Hősi költemény’ első éneke.
Millyen titkos erő, ’s mi okért tüzesíti velőmet?
Képzelet ez: melly visszateremt elmultakat, alkot
Mennyeket és poklot, ’s nincsen ki elállja futását.
Van, kit szárnyai a’ szerelem’ honnjába röpítnek,
Hogy nyájas dalokat zenghessen kellemes ajkkal:
Engemet ős eleink’ árnyékbirodalma, homályban
Szunnyadozó daliák’ tehetetlen fegyvere, ’s zajgó
Tengerkint habozó Magyarok’ pillantata buzdít.
Ott a’ szellem atyák unokáik’ tetteit élesb
Elmetehetséggel fontolják, ’s párduczos
*Korabeli toposzként utalás Árpád magyar nagyfejedelem (elképzelt) párducbőr díszruházatára, az erő és dicsőség jelvényeként.
Árpád
Hunnia’ négy sarkát sebesen megfutja szemével,
’S örvendezve megáll, hogy nincs csonkítva határa.
Ah, de szelíd örömét zordon búfellegek űzik,
Látja: mikép rongálja magát ivadéka, fiúra
A’ testvéri viták mint szállanak által atyáról,
Míglen magva szakad, ’s hozzá már senki hasonló
Nem születik többé, ki nevét hordozza nemének.
Béla! te kit fene sors kárhoztata végtelen éjre
Még mint földi lakost – mert most már égi ragyogvány
Környezi homlokodat – te is ott ülsz boldog apáid’
Csendes hajlokiban; nincs ott, ki zavarja nyugalmad’.
Hah, de azok’ hamvát ezer átkok’ terhei nyomják,
Kik nem iszonykodtak véredbe’ füreszteni gyilkos
Karjaikat, ’s törvénytelen ágy fattyának ajánlni
A’ koronát, mellynél nincs drágább kincse Magyarnak:
Ez tüzesíti velőm’, ez kísztet dalra fakadnom!
Honni királyt gyülölő Magyarok’ bálványa elillant
Predzlava-szülte Borics. Már nem csődíti Sajónak
Zúgó habjaihoz pártos dandárait össze.
Külföldekre bolyong, ’s bódúlva sietteti vesztét.
Czinkosait rettenti gonosz tettöknek ijesztő
Gondja; elágasodott Kárpátnak bérczei fogják
Oltalmoknak alá, ’s meredek kősziklai várak.
Béla pedig Tolnán, kedvelt lakjába vonulva,
Gyüjti tanácsosait, ’s szándékát közre bocsátja.
„Karra ’s tanácsban ügyes, ’s hozzám hív férjfiak! ugymond
Vajha eget földet tőlem nem tiltna sötétség,
’S látnom azon népet melly tisztel, ’s szómra figyelmez
Híveimet látnom kevesig juthatna szerencsém!
Akkor, hogyha vagyon bélyegnyoma búnak örömnek
Képeiken, ’s ha miként szózatnak hangja különböz
Emberi ajkunkon, szintúgy változnak az orczák;
Akkoron olvasnám szemeikből, csendes e lelkök?
’S boldog híveimen vígadnék édes örömmel,
Vagyha nyugalmaikat még pártos czimbora
*Alattomos összeesküvés.
dulja,
Sebjöket ismérvén, mit kell orvoslani, tudnám:
Már de ha Országom, ’s népemnek képe örökre
Födve marad nékem, ’s keveseknek szózata hathat
Trónusomig, ti igazmondók,és kérlek az égre
Benneteket, ’s legyetek népem’ tolmácsi előttem.
Messze haladt e Borics, mi után külföldre futamlott,
Bátor e már mezején a’ gondos földmives, és a’
Hadraszülött nemesek hódolnak e honni Királynak?”
Erre tanácsnoki közt legüdősb ’s hűségre legelső
Szólt Otmár: „ha nekem, Felséges Fejdelem! élted’
Gyilkos körmökből kiragadnom kedveze Isten,
Tiszta igazságot hogy adand nyelvemre reménylem.
Elpusztulva Borics pártos kedvenczi köréből
Visszavonult halljuk, Lengyelhonnjába; ’s Boliszlót
Hogy támassza ügyét gyakran sürgette, ’s hijába.
Elkeseredve azon mérgében tétova bujkál,
’S merre bolyong immár nincs hír, melly lenne tanúja.
Így a’ harczoktól remegő földnépe nyugalmat
Lelt, ’s munkái után már bátran aratja gyümölcsét.
Védni Királyát kész a’ harczkedvelte Nemesség
Mind, kiket a’ jobb ész hűséggel kapcsola hozzá.”
