Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

Upor. A’ mit itten lát Felséges uram! fel, ama’ sötét ormig, mind a’ Korona’ jószága.

Király. E’ szép magyar földnek egyik tája, mellyet nem láttam még; valóban kies vidék! milly erdős hegyek övedzik körűl, mintha védenék a’ hullámzó vetéseket.

Upor. Olly kellemes mint hasznos.

Vidor. Csak egy hija –

Upor. ’S mi lenne az?

Vidor. Hogy nem enyém, azért úgy nézem mint a’ szép leányt, ki rám mosolyog és mást csókol meg. (Szolga jő).

Király. Hová földi?

Szolga. Völgyesre, oda honnan az első torony fejérlik előnkbe; itt voltam a’ szomszéd faluban Számvevő uramnál, különféle csemegét vittem neki.

Király. Kit szolgálsz?

Szolga. Igazság szerént a’ Királyt kellene szolgálnom, de itt a’ Sáfár az ur.

Király. Ő csak felvigyáz, ’s általa a’ Királyt szolgálod.

Szolga. Mind egy biz énnekem, soká úgy se győzöm, mert a’ sok lótás futásnak koplalás a’ bére.

Király. Hogyhogy? tehát hijányt szenvedtek? azt nem kivánja az uraság. Mért nem folyamodtok hozzája?

Szolga. A’ szegény ember, mintsem hasztalan költekezzék Budára, inkább máshová szegődik; itt pedig a’ Sáfár mindenes, ő mondja, minden rendén van, ’s a’ mi rendetlen, ahhoz senkinek semmi köze.

Király. Mondd a’ Sáfárnak: maradna otthon, két útas szól be hozzá, és készíttessen az uraság’ költségére mentől előbb ebédet.

Szolga. Jól van. (mentiben) Ezek is ollyan czimborák lesznek (el).

Király. Ezen vád útamat késleti, önmagam vizsgálom meg a’ dolog’ mivoltát; de adjatok közönséges köntöst, hogy isméretlen maradhassak (int, egyik a’ kíséretből más köntöst ad reá) Upor Főispánom! kíséretemet telepítse le a’ közel erdőben, várjanak ott további üzenetig, Kegyedet pedig a’ harangszóra elvárom a’ sáfárháznál. (Upor el a’ kísérettel).

Vidor. Hát én komám?

Király. Te a’ kíséretnél maradsz.

Vidor. Hát az ebéd komám?

Király. Hagyj magamra. Minő szép ménest terelnek erre! nemes lovak. Hah! két csikó száguldoz előre, gyönyörű állatok! egy öreg nyargal a’ ménes közt, most erre tart – leszáll (int kifelé) Ugy tetszik megértett.

Vidor. Én az ebéd miatt mindég a’ választ lesem –

Király. Csak te menj a’ kísérethez, majd ott meghallod.

Vidor. (magában) Az annyit tesz: a’ nap lesz szakácsod, a’ levegő ételed. Jó fogás nyulánkká húzni a’ köpczös termetet; de azért is, mint bolond megbosszulom magamat, ’s mint okos megeszem a’ rendelt ebédet. Nem bánom ha kalodába zárat is, inkább jól lakva búsulni, mint éhesen tánczolni. Lóra Vidor! ’s egyenest a’ toronynak. (el).

Bartók. (jő) Ha jól láttam, intet kegyelmed?

Király. Titkos szólásom volna kenddel: kié az a’ ménes, mellyet imént zavart?

Bartók. A’ Királyé. Én vagyok a’ ménesmester. Még dicső fővezérünk Hunyady János rendelt ide; ő jól ismérte ezt a’ ménest ’s többször is választott innen paripákat.

Király. Katona volt kend? ez a’ kard-bélyeg homlokán gyaníttatja velem.

Bartók. Az bíz uram, pedig lovas; Erdélyben vagdaltak meg, most itt élek lovaimmal, ’s a’ kardforgatást illy fiatalokra bizom mint Kegyelmed.

Király. Csapjunk fel! a’ lovat én is szeretem ’s ha szépet jót szerezhetek, attól se költséget, se fáradságot nem sajnálok, értek is hozzá; messziről láttam két pej csikót –

Bartók. Ugyé – szépek is azok! de majd csak esztendő mulva látná Kegyelmed – engem úgyse – sugár vitézt rájok ’s kicsufolják rajtok a’ villámot.

Király. Kenddel én jó alkut tennék, azért is híttam félre; nem adná el kend nekem azt a’ pár csikót?

Bartók. Ej farkasrugta! nem hallotta Kegyelmed hogy a’ ménes a’ Királyé?

Király. Azért meg nem szegényűl, az okos onnan vesz, hol sok van.

Bartók. Minek tartasz fiu? gazság nem okosság, érted?

Király. Hisz egy pár ló nem mind a’ világ; én messze földre hajtom őket ’s kend nyugott lehet minden bal következés iránt.

Bartók. Jobban megnyugszom én becsületemben, mint hamis nyereségben, melly úgy is a’ gonoszé.

Király. Lássa kend, a’ Sáfár egészen más ember, én ugy hallom –

Bartók. Semmi gondom rá, ki mint vet, úgy arat; én kötelességemet tudom ’s máséba nem avatkozom ’s vége! most tágulj.

Király. Én jól megfizetem kendet – tán csak van annyi esze –

Bartók. Ej farkasrugta fia, most lódulj! mert engem úgy se – fokosommal égszinűvé döngetem hátadat.

Király. Durva de hív – csak ne haragudjék kend!

Bartók. Nem mégysz – (fokosát veszi).

Király. Ha így van, kényteleníttetem a’ csatamezőt elhagyni; jó öreg, hogy híják kendet?

Bartók. Semmi közöd hozzá.

Király. Úgy! hát Isten velünk, még látjuk egymást. Tiszta arany vasba foglalva. (el).

Bartók. (egyedűl) Bosszuság! meg mindég bosszuság. Fiam is megbódult, szerelmes, untalan méláz, semmi hasznát se vehetem. Hisz igaz! most ideje; ’s a’ leány szép, jó, csak atyja volan derekabb; azonban még is szólok vele (el).

