi bajunkra.
Hallja Dobó, ’s nagy lelke fölött mint felleg elömlik
Fájdalom, és bánat. Keseredve siratja hazáját,
Szép haza tégedet, és a’ nemzeti szörnyű hasonlást!
Még is csüggedség nem látszik semmi vonásán,
Nem hadi tetteiben. Mint nap, mint fényes aczél láncz,
Tündöklik veszedelmi között a’ rend, az erőnek
Támasza, és az eső várat nem ereszti bukásra.
Most, mert látja, nem épülhet másokra reménye,
Száz ezerek’ harczát maga készűl vinni hatalmas
Vállain, őr hadait gyüjtvén egy helyre, közöttök
Áll daliás nagyságában, mint déli magas fény,
’S lelke’ dicső elszántából így ejti beszédét:
„Bajnokok! a’ várt nap, mentségünk’ napja közelget:
Vég viadalmával készűl ránk jőni pogányság,
’S vagy győzünk, vagy esünk, dolgunk itt éri határát.
Földbe ne nézzetek; élőt az gyomrába be nem vesz,
Égbe se, ott Isten gyávának nem lakik, és jó
Természet tilt a’ levegőn kirepülnötök innen:
Kardunk a’ mentség, ’s a’ szívnek bátor ütése.
És van okunk jó fegyverben bizakodni: csatáink
Edzették azokat; van okunk táplálni szivünkben
A’ bátor dobogást; mert az tarthat meg ezentúl.
Senki azért elkábultan sokaságra ne nézzen.
Isten akarta, egész seregek pusztultak előttünk,
Isten akarja, segéd nélkűl ma csatára kiszálljunk
Végre pogányokkal, ’s díjunk, a’ mennyi halandó
Embereké lehet a’ nap alatt, legyen annyi dicsőség.
Vagy mi nem is magyarok, nem azok’ maradéki vagyunk-e
A’ kik előtt fejedelmestűl országok elestek,
Kiknek előtte világrontó Mahomeddel alá szállt
A’ ragyogó félhold? oh buzdúlj régi magyar szív,
Élni tanulj, nem halni, halál a’ névtelen élet!”
Igy szólt, ’s bátorodást olvasván a’ csata véres
Hőseinél, őket csapatozva falakra kiosztá.
Már bomlottak azok, ’s a’ vár rom, ’s kőhalom inkább
Mint védhely: szomorún beteg oldalait mutogatja,
’S a’ benn forgódó hadakat jól látni kivülről,
Annyira tépettek mindennapi ágyulövéstől.
A’ magyarok romlott falaikra kiállnak utószor
Némán, ’s rettentőséggel nézdelve le, vélnéd
Hogy minden romon egy bujdokló Márius áll meg:
Ollyan igen sanyarú halovány képekkel ijesztők
Nyugtalan álmoktól, ’s viadalmak’ fergetegétől.
Amhát ellenben minden hadat össze parancsolt,
’S a’ szomszéd falukat kiüríté; százszor ezernek
Kelle ma fölváltott hatalommal törni Egerre.
Hajnal előtt kezdik, ’s költöznek szinte magas dél’
Fordultáig; egész várnak környűlete vasnak
Rengetegét viszi, ágyuk alatt nyögdelnek az ormok.
’S mint sürüen szállt hó, a’ völgyet ’s dombokat egyben
Ellepi sok patyolat; száz zászlón lengedez a’ szél,
’S zárva van a’ kis Eger, mint habtól tengeren a’ szirt,
Mint kordúlta
*Viharvert, megviselt.
hajó, mellyet sok fergetegekkel
Kerget erős hullám, ’s partját nem tudja találni.
Zeng a’ jel, ’s hármas viadal zendűl meg utána
Kürtökkel, dörgő mozsarakkal, ’s a’ sok ezernek
Olly riadalmával, hogy eget ráz, földet üt, és a’
Szomszéd falvakban szót nem hallhatni zajától.
A’ földúlt váras’ köveit megmássza Oroszlán
’S Musztafa, és Dervis sokasággal utána nyomulnak.
