Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

Tenger, tűz, asszony, három nagy gonosz, mond egy régi görög példabeszéd. Már az első is boldogtalanságot hozott az emberi nemre, mox datura progeniem vitiosiorem.^* A’ kígyó csábította volna el? nem! ő csábította el a’ kígyót. Keleten, honnan a’ szellem’ világa és a’ nap árad, illő határban élnek a’ rettenetesek. Sokrates kész örömmel itta meg a’ bürök-poharat,^* ő házas volt. Helena egész Görögországot veszélybe dönté. Magok az Istennék czivódtak a’ szépség’ hiu dijáért.^* A’ Mennydörgető elnémula hitvese’ nyelvfergetegétől^* ’s Herkules rokkát pergetve Omphale’ lábainál fetrengett.^* Mind Párkák az asszonyok, mind fonnak, vagy cselt, vagy ármányos szerelem-hálókat, vagy elmetszik az élet-fonalat ezer kínzásaik által. Hogy az emberi nem általok tartatik fenn, igen illő, mert ők visznek bennünket sírba. Angliában eladatnak, ’s bizonyosan mindenütt azt cselekednék, ha vevő találkoznék; de időnkben még a’ jó portéka is nehéz keletű. Szép nyelvünk nem hijában hívja őket: asszony állatnak, vagy cselédnek vagy gunyolólag fejér népnek; mert olly lények, kikről egyebet nem mondhatni, hanem hogy fejérek. Arczok fejér, lelkök fekete; elpirulások’ lángja a’ lidércz, melly ingoványba csal; érzésök’ fohásza csalfa szellő, melly nyugalmad’ hajóját sziklának hajtja; szemeik’ tűz-pillantása kanócz, melly szerencsédet felvetteti; könyeik az üveggyöngy, mellyért a’ férfiak, mint az együgyű vad népek, legdrágább javaikat levetik; kézszorítások a’ szemfényvesztő mesterség, melly véletlen gyürűt varázsol kezedre, melly súlyos láncczá változik; ölelésök, ama’ vas szűz’ ölelése, ki szivéhez szorít, hogy megölhessen. Szerelmi szavok szyren-ének. Tudom kerűlni fogod őket, mert én e’ tárgyat gyakran ’s nem illy rövideden mint most, fejtegettem előtted – és így Isten őrizzen az asszonyoktól. Amen!

Ezek voltak végszavai egy hosszas beszédnek, mellyel bátyám tőlem elbucsúzott; sebes szívből szólott; experto crede Ruperto^* szokta mondani. Ő hajdan egy angyalt vezetett az oltárhoz, a’ jegygyürű azonban olly varázsgyürűvé lett, melly a’ hölgyet ördöggé változtatá, ki neki szarvait engedte által csak. Örökkévalóság helyett törvényszék választá őket el, ’s még a’ halálnak jutott a’ penitenczia az asszonyt elragadni; nekem azonban elég philosopiám volt azt átlátni, hogy a’ következtetés: egy hibás, ergo mind, hamis; szinte elég törvénytudományom megfogni azt: hogy igazságtalan is. Bátyámnál nevekedvén fel, a’ vén gazdasszonyon kívül, senkit sem ismértem a’ lerajzoltak közűl; azonban könyvek pótlák ki, a’ mit tapasztalnom nem lehetett; ott többnyire angyaloknak festettek, ’s bátyám’ gyülölségét olly könnyű volt megfejteni; a’ hit, hogy a’ szép leány jó is, olly igen természetes, hogy titkos mosolygással hallgattam beszédét, örülvén külföldre menetelemnek, hol úgy véltem, alkalmam nem hibázhatik tapasztalatokra. Nem sokáig kelle várnom. Egy népes városba érkezvén, szorgalmasan eljártam a’ játékszínbe. Valamikor egy szerelmes lépett fel, inkább gyilkot mártván szivébe, mint az egyedűl szerettet belőle számkivetné, inkább a’ halált, mint egy utáltat ölelvén: győzelem-mosolygással gondoltam bátyámra. De nem soká egészen el kelle ragadtatnom ’s nemének legérdemesbike által nyeretnem meg az asszonyok’ ügyének. Egy müvészné lépett fel, kit még nem láttam. Megjelenék, örömkiáltás repűlt a’ parterren keresztűl, mellyet szépsége csalt ki ’s miként Homernél az öregek is víg indulatba jőnek Helen’ tekinteténél, úgy itt is, a’ legkorosb urak se tartóztathaták magokat a’ legfiatalabb enthusiasmusztól. Egy imádság jött elő. Szavának érdeklő, elfogó szelíd hangja, az a’ kegyesség, csendes megadás, ’s jámbor gyermekiség tekintetében ’s mozdúlatában, hatalmasan hatottak a’ szívre. Szerelmét festé, ’s a’ legtisztább lelkesedés’ lángja lobbant-fel ezen színvegyítéknél a’ hallgató’ melyében. Ő halált választ szerelmese’ hűségében kétkedve, ’s minden megindúlt, gyönyörben úszott. A’ kárpit legördűlt. Újra meg kelle jelennie, ’s a’ leggazdagabb javalás’ borostyánkoszorúja fonódott fiatal fejére. Félszunnyadva láttam könyragyogó szemeit, láttam meghalni szerelemből, ’s ezen halál miatt futott tőlem, ennek testvére az álom. Láttam sétányokon, szemem belé tapadt, minden lépten nyomában ’s hat órakor, ha játszott, már a’ játékszínben valék, ’s haza menet, csak kevessé dagadt kezeimről ’s kezdődő rekedségemről vettem észre, hogy javalásom gyönge nem lehetett. Hej bátyám! ha ismernéd a’ dicsőt, gondolám, ezen nagy, szép, beszélő szemeket, ezen szebb nyelvet, hol a’ gondolat ’s érzemény is szól a’ nélkűl, hogy szóvá kellene válnia, ezen nemes arczvonásokat, ezen magas ätheri nympha termetet, ’s a’ melódiás hang báját, mennyire lebilincseltetnél tenmagad is! de vigyázó leszek, kitanúlom egészen, ’s bizonyosságot szerzek magamnak: valljon, a’ bölccsel szólván, nincsen-e ón-kard az elefántcsont-hüvelyben? úgy látszott, hogy észre vett, ismét láttam, imádás-vegyűletű tisztelettel, ’s remegés-határozta zavarodással tekintettem reá, ’s egy gyenge mosolygás repűlt angyal’ vonásain keresztűl. Vele megismérkedhetnem volt egyetlen gondom. Pénzben nem láttam szükséget, ’s így barátokban sem. Megkérdettem egyet közűlök. Szóljon Xszel, tanácslá. Ezen Recensens mindent ismér, ’s bemutathatja. Öt sem ismérem, felelék. Megismértetem tehát vele, vigasztala, ha nem sajnál egy fényes ebédet. Szívesen, szívesen, mondék. Bévezettetem tehát a’ szépnek tartományába. Egy tudós, egy költő vezet a’ müvésznéhez. Milly tetszetős már csak az ezzel való isméretség is, ki lerázván a’ föld’ porát, ätheri könnyűséggel lebeg-el felette. Milly tanúságos lesz minden szava, milly tartalmas! Lebegés ugyan nem vala mestersége a’ Kritikusnak. Barátom mindent elintézett ’s ő nálam ebédelt. Egy jólhizlalt potroh szorúlt-be az ajtón, egy pofók ábrázat borhimlőivel rubintként villogott, közepette egy rőten kéklő biborcsos rézorr ’s ezen egy ezüst szemüveg. Szava zordon és durva, öltözete csínatlan. Megveti a’ földieket gondolám. Az örökké vidám szellem, melly költőben lakozik, tevé olly hízodalmassá. Ebédhez ültünk, számtalan munkájiról szólott, ’s a’ sebességről mellyel ír, én azon csudálkoztam mellyel evett. Vitatá: hogy ő avatott ajakkal iszik a’ Kasztáli forrásból, ’s egy pohár Tokajit a’ másik után kortyongatá. Nagyon szorosan tudakozódott Magyarország’ minden híres szőlőhegyeiről, ’s való, de pompás leirásomnál, szemeit epedve az ég felé emelgeté. Úgy tetszett, könybe lábadoztak azok. Egyébiránt a’ reménylett aranyszavak, két Recensensnek gáncsolgatásából állottak, kiket éretlen, ízetlen, savatlan ficzkóknak nevezett, ’s én csudáltam, hogy’ lehet literator illy goromba, mert még kevés antikritikát olvastam. Egy a’ közönségtől kinevetett színjátszónét Thalía’ való papnéjának mondott, jó teremtménynek, csak utóbb tudtam-meg, hogy Kedd- Csütörtök- ’s Vasárnap’ nála ebédel – ’s tiszta léleknek – későbben hallám, hogy annál mosat; kemény itéletet tartott Rossini, Mozart, Beethoven és Weber felett, ’s kérdésemre: valljon maga szerzett-e valamit hangászatban? egész ártatlanságában felelé: hogy hangjegyet sem ismér; ’s legvégül egy értekezést tartott a’ legjobb serről, fájdalmasan emlékezvén ismét, az én Tokajim’ honjára. – Eléadtam kérelmemet. Recognoscíroznia kell előbb, monda, de holnap délben választ hoz, mivel csupán asztal felett van ideje társalkodásra. Minthogy épen művésznéről szólottunk, kérdezett kandian: ugyan hogy van az uraknál a’ játékszín? virágzik-e gazdagon, az áldott szép országban? most épen szünhónap van, felelék elpirúlva, félvén, hogy még meg kell vallanom: hogy a’ magyar művészek csak vendégek legnagyobb várasunkban. – Igen, virágzik.

