Ím kedvesem édes! kék hegyeken túl
A’ nap’ remegő sugára leszáll,
És tiszta gyepágyon lágy pihenésre
Olly bíztosan int a’ berki homály.
Ott gyenge fuvalmak játszva susognak,
’S hű párja körűl a’ fülmile zeng,
És illatözönben zöld koszorúkkal
A’ boldog aranykor’ képe dereng.
Ott messze irígylő vizsga szemektől
A’ földi szokás’ rab féke szakad,
Csak a’ szerelemnek égi hatalma
Vesz kényeket és új kénybe ragad.
’S mint parti virággal víg ölelésben
A’ feldagadó hab habba vegyűl,
Úgy kéjledez éltünk egybe ömölve,
Míg a’ gyönyörűség’ mélyibe dűl. –
’S mint a’ füzes’ ingó lombjain által
A’ holdnak ezüst világa ragyog:
A’ teljesülés’ szép álma felettünk
Még bájos alakban lengeni fog.
Jer, kedvesem édes! a’ tavasz illan,
’S a’ fülmile’ nyájas zengzete mul,
Majd éji lehelltén a’ komor ősznek
A’ csermelye fagy, a’ rózsa lehull.
Míg bátor erőben kérkedik a’ lét,
És a’ liget ernyős rejteket ad,
Most éljük az éltet, hervad is az bár,
A’ multnak azért emléke marad.
Nézd a’ magas égnek csillag-irását,
Melly érzeni és szeretni tanít!
Oh hagyd szemeidben visszaragyogni,
Mit lelkem epedve ’s égve gyanít.
Kisfaludy Károly.
