REZEK’ MAGYARÁZATJA.
1.
Mint fene kölykes oroszlánok’ barlangja, dühödten
Zúg a’ hős tábor, ’s kelnek csillogva, zörögve
A’ rohanó csapatok; száz lángszem méri halálra
Alpár’ embereit: szörnyet halnának azonnal;
De nincs bántások, ’s hogy ezen félelmök elálljon,
Árpád’ hadkötöző fejedelmi tekintete őrt áll.
Csendre verődik mind lelkébe temetve haragját,
’S a’ hadat intéző szép méltósággal imígy szól:
„A’ fejedelmi Zalánt,*
Anonymus történeti munkája Saladus alakban nevez meg egy a honfoglalás előtt a Duna-Tisza közén uralkodó vezért krónikájában (Gesta Hungarorum, 1200 k.)
Árpád nem kérdezi többé,Merre mehet, ’s menjen földet foglalni hadával.
A’ hajdanta dicső Etelének hős unokája,
Merre utat nyithat kardjával, menni fog, és az
Ősi hazát, ha különben nem, megszerzi erővel.
Hogy pedig a’ Görögöt, ’s Bolgárt nem rettegi népem,
És hogy vesztünknek Volgánál híre ne lenne,
Bátran előállunk; te azonban menj el uradhoz,
Mondd meg, mint leltél bennünket Zagyva’ vizénél,
’S még tán szólani fogsz, mikoron meghallod eminnen
A’ zúgó tábort, ’s pusztító fegyvere’ hangját.”
Első Ének. 10-11. l.
2.
Ekkor meghajla kezével
A’ deli lány, ’s szép kis tenyerét lemerítve szelíden
A’ siető habokat képére nyakára locsolta.
Megbomlott haja, és szabados fürtökben omolt el
Tündöklő vállán, karján, és a’ kerek emlőn,
Melly mint egy fakadó bimbó kipirúla középett.
Alkonyodásra jutott már a’ nap, ’s tiszta határát
És a’ nyugvó tájt bágyadt láng szinbe borítván,
Általadott vizet, és földet hüvös esti homálynak.
Ekkor barna deres paripán, hűs csillagi fénynél
A’ Hajnal’ szép gyermeke jött, egy délszaki tündér,
Mint röpülő felleg, szállván a’ híg levegőben.
Tündöklött pedig ékes arany haja, ’s a’ kaczagánnyal
Lenge szelek’ szárnyán maradozva utána huzódék,
Balja felől aranyos hüvelyében csattoga kardja,
És vala gyöngyökkel ragyogó szép sípja kezében. – –
I. Ének. 16-17. l.
[Metsző: Karl Heinrich Rahl, rajzolta: Kisfaludy Károly.]
3.
Áll maga, ’s ví egyedűl a’ bús hölgy, fényes aczéllal
Ellent hány; de erőtelenűl. Megnyitja Laborczán
A’ könnyű sisakot, ’s a’ pánczélt gyenge nyakánál,
És már látni fejér kebelét, a’ szerte vetődő
Hosszú barna hajat, ’s epedő szeme’ tiszta sugárit.
Bálványként odavész néztében az Ifju: csapása
Fenn akad, a’ lélekzet eláll, szive verni szünik: majd
Megdöbben nagyon: és hangos kopogása kihallik.
A’ szép hölgy pedig áll veszteg, ’s réműlten, előtte
Mintha beszélné, hogy nem volt szándéka csatázni,
Mintha rebegné, hogy hűsége kötötte urának
Harczaihoz szívét, úgy áll itt félig aléltan.
Képe könyörgését, ’s csendes bánatja’ hatalmát
A’ vesztő szerelem’ bágyadt szikrája segíti,
És csábítóbb lesz szépsége veszélyes ügyében.
III. Ének. 66 l.
[Metsző: Michael Hofmann, rajzolta: Clarot Sándor.]
4.
Szép Ete hős pedig a’ tüznél kelevézre szegezvén
A’ sárkány tarajú sisakot fölütötte magasra.
’S bajnok Izács’ tetemét fej nélkűl vértesen , és bús
Helyzetben föltámasztá holt testi halomra,
És maga ült lobogós sisakot kapcsolva fejére.
V. Ének. 111-112 l.
[Metsző: Joseph Kovatsch, rajzolta: Clarot Sándor.]
5.
Hős Ete is Bodrog’ partjára kitére nyugonni.
Ott teli lombokkal remegő nyárfának alatta
Mély álomba merűlt. Mellette lerakva hevertek
Fegyveri: a’ véres nagy dárdák, kardjai, tegze;
Pajzsa pedig feje alja gyanánt fekvék vala, ’s mellén
Köntöseit kinyitá, szabadon hogy szíve pihegjen,
És aluvék deli testével nagy messze kinyúlva.
Mint aluszik, ha nagyon fáradt, a’ bátor oroszlán,
Melly leterűl barlangjában, ’s jó nagy helyet elfog,
Lábait, és izmos derekát hosszúra kinyújtván,
Sárga sörénye pedig fetreng borzadva fejénél,
És nagy rettenetes feje a’ sziklára lehajlik.
Így aluvék. Haja nagy paizsán szóródva terűlt el,
’S kellemesen ragyogott arczán a’ tiszte verőfény,
’S vére nyakán, mint a’ bíbor sujtása, piroslott.
Ekkoron érkeztél egyedűl, deli lánya Hubának,
’S alvó hősöd előtt mondhatlan örömben elálltál; ̶ ̶
’S félve nyiló ajakad megcsattant bajnokod’ ajkán,
A’ bajnok pedig ébrede.
VI. Ének. 153-154 l.
[Metsző: Michael Hofmann, rajzolta: Clarot Sándor.]