Sáfár. (rovásokat tartva kezében) Öt, tíz, tizenöt, úgy, tizenöt verem tavalyi tiszta búza, egy romlott; tán a’ jószágot nézik; miattam jöhetnek, én vagyok a’ tükör ’s azt látják, a’ mit mutatok. (a’ balajtót kinyitja) Hej Márta! csak süss, főzz! Márta! nem hallasz?

Márta. (kivül) Ah Istenem! Istenem!

Sáfár. Mi baj?

Márta. Majd minden levesem kifutott.

Sáfár. Megint másutt jár az eszed? a’ drága étel! köszönd: hogy az uraság fizeti; mit ácsorogtál ismét az ablaknál? tán Bartók’ fiára –

Márta. Be eltalálja édes apám! valóban most nyargalt erre szilaj paripán; csak látta volna hogy ült rajta! a’ ló mindég ágaskodott, ugrált, de ő még is szemével mindég rajtam csüggött.

Sáfár. Már mondám, azzal semmi sem lesz; most nem bánom, adhatsz neki egy kis reményt, mert atyjával alkudni akarok; de szívedet neki ne merészeld adni; én azt Számvevő uramnak igértem.

Márta. Mentsen Isten attól! csúnya ember az ’s azonfelül öreg.

Sáfár. De bezzeg asszonnyá tesz ám, minden ember süvegelni fog –

Márta. És sajnálni.

Sáfár. Te gyermek vagy, nem érted – azért bizz reám mindent. Most kinézek, nem jőnek é a’ vendégek? te addig sürögj itt benn, végezd dolgodat, nógasd a’ cselédet (el).

Márta. (egyedűl) Ah mennyi gond! az a’ kopasz Számvevő, dehogy mennék hozzá! aztán az a’ leves, meg az az Endre; dél is közelget, teríteni is kellene. (asztalt terít ’s énekel)

Endre. (jő a’ balajtón) Márta! édes kedves fülmilém!

Márta. Be megijedtem! honnan így egyszerre?

Endre. Atyád kiment; én meg beszöktem, pedig az ablakon.

Márta. Istentelen! ha meglátott valaki.

Endre. Azt véli hogy szeretjük egymást ’s az igaz. Márta! én apámmal szóltam, ő is szólni fog.

Márta. Mi haszna? apám nem tart velünk. –

Endre. Oh csak ő apád ne volna! azt mondanám: hogy kapzsi, fösvény ember.

Márta. Huh! mindég csak a’ csúnya Számvevőt emlegeti, pedig utálom mint a’ halált – már alig tipeg, még is szerelmes.

Endre. Képe ollyan, mint az aszalt szilva, tagjai pedig úgy állnak, mintha csak hozzá volnának férczelve, inkább illenék ő seregély-ijesztő váznak a’ szőlőbe, mint leány’ ölébe; de ahhoz mi is szólunk ám.

Márta. Már én eleget szóltam; de apám azzal vigasztal: hogy nem soká él ’s én gazdag özvegy maradok.

Endre. Nem – abból semmi se lesz, ’s ha máskép nem ejthetem módját, a’ fekete sereg^* közé állok; úgy is hallom, megint háboru lesz: majd levágok néhány törököt, aztán haza jövök ’s elveszlek.

Márta. Abból se lesz semmi! hát ha oda maradsz, akkor én itt holtra epekedjem? azért legjobb lesz türni és várni. Endre! tudod hogy idegen vendégeket jelentettek?

Endre. Épen jól! lásd Márta, míg azok itt mulatoznak, kicsuszhatnál a’ ligetbe, tudod már hová –

Márta. Ugyám, ha nem lennél csinytalan.

Endre. Megelégszem, ha egyebet nem mondasz is, csak hogy szeretsz.

Márta. Mást semmit? hisz azt untalan mondom. Halld! kivülről szóhangzik! jer, jer! (el balfelől).

Sáfár. (jő Bartókkal) Valóban ujság! mi hozta ma Kelmedet hozzám? már alig tudom idejét, hogy ennyire megalázta magát.

Bartók. Hallja Kegyelmed, én mint öreg katona nem szeretek sokat oltározni, egyenesen kimondom: fiam szereti Kegyelmed’ leányát, a’ fiu ép, jó, egészséges, egyetlenem, van háza, lova, azért ha Kegyelmed nem ellenzi, hadd birják egymást.

Sáfár. Nagy becsület – részemről nincs is kifogás, de leányom alig ha fog akarni.

Bartók. Ej galambhordta leánya! ha nem akarna, nem bokrétázná úgy fel süvegét, nem égne össze szemök, mintha két csillag kapna egybe; én mondom Kegyelmednek: elmegy.

Sáfár. De mikor én ellenkezőt tudok –

Márta. (bedugja fejét a’ bal ajtón) Követem édes apám! Bartók szomszéd igen, igen bölcsen szólott.

Sáfár. Ki kérdezett? nincs más dolgod mint hallgatózni?

Bartók. Lássa Kegyelmed! hamar bölccsé lesz az ember, ha eltalálja a’ dolog’ bibéjét.

Sáfár. Az ifjuság gyarló; Kelmed’ fia se híres a’ hűségben, úgy hallom mindenütt csapja a’ levet.

Endre. (kidugja fejét a’ bal ajtón) Követem Sáfár uramat! ez irtóztató hazugság! (kijő, Márta tartóztatja) Eh mi! nekem ezt senki ne mondja.

Sáfár. Hát ti mit csináltok együtt? el egymástól! én ezt nem szenvedem.

Bartók. Hehe! én úgy látom: idő lesz az áldásra.

Sáfár. Márta takarodj! (Márta el) Te is Endre! még csak ez hibázott.

Endre. Megyek uram, de bezzeg nem illik ám valakit háta megett rágalmazni: de nem csuda: ki egy töpörödött vén zsugorinak jó leányát elharácsolni kész, attól minden kitelik; érti Kegyelmed! (el).