Egyszersmind Amhát’ szolgáit, mint magas erdőt
Hozza Memeth, ’s paizsán szög ménnek rázza sörényét.
Még Ali sem fér meg vaddá szörnyedve dühében
Árkai köztt; kirohan, népét nógatja szavakkal
És iszonyúsággal, maga Amhát őrzi tanyáját,
’S lesben ülő sasként népének jegyzi csatáit.
Már szünik a’ dörgés, megürülten hallgat az ágyú,
Puskák pattognak, kard cseng a’ kardok’ aczélán,
És kezdődik ölés, ’s romláson uralkodik a’ gyász.
Itt Gyulait sujtott dárdával elejti Oroszlán,
Pozsgai vágja Halult, őt Musztafa éri csapással
’S elválasztja fejét fent Bagdadi kardja nyakától;
Zoltai, Figedi párolgók sok vérrel az ormon,
Szörnyen az elcsapdalt fejeket törökökre leszórják.
Nem szünik a’ sokaság, ’s Dervis csikorogva Pribékhez
Szúrja hegyes tőrét, ’s azt mélyen mártja szivébe,
A’ falról Nagyivót lábánál fogva lerántja,
Majd maga mint tűzvész, felszáll az oromra, ’s utána
Nagy csapat indulván, zászlót föltűzni törekszik.
Zoltai válla’ sebét elkötni kitére, vesződik
Figedi, mert fogait kővel megütötte Oroszlán.
Jő Gergely, ’s magyarok’ harczát már csak nem esőben
Látja, ’s pogány Dervist zászlóval örülni ez ormon.
Elbúsúl, ’s nem szól; de rohan Dervisre halálként,
Hármas ütéssel zászlóját eldönti kezében,
Egyszersmind oldalt Dervist megkapja, az ordít,
’S tőrre bukott vadként vergődik, Gergely azonban
Húzza hatalmasan, és a mint elsujtja kezéből,
Fejjel alá fordúlva leszáll az, ’s hengeredését
Vérengző magyarok kísérik vad hahotával.
Mecskei más részről Memethet puskázva fogadja,
És a’ legdeliebb sereget pusztítja lövéssel.
Ötször az eltemetett hadakon jő új had, ötödször
Vissza sivalkodik, és a’ várra tekinteni reszket.
Mert kiegészített fala köztt benn áll vala ’s éji
Fáradságnak okos várnagy jól vette jutalmát.
Fut Memeth is paizsával együtt elhagyja sörényét,
’S Mecskei’ dárdáját viszi elgörbedve nyakában.
Legzengőbb csata hallatik a’ vég Bolyki toronynál.
Ott fene Zádornik, ’s vele bárdot emelve Zuhányi
Vassal ’s testtel is a’ törököknek tartanak ellent.
Mindenik áll nagy testhalmon gázolva; de Kamber
Hoz hadat, és elhozza vasában ölő keze’ súlyát.
Ott
Zádornik előtt testvér Juricsokra
*
Zrínyi Miklós Szigeti veszedelem (1651) című művéből átvett török névalak. (VMÖM. 5., 435–438.)
rohanván
Mindkettőt nagy ütésekkel fárasztva ledönti,
És szaladó Kubikot dárdával hátba szegezvén
Véresen a’ szörnyű fegyvert elvonja szivéből.
Hozzá csap de kemény dárdáján eltöri kardját
Zádornik, ’s az ölő fegyvert már érzi agyában;
Őt Kamber nagy testhalmokról dönti hanyattá,
’S karddal még pihegő mellét elvágja. Zuhányi
Elréműl, ’s bárdját viszi futva, de őt is eléri
Kamber, ’s eldarabolt testét áldozza halálnak.
Handsa is, és az erős Durak
*
Zrínyi Miklós Szigeti veszedelem (1651) című művéből átvett török névalak. (VMÖM. 5., 435–438.)
ordítozva csatáznak,
’S másszák a’ falakat. Csak alig gyógyúlva sebéből
Most jön az ifju Pető, van aranyzott puska kezében
’S gyors veszedelmet szór, jön harcz’ ijedelme Dobó is,
’S visz kárt, és romlást rohanó törökökre hadával.
