Minden órám csüggesztő magányom’
Néma csendén búnak szentelem,
Rajtad elmém’ ah törődve hányom,
’S könnyem’ árját issza kebelem.
Merre merre tüntök hév szerelmek,
Mellyek lánczolátok szívemet?
Ha fogjátok forró gerjedelmek
Elborítni lángként éltemet?
Most is karján fényes Ídeálnak
Még magasan rengnek álmaim,
Ah de tündérvárán nem találnak
Méltó tárgyat többé lángjaim.
Fanni, Fanni! mint Zephyr utánad
Sohajtásim szállnak untalan,
Szünj meg egyszer lélekvesztő bánat!
Szív mért ingerlődöl hasztalan?
Zengtem égi dalt, mint alkonyában
Philoméla kertem’ bokrain,
’S mind hijában folytak, mind hijában
Bájos hangok lantom’ húrjain.
Csillagokra fel remegve sírtam,
’S fényektől nem jött vigasztalás;
Berkén Echót fájdalomra bírtam,
’S jajgatásnak szólt csak jajgatás.
Isten hozzád eltünt rózsapálya!
Isten hozzád elsírt nyúgalom!
Képed’ lelkem többé nem találja,
Dúló vészként zúg a’ fájdalom.
’S bár a’ kor borítva fátyolával,
Tőle messzebb messzebb elvezet,
Rám világít lobbanó fáklyával,
’S visszaránt a’ bús Emlékezet.
’S ah reményem’ mindegyik virága
Újra fonnyad szellem kebelén,
Újra süllyed a’ szív’ boldogsága,
Régi sebben újra vérzem én!
’S míg a’ gyötrelemnek visszérzése
Százszorozva tépi lelkemet:
Képzetemnek vészhozó lengése
Gyujt és kínos álmokkal temet.
Szállj homályba, ’s hunyj el fátyolodnak
Éjjelében bús Emlékezet!
Álmaid ha lassan alkonyodnak,
Nyúgalom tán nyujt még hű kezet.
Nyájas arczod’ visszasúgárzása
Enyhefény a’ boldog’ napjain;
Nékem, ah! csak Lethe’ áradása
Hoz segédet kínom’ lángjain.
Kölcsey.
