Alkonyat’ csendes tünetén, gyakorta
Arra andalgok, hol a’ gyászfenyűk közt
Ífju sírjokban kegyeseim a’ hosszu
Álmot alusszák.
A’ szomor cyprus’ konyuló harasztja
Hajladoz rájok zokogó barátként,
Lombjait festvén a’ leáldozó nap’
Pompa tünése.
Ők, ah ők e’ bájt odalent nem érzik,
Tőlök e’ szép fény örökös bucsút vőn:
Támad és elszáll, de le nem hat a’ föld’
Jég kebelébe.
Itt e’ szent téren kesereg baráttok
Hű sohajtásban, szomorú dalában;
’S vágyva hozzátok, deli frígyetekbe,
Ő is halált kér.
Ám de síromnál ki sohajtna, nincsen!
Nincs, ki emlékem’ könyes arcczal üllné:
Lenn vagyon forrón szeretett barátom,
’S ifju Szerelmem.
Sírban a’ naphőt poraim nem érzik,
Sem Zephyr’ gyöngén beható nyögésit:
Ám de híveimnek szerető panasszit
Érzeni fognám!
Sédel.