Sőt megürűl a’ vár, hallatlan bátorodással
Küzdenek a’ nők is, a’ gyenge leányka felejtvén
Ártatlanságát, vad ölés’ munkája közé megy.
Fél az ürűlt várban maga lenni Dalár is, elindúl
’S megy reszketve szegény, atyját kísérve szemével.
Mintha darázs fészket zavar a’ gyermek’ keze, ott az
Megzúdúl, majd szárnyasait megereszti haraggal,
És azok elmennek környűl szállongva, fulánkos
Testeiket hordván, a’ bántót messze szalasztják:
Úgy bántott magyarok meg nem férhetve falak köztt
Messze vivó törököt kergetnek puszta mezőkön.
Musztafa már fekszik csővel leterítve Petőtől,
’S a’ felvont mordályt bágyadtan tartja kezében,
Kelne; de lőtt derekát nem birja emelni haragja.
Jó lovon a’ szerecsen Menethám száguldoz azonban,
Ellene Vas viszi hosszu körös dárdája’ hatalmát,
’S a’ mint egymáshoz recsegő szálfákkal ütődnek,
Vassal az elfáradt szög kancza süvöltve rogy össze.
De Menethám a’ fent idegen vasat érzi nyakában,
Elmarad a’ lóról, ’s győzője kegyetlen ütéssel
A’ kiragadt dárdát másodszor sujtja nyakához.
Sátorban Hanivár nyugodalmát nem leli, látván
Ennyi gyalázatját a’ hold’ népének; erővel
Fegyvert, ’s mént ragad, és gyilkos viadalra kiszáguld.
Tündöklik sok arany művel szép köntöse, gyöngyös
Féket tart bala, ’s gyémántos kard terheli jobbját;
Úgy hiszi még ma bemegy rohanással szép Leilához
’S a’ tolvaj magyaron nagy szörnyűködve boszút áll.
Gyilkol is, és vérét nem szánja, nem a’ hadi népet,
És maga új felhőt támaszt hatalommal Egerre.
Figedi fut Hanivár, ’s Ulemán kopjázva vadásznak
Élte után, ’s nehezen mozdúl szűk téren előttök.
’S im habzó paripán sebesen jő Zoltai, társát
Váltja csatájában, ’s így szól a’ szembe jövőkhez:
„Erre török! Hanivár, ha te vagy még, erre vasaddal,
Vagy bár kettővel, mind kettőtökre megállok.”
Akkor elállt Hanivár, megnézé, ’s így ada választ:
„Pusztítója szerencsémnek, te utálatos ember,
Gyáva leányrabló! Hanivár nem retteg előtted,
Sőt örömest szivedet megetetné görbe vasával.
Most ugyan elválik, ki fog eltávozni nevétől.
Jer neki! több szóm nincs, kardom fog szólni helyettem.”
Igy szólt, ’s egyszersmind nagy ütéssel Zoltai’ pajzsát
Ketté választá. Döbbenve lehulltak előtte
A’ darabolt részek, ’s kitünék nagy melle födetlen
Zoltainak, másodszor is a’ hős ifju dühűlten
Vág vala melléhez, de körűl mint nyugtalan örvény
Járt amaz, és rését kémlelte halálos ütésnek.
Mint szállongva leső turulé a’ vadra, serényen
A’ hova ér szeme, nézését ott éri csapása.
Már Hanivár nem birja fejét, nem birja hatalmas
Karjait, élete, a’ kedves rövid álom, enyészik,
’S ellensége’ vasán háborgó vére setétel.
Mondana még Leilát nyildokló ajka, keményen
Mondana tán átkot, de halál elzárja örökre.
Figeditől Ulemán sebbel fut vissza rakottan,
’S verve szerencsétlen vénségét huzza tovább is.