Ezt felelé rezegő hangon ’s szüne szólani Otmár;
Ámde szavát tüstént Buda felváltotta, hasonló
Ollyanhoz, kit igen forró érzelmei kisztnek
Közleni röjtökeit, ha rokon kebelűkre talála.
„Nincsen monda, szavam nincs, Otmár, semmim azoknak
Ellene, mert nyilván igazak mind, mellyeket ejtél:
A’ had-zaj megszünt; de sötét homlokkal ereszté
’S harczrahevült karral zörgő hüvelyébe aczélját
A’ honnbéli Királyt gyülölő pártnépe Boricsnak,
’S rántani vissza legott készen vagyon alkalom adtán;
Mert rögzött haragot vészek’ félelme, ’s erőszak
Nyomhat ugyan kevesig, de egészen eloltani gyönge.
Hány jött hajtni fejet, ’s hódolva követni Királyát
A’ hazarontókból, ha van is hirdetve bocsánat?
Nemde vadulva egyéb Magyaroktól mostan is inkább,
A’ mit tenni gyanús, röjtök várakba gyülöngnek?
Oh sok gondu Király! titkos suttonba vonultak’
Összesusongásit ritkán kedvelte igazság.
Kik testvérre ugyan testvért felbojtani hajdan
Kik fejedelmi Vezért, iszonyú említeni! hóhér
Módra nem irtóztak szemitől megfosztni fiastól.
Visszavonást okozók, ’s haza’ rontására törekvők
Hogy zajogó szívet csendessel váltsanak; azt meg
Nem foghatja eszem, ’s bizonyos hir vallja hazugnak.”
Több vala még lelkén, de Király jelt inte kezével
’S szólt: „hogy itt közelebb székemhez, örűlök;
Fáj de igen, hogy nincs nyugovásban népem egészlen,
Mellynek mentül előbb hogy örűljön, nyujtni arányos
Eszközöket, ’s ha veszély lappang, elnyomni siessünk.
Mit törvénye javall, ’s kér boldogsága hazának,
Terjesszétek elő, bízik szavatokba’ Királytok.”
Halkkal elébb állott Bélának Tárnoka Jósa:
Véralkatra szelíd, ’s hogy sokszor forga csatákban
Teste törődött már, de tanácsban szólani jártas,
Messze kiterjengő, huzamosb és lassu beszédü,
’S így ejtette szavát: „Felséges Fejdelem! aggott
Őszbe borúlt híved könyörög, hogy szólani engedd
És ti tanácsban ügyes Magyarok, hallgassatok énrám.
Hogy diadalmas lön Pannónia, Dáczia, ’s Morva
Népein, összehivá hódító hadnagyit Árpád,
’S monda: ti egy szivvel lélekkel adátok Atyámnak,
Hogy haza szerződjék, a’ legfőbb hadnagyi kormányt,
A’ mit ohajtátok, már megszerzette erőtök,
Attila földje mienk; köz kívánatra hagyók el
Ősink lakhelyeit, köz erővel támada honnunk,
Azt közös egységgel szükség forrasztani össze.
Ekkor hadnagyi közt haza’ kormányának elosztva
Gondjait, a’ fejedelmi Vezér szerkeztete honnot,
És innét Szernek nevezé a’ puszta vidéket.
*Ópusztaszer.
Első Fölkentünk, szent hitnek Apostola István
Nemde Kupát miután haddal meggyőzte, ’s eloszlott
Frígyeseit kegyelembe vevé ’s váltotta királyi
Pálcza vezéri szavát, Tolnán itt tarta tanácsot?
A’ nép atyjainak szájából folytanak itten
Bölcs törvények, erős talpalkotmánya Magyarnak,
’S a’ belső zavarást nyugodalmas béke követte.
Boldog Üköd, Felség! a’ bajnok Béla, Fejérvár’
Hű polgárainak, ’s bástyázati biztos ölében
Főpapok- és nemesek- ’s pórnép küldöttivel együtt
Hányta-meg a’ nemzetnek ügyét, ’s ha nem állanak ekkor
Összevetett vállal zendűlt istenteleneknek
Ellene, sok bajjal keresett szép Hunnia eldűlsz!
A’ kit egész ország, ’s ti tanácsnak őszei három
Évek folyta alatt, magam is gyászolva sirattam,
Harczairól híres Lászlót említsem e néktek?
Kedvre derült arcczal térének nemde Apáink
Vissza midőn Pannonhalmán tanakodva, ’s Szabolcsban
Roszra fenyítéket, Salamon pártjára pediglen
Végső elnyomatást velök együtt hozna Királyjok?
Hogy babonás butaság’ vak tönvényszéki itélet
Oszlani kezdének könyves Kálmánnak alatta,
Hol van kútfeje mint a’ Vencsellői gyülésben?
