Te sírhalomnak bús homálya,
Bár benned nyugtomat lelem,
Rád nézni még is gyötrelem,
Kedvét e’ szív csak itt találja.
Sürű kény ’s fájdalom felett,
Mint csolnak a’ habok’ körében,
Hánykódom ’s nyugszom hív ölében
Védangyalomnak, melly vezet.
Vadon, mint Cométák’ pályája,
Ne bánd, ha folynak napjaink.
Fellobban a’ Remény’ fáklyája,
Midőn borítnak gondjaink.
’S puszták, miként vár’ omladéki,
Ha lesznek majd Éden’ vidéki,
’S szemeink a’ múltat keresik,
Könnyezni még is jól esik.
Erőt a’ férfiú’ lelkébe!
Ne fogja szívét csüggedés;
’S öröm ha jő ’s ha szenvedés,
Egyformán lépjen ellenébe.
Történet vagy Sors egyaránt
Zúg itt, örök tenger, körűlünk;
És partot érünk, vagy merűlünk,
Csak Istenségnek karja ránt.
Egy szív ’s egy lélek szélveszekben,
És nyúgalomban a’ miénk;
Rény és erő lakjék ezekben,
’S ha szállhat lankadás felénk? –
Tündérképeknek ellenébe
Tőlünk nem megy sohajtozás;
Bennünk itt a’ vigasztalás –
Nincs élet a’ felhők’ körébe’.
Kölcsey.
