Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

A’ hős magyarok’ arany éveiben kellemes tölgy és hárs erdőség árnyékosítá Budának éjszakra fekvő hegyeit, mellyeknek Kovácsi^* és Budakeszi helységekre gyöngén lehajló irtványos oldalain virágos mezők zöldeltek. A’ Királyok’ vadászatjokra volt az erdőség rendelve; a’ szelíd konyúlatu irtoványokon pedig a’ Királynék’ juhai legeltek.

Egykor Hunyady Mátyásunk a’ sertés-szugban vadászván (így nevezék Sz. Ivánhegye’ délszaki völgyét, az ott számosan tartózkodó vad sertések miatt) általtört a’ sürün ’s a’ Királyné’ juhászának lakhelyére bukkant. E’ tájnál kiesebbet ritkán látott a’ Király. Az említett hegyet a’ hársbércczel egybekapcsoló menedékes tetőn állott egy alacsony tiszta hajlék, honnan nézte méltóságosan tornyosodni szerette Budáját; szemei áthatottak a’ felséges Duna’ tükrén a’ Rákosmezei síkra mellyen túl a’ gyönyörködő előtt számtalan falu fejérlett. Szép országának képét piczinyben szemlélte maga előtt terjedezni ’s lovag melyében felbuzdulva érzé az indulatot, melly őt mindenkor hív nemzete’ országa’ javára ’s hirére szentűl ingerlé; buzgó ájtatos lélekkel tekinte az ég felé, honnan nagy- ’s szépre törekedő intézetei’ végbe hajthatása végett segedelmért könyörge.

Andor juhász’ fürge fiatal felesége épen ekkor jő haza férjétől, kinek ételt vitt a’ nyáj után, ’s megpillantá; ő nem ismérte még a’ Királyt ’s így a’ vadász’ személyében azt lenni nem is gyaníthatá.

„Jó napot szép menyecske!” így szólítá meg a’ vadász a’ bámuló asszonyt, ki előtt isméretlenségéről bizonyossá lévén, azzal szokása szerint tréfát ütni nyomon eltökélette: „Honnan illy korán? messzünnen mint látom, mert hőségtől fénylik sima homlokod,” ’s enyelegve piros arczáját megsimogatá.

„Uramnak vittem ételt a’ nyáj után, a’ Királyné’ selyem juhait őrzi lent a’ völgyben; siettem vissza, mert a’ konyha után kell látnom” felel a’ megbátorodott asszony.

„A’ Királyné’ emberei vagytok ti hát? én pedig a’ Királyé magáé vagyok.”

„Ugyan úgye? én isméretlen vagyok még az udvarban, nem rég hozott csak Visegrádról uram, az Erdősz’ leánya vagyok – de hát te ki vagy? ’s miért kanyarodtál erre?”

„Én Királyi vadász vagyok, Miklós nevem; hát neked mi neved gyönyörűm?” kérdé nyájasan a’ vadász, átkarolván az asszonykának karcsu derekát, ki elpirulva, magát gyöngéden az ölelő’ karjai közűl kibontá. „Terka nevem, de távolkább is kérdezhetnél ám – vagy minden vadász olly csintalan?”

„Úgy! tehát már több csintalan vadászt ismertél?”

„Fent Visegrádon a’ várnagyné mellett szolgáltam, most is ott volnék, mert igen jó dolgom volt az áldott asszonynál, de egy fiatal vadász nagyon utánam járt; én ugyan nem bántam, de asszonyom – okosabb nálamnál – megértvén a’ vadász csinyait: orrod tőle urfi! mond. Lásd Terka! a’ vadász téged soha el nem vesz, ő nagy ur’ gyermeke ’s csak tréfábul szolgál. Hát utánam is csak tréfából jár, mint egykor Klári kisasszony után a’ Lengyel herczeg? kérdém bosszankodva. Nincs különben! mond a’ várnagyné, ’s erre én haza siettem atyámhoz. Andor bácsi épen nálunk volt, megtetszettem neki, ő szelíd jó ember, ’s felesége lettem.”