Bár mikor osztakozó Álmussal zendüle össze,
Akkor is a’ nemzetnek képviselőire bizta
Volna ügyét inkább, Várkony mezejére gyalázat
Nem hárulna, hogy ott Magyar állott szembe Magyarral,
’S pártos hadba veszett fijain nem sírna zokogva
Nyitra vidéke, jajos sebeit melly sínyli maiglan.
Annyira függ honnunk’ ’s fejedelmink’ sorsa tanácstól!
Őseidet méltán hogy nem festhette le éltes
Tárnokod, oh ne okozd, sok gondú Fejdelem, értte,
Vagy ha reá mutatand járt nyomdokaikra, megengedj.
Őseid ösvényén nem fog tántorgani lépted,
’S mellyre sohajt lelked, kiszabott czélodra futamtat.
Kik dárdákra tüzött paizson magas égnek emelvén
Árpádot tették fejedelmmé Ungi mezőkön,
Élnek magzataik vérében az érczkaru hősök,
’S véled e hogy fogják unokáját hagyni veszélyre?
’S nem nyujtandnak e majd hazaválasztottai eggyütt
Eszközöket, mellyek’ foganatján néped örűljön?
Vagy ha gonoszságnak szükség bünhödnie, vétket
Súlya szerint méltán nem fognak e majdan itélni
Minden rendü birák, kik sem lágyulni puhákká,
Sem mértéke fölötte nem fognak kinzani vétkest.”
Jósa ezenképen; ’s kiki jóvá hagyta okokkal
Támogatott szavait. De Budának forra epéje
Már régóta, ’s helyét hagyogatván nem lele nyugtot.
Mint haragos bajnok kit fölbuzdíta csatára
Vágya dicsőségnek, föl boldogsága hazának,
’S már hadi rendben lép ellenségének elejbe;
Hogy ha vezére megint feltartóztatja csapatját
Mérges erősséggel kardját zörrenti hüvelybe,
’S harczok után lobogó lángját sajnálja lohadni:
Ugy sajnálta hevét Buda, hogy nem szólhata ismég
’S pártos népre törő panaszát elfojtnia kellett,
Minthogy Jósa után maga kezdett szólani Béla:
„Jósa, öreg hívem, védője az ősi szokásnak,
Képit Atyáimnak tisztán tüntetted előmbe
’S hogy nem fályolozott lelked szándéka, böcsűllek,
Halljad már szavamat, ’s minnyájan halljatok engem
Melly kegyes isteni szó, népem védlelke, sugallá
Hogy bölcs férjfiakat szólítsak előmbe tanácsra,
Abban bízva el is fogadom, mit tenni javallnak,
Im szavam értsétek: Gyűlést hirdetni parancslok.
Szólott Béla, ’s örömvallás koszorúzta parancsát.
Békehozó hangzat, mond Otmár, zenge fülemben
Fejdelem! ajkidról eggyesség hajnala virrad,
Mellyből szebb napokat látunk majd kelni egünkre.
Oh ha sebest repülő saskint szállongnom adatnék,
A’ síkot mivelő magyaroknak felleges égből
’S a’ hegyek ormairól hirdetném völgyi lakóknak:
Honnszerető nemesek! tódúljatok össze, gyülésben
Végzeni a’ mi közös ’s népével akarja Királyunk.”
Én pedig, a’ kifakadt haragú Buda monda hevülten
Istennek nyilait hoznám el, ’s fejteni fognék
Zúzó mennyköveket felhőiben a’ magas égnek,
Illő fegyvereket pártos fejeikhez azoknak,
Kik nem iszonykodtak haza ellen kardot emelni.
Akkoron elmondnám a’ sujtott czimbora népnek
Sírja fölött: „Magyarok miokért reszkettek? az ördög
Megbízott követét már visszaidézte pokolba.”
’S képzeletes békénk Otmár nem lenne tiédkint.
Mert öregen mászó véred csatalárma között is
Csendes képzeteket szeret álmodtatni eszeddel.
Mostan is álmodozol, békével szerzeni békét
Mert te reméllsz; akarod már is kürtölni fülünkbe
A’ pártok szünetét és nem fontolja meg elméd,
Hogy fene-rágta tagot vassal választni az éptől
Kelletik, a’ ragadó méreg szét terjed egyébkint.
Oh Otmár Otmár! be igen meglanyhula őszült
Üstököd éveiben lobogó hévsége eridnek.
Mert iszonyú gonoszok tettén gerjedni haragra
Lomha vagy; összevetett kézzel nézkéled alattad
A’ roncsolt sajkát fel alá hányatni haboktól,
’S gyáva sohajtással várod, hogy partra vetődjék;
Partra vetődik igen, ha előbb örvénybe lesodrott
A’ hullám ’s éh hal seregek kapkodtak utánad.