Bartók. Lánczos lobogós! ugyan neki vág a’ fiu; de úgy kell! (melyét veregeti) Itt verjen igazán, különben az egész férfi nem ér egy fakardot. Nos Sáfár! mi szándéka Kegyelmednek, igen vagy nem?

Sáfár. Hisz nem olly sürgetős, különben is, előbb hogy sem végkép a’ dologba ereszkedném, Kelmedtől is áldozatot várok.

Bartók. Ha kitelik tőlem, szívesen.

Sáfár. Lovaim elvénhedtek.

Bartók. Csekélység, van nekem néhány jó lovam.

Sáfár. Nem kivánom Kelmedét; de minap hogy a’ ménes körül jártam, két pej csikó tünt szemembe –

Bartók. Hagyjuk azokat, úgy is elébb már valami lócsiszár annyira felboszontott miattok.

Sáfár. Ha azokat beköttetné hozzám Kelmed.

Bartók. Mint érti Kegyelmed?

Sáfár. Vagy ha gondolja Kelmed, tovább küldeném, míg felnőnek; Kelmednek ezer módja van azt minden lárma nélkül végbe hajthatni; a’ lovak elvesztek, ellopattak ’s így kimaradnak a’ számadásból, én mint becsületes ember hallgatok, ’s még a’ Számvevő’ szemét is magamra vállalom. O barátom! szemesé a’ játék, vaké az alamizsna; Kelmed Ménesmester, én Sáfár, ha egyet értünk: miénk a’ téjfel, az uraságé a’ savó.

Bartók. Kend roszabb az éjjeli rablónál, ’s ha derék leányát nem tekinteném –

Sáfár. Azt tekintheti Kelmed, mert nem visz üres ládát – tekintse Kelmed fiát is.

Bartók. De becsületemet értök nem koczkáztatom.

Sáfár. Becsület! aranyfüst, hiu csöngés az éhséget elüzni.

Bartók. Kend alacsony vérnadály! szót se többet, mert engem úgyse – megpántolom a’ kend’ emberségét – nekem illy ajánlást –

Sáfár. Tökfejű! (szinlett egykedvüséggel) Ne olly tüzesen Bartók szomszéd, csak hüségét akartam próbálni, de látom Kelmed szinte olly hiv mint én.

Bartók. Ej ej próbálni? kend hív mint az ördög a’ jó lélekhez. Tartsa meg kend leányát! szánom hogy kendé; ’s ha máskor hüséget akar kend próbálni, mossa előbb tisztára magát. Úgy la! megmondtam a’ mit mondtam. (el).

Sáfár. Istállói bölcseség! bánom hogy megnyiltam; de semmi, úgy is csak négy szem közt történt. (Márta jő szemeit kötényével eltakarva) Hát mi baj megint? tán a’ konyha füstölög?

Márta. Füstölög biz az én fejem – ugyan lehordták édes apámat.

Sáfár. Megint hallgatóztál? de ha tetted, tudd ezentul, mihez tartani magadat. Te nem léssz Endréné; ha még is gazdag volna, az ember sokat elnézne; de hozzám képest szegény mint a’ böjti dudás.

Márta. De becsületes ember –

Sáfár. Hallottál valamit? pimasz! mit tudsz te hozzá? nem hijában anyádra ütöttél, az is csupa erkölcs mellett, ha én nem ellenzem, üres koldus táskát szerzett volna; de illyen a’ leány! ha viszik is baj, ha nem viszik még nagyobb baj, ’s így mindég bajt hoz, ’s pénzt visz ki a’ házból.

Vidor. (jő) Jó napot, vagy inkább hűs napot! mert ott kün a’ nap annyira süt, hogy a’ kinek sütnivalója van, árnyékot keres. Szép leány ’s terített asztal, ha meg nem elégszem, tele vagyok dicsőséggel. Kend a’ Sáfár?

Sáfár. Igen is.

Márta. Édes apám! ez valami nagy, nagy úr, ugyan czifra.

Sáfár. Csak egyedűl méltóztatott érkezni?

Vidor. Én és lovam, jó állat! csak hogy nem tud maga abrakot kérni, különben kihivná kendet.

Sáfár. Értem uram! mingyárt teszek rendelést. (el).

Vidor. Üdvezlégy violám! érzem a’ konyhából illatozol felém. Jer közelebb, ne higy ha hizelkedem, de hogy csinos vagy, az igaz; jer kis hugom! ha néném volnál, úgy se hivnálak.

Márta. Ej ha nekem illyen bátyám volna!

Vidor. Ne kivánd, osztoznod kellene, pedig minden osztály szivbe vagy pénzbe kerűl. Valld-meg: van é Szeretőd? ha nincs, álmosak itt az ifjak; ha te nem szeretsz, fekügy le, hogy más ember békén alhassék.

Márta. Ah én tudom azt leginkább!

Vidor. Elhiszem, ti birtok olly titkos tudományt, melly előbb érik az észnél, ne sohajtozz, mert a’ tapasztalás ásít utána. Tudod mi a’ háztartás? ’s mi az élet’ fejedelme? a’ gyomor: ennek a’ jelen hitvese, a’ fej szolgája, ’s a’ szív udvari bolondja, légy te papnéja.

Sáfár. (jő) A’ lóról gondoskodtam.

Márta. Az ebéd kész, akár mingyárt tálaljak –

Vidor. Jól beszélsz hugom, csak adj lábat szavadnak.

Sáfár. Mind jól lenne uram; de az ebéd két urra volt parancsolva, tán várnunk kellene.

Vidor. Minek várni? ezzel csak magunkat lopjuk meg; csak a’ halál várjon és a’ hitelező; siess hugom, én mint előljáró, előlevő is leszek. (Márta el).

Sáfár. Szabad tudnom, kit tisztelek házomban?

Vidor. Én a’ Király’ embere vagyok ’s a’ Király az én emberem, névre magam vagyok az udvarnál, de társaimtól pözsög a’ világ. Kend szemfüles, vagy füles vak; nem látja kend, milly sötét az asztal? hol a’ bor? én inkább vizbe fulnék mint bort ne igyam; de pogány legyen ám, ne keresztelt.