„Jól tetted Terka! a’ Budai környéknek is szüksége volt illy kellemes virágra.”

„Hagyjuk a’ tréfát, inkább ülj ide a’ ház’ elébe, ha kedved tartja, jó tarhóm van, ha tetszik, szívesen szolgálok!” ’s kiszökvén a’ Király’ kezei közűl elfutott, ’s egy köcsöggel és két kanállal térvén vissza leült, térdei közé vette a’ fazekat ’s úgy ettek. „Ugyan mondd meg nekem Miklós vadász: micsodás asszony az a’ Királyné? én Királynét még soha se láttam.”

„Áldott jó asszony, nyájas, leereszkedő a’ szegényekhez, szép olasz fajta; kicsinnyé féltékeny ugyan, de nem is csuda: mert úgy hallom, Mátyás Király szeret a’ tilalmasba kalandozni.”

„Isten bocsássa bünét! biz azt magam is hallottam, hogy Őkegyelme kikapó.”

Tovább is tartott volna az enyelgés, de közelrül vadászkürt harsogván, Mátyás felugrott. „Mennem kell szép Terkám! közel a’ Király, ha itt lepne, derekasan megfeddene henyélésemért – te is vigyázz! mert ha meglát, erővel ragad el.”

„No hisz el is buvok előle! mikor jösz ismét felénk Miklós?”

„Tán holnap; ne egy fogoly, készítsd-meg borsporos lében, ’s adj csókot az első isméretség’ fejében.” Meg akará csókolni, de az asszony magát bájoló keggyel elvonta. „Majd holnap borsporos lével!” mondá.

A’ Király elsietett, Terka soká utána nézett, egy nagyot sohajtott, fejét csóválta ’s a’ konyhába ment.

Dicsekedve beszélte estvére hazatért férjének a’ menyecske: hogy hozzá egy királyi vadász beszólt, ’s nem hallgatta el más nap ozsonnára igért jövendését, ’s még a’ kövér foglyot is megmutatta. A’ juhász csak hümgetett, szerette is nem is a’ vadász’ látogatását, ’s ámbár az ozsonnát nem ellenzé, még is arra kérte feleségét, hogy szépen az udvaron, vagy a’ pitvarban maradnának, minthogy alkonyodás felé a’ háló-kamra sötétes ’s alkalmatlan lenne ozsonnázásra.

Más nap szava szerént megjelent Miklós vadász, ’s őt a’ juhászné örömmel fogadta.

„Mért nem terítettél asztalt ben a’ kamrában – kérdé enyelgve a’ vadász – majd itt a’ szunyogok megcsípnek.”

„Gazdám tiltá meg.”

„Mért?”

„Mivel ottben sötét van, ’s utóbb szádra se találhatnál.”

„Annál hamarébb kedves ajkaidra – de lásd! majd el is felejtém a’ tegnap igért csókot, szavamat kell tartanom.”

Az ozsonna vígan ment végbe, alkonyodni kezde, ’s már messzünnen hallatszottak a’ vezér-kosok’ kolomplásai. Miklós vadász, bár mint marasztotta is az asszony, nehogy Andor reá ismérjen, búcsut vett, mindazáltal gyakrabbi látogatását megigérte.