Más nap’ eljött, előfizetési jelentést hozván költeményeire, ’s azon örvendetes hírt, hogy a’ dicső udvarlásomat elfogadja, ’s holnap mingyárt ebéd után hozzá mehetünk. Megfizettem költeményei’ árát, ’s úgy véltem, olly jövendőre fizettem-elő, melly szebb a’ legmerészebb költésnél is. Milly soká lesz holnap, ’s még is milly hamar! mert nem kellett é egy üdvezletet tanúlnom? mit mondjak? száz szólásmódot választék, ’s elvetém. Végre azt határoztam mondani: melly boldogság, a’ tündért saját alakjában láthatnom! ki minden idegen alaknak nem sejtett kecseket kölcsönöz. Nem tudom hogy’ történt, félórával tovább öltöztem mint egyébkor, ’s még is hamarább elkészűltem. Alig várhatám az ebédet, mintha legrettenetesb éhség gyötörne, ’s még is midőn elérkezett a’ dél ’s vele X, egy falatot sem ehettem. Mint boszonkodtam, hogy X olly kedvtelve poharazott! én alig várhatám végét, ’s midőn végre az ohajtott óra megjelent, megijedtem, hogy már mennünk kell. Öröm ’s aggódás köztt értünk oda, megállunk az előszobában, az ajtó megnyílik, szívem hallhatólag vert, hirtelen elmondám magamban üdvezletemet, ’s ő mint a’ világosság angyala vakító fejérbe öltözve álla előttünk. Földig meghajlok, szólni akarok, dadogok, ’s tátott szájjal állok, egy szó se jut eszembe abból, a’ mire készűltem, vérem forr: alak, oh alak! ez volt minden, a’ mit mondhattam! ekkor ő veszi mesteri ügyes kezébe a’ beszéd fékét, ’s azt könnyeden ’s szabadon forgatta. Én eszméletre jövök, ’s a’ drámai literaturának egy jeles müvéről szólottam, melly alkalommal virág gyanánt, miként hímvarrónék a’ ruhába, szőttem a’ legmagasztalóbb czélzásokat be. ̶

A’ valóság olly puszta, olly kecstelen, mondá ő, a’ föld olly mocskos, hogy mint hegyeken tisztább a’ levegő, úgy kénytelenek vagyunk a’ költés tetőjire emelkedni, hogy szabadabban lelkendezhessünk. Nálam ez múlhatlan szükség. A’ prózai élet jégkarokkal ragad-meg. Hogy az ideál’ tartományába menekhessem, olly rendet választék, mellyet igen gyakran nem becsűlnek. De a’ nemes lelkek tudnak különbséget tenni. Mintegy tenger közepett állok, a’ világ, szenvedelmeivel, tajtékzó hullámokat hány csendes szigetemre, de azok megtörnek a’ partvirányban, ’s nálam szent béke uralkodik. Mi kicsinynek tetszik minden, a’ mi az embereket olly erőszakosan megrázza! most királynét, majd egyszerű falusi leánykát, most az elővilág’ képezetjét, majd a’ legújabb kor’ szüleményét, most egy bűntől fertőztettet, majd egy tiszta angyali lelket adván-elő, tanúlom a’ szenvedelmeket, ’s mind azt a’ mi nem jó, nem szép, nem fenséges, mint hitványságokat megvetni, ’s enmagammal ’s a’ világgal háboríttatlan csendben élek. Csak az érzelem lebeg gyászfátyolként nyugalmam’ tiszta egén, hogy hasonhangú szívet nem találtam, mellyhez kapcslódhatnám, mellyért élhetnék és – egy könye akart feldagadni, de szelíden elszakíttatott, ’s szemének máguszi fényt kölcsönöze – meghalhatnék!

Közel voltam, hogy egész szívből zokogjak, torkom elszorúlt, ’ könnyé tudtam volna olvadni; az üdvesség’ pillantatával akartam a’ Kritikus szeméből szép lelkének csudálását olvasni, de az, félig behunyódott, ’s épen szunnyadó félben vala. Be meleg van! monda ő, szemeit dörgölve, észbe vevén, hogy merően nézem.

Mi édes lehet, fordulék a’ csudálthoz, a’ zajgó tapsolásban találni annak bizonyságát, milly hatalmasan sikerűl ’s díszlik a’ nemes. Oh, a’ nagy csoport’ tapsa, a’ lármás javalás, felele ő, engem nem érdekel. Melly örömest engedem által a’ zajló sikoltozást akárkinek, ki abban gyönyörűséget lelni eléggé gyarló, csak azt tudjam, hogy néhány szívet érdeklettem. Hát a’ nemesb lelkek’ társalkodásában nem lel-e kellemes mulatságot? megelégszem magammal; legszorosb tiszte egy leánykának a’ látszatot is kerűlnie: életrendem kétszeres szorosságot kíván. ’S nem nyújt-e pótolékot egy biztos barátnéja? kérdém. Én különösen tisztelem ’s szeretem minden társnéimat, de mit bízhatnék akármellyikre is, mit az egész világ ne tudhatna. De honnét van, hogy én Kegyednek olly örömest elmondom mit gondolok ’s érzek, ’s gyermeki csevegéssel árulom-el, mit lelkem ohajt és szeret. Úgy látszik, Kegyed is lángol a’ magasért, az ideálért, ’s ezen vonáson alapúl kényrokonságunk.

Igen is, ismérem a’ legmagasb érzeményeket, mellyek az ember’ szivét dagasztják, felelék, ’s lelkesülve nyúltam keze után, nem tudva, honnét vevém e’ bátorságot; ő szemérmesen huzá vissza ’s gondolkodásba tetszett merűlve, de egy sebes pillantata, melly öntudatlanúl síklott-el, sajnálni látszott, hogy a’ legszorosabb szemérem’ szabása tiltja csak kezét is illettetni hagyni. Szemeit lesütötte.

Angyal, kiálték haza érkezve, szeplőtelen szép angyal! oh bátyám! gondolám, itt van szellem, képzettség, szerénység is tiszta szív mellett.

Mindég körűlem lebegett képe. Mint egy színváltozottra felfel tekintgettem.^* Reggelinél ültem midőn X jöve. Örvendek, a’ kedves gyermek jól emlékezik Kegyedről. Gonosz fi az úr. Megengedi hogy meglátogassa.

KedvesX! felugrottam ’s haszontalanúl iparkodtam ezt a’ serkazánt áltölelni.

Ne szorítson olly igen! kiálta. Azt mondja, hogy olly sok lelkesedést vett észre Kegyedben a’ magasért. Barátocskám! ez lesz ám megdicsérve recensiómban. Müvészet’ avatottja – első rendű csillag – ki itt gyönyörben nem úszik, durva pogány – félbarom – legérdemesb papné – fenn élemény – Shakspeare, Schiller szebben előadva, teremtve – felülmúlta magát – majd elintézem. – Csak időm volna. Egy alkalmi verset kell készítenem egy Gróf’ számára; igaz, jól fizet; de a’ kritikát még is örömestebb írnám.

Bátorkodjam-e? mondék félénken, ’s szekrényemhez menék.

Mit? ajándékozni, mennydörge ő, nekem ajándékozni, nekem pénzt ajándékozni? hallja az ur, több tisztelettel charakteremhez; a’ kritika megvesztegethetetlen, nincs szeme, se keze; egy Themis, egy Istenné. ’S én az ő papja megrendíthetetlen, megkeríthetetlen.

Megszégyenűltem, ’s mentegetőzve a’ pénzt vissza akarám tenni.

Ajándékozni! kiálta a’ haragos, ’s ha ezrek volnának is, lába elébe vetném; de kölcsönözhet barát barátjának, ’s ezt megengedem az úrnak. Ezzel a’ pénz után nyúla, ’s eltevé. Ezt is csak azért teszem, mert magyar arany. Ha időm lesz, majd készűl egy Szonett. Koszorú, szomorú, egykorú, háború. Meglássuk. Másszor jobban becsűlje mind magát, mind engem.