Elfásult nagy erőd, a’ harczok mennyköve hajdan,
’S a’ szoros ítélet, melly megreszkettete szörnyű
Gyilkosokat, már most elszunnyadt benned egészlen.
Vagy detalán nem nyom már semmit előtted az elmult
Vétkek’ súlya, ’s titok honnunknak mostani sorsa?
Büntetlen hagyjuk, ’s szabadon járkálni bakóit
Honni Királyunknak, ’s kik már régóta halálra
Üldözik a’ jókat, jutalomban nyerjenek éltet?
Titkon imádniok a’ törvénytelen ágybeli szültet
Engedjük, míglen haza oltárára emeljék?
Honnunk fölkentét kik már kigunyolni Sajóhoz
Szemtelenül küldék a’ törlött homloku Sámsont.
*Sámson Borics-párti lázadó, durva főúr. (VMÖM. 5., 634.)
Nem hiu félelem ez ’s gondom’ nem okozza gyanúság.
Mérgeiket fujják a’ békét-unta csoportok
Most is alattomban, ’s melly tűz ellángola immár,
Annak az ördögi mív hamuban szitogatja parázsát.
Égnek e ostora ez, melly így csapdossa hazánkat?
Vagy mireánk magyarokra esett gonosz átka pokolnak
Egymást hogy tépjük, ’s ne legyen soha béke közöttünk?”
Így a’ honnzavarók iszonyú gyülölője. Csodálták
A’ beborúlt arczút, ’s bámultan visszavonultak
Tőle az ott állók zengő hangjára figyelvén.
’S tartózkodva felelt, félvén megbántani Otmár.
„Őre Királyunknak, panaszod’ mindenha igaznak
Tartottam, ’s te reám ősz aggastyánra neheztelsz,
Hogy romlásnak eredt tetemim már férfi erővel
Nem birnak többé ’s felhordván ifju koromnak
Napjait, elgyöngült szemeim’ könnyekre fakasztod.
Volt, Buda! volt egykor mint néked mostan, erőtől
Áradozó keblem, ’s ha gonoszt volt fogni szorosra
Szükség, rettenetesb haragom hajdanta tiednél.
Ah de ezer gondok sora szívünk edzi keménnyé,
’S néma sohajtással zárjuk mellyünkbe bajunkat.
Hát ne csodálkozzál a’ szélvész-hányta hajóson,
Hogy nem borzadoz a’ zúgó hullámra tekíntvén,
Mert illy fergetegek közt forgott élte szünetlen.
Vagy hogy az aggott tölgy fiatalkint visszaüvöltsön
A’ durván fúvó hideg éjszaki szélre, ne kívánd.
Ez nyers lombjainak fürtjével küszködik addig
A’ zivatarra, miig legutószor visszaüvölthet
Mint diadalmas; amaz lombatlan puszta derékkal
Nem zúg ollyat ugyan, de sulyosban sínyli csapását?
Ősz Otmár szavait így mérséklette Budához
’S hogy folytassa tovább nyelvét gátolta keserve.
Mint a’ jó fiunak, ha szüléit látja czivódni
Önnön sorsa fölött, érzékeny szíve megindul
’S hozzájok símulva legott megkérleli őket:
Ugy fájlalta hevét őrének Béla, hogy Otmárt
Mint vala illendő nem kímélette szavában.
Felkelt és hogy rájok akadt tapogatva, utánok
Szóla; Budát remegő baljával tartva kezénél,
’S jobbját élemedett Otmár vállára emelvén.
Védjeim, oh egymást hűségben előzni kivánók!
Bánatos énnékem titeket versenygni beszédben
Hallanom, ámbátor végső szándékotok eggyez.
Jó nevelőm Otmár ’s őrangyala gyönge koromnak,
Érdemtetteidet ki dicsérheti szóval eléggé?
Mint fejedelmidnek, szintugy kedveltje hazádnak,
Mennyi veszélyt tiltott közbenjárásod egünktől,
’S mellyek támadtak fejeinken hányat elűzött!
Tisztelet éntőlem ’s népemtől néked ez okból.
És te heves Buda! éltem’ megmentője Sajónál,
Kedves vagy nékem mikoron megdönteni ellent
Fölbuzdul nagy erőd, kedves ha seb-ette szivednek
Fölfedezed titkát; de imént sérelmesen ejtett
Vajmi pironságos szavaid szomorítanak engem.
Légy Buda megnyúgodt, ’s te feledd bántalmadat Otmár.
Összeölelkezvén a’ két hiv férjfiak ekkor
Most még forróbban csatlották szívöket össze
A’ közügyért; de azonban följegyzette haragját
A’ pártot
*Pártoskodást, széthúzást.
szörnyen gyölölő Buda ’s várta az órát,
Mellyben eláradozott mérgét kimerítse fenékig.
Czuczor.