Mind inkább tetszett Mátyásnak az eleven asszony, még jobban ártatlan enyelgései ’s így többször odahagyta fényes palotájat ’s közvadászi egyszerü ruházatban a’ szép juhásznéhoz sietett. Terka is kedvelte őt, ’s andalogva hallgatá: midőn ő sok országokról, tengerről, háborukról olly ékesen beszélgetett, ’s az időt alig várta, mellyre a’ nyájas vadász jövetelét igérte; nem ritkán elébe is ment, és karonfogva vezette az udvarba; de a’ kamrába, bár mint esdeklett is a’ vadász, ’s bár milly nehéz volt is neki ellentállani, soha bé nem bocsájtotta. Azonban a’ vadász’ gyakorti látogatása a’ juhásznak mind nagyobb nagyobb szeget ütött fejébe, annálinkább, mivel soha se találkozhatott vele. A’ menyecske se volt többé olly vidám, enyelgő, olly serény és gondos háziasszony; az étel minduntalan kozmás volt, ’s midőn azt levitte is urának a’ völgybe, alig várta: hogy az lenyelje utólsó falatját, azonnal haza sietett – ’s mindég felejtett valamit. A’ füstös kásán, elpangott tarhonyán vagy dödöllén pattogott ugyan a’ gazda, és furkós botjával fenyegetődzött Buda felé; de ha a’ csínos asszony nyájasan vállára simult ’s bátran szemébe tekintve, a’ vadásznak a’ kamrában még nem voltát bizonyítá, megnyugodott; csak hogy az ételben annyiszor hiba ne legyen, gondoskodásra inté.

„Majd nem sokáig fogom már a’ vadakat háborgatni” szólt egykor^* a’ vadász.

„De csak háborgasd – mond gondosan a’ menyecske – kiűzi majd el a’ farkasokat; mellyek már ugy is mutatkoznak.”

„A’ Király háborúba készül, őt követnem kell.”

„Menjen maga Őkegyelme a’ Király, ha kedve tartja, te maradj nálunk; tudod mit: vesd le a’ vadászköntöst, légy bojtárunk, lásd ha jól viseled magadat, idővel bacsóvá is lehetsz.”

„Nints mentség, nekem okvetetlen mennem kell.”

„Oh istenem! az a’ Király! majd mondtam valamit!” többé nem szólhatott, sírva fakadt, de hogy senki ne lássa könyeit, a’ kamrába futott, a’ vadász utána, ’s a’ síró menyecske férje’ tilalmát elfelejtvén a’ vigasztaló vadászt is bebocsájtá – a’ veszély közel volt, de egyszerre sebes kolomplás harsogott fülébe –

A’ pajkos bojtárok t.i. egy rókafiút fogtak, ’s nyakára kolompot kötvén, magokkal hurczolták a’ legelőre, hol vele különféle tréfát űztek, a’ róka rést talált közöttök ’s nagy kolomplással fel a’ hegynek az erdőbe iramlott. Vezér-ürünek vélték azt a’ kamrában ülők. Terka felrettent ’s egyszerre veszély közt lelvén magát felugrott az esdő vadász mellől, az udvarra sietett, hol reszketve várta férje’ érkeztét. Pirongó arczát a’ felébredt szégyen még szebbre festé; nem mert a’ vadász szemébe tekinteni.

Menj! menj az istenért Miklós! már a’ nyáj közel, nem bánom ha soha se jösz is el többé, haragszom kegyetlenűl reád, ugyan reám ijesztél! mond a’ remegő asszony. Nem maradhatott tovább a’ Király, elment az asszony’ unszolására, minekutána megigérte volna, hogy négy nap mulva ismét itt fog lenni.

Töredelmes szivvel vallá-meg Terka férjének: hogy a’ parancsolatot áthágta.

Tán a’ tíz parancsolatot is? kérdé a’ felbosszankodott juhász.

Azt ugyan nem, de nem voltunk messze tőle már.

Vakondok-túrta vadászát nem akarom többé tudni a’ háznál.

Legis tanácsosabb –

Bevádolom a’ Királynénak.

De ha megvereti a’ Miklóst – tán még is –

Nem bánom ha agyon is.

Tán még is kár lenne érte! – további tanácskozás, per és megbékülés után az határoztatott el: hogy mind ketten holnap az udvarba mennek kérni a’ Királynét, hogy Miklós vadásznak tiltassék meg a’ juhász-tanya felé a’ vadászat.