A’ dicsőt többször látogattam. Szenvedelmem ’s tiszteletem naponként nőtt. Mindég ugyan azon fenség az indúlatban, ugyan azon gazdagság az érzeményben. Tudtomra adá az időt mikor nem tanúl, ’s én pontosan megjelentem. Melly igen szerettem volna mellette állani a’ színen! mennyire sajnáltam, hogy nem vala idomom színjátszásra; mivel ezen kivűl is honi színjátszóinkat csillogó állapatjokért mindég irígylettem. Milly örömmel lettem volna első hős, kinek őt ölelnie szabad volt, sőt tyrann is, ki őt ölelésére akarta kínszerítni. Minden rollját (szerepét) könyvnélkül tudtam. Napjában tízszer is megkerűltem az utszaszögleteket, csak hogy nevét láthassam, szüntelen olvastam Xszünk’ magasztaló recensiójit, ’s ki írja-le üdvességemet, ha ütött az óra, midőn hozzá mehettem. Csendes szerény imádással tiszteltem őt. De ki vethet gátot az áradó érzeménynek? olvasott előttem. Valódi költő szellemmel vala két szeretők’ búcsúja festve. Szava reszketett az érzelem miatt. Világosság’ angyala! mondék, ’s a’ csupa gondolattól is megijedtem, ha egykor el kellene válnunk? szívem vérzeni fogna. Mindent el tudnék szenvedni, csak ezt nem! – Egy lelkes tekintetet vete reám. Hát Kegyednek fájna-e? kérdém bátortalanúl ’s félve?

Nem felelt, hanem a’ földre nézett.

Fájna-e? kérdém, érzésben elolvadva, a’ leglágyabb hangon. Kínos zavarodásban vala. Ugy tetszett hajlandósága harczolt a’ szeméremmel, ’s magával küzdött, lopva tekinte reám ’s nem bírván szólni, fejével intett, arczát hirtelen elfordítván. Isteni angyala a’ mennynek! kiálték, gyönyör-részegen ragadám-meg kezét, örömlángolva szorítám ajakimhoz, egy gyenge szorítást érzék, ’s nem bírván elragadatásomat tovább mérsékelni, áltkulcsoltam karjaimmal ’s megcsókoltam rózsa ajkait. Felugrott, én is, nagyon megijedve, ’s félvén hogy megbántám ’s haragítám, bátortalanúl tekinték reá, ekkor ünnepi lassú léptekkel komolyan jöve felém, egy hosszú pillantatot vete reám, megfogá csak nem remegő kezemet, ’s így szóla halkan: „Azt merte Kegyed, mit még egy férjfi se mert, ’s a’ mit merni egynek se tanácslanék. Ez az első csók gyermekkorom óta, Kegyed az egyetlen férjfi, ki megcsókolt. Érzeni fogja ezen elsőség’ jelentését, fontosságát. Haragunnom kellene, látom, de – gyönyörű zavarodásba jött – szívem. Engem ugyan gyarlónak lát, de egy sugalom szól mentségére – ah én boldogtalan! miért nem tudom magamat tettetni, miért nem tanúltam érzelmimet titkolni!”

Maradjon mindég így; kinek illy gyémánt tisztaságú szíve van, ragyogtassa azt a’ nap’ sugárain.

„De a’ világ olly hajlandó, a’ méhekhez hasonlatlanúl, minden virágból mérget színi, a’ leány’ jó neve olly virág-gyöngédségü, hogy leghalkabb érintés is – elhervasztja.”

A’ titok emelje boldogságunkat. Senki se tudja, hogy én váltogatva a’ maga közelléte’ mennyországában, ’s távolléte’ poklában, egyszerre Kasztor és Pollux vagyok.

„Édes csevegő! jól van tehát, mi könnyű engem rábeszélnie? tartson tehát legszorosb titkot. De egy belső ellenség fenyeget, a’ férjfiak’ csapodársága, ha valaha meghidegűlni találna, ha ezen érzelem kihalna; ha érzéketlenség lépne hajlandóság’ helyébe – homlokát ránczolá – vagy épen gúny – szeme szikrázott – hah! meghasad akkor e’ szegény szív, meghasad – szeme elbágyadt, szava halkabb halkabb lett – meghasad, meghasad, meghasad.”

Halálos félelemben valék, hogy bizony mingyárt meghasad. Nem, Imádottam! kiálték szorongva, hű, örökké hű! tiéd, egészen tiéd! forró, mindég forró!

„De a’ környűlmények’ hatalma. Ha erőszak rabolná-el tőlem azt, ki szívemet ennyire érdekleni tudta, ’s őt egy más kézhez bilincselné – ah, hová legyek akkor?”

Semmi földi hatalom se diadalmaskodik szenvedelmem’ óriási erején. Örökös ez, esküszöm!

„Halljátok esküjét, égi hatalmasságok! szóla ő, felegyenesülve, felemelt karral, csaknem lába’ hegyén állva.”

’S verjétek-meg a’ hitszegőt! kiálték merészen.

Kis idő múlva észre vevém, hogy kedve nem olly felhőtlen mint az előtt. A’ leggyöngébb beszélgetés közben is bizonyos komolyság szállta-meg ’s egy látható fájdalom és szomorgás, mellyet minden erőködésemmel se tudtam felderíteni. Mind nyilvábban vettem észre ’s gondolkodtam lehetséges okán. Valljon erőtlennek találja é szeretetem’ kifejezését, vagy szerelmemet nem elég erősnek? minden szómban legforróbb láng lobogott. Tehettem-é többet, mint naponként sőt óránként ismételnem: milly valóan, tisztán, ’s őszintén szeretem? talán féltékeny? lehetetlen! hiszen egyedűl érette volt szemem és fülem. Hajlandósága fogy-e irántam? a’ legboldogítóbb bíztatásokat adá a’ legmelegebb kifejezésekben. Valami kedvetlenség érhette-é? Mi hathatna-fel ezen lélek’ magasságához! Mit bír az élet, a’ mi őt megindíthatná? ki ma egyszerű falusi lyánykát, holnap a’ királyné’ felségét festvén, túl lebeg minden földi környűlmények felett.

Elhatároztam megkérdenem. Gondolkodóvá lett. Semmi, épen semmi sem, csalódom.

Csalódni? ’s a’ szerelem’ szeme csalódnék? van é egy felhőcskéje ezen homloknak mellyet észre nem vennék?

„Nem, semmi sem, valóban semmi. – Oh bár hazudni tanúltam volna!”

Bizodalom a’ tisztelet legfelső foka.

„Igen, szomorít valami, de hagyjuk ennek megfejtését jövendőre. Nem sokára visszatér előbbi vidámságom.”

Nem lehetek boldog, míg nem tudom.

„Későbben majd megmondom, mi szerzett keserű pillantatokat.”

Későbben, ’s a’ mit eddig szenvedek, ’s mint gyötör a’ bizonytalanság, azzal semmit se gondol?

„Ne erőltessen. Egy kivánat – csekélység magában, de reám nézve fontos.”

Csekélység, reá nézve fontos gondolám? a’ szerelmes lélek, bizonyosan hajamat vagy melyképemet kivánja.

Ah szóljon, kértem. Csekélységek a’ mik boldogíthatnak, ’s a’ szerelemben nincs csekélység. Mindennek van becse, fontossága; ’s kielégíthetni egy mulékony percz’ ötletét is jutalmazó. Engedjen egészen szivébe tekintenem; olly szép, olly gyöngéd szivébe.

„Mi édes, monda ő halkan magában, egy rokon kebelt lelhetni! mellybe kiönthetjük, a’ mi bennünket megindít. Nem csupán nagy tettek ’s fontos történetek teszik az életet. Egy folyam ez, cseppekből áll, ’s minden csep saját képét viseli. Ha örömsugár esik reá, mi édes a’ kéjt barátunkkal közölnünk, ’s kétszeresen ragyog akkor a’ verőfény; ’s ha felhő’ árnya borúl reá: elszéleszti, elűzi azt a’ barát kéz. Tudja-meg tehát, mi búsít engemet, hogy egy gondolat se legyen fejemben, egy érzelem se szívemben, mellyben ne osztozzék. Egy érzemény gyötör engem ’s nem hagy előbbi vidámságomban jelenni meg, közém ’s nyugalmam közé lép, ’s a’ maga’ jelenlétében is meglep. Ki kell nyilakoznom, – egy alak!”

Hah! kiálték elhalványulva, egy alak!

„Egy alak üldöz szüntelen, ’s furiaként minden lépten sarkomban lézeng, veszéllyel fenyeget, ah én szegény lyányka! – szabadságomat fenyegeti!”

Tudass velem mindent. Mindenre kész vagyok.

„Ah Vilmos! te vagy első szerelmem, tőled semmit semmit se titkolhatok-el. Pirúlat borítja orczámat – nyelvem ellenkezik.”

Fedezz-fel mindent, mondék eltökélve.

„Ah kínos vallástétel! nemes szívedre számolok, nem szólhatok, ezen papirosból megértesz mindent.”

Nem – szád gyónjék – szólj –

„Vilmos én – síra – az alak, a’ könnyelműség – Vilmos! – én gyarló valék!

Hah hitvány képmutató, kiálték visszatántorodva, alávaló bűnös, pokol-fajzat! te kérkedel a’ rény’ mázával? –

„Ah ne érts félre – gyarló valék – ruhákat csináltatni, mellyek’ árát meg nem fizethetem?

Ruhákat! mondék feléledve, ’s a’ papirosra tekínték. „Bársony felső-ruhákat csináltam” olvasá megörűlt szemem, ’s ismét szabadon lélekzettem. Ruhák? kiálték gyönyörrészegűlten, ah most már minden jól van, most már megint minden, minden, minden jól van! Engemet így kínzani. Mingyárt ki nem nyilatkoznod. Rosz leány! csak egy pillantatig is szomorganod, holott Vilmosod segélhet. Le szerettem volna térdelni, ’s úgy követni meg a’ gyalázat végett, hogy félre értettem. Gyülöltem magamat, hogy olly becstelen gondolat szállhatott-meg.