Sáfár. Tüstént szolgálok. (magában) Előljáró, királyi ember! hm – hm – (el).

Vidor. (egyedűl) Ez a’ Sáfár kótyavetyén szedte fel képét, vonási ugy össze vissza állnak, mint a’ czigány tanya; ha ez igaz ember, úgy az én emberisméretem se jobb képénél.

Márta. (ételt hoz) Tessék!

Vidor. (leül) Kis tündér! nézz reám, tékozló vagy, ha estére mécset gyujtasz, mert ki szemeidnél nem lát, nem érdemel világot. Csak te főzz – ha férjed lesz, hasznát veszed, mert hidd el az örömhét után, minden érzés gyomorba megy által.

Márta. A’ leves miatt bocsánatot kérek.

Vidor. Semmi az, kevessé ritka de kozmás, csak hordj ételt, én az evésnél ’s a’ szerelemben gyűlölöm a’ sok szót. (Márta el) Szegény a’ nyelv hacsak ruha nem segíti, mint ezt magamról tapasztalom; okos bolond volt, ki először uraságát köntösére tűzte, mert egy fogással szívnek, hitnek, ’s lábnak parancsol. (Márta ételt hoz) Áldás reád hugom! olly férjet kivánok, ki ne füllentsen, ha azt mondja: hogy nem ismér bánatot, állhatatos legyen és mindég a’ te szemeddel lásson tégedet (eszik).

Márta. Kegyelmed bizonyosan nem szerelmes, mert olly vidám ’s olly jó izüt eszik.

Vidor. Ne hidd angyalom! az én érzésem ollyan mint a’ sas, de csak akkor felleng, mikor jóllakott. O tudok én érzeni, teszem: ha szíved olly kemény, mit ez a’ kappan, sajnálom azt, a’ ki éretted lágyul; de hol marad apád? ha kötelességében is olly serény mint a’ borhozásban, a’ haszonnak is ónlába lesz.

Márta. Jő már.

Sáfár. Itt a’ bor.

Vidor. (iszik) Még vizes a’ fürdőtül, azért vélte kend: mentől később, annál kellőbb; de azt az ivó ’s szépeink nem hiszik.

Sáfár. Ha nem elég erős, az lehet oka: hogy szüretkor igen nagy felhőszakadás volt.

Vidor. Kend a’ felhőkbül szedi okait, én azt javallom: tanítsa kend a’ lemondás’ erkölcsét; de egy pohár csak kóstoló. (iszik)

Márta. Egészségére váljék.

Vidor. Ha közel hozzád beteg nem leszek, nincs egészségem; gyujts rám szemeddel, reád köszöntök; élj hosszu életet és rövid éjeket, ne kíméld a’ bort, de szeress vízivót! (iszik) Úgy! a’ sültnek most csak ára van még hátra.

Sáfár. Hisz az uraság’ költségére tetszett parancsolni –

Vidor. Igen! kend okos ha nem gondolkodik; azonban ha én ezt a’ napot meg nem fizetem, a’ Király’ szeszélye jobb, mint a’ kend’ hűsége.

Sáfár. (félre) Király – hűség – ez feszeget valamit.

Márta. Hát isméri Kegyelmed a’ Királyt?

Vidor. Ö engem szeret mint az igazságot, én őt komázom, ’s ha vasba nem bujik, velem rostálja udvarát.

Sáfár. Szabad tudnom, mi vezette Nagyságodat e’ tájra?

Vidor. A’ Budai szél ’s elszegődött akaratom. Miért? az kitetszik azon okbul, a’ mi ide hozott, az pedig azért titok, mivel itt vagyok.

Márta. Édes apám, ha ebből nálamnál tőbbet nem értett, nem sokat tud. (Vidorhoz) Ugyan beszéljen Kegyelmed –

Sáfár. (titkosan) Nagyságold! nem hallád hogy a’ Királyt komázza.

Márta. Beszéljen Nagyságod valamit a’ Királyról.

Vidor. Mondd-meg nekem: be nézhetsz é a’ napba?

Márta. Elvész szemem’ fénye.

Vidor. Hát különben mit tudsz felőle?

Márta. A’ mit minden ember, tudnillik: kel, világít és lenyugszik.

Vidor. Illyen a’ Király, hold a’ Királyné – te pedig gyönyörű mákvirág! ki soha sincs egyedűl ha tükre nála van, ’s társai közt mindég egyetlennek véli magát, ha épen kiváncsi vagy, titkot mondok.

Márta. Titkot! hallom már.

Vidor. Alhatnám; mutassatok nyoszolyát, nehogy az éj megcsaljon; mert az álmatlanság hideget hoz, ’s az én természetem se böjti se téli.

Sáfár. (jobb ajtóra mutat) Itt egy csendes kamra –

Márta. Hol én szoktam hálni.

Vidor. De álmaidat nem használhatom –

Márta. Vezesse édes apám, én átallok bemenni.

Sáfár. Csak menj! ő a’ Királyt komázza, különben is az álmos előljárót nem lehet eléggé becsülni.

Vidor. Vezess hugom! (el jobbra Mártával).

Sáfár. (egyedűl) Vallyon mit akar ez a’ Budai szél? tán besugtak neki valamit? de úgy látszik, a’ dolog nem igen érdekli. Akármint van, ez nem veszedelmes! ezt kijátszom, mert délben éhes, délután rest, este szomjas, éjjel alszik ’s így nem lát hasán túl.

Szolga. (nagy robajjal berohan) Csak ide tessék jőni, itt a’ Sáfár.

Sáfár. Lassan! ne kiálts.

Szolga. Ide, ide uram!

Sáfár. Ne lármázz, mert kifurom tüdődet.

Upor. (jő) Lovamnak viseld gondját, de nyeregben hagyd.

Szolga. Értem uram. (el)

Upor. Nem érkezett még ide egy ur?

Sáfár. Itt alszik a’ kamrában, azért kérem, lassacskán tessék szólani.

Upor. Alszik?

