Nyisd-fel ah, lángzó kebeled’, dicső Hölgy,
Nyisd-fel a’ küzdő szeretőre kebled’,
Fennröpűltedből kegyesen mosolygván,
Égi Szabadság!
Nékem is forrtak szemeimben égő
Könnyek, éreztem haza’ szent szerelmét,
Ints, zajos habként dagadozva várom
Lengeni zászlód’.
Járom a’ gyáván! ki remegve futja
Fenndicsőséged’ ragyogó világát,
’S megszokott rabság’ kezein tudatlan
Csörteti lánczát.
Átok a’ gyáván! ki nevedre borzad,
Mert gyakor szélvész kavarog feletted,
Mert halálhörgés diadalmi pályád’
Mennyei bére.
Szállj-ki felhőden, ’s noha szózatod, mint
Villogó szélvész, dörög is körűlem,
’S zöld borostyánod, noha fürteid közt
Vérbe’ füredt is:
Kellemid’ látom, ’s dobog érte mellyem,
Csókodat várom, szerelemben égve,
Csókodat szomjún epedő ajakkal,
Jer, ne tagadd-meg!
Kölcsey.