Milliomok, mondék, nem adhatnának nagyobb szerencsét, mint az alkalom nyújt, hogy egy ohajtásodat teljesíthetem.

Látta örömemet, észrevevé kedvemet.

Maga, fizetni akar? hah nemes szívű magyar, monda, dicső fija Pannóniának! Azért vert szívem, első látásakor, olly erőszakosan, mert sejté, hogy illy nemes férjfi van hozzá közel. Oh Vilmos! nekem nem lehet titkom maga előtt! őszinteségem nem ismér határt. Véteknek tartanám, a’ legmulékonyabb ötletet is magának ki nem nyilatkoztatni. Mosolygani fog, hagyján! de ismérjen-meg, minden gyöngeségimmel. Az életnek is vannak kivánatai. Mindég arról gondolkodom, hogy’ tetszhetném jobban Vilmosomnak, ’s hogy jelenhetném-meg kellemesbben előtte, ’s tükörben vizsgálgatván magamat, gondolom: nyersz-e tőle valljon, egy jutalmazó nyájas pillantatot? legközelebb a’ második szerelemesnén láttam gyönyörű függőket,^* fejér ruhában, mint a’ ma hullott hó, az ártatlanság’ szinében volt; nem szeretnék igazán, ha régen észre nem vettem volna, mennyire tetszik Vilmosomnak a’ fejér szín, hímezete szép, ízletes – ekkor éreztem egy ohajtást serkendezni, mellyet azonban egyetlenegy szavadnak feláldozni kész vagyok.”

Ritka leányka! gondolám, midőn feszített figyelemmel néze reám, gyermeki indúlat, drága együgyűsége a’ szívnek ’s léleknek. Egy függő örömet okozhat neki. Ártatlan kivánság. De meglepés nevelje becsét. Nem soká névnapja lesz, annak előestvéjén lepem vele meg.

Lehet-é valami, fordulék hozzá, a’ mi neked fentebb kecset kölcsönözhetne! ’s nem minden szépségedtől nyeri-e becsét?

„Hagyd a’ felesleg complimenteket. Gyűlölöm őket, ellenemre vagynak, szóla kedvetlenűl szép szerénysége. Úgy-e Vilmos?”

Ah kedvesem! miért nem lehet épen most.

„Nem lehet? kérdé.”

Nem, felelék zavarodottan, a’ hazugság ’s iparkodás miatt titkos örömemet elrejteni, ha a’ meglepésre gondoltam.

„Vilmos nekem bizonyosan kell tudnom, ha lehetetlen-é? ’s nincs-e módod, vagy csak nem akarsz?”

Módom nincs, felelék kevéssé megütközve.

„Igazán, csak módod?”

Úgy vagyon, kedvesem!

„Oh jer hát szívemre! mond a’ mennyei, ’s olly erőszakkal szorított magához, hogy indulatának hevét félre nem ismérhetém. Csak szerelmed maradjon-meg számomra, minek lehetne ezen kivűl még becse előttem, csak azt tudjam, hogy akarsz, akkor boldog vagyok. Úgy-e Vilmos akarsz, de nem áll tehetségedben?”

Elragadtatásom nem lelt szót. Fájdalom! hogy nem; – mondám nagy nehezen. Ezen charakternek tiszta csudálása minden tettetést elfelejtete velem. Bátyám! vajha itt volnál, gondoltam; azon pillantatban is, midőn egy kedves ohajtásának valósíttatása megtagadtatik tőle, midőn hallja, hogy nincs módom teljesítésében, boldognak érzi magát szerelmem által. Tetszetős kül fényesség egy lyánykától feláldozva! nem kivántatik-e hasonló léleknagyság ezen örömest lemondáshoz, mint ha férjfi egy koronát vet-meg. Szép perczenet melly ezen pillantatot hagyá vetnem lelkébe, ’s még szebb, mellyben a’ meglepés következik. De fog-e neki örűlni? nem fog-e felejtkezni az egész dologrul, vagy haragunni, hogy magamat tettetni tudám? oh bátyám! mi férjfiak még is sokkal roszabbak vagyunk. Én szintúgy szeretem őt mint ő engemet, ’s még is képes vagyok ámító álorczát tenni fel. Soha, soha sem éri-el természetünk az asszonyi természet’ nemességét, tisztaságát!

Milly fájdalmasan esett, midőn másnap a’ szerelem’ szárnyain repűltem hozzá, szobalyányától értenem: hogy asszonya éles főfájásban szenved ’s pihenni akar. Szent Isten! hát illy angyal is alájok vettetik a’ földi szenvedéseknek! látnom kelle Amáliámat. Beléptem, ott fekütt a’ szenvedő a’ pamlagon; hangjából, mellyel hozzám szólott, tekintetéből, vonásaiból, világosan kitetszett: hogy kemény fájdalmakat érez, mert egészen megváltozottnak ’s rosz kedvűnek látszott. Édes angyalom! szólék hozzá közelítve, roszúl vagy?

„Bágyadt a’ főfájástól. Alig szólhatok. Nem jobb lenne é menned? majd unatkozni fogsz, ’s bár milly kedves volt is másszor jelenléted, de most alig vehetem hasznát.”

Csak ne szólj, kértem, ’s hagyd szemeimet mulatnom angyali vonásidon. Meg akartam csókolni. „Jaj, de fáj! monda ’s elfordúlt. Nagyon gyönge vagyok.”

Ekkor jelentették-be a’ második szerelmesnét. Én ellene mondtam, kérvén ne fogadná-el látogatását; hijába! bár milly beteg volt is a’ dicső, még is feláldozta üdülhetési nyugalmát művészi buzgóságának, minthogy épen tudósítást várt: ki fogja az új szomorújáték’ fő szerepét adni? Akármint sajnáltam is, hogy baját a’ beszélés sulyosítani fogja, még is örűltem, hog tanúja lehetek, miként vet-meg a’ művészeti tiszta szeretet minden földit. Az idegen belépe, ’s a’ legnyájasb barátsággal fogadtatott. Mennyire szereti művésztársát! gondolám.

„Beteg? kérdé a’ belépő meleg részvéttel.”

„„Csak fejem fáj, de enyhűl ’s csak nem megszűnt jelenléte által kedvesem.””

„Vigyázzon magára ’s meg ne betegedjék, mert különben szánnom kell szegény árva publicumunkat.”

„„Alig éreznék híjomat. Hol illy csillagok ragyognak, egy hibázó sugár szembe se tünik.””

„Nap, maga, édesem! melly melegít, éleszt, gyujt és világít.”

„„Egy gyönge bujdosó-csillag, kinek csak a barátné’ gazdagsága kölcsönöz világot.””

Megölelék egymást. Szerénység, legszebb dísze a’ müvésznek, ritka kincs, hét te is ékesíted e’ borostyán-koszorúzta főt? szólék érzésbe ’s bámulásba olvadoztan.

„Mint gyönyörködtem a’ recensióban, mellyben maga asszonyi Prometheusznek neveztetik, ki a’ költőkrűl hidegen oda állított természeteknek megadja a’ való életet és saját tüzet,” folytatá szavát az idegen.

„„Csupa kegyesség ’s kedvezés, a’ kezdő’ bátorítására.””

„Milly helyes vala, ábrázata’ kecseiről, kifejezéssel teljes szemeiről, ’s gyönge ifjúi alakjáról szólani.”

„„Ösztönűl fog csupán szolgálni, hogy a’ természetet mesterség által nemesítsem.””

„A’ közönség igazolja a’ műbíró’ itéletét elhatárzott javalásával.”

„„Melly csak az által tesz kevéllyé, hogy benne némellykor magával együtt osztoztam, ’s csak ez által lesz becsessé.””

„Sajnálom, hogy az Igazgatóság megfosztá az alkalomtól, mellynél fogva a’ közönségnek egy új gyönyör éleményt ’s a’ Kritikusnak teljes dicséretre újabb okot fogott volna nyujthatni, ’s vállaimra raká a’ terhet, mellyet mint talán némellyek vélik, nem látszom megbírhatni, reám tolták az új dráma’ czímrollját.”

„„Mit, kiálta a’ felséges ’s felugrék, a’ rollt magára?”” szeme és egész alakja megelevenűlvén.

„Fájdalom! ezt jelenteni jöttem, tudván, mit fog rajta örűlni.”

„„Én magam is, monda keserűen Amália, csak kételkedve mertem volna felvállalni; maga kedvesem! mint látszik nincs bátorság’ hijával.””

„Ah, ott sem, hol idegen dölyf ellen kell fegyverkeznem,” felele hirtelen a’ gömbölyű tüzes barnácska.

„’S még is ravasz, ’s álútaknak köszöni győzedelmét. Alattomos ösvényeken jár. De mit mondom jár, járás? mászással győzedelmeskedék rajtam, ’s ez hasonló a’ veszteséghez.””