Sáfár. Igen, jól evett, ivott, aztán lepihent; egy áldott, vidám kedvü úr.

Upor. Vidám kedvü? így hát tiszta az ég.

Sáfár. Tán Kegyelmed a’ másik bejelentett vendég?

Upor. Eltalálta kend.

Márta. (a’ kamrából jő, magában) Be haragszom én arra az emberre! eleintén olly nyájasan czirógatott, de mikor felbátorodva megvallám szerelmemet ’s pártfogását kértem, szörnyűt ásított és elaludt.

Sáfár. Nos édes leányom! nyugszik vendégünk?

Márta. Ott szuszog, akár ide hallja édes apám.

Upor. Te vigyáztál reá szép leányka? azt jól cselekedted, tudom meg is jutalmaz.

Márta. Az? kötve hiszem; mindég ő beszél ’s ha más valamit szól, egyet ásít. (magában) Endrém eddig vár – hozzá szököm, bezzeg nem alszik ő – (ellappang)

Sáfár. Nem is tudom minek köszönjem ezen szerencsét, hogy ma illy úri látogatókat nyerék; a’ másik ur ugyan magát királyi embernek vallá, de szándékát az ebéden kivűl nem közlé.

Upor. Jele, hogy oka van czélját halasztani – azért várjuk be tetszését.

Sáfár. Én örömest vártam volna az ebéddel, de az az ur unszolt.

Upor. Jól történt –

Sáfár. De újra teszek rendelést – (félre) csupa titkolódás! hé Márta! hol az a’ rosz leány? engedelmet! mingyárt szolgálok. (el)

Upor. (egyedűl) A’ Király pihenni dőlt, nagyon el kellett fáradnia, mert különben nem szokása; bizonyosan semmit se lelt figyelmére méltót, különben tüzes lelke ébren tartaná. Magam is hát neki ülök a’ maradéknak – az éhség csak úgy veszi, mint éri. (az asztalhoz ül ’s eszik).

Király. (jő) Már a’ munkában Főispán?

Upor. (felugrik) Ezerszer bocsánatot Felséges uram! nem vettem észre kijöttét.

Király. Tán nekem is lett volna jusom e’ mai ebédhez? illy türetlenséget csak a’ legnagyobb éhség menthet.

Upor. Tán szavam ébreszté fel Királyomat?

Király. Mi nem értjük egymást, én ebédre jöttem –

Upor. Igen, hisz elvégezte már Felséged – váljék javára!

Király. Illy kivánat a’ maradékhoz –

Upor. Kérem alázatosan, én ültem a’ maradékhoz, míg Felséged ott a’ kamrában nyugodott; maga mondá a’ Sáfár.

Király. Én ott a’ kamrában? itt tehát idegen lakozott helyettünk. – Lássuk ki orzá el ebédünket! (benéz a’ jobb ajtón) Valóban! itt fekszik elterülve – Vidor a’ zsákmányló. – Mit tegyünk? a’ bolond megelőzött, én úgy tartom legjobb lesz az okos’ türelméhez folyamodnunk, míg ujra főznek. A’ szerencsétlenség nem nagy, de azért adózik – úgy! már fellelém a’ módot – most hadd nyugodjék. (beteszi az ajtót)

Upor. Ha Felséged’ derültségét szabad magyaráznom, titkos vizsgálata nem volt sikeretlen.

Király. Sok irtani való gazt lelék, de ritka gyöngyöt is, ’s az szép tulajdona a’ jónak, hogy a’ kelletlen benyomást eltörli. Szerelmet is lelék, ’s mint futólag láthatám, tiszta alakban, de nem boldogan.

Sáfár. (jő) Márta! hol kószál az a’ leány, sehol se lelem.

Király. (titkon Uporhoz) Ezzel magam akarok szólni – e’ mai napot itt töltjük, azért kíséretem is ide szállhat. (Upor el)

Sáfár. Hát ez kicsoda megint? külseje nem sokat mutat.

Király. Kend a’ Sáfár?

Sáfár. Igen! nyughatatlanságomról is megismérheti Kegyelmed tisztemet, mert alig tudom hol áll fejem.

Király. Az türhető, csak a’ szív legyen tiszta.

Sáfár. Abban nincs hijány. (félre) Hogy rám mered, mintha lelkemet akarná kinézni. Mit néz Kegyelmed olly élesen?

Király. Mert az imént mondott iránt sokan ellenkezőt vitatnak.

Sáfár. Rágalmazás uram, irígység!

Király. Most idő lesz megmutatni. Tudja kend, ki fekszik ott a’ kamrában?

Sáfár. Nos? tán csak nem lesz valami csoda.

Király. A’ Király!

Sáfár. Nagy Isten! a’ Király?

Király. Igen – igen a’ Király!

Sáfár. Lehetetlen, hisz Ö Felségét karcsunak hallottam hireszteltetni – ez pedig nehéz, vastag –

Király. Én biztosa vagyok, kit szerteküld vizsgálódni: rendén van é minden; de a’ mit keed iránt jelentenem kell uramnak, nem igen kellemes.

Sáfár. Csalfa vádolás! minő meglepés – mikor mondom én kész vagyok számadásra – o nálam az uraság’ minden jószága pontig feljegyezve áll.

Király. De az itt a’ bökkenő, a’ mi nincs feljegyezve. Keed a’ cselédeket csalja, fizetésöket elhuzza ’s ezen igazságtalan tettét a’ felsőségre hárítja. Keed az uraság’ vermeit olcsón összevett dohos eleséggel tölti ’s a’ jót mint sajátját elsikkasztja.

Sáfár. Hamis vád uram! az emberek irígységből árulkodnak, mivel az Isten szorgalmamat megáldá; mind hamis vád.

Király. Vannak hiteles tanúim –

Sáfár. ’S azt mind jelenteni fogja nagy uram? mind?

Király. Kötelességem.

Sáfár. Ugy, tehát biztos, tudom illy meghitt emberét a’ Király jól fizeti.