Fenn villogva Dobó az erősnek művei köztt jár.
Százanként fölütő törököt kerget le faláról,
Ötvenen egy halmon leterítve feküsznek előtte,
’S még harczol Kamber, Durakot még hajtja merészség.
Mint két tengeri szirt, nagy fejjel tetszenek ők ki,
’S hosszas üvöltéssel tart a’ kétes had egyenlőn.
Halla pogány sívást Robogó, ’s ide tére helyéből,
’S a’ mint föllépett, legelőbb is Handsa’ csatáit
Látta meg. Az tüstént ösmert veszedelme’ jelére
’S reszkete hadviselő markában aczéla; könyörgött
Egyszersmind, ’s illy szót Robogóhoz monda serényen:
„Mondsza vitéz ember, be akarsz-e fogadni rabodnak?
Ím én kész vagyok a’ harcztól megszűnni ezennel,
Harczok után pedig olly váltság legyen adva hazámból,
Melly magadat, ’s fiaid’ fiait nem hagyja szükülni.”
Arra kegyetlenen a’ rettentő hajdu felelt így:
„Sem te rab, én sem urad, te hitetlen szolga, de kínzód,
’S öldöklőd leszek itt, ’s a váltság’ ára halálod,
Mellyet kér kezeinktől a’ rég árva magyar honn.”
Így szólt ’s a’ réműlt Handsát megütötte derékon,
Az pedig elhajlott, és a’ vágásra emelt kard
Hajladozó testét a’ földre lehúzta magával.
Tesz nagy pusztítást más részen karja Dobónak,
Ketté vágja Bichirt,
*
Zrínyi Miklós Szigeti veszedelem (1651) című művéből átvett török névalak. (VMÖM. 5., 435–438.)
Ramadát tört melle’ sebével
Ellassítva, magas zászlóját rántja kezéből,
’S teste fölött áll meg, mint győző véres oroszlán.
Már paizsát, ’s az arany sisakot tova nyujtja Karának,
’S áll pusztán, ’s heven a’ harcztól, ’s szálkardra bizottan.
Im nagy távolból jön azonban zúgva szökő gömb
A’ sisakot hű szolgástúl elrontja előtte,
Sérti magát vállban, ’s kardját kisodorja kezéből.
Ellenben gázol Durak a’ testhalmokon, és fenn
Rengeti a’ buzogányt, várnagynak mérve fejéhez;
A’ várnagy pedig áll, ’s el nem lassudva sebében
Puszta kezekkel ví, ’s harczol fél mázsa kövekkel,
’S mintha belőlök várt készítene rakni, vagy álló
Csarnokot a’ halmon, nagy barnás szirttöredéket
Hány ollyan sürüen. Nem használ harcza Duraknak
Nem nagy teste, hajol feje megkoppantva Dobótól,
’S szörnyen egész ember fekszik beborítva kövekkel.
Kamber is, és Robogó hosszú harczoknak utána
Nyugszanak, a’ csatahelyt Kamber még mássza setéten,
’S húzza nehéz derekát, a’ földet rágva dühétől,
Majd nagy hörgéssel testét elhagyja az élet,
’S mint villáma fogyott felhő levegőben eloszlik.
Véresen űl Robogó véres kövön, és vad örömmel
A’ szaladó hadakat nézvén ott várja halálát.
Nincs már a’ ki Eger’ falait megmássza merészen,
Mind a’ harczi mezőn szaladoznak puszta kezekkel.
Hasztalan űz Ali, készebbek vasa által öletni,
Mint heves ütközeten szörnyebben halni magyartól.
Így a’ harcz, melly kezdődött nagy rettenetekkel,
’S tíz ország’ ordítását hordozta magával,
Elhagyván fiait százféle halálnak ölében,
Végződik csenddel, ’s tévelygő lassu nyögéssel.
És Eger áll többé meg nem kísértve töröktől,
Omladozott kövein vérengző férfiak ülnek:
Ők tarták meg Egert, ’s ez volt sasfészke Dobónak.
Vörösmarty.