Én féltem, ’s csilapítani akarám: kedv - - -

„Tudom, szóla közbe az idegen, a’ világért se kivánna győztes lenni, ’s még is úgy elváltoztatá győzedelmemi bánatja, hogy a’ vastag X is ijesztőnek találná ez ábrázatot.”

„„Mit, kiált Amália, pirúlva, hevesen, ijesztőnek? igaz, a’ karika legszebb figura, ’s meg kell engednem, hogy én ollyan gömbölyű nem vagyok””

„’S nekem fájdalom! nincs háromszögletű képem.”

„„És nekem vastag orrom, nagy lábam, veres kezem –””

„De, a’ helyett, szerencsére kétféle szemei vagynak, mellyek közűl gyakran, mint ritkaság, csak az egyik sír, ’s mint született hősnét egy kis bajúsz ékesíti.”

Elrettentem. Az isten’ fijáért, mondék, gondol –

„„Hah, alacsony teremtmény! kiált a’ megbántott beteg, ’s felugrott, bajúsz! Vilmos te hallod, ’s nem zúzod össze?””

De gondold-meg kedvesem – ’s maga is mint művészn - - -

„„Hah, gyáva Vilmos! – Minthogy a’ vén Regisseur időtöltésére elég jónak vagy is inkább elég rosznak találja, és sálokat ajándékoz neki, elfeledi fülfolyását ’s foghíjait? elfeledi az alávaló személy – –

„Igen is, én személy vagyok; de magának hering soványsága miatt személye sincs már; magas, vékony, veres mint egy rakéta?”

„„Hah, gömbölyű, fekete bombamozsár””

Amália! kiálték félőrűlten, a’ te fejed, az én fejem – – –

„Micsoda fejről van szó, ezen vékony fejetlen lécszszegnél? talán csak nem ezen uréról, az úgy tetszik elég vastag.”

Mérsékelje magát kiálték.

„Oh per se! mérsékeljem, ezen megtestesűlt fidibuszért? ezen deszkai karcsuságu szálkás hoporcsos kísértetért?”

„„Most takarodjék! mennydörgé Amália; ’s te Vilmos, te nadrágos asszony!””

Megbántani Amáliát én általjában nem enged – –

„Most már elmegyek, játszom ’s tapsot nyerek, ha a’ csont Amália irígy fondorlatában ’s mirígy dühében még jobban összeaszik is, ha vázzá sorvad is – a’ száraz keszeg, kivel egy füstön függ a’ pisztráng.”

Ő elrohant ’s Amália a’ pamlagra.

Elájulok kiálta, felugrott ’s szaladgált a’ szobában. Vilmos, ah Vilmosom! te gyáva vagy, egy félénk nyúl. Meg kellett volna ölnöd, de semmi. Szedd össze barátidat, kérlek Vilmos, ’s fütyöltesd-ki, ne fizess a’ szabónak, osztogass szabadbiléteket,^* csak fütyöltess. Elájulok. Férjfiruhában fog megjelenni! tollakkal, lobogókkal, recze-nadrágban (tricotban)!! Hogy néznék még én ki! ’s mikor léphetek megint így fel! – Nem, nem szabad játszania, ki szépségemet dicsőségemet elrablá.

Féltem hogy ő elájul, ’s én hagymázba esem. De Amália, könyörgék, hol szelídséged, szerénységed?

„Szaporán barátidhoz, ha kedves előtted életem, siess.”

El kelle mennem. Elkábultam. Fejem zúgott mint a’ malompereszlen. A’ csendes sziget, a’ társnék’ becsűlése, a’ javaló zaj’ megvetése és ezen elbőszülés – ő volt-e megvarázsolva vagy én? nem tudtam mit gondoljak, fejemet csóváltam. Gyarlónak találám. De nem soká belsőmben egy sugalom szólt mellette. Nem volt-e ingerelve? megbántva? nem mondta-e maga, hogy minden durva szó megsérti? nem épen a’ tiszta lélek irtózik-e minden mocsoktul? ’s nem volt-e félbeteg. A’ testi fájdalom nem zavarja-é meg egész visszás-hangig a’ lélek’ húrjátékát, nem vala-e kettős fulánka megtámadója’ minden szavának, – ’s minthogy jelenlétemben történt, van-e rettentőbb mint a’ kedves előtt meggyaláztatni? egyedűl ’s egészséges korában csendes méltósággal felelt volna. Vétkül tulajdonítsam-é neki a’ hevességet, mellyet jelenlétem okozott? a’ legközelebbi este alkalmat nyújt a’ meglepésre ’s bizonyosságot a’ felől, hogy bánja a’ történtet.

Az opál függőkkel ’s jól becsinált liliomszinű köntössel, ezen felűlirással czímezve: Amáliának neve’ ünnepén, hónom alatt, titkos örömmel szívemben, menék hozzá késő estve. Szobalyánya az előszobában előmbe lépett. Asszonyával nem szólhatni, illy későn, tanulásra használja az est’ csendét, jőnék holnap. Ej gondolám, talán nekem csak szabad magányát háborítanom. Hát, víg pohárpengés, ’s egy sokszavú hangos pereat zajdul toborzan^* Amália’ szobájából fülembe. Mi ez? álmélkodám, letettem csomómat^* ’s belépek.

Nem épen nagy volt a’ magányosság; egy nagy, rakott, ’s felgyertyázott asztalnál üle a’ fél színjátszó társaság, a’ vastag X ’s több fiatalokkal. Beléptem nem zavarta meg a’ társaságot, elkésett vendégnek tartottak, csak Amália ütközött-meg kevessé, de fülembe súga: mind jó barátok, rollra-vágyó ellenségem’ megbuktatására. Amália! szólék fájdalmasan, szelíd szemre hányással, te még boszúról gondolkodol, nem bánod-meg – ’s képes lehetnél?

Ez már csak ugyan pédátlan együgyűség! mondá haragosan, de bizonyos emberek talán, inkább hasznát vehetnék a’ szabadbilétnek, mintsem azt osztogassanak. ’S elfordúlt.

’S még egyszer pereat a’ rollra-vágyó, harsogott össze vissza. Megkellene nyársolni, tanácslá a’ lágy anya. Fúljon azon cselbe, mellyet neki szövök, az incselkedő. Hisz’ tulajdonkép’ az egész vita csak egy nadrágról van, vélekedék őszintén a’ naiv. Mondhatom hitelesen, szólott a’ Komikus, ki egyébiránt is mindent hitelbe vett, csak figyelmet kérek – ’s én tojást a’ puncshoz – mondá az első hős. Mit tojás? mit puncs? dadogott aluszékonyan akadozó nehéz nyelvvel a’ vastag X., champagnit szürcsölt ’s kenyérgolyókat hajigált Amáliára. Igaz, a’ mi igaz, én őszinte legény vagyok, Málika ismér engemet; mindnyájan meghalunk, mindnyájan, – a’ szerelmesnének recze-nadrágja van! he he Málika! ha most itt volna az Angol, ki olly sokat ivott, keveset szólt és soha sem nevetett, vagy az Orosz, ki a’ bort megitta ’s az üveget megette, ki téged mindég Malicskájának hítt, hehe kis korhely! ha az embereket nem tekinteném, magam is közé ütnék; de én Kritikus vagyok! ’s mint illyen legfelebb ütleket kaphatok, de nem oszthatok. Úgy-é emberek, legyetek őszinték, tudom hamisak vagytok, mint a’ macskák, de reggel táncz estve láncz; hiszen barátok, testvérek vagyunk – sírt – úgy-e nagy Kritikus vagyok én, nagy, nagy ember, talán a’ legnagyobb ’s ellenségem szamár.

Éljen X! kiálta minden. Barátim! zokoga, mind becsületes emberek, asszonyok vagytok, mind testvéreim vagytok, húgaim, szüléim. Hadd rágalmazzon a’ világ, hogy korhelyek vagytok. De az a’ halvány úr ott, kiálta haraggal reám mutatva, miért nem kiált az éljent ha én élek, miért nem kiált éljent ha nagy vagyok? az, az, az Antikritikus, az, az Anti – Anti christus.^*

Ez a’ mulatságos úr, csufolódék Amália, egy ifjú kalmár’ kezét, ki vele enyelgett pajkosan, elütvén, akkor fog éljent kiáltani, ha egy lény születik ätherből szőve, melly csupa regharmattal^* ’s virágillattal él, azzal fogja naponként közölni azon érdeklő ujságot, hogy szereti, óránként fog előtte sohajtozni: ’s kivánhatni e többet?

Én azt kivánom: hogy nekem kiáltson éljent, máskép’ agyon ütöm és aztán egy csípős sírverset írok reá, vagy pedig egy tizedet a’ kedvelt, elmés, Bécsi, tüsszögtető magyar anekdotákból. –

Tiszta szívből, kiálték, éljen! Amália a’ maga színjátszói ügyessége is éljen! mert valóban nem csekély!

A’ maga savior-vivre-je^* is éljen! gúnyola viszont. Én elsiettem. Más nap egy levelkét kapék a’ levont álorczájutól, az ott maradt névnapi ajándék’ következésében. Esdeklett: menjek-el, ha csak egy perczenetre is, mindent felvilágosítand, nem élhet nélkülem, veszedelmesen beteg, csak még egyszer kiván szemembe nézni, melly az ő mennyországa – a’ kétségbeesés öngyilkosságra vezetheti ’s a’ t. ’s a’ t.