Király. Jövedelmem volna, de még is minduntatlan kifogyok a’ pénzből, mert nem nyughatom, ha nem foly a’ nép közé.

Sáfár. Szép tulajdon! áldott szív! hát most ha merem kérdezni, hogy áll az erszény?

Király. Középszerüen – ha több volna, nem ártana.

Sáfár. Kár! illy derék urnak mindég bőségben kellene ragyogni. Szabad alázatosan kegyedhez folyamodnom. Az ember gyarló, de koránt sem olly nagyon mint a’ hír csevegi. O én ártatlan vagyok; de még is egyedűl béke miatt, a’ kelletlen nyomozást örömest elkerűlném – tudok én áldozni, a’ hol szükséges.

Király. Értem kendet; de a’ vádat egészen elnyomni nem lenne tanácsos, mert a’ Király’ szeme jó; tán más valakire lehetne hárítani.

Sáfár. O könnyen uram! az uradalmi Számvevő előbbkelő; neki kellene mindenre ügyelni, számot venni; de csak önhasznát vadássza; higye el jó uram! ha van is bennem valami kisded hiba, az is tőle ragadt rám.

Király. Tudom a’ rosz példa – hát ő osztozik a’ ragadományban?

Sáfár. Mindent magának tart, a’ levegőt is eldugná mástól; azonban nagy szorgalommal néhány körmöczit még is félre tettem – köteles tiszteletből ha merném ajánlani – majd ha Ő Felsége felébred, előhozom a’ kamrából –

Upor. (jő) Minden megtörtént. (a’ kamrában nagy zörrenés)

Sáfár. Nagy Isten! mi történt? (kinyitja a’ kamraajtót) Jaj nékünk! szörnyűség! Ő Felsége összedűlt az ággyal.

Vidor. (kijő) Hogy a’ biró temesse el azt, a’ ki egy szüznek illy gyönge ágyat csinált, ha földön akarunk hálni, nem kell mesterember; azután méhkas ez, nem ház –

Király. Felséges uram!

Vidor. Ugy tehát még homályban a’ nap.

Sáfár. (Vidor elé térdel) Bocsánatot Felséges uram! hogy eleintén mingyárt elmulasztám a’ köteles tiszteletet; elzúzva borúlok kegyes színe elébe, hol volt szemem, hogy e dicső arczban ’s felséges termetben a’ nagy Királyt meg nem ismértem?

Vidor. Helyesen földi! kölcsönözd szemedet egy szép leánynak, te pedig légy udvarnokká ’s ha az asszonyok mézes nyelvedért polczra^* nem ültetnek, megtért a’ világ, és te léssz bolonddá. Kelj-fel Sáfár! mi azt parancsoljuk! mint vagytok híveim? mi nagyon örvendünk látástokon, ’s azt ohajtjuk ti is örűljetek. –

Király. Távozzék kend Sáfár, tán Ö Felsége szólni akar velünk.

Sáfár. (félre) Alig várja az igért aranyokat – ez az én emberem!

Vidor. Szólásunk nincs, de méltán neheztelünk, hogy azt a’ derék jó Vidort ridegen a’ gyepen hagytátok a’ természet’ édes ölében sanyaru éhséggel küszködni ’s ott versent sohajtozni a’ déli haranggal. (int, a’ Sáfár a’ kamrába megy) Nos komám! nem dicsérsz?

Király. Halld Vidor, én nyolcz napra börtönbe záratlak.

Vidor. Jól teszed komám! legalább unalmamban meghízom, a’ lézengés úgy is elsorvaszt –

Király. Vízre kenyérre itéllek.

Vidor. Ne tedd komám, dicsőségeddel játszol.

Király. Szeretném tudni miért?

Vidor. Lásd, majd a’ melancholia lep meg ’s én bús versekben nyögöm el történetemet ’s a’ késő ivadék a’ helyett, hogy téged magasztalna, majd engem sirat.

Király. Azonban egy dolgot bizok rád, ha azt elvégzed, ment léssz minden büntetéstől.

Vidor. (Uporhoz) Te okos ember vagy, szólj: mi az én hivatalom.

Upor. Mulattatás hivatalod, fizetésed nevetség.

Vidor. Fizesd ki komámat, mert engem mulat; dolgot bíz reám, én pedig azt tartom, inkább lyukba mint jégre.

Király. Hozzád illő dolgot bízok reád. Itt a’ kertmelletti ligetben egy pár szerelmest lelék; szedd össze magadat ’s próbáld meg a’ leány’ hűségét.

Vidor. Tehát vásárt üssek szivemből? jól van komám, én oda állok, ’s ha a’ leány képemet holdnak nem nézi, jobb a’ szeme, mint a’ te feltételes kegyelmed.

Király. Aztán vedd körűl a’ ménesmestert ’s alkudj ki tőle két pej csikót.

Vidor. Ha még is aranyszáju volnék, de nincs nagyobb bolond, mint a’ szegény kísértő, mert üres szavára bottal felelnek.

Király. Itt egy teli erszény.

Vidor. Úgy komám! sok illyest, és zsebembe teszem fél országodat. Tudod e mi a’ rokonság és különbség az asszony és pénz között?

Király. Mondd-el.

Vidor. Mindenik ad ékességet; mindenik szerez barátokat; mindenikre tolvaj szem néz; mindenik eldugva legjobb; csak az a’ különbség: hogy a’ pénz kiadva használ, az asszony megnyerve kinoz; az akkor csöng ha elveted, emez ha tartod, akkor lármáz; amaz kemény, még is segít; emez lágy, még is megcsal; amaz régi bár, még is kellő; ez ha nem friss, kettős kereszt. (el)

Upor. Rakonczátlan ficzkó! ma szeszélye tágas mezőt nyere.

Király. Boldog ember, derülten nézi a’ világot, sokszor igazat szól, de bolondul.

Sáfár. Elment Ő Felsége?

Upor. A’ tájat szemlélni.

Sáfár. (félre vonja a’ Királyt) Itt uram egy pár arany – de hallgatást kérek, mi csak a’ Számvevőt nyomjuk, és ha őt a’ Király elcsapja, engem ajánljon Kegyelmed helyébe – csak okosan.