Másnap viradóra csínosan felöltözve bekocsiztak Budára. A’ juhász magát a’ Királynénál jelentvén bebocsájtatott.

Mi hír Andor a’ nyájnál? kérdé az igen kegyes Beatrix – rég nem valék már künt.

A’ szép nyájnak nincs ugyan baja felséges Asszonyom, azt csak könnyü megőrzeni, de annál nehezebb feleségemet.

Terka asszony! mi panasz –

Egy Miklós nevü vadász jár mindég a’ tilosba vadászni – az udvarból való, és gazdám nem akarja.

Miklós vadász az udvarból? – kérdé a’ Királyné. – Terka kellemes őszinteséggel mindent elbeszélt, és a’ vadászt leírta: arczája szép kerekded, görbűlt sasorra, nagy kék szemei, barnás göndör haja bodradékban nyugszik széles vállain, erős, egészséges férfi, termete se nagy, se kicsiny.

Már ismérem! – mond a’ Királyné elrejtve gyanúját – majd egy tréfát teszünk vele, én magam ki megyek hozzátok ’s dévajkodásiért érzékenyen megfeddem.

Úgy lett. – Beatrix a’ rendelt nap’ alkonyatán megjelent, meghagyván a’ juhászpárnak: hogy ne lennének messze tőle, ’s első jelére, magokkal lámpát hozva toppannának a’ kamrába, nehogy a’ vadász sötétben elillanthasson. A’ juhász örült, de Terka melyében erősen dobogott a’ sziv.

Lódobogás hallatszott. Mindenki rendelt helyére vonul. Beatrix juhászné ruhában a’ pitvarajtóban állott ’s a’ lóról leszállt ’s körűl-tekintgető Mátyásnak bejövetelre intett. Tüz-indulattal rohant a’ vadász a’ sötétes kamrába, hol őt a’ vélt juhásznénak karjai fogák fel. A’ Királyné előtt ömledezett a’ Király, midőn a’ jelre győzelem-gőggel betoppant a’ juhász, egyik kezével a’ reszkető Terkát vonva maga után, másikban pedig égő lámpáját tartván. – Nem kevessé döbbent meg a’ Király, midőn egy isméretes ábrázatot pillant meg ’s meglepetése még nagyobb lön, midőn saját hitvesét a’ Királynét szemléli – de a’ hamar eszméletü Király az egész esetből tréfát üzni akarván, a’ Királynéval enyelgett, és örömest is elhitette volna, hogy reá ismért; de nem akarván kedvét szegni, magát így meglepetni engedé.

Az istenért! Miklós mit beszélsz – rebeg Terka – ez a’ Királyné! és a’ Királyt köntösénél fogva ránczigálta.

Asszony térdelj le! – mond a’ még inkább megijedett juhász – ez maga a’ Király! és térdre omlott.

Oda vagyok! Mikl – a’ Király! sohajt a’ menyecske és férje mellé rogyott.

Keljetek fel jó emberek – mond a’ Király igen kegyesen – felejthetetlen maradjon közöttünk ezen pillantat.

A’ Királyné, minekutána gazdagon megajándékozta a’ juhásznét, enyelgve hagyta el Mátyással a’ kellemes helyet; mit szólt útközben, ’s tett é neki szemrehányásokat? – nem tudjuk. Azonban a’ vizsga^* udvari nép, még is megtudta ez esetet, ’s az elszárnyadt hirre, mindenki ügyekezett ismérni a’ szép juhásznét, kinek öléből a’ Király tarhót evett, ’s kinek kedviért vadász-köntösbe öltözni szerete.

Még isméretes most is a’ kellemes hegykonyulat a’ szép juhászné név alatt. A’ Budai és Pesti mulatni szerető nép gyakran jelenik ott meg tavaszi és nyári hónapokban. Áll még a’ szép hely, a’ győnyörű kilátás! de a’ szép gömbölyű magyar juhászné helyett most egy nem szép német csaplárosné szolgál a’ vendégnek.