Bátyám, bátyám! gondolám, ha még is igazad volna? illyenek-e mind, vagy csak tapasztalatlannak és vaknak hibája, hogy minden embert természet szerint jónak tartván, nem vette észre mingyárt az első szónál a’ ravasz tettetést, holott azt olly igen lehetett vala gyanítania? nem kellett volna-e készen lennem a’ legkitanúltabb kaczérságra? vagy olly fínom volt-é a’ csalás? nem volt-e minden szava üres szócsengés? nem hibázott-e mindenikén az egyszerűségi ’s keresetlenségi bélyeg, ezen csalhatatlanak jegye a’ valónak? nem volt-e kézzel fogható: hogy ellenemben is mindég színjátszó maradt? nem világítja-e fel állapotja viseletét. A’ szabad ’s elkerűlhetetlen társalkodás a’ nem legpallérozottabb férjfiakkal, a’ kénytelenség érzelmeket színleni tanúlni, a’ nagy csábító alkalom’ hatalmas ingere, melly szüntelen legédesb varázshangokkal csalogat, a’ szükség, hogy sokszor igen szűk mód mellett is külsőképen csillogva ’s ragogva jelenjék-meg, mint ugyan annyi rettenetes kígyók, tátott szájjal állják útját az erkölcsiség’ tiszta fejér galambjának, míg elkábulva mirígy lehelletöktől elvégre leszédűl. Nehéz a’ győzelem, de annál tiszteletre méltóbbak a’ nemesek, kik ezt kivíják. Csak hol ártatlanságot, egyenességet és szívességet találok, ott fogom jövendőben reményleni szerencsémet.

Ha egy bohó lépést teszünk, utána rendszerint igen bölcsen szoktunk okoskodni. Én is a’ legtudósabb ’s mélyebb vizsgálódásokat tartottam, ’s a’ világ’ prózáját olly epésen gyülölő Malicska’ alacsonyságát már elfeledém, midőn egy leánykában kelle pótolékot találnom, ki csupa élet, csupa egyszerűség, csupa természet vala.

A’ telet **ben töltém. Egy bálban ismértem-meg a’ szép Rózát, egy gyönyörű kellemes rózsácskát ki még alig virított 16 tavaszt. Képecskéje eleven, fris, teljes, hajának fínom szálú aranya ezüst-nyakára hullva, szája rubín, melly nevetvén gyémánt fejér fogakat ’s orczáján két gödröcskét láttatott, drágábbat Amerika’ minden gyémántgödreinél; szemei ragyogó zafírok. Kedvesség vala minden mozdúlatán, szemében életöröm ’s láng. Kellemmel tánczola ’s a’ legkitetszőbb kedvteléssel. Felkértem ’s röpűltem vele a’ palotán keresztűl. ’S a’ mint ott álla mellettem, szemének tüze nagy pilláji’ körében a’ sebes mozgás által emelve, melye fenndobogva ’s röviden lihegve, kellemes arcza elgyúlva, alig fordíthatám-el pillantatimat igéző alakjáról. Maga jól tánczol monda ’s hál’ istennek sebesen. Csak lassan ne tánczolni, inkább meghalni. Nem akarám meg nem érdemelni dicséretét ’s a’ közelebbi kört ismét gyors, sebes örvényben lejtettük-el. Karom szorítva tartá, szemem szemén csüggött, ’s övé nyájas elégedéssel tekinte az enyémbe. Észrevevém, hogy ha félre nézék, rajtam legelteté pillongásait.

Álmomban is muzsikát hallottam, ’s kivilágított tánczpalotát láttam, ’s mint Anadyomenét a’ tenger’ habjain, merengni a’ csuda-szépségű Rózikát a’ táncz’ hullámain. Megtudtam lakását, ellovagoltam előtte ’s a’ mint feje az ablakon kibukkant, sarkantyút adék fakómnak ’s ollyat szökettem vele, hogy azt hittem, fejembe fog kerűlni. Szemlátomást felébredt bennem a’ lovaglás vágya ’s ha a’ szemnyelvnek hiheték, nyargalva mentem-fel kegyelmében is. Lakásával általellenben egy kávéház volt, ’s nem sokára tapasztalám: hogy fiatal embernek semmi sem lehet hasznosabb, mint ujságolvasás által tanúlni a’ világ’ folyását. Csak hogy velem az történt: hogy a’ sajtó’ szabadságáról olvasván, édes rabságról gondolkodtam; a’ Parlamenti tanácskozásoknál felfedezém, hogy ő uralkodik fejem’ felső- ’s szívem alsóházában; a’ Hatalmasságok’ kivánt ultimatumoknál, az ő kinyilatkoztatását ohajtám megnyerni; a’ politikai pártfeleknél általláttam, hogy noha eddig Liberalis voltam, most már egészen Servilis vagyok. Bal oldalam egészen őérte voksolt. Ő is észrevevén, hogy tudósításokat várok, híradóm leve, ’s így mi két hatalmasságok, mint akármi legügyesb diplomatikusok, eleven levelezést folytattunk, titkos szemjegyekben.

Külső helyzetem lön megbízó levelem, ’s szüleinél bemutattatván szívesen fogadtatám. Maga szint olly jól lovagol mint tánczol, monda ő. Gyönyörű a’ férjfi lovon. Úgy megijedtem minap, midőn fakója ágaskodott, hogy csak nem sikoltottam. Minden Magyar olly jó lovas?

Reménylem nem soká az Ángolokkal is mérkőzhetünk.

Ha megint erre lovagol, ugyan tánczoltassa egy kicsinnyé azt a’ szegény állatot, mert azt halálomba’ szeretem látni, de ne ijesztgessen.

Hát sajnálni fogna? kérdém.

Illyen fiatal emberért örökös kár volna! mit mondanának rokonai, vagy talán más valaki is, valami szép magyar lyány, szóla mosolygva.

Itt nem reménylhetek szánakozást.

Szívemből sajnálnám! monda komolyan, ’s mosolygva ’s kötődve veté után: mert pompásan tánczol.

Mind inkább elbájolt. Először csaknem önttudatlanúl ’s lopva szorítám-meg kezét, tűrte de nem viszonzá, legközelebb már tudatám azt, emlékezvén mint neveté Amália a’ néma vitézt; – elpirúlt, én ismétlettem, ’s viszonszorítást érzék. Ennél maradt, csak hogy pianissimótul forteig emelkedett, míg Rózánál egy rózsácska előbbre vitt. Ez keblére volt tűzve. Én kértem, megtagadta. Ismételtem a’ kérést, habozott. Harmadszor kértem ’s megnyerém. Megcsókoltam tüzesen rózsanyújtó líliomát, szemeink találkozának, ’s mint gyántafolyamú felhőkből, egy villám repűlt által és vissza, és gyújtott mert orczáji egészen lángba borúltak, magamhoz vonám, csüggedt fővel álla ’s csaknem remegve, én áltkarolám ’s kérdém:

Rózika, mennyei Rózika! méltat é kegyére? hallgatott, elfordított orczával.

Ismét kérdezém. Kezemet gömbölyeg állára tevém ’s felemelém fejecskéjét.

Micsoda kandiság ez? monda gyönyörű zavarodással.

Rózika, igen? – hallgatott. Igen? ismétlém. Nem! monda, ’s fejecskéjével szégyenelve igent intett. –

Ha az útszán lovaglék, már messzéről várakozva ragyogtak előmbe szemcsillagai. Ha egy perczenettel későbben jövék, már sötét képet mutatott; ha loge-ja előtt mozdúlatlan nem állék, illy kedves durczaságú vala, ’s ha figyelmemet látá, olly nyájas, vídám ’s enyelgő, hogy én minden szerénység’ ellenére is ezer kis vonásból, mellyet igen is érezni de röviden leírni lehetetlen, észrevehetém, hogy valóban melegen szeret.

Mindég körűle ’s nála valék. Valóban szép alakja, ’s virító fiatalsága megbilincseltek, viselete, szívesség ’s játszi ledérség által mindég új kecseket nyere, ’s pillantata, mennél inkább sejté hajlandóságomat, több több tüzet. A’ kézszorítást egy csókom követte karjára, ezt egy a’ nyakára, örömest igen megneheztelt volna; de derűlt, nyájas, gömbölyű képecskéje, ha haragunni akart, olly csínos olly furcsa volt, hogy meg nem állhatám egy csókkal nem zárni-be leczkéző rózsaajkát. Mivel ő természetesen sokkal szigorúbb igazságú vala, hogy sem a’ kölcsönt, csak egy pillantatig is viszontagolatlan magának tartaná, gyúladt orczával hirtelen viszonzá adományomat; de mivel ez nem vala olly tüzes mint enyém, adósomnak nyilatkoztatám, ’s láncz gyanánt karjaimat raktam reá. A’ szabadság’ szeretete velünk születik, ’s így egy másodikkal váltakozott ki; én éreztetni akarván vele nagylelkűségemet, hitelbe egy harmadikat adék. Igy enyelgettünk folyvást ’s én mind inkább meggyőződtem érzelmeinek elevenségök ’s hevességök felől. Bátyám! gondolám, ennél van valóság, természet, érzés, egyszerűség ’s elragadó gyermekdedség, melly mint egy kristályon által hagy a’ tiszta lélek’ fenekére pillantani. Így bátorságban vagyok.