Király. Meglássuk. (Uporhoz) Ezt Kegyed’ figyelmére bízom; jutalom ’s büntetés követendi jelenlétünket: de itélőszék derűlt kedvünket ne rontsa. Most menjünk Vidor után. (el)

Márta. Hasztalan vigasztalsz, reményem búcsut vesz. Most a’ két öreg összezendült, ’s apám még inkább gátolja frigyünket.

Endre. Csak te maradj hív, én katona leszek, a’ vitéz ember átugor minden gátot.

Márta. Nézd az erőt, mennél beljebb tekint az ember, annál sötétebb lesz; a’ te czélod is csak olly szomorú kilátást nyujt.

Endre. De felettünk mosolyog a’ tiszta ég; ne félj kedves! a’ hívnek ügyét jó Isten vezérli.

Márta. Lépteket hallok! a’ mi vendégünk – vonúlj a’ sürűbe.

Endre. Ha sétálni jött, útasítsd más felé. (el)

Vidor. Hát te turbékolsz itt szép gerliczém, vad otthon, szelíd a’ sürűben.

Márta. Ah Kegyelmed? vagy nem – Nagyságos uram!

Vidor. Pillants fel hugom, ne légy szomorúfűz, melly mindég magát szemléli; nézz szemembe, ’s mondd-meg mit látsz benne? ’s ha elisméred azt, ollyat sohajtok, hogy minden szarka és rigó elröppen fészkéből.

Márta. Mit lássak illy picziny szemben? legfeljebb olly bizonyos mámort, melly borálom után szokott mutatkozni.

Vidor. Ha szememmel nem boldogulok, te vagy oka, mert szívemet huztad oda, az pedig mócsing, nem világít.

Márta. Endrémnek is ott ül szíve, de más lánggal is ég az felém. (Király és Upor jőnek, ’s félre megállnak)

Vidor. Ne hidd, az is csak ollyan tűz, mint a’ rókáé, midőn a’ csirkét lesi. Én mondom neked: imént álmomban megjelentél, azóta ha rád gondolok, azt sohajtom: ments-meg uram az asszonytul! de ha így rád nézek, azt gondolom: asszony nélkül medve táncz az élet, az ember duzog, mozog, a’ szerelem még is veri, mint engem most a’ sors teveled kinoz – pedig hidd-el, reám nézve a’ szerelem nem kis vesződség: én mondom neked! hűségedről is leteszek, csak szeress!

Márta. Én is imént vallám-meg, hogy szeretek egy derék jó ifjut.

Vidor. Gyermeksíp, mindég egy nótát fujsz, több hangja van az életnek; tán csak nem akarnál az ifjunak felesége lenni?

Márta. Akarnék biz én tiszta szívemből.

Vidor. Tehát nem szereted, mert így kötelességre készted, melly hidegít ’s az nem szerelem; gonddal terheled, melly fáraszt ’s az nem szerelem; bilincsbe szorítod, melly untat ’s az nem szerelem; rosz szíved van.

Márta. Csak Nagyuramé volna jó, a’ helyett hogy így beszélne, inkább segítne rajtunk. –

Vidor. Jó szivből nem segítek – te az ösvényt nem isméred, mellyen kerengsz; lásd a’ szerelem létra melly piros felleghez van támasztva: alant rózsás, felfelé mindég nőnek a’ tüskék; a’ lépcsők így váltják egymást: látás – kivánat – figyelem – fortély – kéjözön – lomhaság – utálat – per – gyülölség – megvetés – a’ létra lezuhan ’s itt a’ feledékenység – ez így megy fel le, ’s így a’ szerelem csak örökös czigány-kerék. De én kivétel vagyok ’s mivel ezt magam mondom azért elhiheted ha akarod.

Márta. Én mind ennek felét se értem, hadd menjek haza. (menni akar)

Vidor. Maradj hugom ’s légy nyájas, ebben áll a’ ti fő eredetiségtek. Adj foglalót érzetemre; tudod é mi a’ csók?

Márta. Még zavarba hoz – én nem felelek.

Vidor. Lásd a’ csók első szülöttje a’ szerelemnek, ’s anyjával együtt öregszik el, jámbor vendég gyanánt koczog,^* de csak hamar elfoglalja az egész házat. Szeress gyöngyalak – ’s minthogy nehéz legény vagyok, ments fel a’ leomlástól; de egy csókot – ajkaid szépek, mintha egy tündérvölgyet két pipacsdomb őrzene –

Endre. (előrohan) De már nem tűrhetem! illy élemedett ember ’s még is így dévajkodik, nem szégyenli magát kegyelmed?

Vidor. Nem biz én fiam, inkább hozzád illik, mert te bolond vagy, ha félted szeretődet; én csupa ártatlanság, mivel hiszek neki – ki érdemesb reá? de jó fiu vagy, ne szurj meg szemeddel, inkább tanuld meg ismérni az életet – csupa alku és csere az; mindenik akar nyerni, ’s ha ki mit veszt, az másnak ráadásul szolgál – ’s így én is szeretődet elviszem ’s nyugalmat adok helyette.

Endre. Én Mártámat tartom meg, kegyelmed pedig, ha el nem lábol, azt nyeri, a’ mit nem szeret.

Vidor. Ej te bodza-törzsök,^* fejetlen fokosnyél, nem rettegsz haragomtúl?

Endre. Nem biz én potrohos gyapjuzsák! de mingyárt meg is szalasztom kegyelmedet egész becsülettel.

Vidor. Azt ne tedd fiam! lásd rég hős volnék már, ha szaladni tudnék; de ne gondold hogy félek, mert nagy szívem van, kár hogy a’ békét szereti –

Sáfár. (kivül) Márta! Márta!

Márta. Jaj! édes apám jő –

Vidor. Jer szívemhez; én elég széles vagyok elrejthetni.

Endre. Nem oda Márta! én állok melletted. (Márta Endréhez megy)

Sáfár. (jő) Ah Feséges uram!

