Éltünk’ rögös határain
Két génius vezet,
’S felleg borúlván útain
Nyujt mindenik kezet;
De bár tekint biztatva rád,
Vigasztalást egyik sem ád:
Remény ’s Emlékezet.
Emlékezet lebegteti
Szárnyát a’ múlt felett,
’S bús képzetekben rengeti
Borongó kebeled’,
Mult kedv után titkon epeszt,
Mult kín között ismét senyveszt,
’S lelkedre hoz telet.
Kéklő lepelben messze jár
Előtted a’ Remény;
Magához int, de meg nem vár,
Tovább tovább lengvén;
’S míg lepkeszárnyát kergeted,
Lezúg hijában életed,
’S állasz pályád’ szélén.
Roszat ne félj, ’s ne kívánj jót,
Mult és jövő közűl;
Öleld-meg a’ jelenvalót,
Melly játszik és örűl:
’S bár ködbe néha burkozik,
De színe gyorsan változik,
’S ajkán mosolygás ül.
Kölcsey.