„Rózika, mondék, ha valaha megszűnhetnél engem szeretni!”

„„Oh, ki szűnnék-meg?”” mond a’ szívesség’ pillantatával.

„Tudnál e állhatatlan lenni?”

„„Nem, nem, én igen, igen szeretlek, olly örömest vagyok veled, alig várhatom jöttödet, ’s ha itt vagy, olly sebesen elröpűl időm, ’s ha elmégysz, mindég előttem látlak.””

„Ha valaha egy más –”

„„Soha, soha. Senki se tetszik nekem ennyire.””

„Hihetek-e szavadnak?”

„„Bizonnyal ’s igazán, hiszen láthatod mint szeretlek.””

„Rózikám, mi egymásért teremtettünk. Lélekharmonia van köztünk. A’ szívrokonság’ vonzalma húz bennünket egymáshoz. Sejtettük egymást ismérkedésünk előtt, ’s azért szeretők mihelyt meglátók.”

„„Igen, úgy kell lenni. Már a’ legelső pillantatban tetszettél nekem. Termeted, tánczod, oh Vilmos, be mennyei!””

„Fogsz-e örökké szeretni?”

„„Ah még sokkal tovább is, ha lehetne!”” monda tüzesen.

Ha ez is tettetés volna? legszorosabb szemmel tartám, a’ szerelem különben is élesen lát, de semmit semmit sem, a’ mi magát a’ gyanút nyugtatlaníthatta volna.

’S ím a’ rózsatermő tavasznak kelle az én Rózikámat elrabolnia. A’ fürdésidő^* beteges anyjára nézve elérkezék. Három nappal indulása előtt könyekben fürdött a’ fürdő miatt. A’ búcsuzáskor vigasztalhatatlan volt.

Vilmos vala minden, a’ mit szólhatott.

Hat hétre váltunk-el. Még is nehezemre esett.

Ő zokoga.

„Híven marad-é e’ szív?”

„„Hű, monda sírva, de most olly sokáig nem látjuk egymást. Vilmos, hat hétig, minden hétben hét nap! ’s milly rettenetes hosszú egy illy nyári nap! hogy állhatom ezt ki?””

„Vagynak mulatságok –”

„„Én nem akarok mulatságot, nekem nem kell mulatság. Én mindég sírni fogok.””

„Új ismeretségek! –”

„„Én mindég csak Vilmosrul fogok gondolkodni ’s az ő szép szép szemeiről.””

„Az alkalom” – –

„„Nem, nem, nincs több Vilmos már!””

Ah, miért nem mehettem vele! nyugtalanúl vártam távolléte’ végét. Mi lomhán másztak az órák, mellyek máskor édes tréfa ’s enyelgés közt olly sebesen röppentek el. Be hamar elment kedvem az ujság-olvasástól! mióta aranyfürtei általellenemben nem tündöklöttek. Be sokat pihent az előbb zaklatott fakó! ha hívem maradt-e, ez volt a’ kérdés, mellyet magamnak örökké teddegeltem, ’s reá ugyan mindég igennel feleltem, de még is azon feltétellel, hogy ez úttal okosabb leszek.

A’ hat hétből két hónap lett, melly nekem négy esztendőnek tetszett.

Megérkezett, távolléte érezteté csak velem igazán kecseinek fényét. Melegen fogadott. Én csupa láng valék.

„Megtartottad-e híven a’ hűségfogadást?” kérdém.

„„Természetesen, ollyan sok vendég volt.””

„Gondolkoztál rólam?”

„„Oh igen gyakran.””

Vilmos vigyázz! mondám magamban, igen vigyázz! legelsőben tapasztalám: hogy midőn egy estve játékszínbe nem meheték, nem neheztelt, a’ miért egyébkor a’ leghevesebb szemrehányásokat tevé; – és aztán egyszer, midőn a’ szokott órán előttök ellovagoltam, nem jelent-meg az ablaknál; észre vevém továbbá: hogy kétszer a’ Herczeg’ Segédtisztje az utszán lenyargalt, midőn én fellovagoltam; végezetre a’ lépcsőkön találkozott velem szemközt, midőn Rózikához mennék.

„Látogatója volt? kérdém felindúlva.”

„„Látogatóm? igen a’ Segéd volt itt.””

„Uj ismerőse?” kérdém tovább hevesen.

„„Igen, előbb nem ismértem.””

„Hisz’ ez igen szép,” mondék boszúsan.

„„Istenem! hát nem szabad fürdőben Segédekkel ismérkedni?””

„De ő látogatja magát?”

„„Mint fürdőismerős.””

„Kedves magának?”

„„Miért ne, épen bizony.””

Nyugtalan levék. Többször Rózikánál találtam őtet. Egy pillantata se síklott-el előttem, ’s szemei rendszerint a’ csillogó tiszt’ Adóniszi alakján nyugodtak. Egy vonása se kerűlte-el figyelmemet, ’s láttam a’ szép Marsra mosolygani. Dühbe jöttem.

„Rózika, mondék, maga hűtelen.”

„„Mi nem jut eszébe!””

„A’ Segéd miért lovagol –„

„„Istenem! hisz’ azt tartom mindnyájan lovagolnak.””

„De mindennap erre?”

„„Törődöm is én vele.””

„Maga reá néz.”

„„Én magára néztem, ’s mit tehetek róla, hogy maga mindég mellette áll.””

„Mosolygott –”

„„A’ maga arczrándulatain.””

Ah Rózika! mondék, könnyelműség a’ veszélyes örvény, melly fenekére sodor; hűség a’ legnemesb gyémánt az asszonyiság’ koronájában, a’ lyánykák töredékeny csolnakon gondolatlanúl eveznek az élet’ tengerén; és sok a’ veszéllyel ’s lebuktatással fenyegető kőszirt. Egy rettenetes szikla a’ hiúság, másik az alkalom, harmadik a’ gondolatlanság, negyedik –

Az őrparádé!! sikolta örömmel, ’s a’ törökmuzsika’ első hangjára egy ugrással az ablaknál terme.

Valóban negyedik az őrparádé! ismétlém mélyen sohajtva.

Magamba merűlve állék.

Ugyan már hogy’ lehet olly haragos! monda legkedvesebben. Ah, az a’ sötét ábrázat! ’s úgy utánaza, hogy egy Cátónak is kaczagnia kellett volna.

„’S nincs-e okom?”

„„De Istenem! hát senkire se szabad néznem?””

„Hát csak ugyan még is hivem?”

„„Gavallérparolámra,”” enyelge.

„Nem ismerős vele közelebbről?”

„„Csak néhányszor szóltam vele, mint az illendőség kivánja.””

„Nem érdekli magát?”

„„Ha mingyárt mindenik érdekelne, kit a’ fürdőben láttam!””

„Semmit se titkol-el előttem?”

„„Nem, nem, nem: hogy már egyszer vége legyen a’ vallatásnak. Megmondom a’ Segédnek, fogadja magát az ezredbe Auditornak, ha még tovább kérdez.””

„Tudok hát mindent?”

„„Mindent, mindent, többet mint bölcs Salamon.””

Vilmos! gondolám, e’ szavaknak hiszesz-e többet, vagy észrevételidnek? hát ha itt is meglepés fenyeget; ha tapasztalatlanságom ismét bohó rollt játszat velem? okos leszek Rózikánál mint a’ kígyó, minthogy Amáliánál együgyű voltam, mint a’ galamb.

Ismét nála találtam rettegésem’ tárgyát. Nem sokára ment. Kevés vártatva egy levelkét veszek észre a’ padlaton, azon helyen, hol ő ült. Hah, kiálték mi ez? ’s felvevém a’ levelkét. Rózika elhalványúlt. Hűtelen, zajogtam, szerelemlevél tőle, melly most hihetőleg, történetből veszett-el, de a’ mellyet által akart adni.

„„Nem, én, de Vilmos! adja ide; majd megbüntetem a’ merészségért, adja ide már.””

„Ez már sok! félre minden kíméléssel, tudnom kell mit ír magának.”

„„Vilmos, ez nem szép. Ide a’ levelet.””

„A’ világért sem. El kell olvasnom.”

Kezdem olvasni: „Örökké szeretett Juliuszom!” mit kiálték csudálkozva, hisz az ő neve Juliusz, ’s ez asszonykéz – „Esküid megengesztelének.”

„„Nekem a’ levelet! kiálta Rózika, ’s hirtelen elkapá tőlem, most már nekem kell olvasnom.””

Haraglobogva olvasá – „megengesztelének. Minden szentekre fogadod, hogy a’ Rózikával való bohó tréfát, melly ellenemre van, egészen abban hagyod, ’s ismét csupán nekem ’s szerelmemnek fogsz élni. Ha iránta való gúnyod, szint olly őszinte, mint elmés ’s keserű, úgy a’ bűnbánót ma estvére a’ szokott helyen, teljes bocsánat ’s magas jutalom várja. Már megint egészen tied.”