Vidor. Kend is itt van, megtestesűlt halálos bün? Nos hugom, most tudod: ki vagyok; kinek van bájolóbb szeme, nekem e, vagy Endrének?

Márta. Endrének alázatosan követem.

Sáfár. Gyáva leány! mit beszélsz? hisz Ö Felsége’ szemfényéhez még a’ nap is szennyes.

Vidor. (a’ Király és Uporhoz) Híveim! jertek elő! megúntuk már a’ szerelmet! mi kegyelmesen megpróbáltuk a’ leány’ hűségét, de mi illyetén diadaltul már elszoktunk. (Királyhoz) Komám! ha szeretsz, illy dolgot többé ne bizz rám, úgy álltam itt, mint kappan a’ jércze mellett – aztán nincs hűbb teremtmény az asszonynál, míg szüksége van reá.

Márta. (Endréhez) Oda vagyunk! ki hitte volna hogy ez a’ Király? te őt gyapjuzsáknak híttad, most lakolsz.

Endre. Felséges uram! én megbántottam –

Vidor. A’ mi áldott szívünk inkább felejt, mint büntet. Most odább megyünk. Mostoha idők járnak, egy ebédért kétszer kell fáradni. (el)

Sáfár. Márta! ez uraknak köszönd hogy kemény kérdőre nem veszlek.

Király. ’S mért ellenzi kend leánya’ szerelmét?

Sáfár. Csak – mivel – tudja Nagyuram: az atya mindég nagyobb szerencsét vár, a’ leány meg mindég menne.

Endre. Mit hímez hámoz kegyelmed? uram megmondom én őszintén: nekem nem akarja adni, mivel apámra, az öreg ménesmesterre haragszik – de a’ vén Számvevőnek szánta, mivel az egy húron pendül vele.

Király. És helyben hagyja apád szerelmedet?

Endre. Mért nem? édes apám tudja, milly jó leány Márta.

Király. És te Márta?

Márta. Ne pirítson rám kegyelmed! hisz ha nem szeretném Endrét, nem volnék itt – ugyan kérem, adjon kelmed szép szót apámnak – lássa minő durczásan néz.

Upor. Boldog egyszerűség! ha ide nem tér a’ szerencse, nincs is e’ földön.

Szolga. (jő) Sok ur és láncsás érkezett hozzánk, a’ Királyt keresik.

Király. Vezesd ide őket. (Szolga el)

Sáfár. Megjelentsem Ö Felségének.

Király. Nem szükség. Márta! ha én neked egy fiatal sáfárt adnék férjül, azonfelül kitartanám menyekződet, lemondanál é Endréről?

Márta. Én nem akarok jobb szerencsét Endrénél.

Sáfár. (magában) Mit nem tesz egy pár arany! ezt ugyan lekenyereztem, még leányomra is árasztja jóvoltát. (titkon Mártához) Megöllek, ha igent nem felelsz!

Márta. Nem – nem! lehetetlen!

Király. Hát kend Sáfár mit szól ehhez?

Sáfár. O én mindég kész vagyok az áldásra.

Upor. Itt jő a’ kíséret. (a’ kíséret fellép)

Király. Endre! téged e’ jószágban sáfárságra emel Királyod – kövesd atyádat hűségében ’s boldogítsd Mártát, kit reménylem atyja tőled meg nem tagad.

Sáfár. (magában) Ezer mennykő! ha most el tudnék illani –

Király. Jókor érkeztetek híveim! épen most jutalmúl a’ hűségnek boldog frigyet kötök.

Sáfár. O – o! alázatosan követem – (félre) O én világ’ szamara – mint nyakamra szóltam.

Király. Kend Sáfár engem biztosává tett – az adott dij legyen Mártáé.

Márta. (a’ Király elé letérdel) Kegyelmet apámnak Felséges uram!

Király. Öt mi czinkosival együtt szoros vizsgálat alá vesszük, ’s ha őt a’ megérdemlett tömlöcztűl felmenti kegyelmünk, azt Márta egyedűl jobb lelkednek köszönheti. (int, Márta felkel, kivül nagy zaj)

Upor. Minő zsibongás!

Bartók. (több cseléddel Vidort kötve hozza) Nos! mutasd meg hát, mellyik a’ Király? farkasrugta fia! azt véled pénzzel kiszúrhatod szememet? ha hazudtál, engem úgy se – gúzsba köttetlek, tudom másszor nem kísérted a’ becsületes embert.

Vidor. Komám! ezt tedd Tárnokoddá! ez majd fokossal írja a’ számvetést; lelkemre mondom, egy erkölcse van, de ugyan rá is veri az emberre.

Bartók. Papolj bízvást – épen jó kedvemben leltél –

Király. Mi baj öreg bajtárs?

Bartók. Te is itt vagy jó madár – lám követed –

Upor. Ö Felsége a’ Király!

Endre. Az, az apám! én sáfár vagyok immár, ’s Márta is enyém.

Bartók. (hüledezve lekapja süvegét) Tehát a’ kis Mátyás – ej farkasrugta! mit szóljak? bakot lőttem pedig nagyot – hát csak ugyan – a’ Király! no hát bocsánatot (elébe térdel) ej! ej! bocsánatot!

Király. Meg van bocsátva jó ember! te, ki a’ sok romlott között, magad tisztán és szeplőtelenűl megálltál, ím hűségednek jutalma is legyen. Kelj fel mint szabad Nemes, kard és szív álljon czímeredben, melly a’ késő időnek hírdesse érdemed’. (Bartók felkel)

Vidor. A’ sok czeremónia közt kezem fáj, oldjatok fel! (feloldoztatik) Komám! kedvem volna busulni.

Király. A’ jó ebéd után ez legyen ozsonnád – de vigasztaljon a’ teli erszény.

Vidor. Komám! arany pillantásod van. Most a’ pünkösdi királyból^* ismét bolond lesz – de (Sáfárra mutat) a’ hosszú kép mellett mosolyogva áll a’ jámbor vidámság! szép a’ világ ha zajlik is, éljen az élet! (a’ kárpit lefordúl).