„„Hah, csalfa! kiálta Rózika, félig magán kivűl, lélekisméret nélkül való utálatos ember. Engem így megcsalni. Ezerszer is esküdött örök szerelmet, és aztán gúnyolni; minden szentekre fogadja, hogy én vagyok imádottja, angyala, hogy én vagyok a’ legszebb, és mással levelez. De jól esik, miért hittem neki. Vilmos én véghetetlenűl meg vagyok bántva, megsértve, hátra lökve, gyalázva. Kérjen tőle számot, vesse szemére viseletét, Vilmos ha szeret engem, híja-ki párviadalra. Engem így megcsalni!””

„Hiszen nem ismeri közelebbről!” gúnyolám.

„„Ah már mindennek vége. Az ő szépsége, ’s maga nem volt ott; az éjjeli muzsikák, a’ többi dámák czivódtak rajta, de ő egyikre se nézett.””

„’S maga szereti őtet?”

„„Megvallom, tetszett, de most gyűlölöm mint a’ poklot. Ugyan ölje-meg, ’s minél előbb.””

„Ártatlan vért ontanék! nyiltságot nyiltságért. Mondhatom: hogy ő ezen egész levélről egy szót se tud, hogy ezt én irtam elváltoztatott kézzel, ’s itt ejtém-el, hogy magát kedves Rózikám! megkísértsem. A’ meglepetés, az első harag minden fontolást kizárt ’s most már tudom, hogy maga csapodár.”

„„Hát ártatlan ő, monda, oh maga hamis, fertelmes ember!””

„Úgy van, ő ártatlan és én –”

„„Maga, maga? úgy hiszem, maga nem csak mint Magyar, rokonja a’ Töröknek, hanem valóságos Török is. Azt akarja: hogy örökké csak magát szeressék, maga azt vélte: tudja minő okosan tett! ’s most azért is őt még inkább fogom szeretni. Ő egyébiránt is ezerszer szebb magánál, ’s az éneke, Istenem, az a’ tenor!””

„A’ boldog!” mondék.

Öröme lehet bennem bátyámnak, gondolám. Először csaknem alacsony haszonlesés’ zsákmánya levék, ’s most csak alig menekhetém-meg a’ könnyelműségtől. Amália meg akart csalni. Rózika eleinte őszintén bánt velem; de nem egy végre vezet-e mindenik? igazán érzett, valóan szeretett, de ő úgy tetszik, csak heves nem pedig mély behatásra képes. Könnyelműség ’s hiúság balgatagságokra ragadják ’s megölik a’ férj’ nyugalmát. A’ szenvedelem’ szalmatüze szintolly hamar fellobban mint elaluszik, ’s álmodott boldogságunk, lángjaiban enyészik-el. Mind, mind illyenek! gondolkozások’ módja nincs megtisztulva philosophia által, nincs megerősödve; azért követnek vakon minden ösztönt, minden hajlandóságot. A’ szív gyarló ’s hajlékony. A’ szív? keressünk hát szellemet, észt; hol ezen istenné uralkodik, ott a’ kebelnek minden hangosb ütése, minden hulláma, minden érzelme az ő törvényeinek engedelmeskedik, ’s illyen uradalom alatt virágzania kell a’ jobbágy’ boldogságának.

Midőn végre a’ távozás ’s idő’ balzama a’ sebet mellyet rajtam Rózika’ szépsége ’s könnyelműsége ejtett gyógyítani kezdék, olly asszonyok’ társaságát kerestem, kik lelkeseknek hireszteltettek. Szerencsém leve egy fiatal özveggyel megismérkednem, ki föképen erős léleknek tartatott, ’s különös örömemre Magyar volt, ’s elég kegyes jószágai’ jövedelmeivel azon becsületet éreztetni, hogy azokat a’ pompás Y-ben költse-el. Kinyilatkoztatám neki azon örvendezésemet hogy mint Magyarnak közelebb igazam van isméretségéhez. „Honszerelem a’ szamár’ szerelme aklához, mond Helvetius” volt a’ tudós asszonyság’ felelete, ki ángolúl olvasott, újgörögűl tanúlt, sajnálván: hogy a’ Samskrittet nem érti, minden növevénynek latán nevét tudá ’s magyar üdvezletemre németűl felelt. Épen nem véltem volna illy teljesnek, illyen égő fekete szeműnek ’s illy emésztő pillantatúnak. Szólék vele ’s örvendő csudálkozással vevém észre, hogy magyar létemre is megkülönböztet. Beszélgetésemnek köszönjem-é e’ reménytelen szerencsét? örömest társalkodott velem, ’s egyszer a’ magnetizmuszról^* szólva kacsintott bajúszomra. Lavater’ physiognomikájához különösen kelle vonzódnia, mert mindég képemre nézett, ’s arról beszélvén, hogy a’ vérforgást olly későn fedezték-fel, tele orczám’ pirosságát említé. A’ görög remek képszobrokrul szóla’s kért: hogy mivel épen vítatása’ bizonyságához tartozik, tegyem magamat egy pillantatra ama’ híres Borghesei bajnok’^* helyzetébe; én szabadkoztam, mentegetőztem, ő pedig bízton állítá: hogy házi játékszíneken különféle mutatványokban számos vendégek előtt, gyakran ’s igen sok helyzeti változatokat ’s ábrázolatokat adott-elő görög köntösben. Meghíván magához, vágytam szempontjait megismérni ’s tanúlni. Minden formájú könyvek, földképek, száraztott növevényi gyűjtemények, kitömött állatok ’s egy kis physikai készűlet, tornyodztak a’ közelítő elébe. Épen egy békának galvánoztatásával foglalatoskodék,^* de félbe hagyá ’s megelégedék velem. Beszélgetésünk majd elevenebb lön, ’s mivel Rózika’ könnyelműsége még mind egyre fájt, épen e’ pontról kivántam a’ fegyveres Minerva’ értelmét kitanúlni. Mondám, hogy a lyányok olly engedékenyek minden érzeménynek, ’s olly változékony szivüek –

„Érzemény! szív! megfogat nélkül való szavak.^* Érzemény, a’ szokott értelemben véve, lázadó az Észkirálynénak felség- igazai ellen, legalább is status statusban. Hallott-e már egy concertet, hol minden hangszerszám a’ nagy egész alá nem volt volna rendelve. Épen így a’ szívnek nem szabad más hangot adnia vagy más lengést tennie, mint melly az én egész nagy rendszeremhez illik, ’s mit fejem mint kar-igazgató elébe szab; ellenben mind azt, a’ mi világ-tekintetemmel megegyez. Millyen ez? az más kérdés. Az erkölcsi világban csak egy szörnyeteg van, de melly nagyon közönséges, a’ következetlenség. Az emberek – engedjen még imezen kifejezéssel élnem – míg természetbölcseink, a’ növevényekkel rokon hasonlatoságunkat bővebben kifejtenék, az emberek, vagy tán helyesbben növevényállatok vagy állatnövevények, olyanok, mint a’ felhúzott gépelyművek,^* eljárván a’ szokottnak kerékvágásában; vagy mint legközelebbi vérrokonaik a’ majmoknak (mellyeket entre nous igen régi, de a’ mit tagadni lehetetlen, valóban egy kissé elfajúlt népnek tartok) mindent utánazván, a’ mi a’ század’ szokása által ál fénykört nyere, a’ nélkül, hogy magok gondolkodnának egységet hozni tetteik’ különféleségébe, hogy a’ vizsgálás’ bonczoló-kését minden gondolat, minden érzemény, minden indulat’ fenekéig metszenék. Mi könnyű így meglátnunk: mik vagyunk valósággal! higye-el, temérdek küzdésbe kerűlt az értelemnek bizonyos erősségét kivíhatnom, minden előitéletet kivetkezhetnem, de most már semmi se téveszt-meg. A’ vak embercsoport felett lebegek, ’s egy más szabadabb képzeletköröm vagyon. Szempontim tetteimet szabadosaknak vagy tilosaknak jelentik, ’s én a’ szerint gyakorlom vagy mulasztom, teljesítem vagy mellőzöm tisztemet, sejtésim, ösztöneim, ingereim vagy ihleteim’ sugallatit, akár ellenkezzék érzetem (a’ balgatag kifejezés még néha kisiklik nyelvemen) azokkal akár nem.”

Ide jőjön egy Segéd! gondolám.

Későbben egyszer a’ vele beszélgetés közben érdeklém, ’s nem minden megindulás nélkül: mi gyönyörűen pirúlt-el Rózika, midőn kis fejér kezét megszorítám, mi keservesen sírt a’ hat héti elváláskor, ’s milly gyönyörűvé bájolta őt ez. „Emberek, emberek! szóla pathosszal, ha fogtok egyszer kifejleni az ál tünemények’ ködéből, melly a’ való’ komoly képét csalszínekben tükrözgeti; de a’ vizsgálódás első napsugaránál saját semmiségébe lebben. Azt mondja Uraságod, hogy Rózika elpirúlt – ’s félig elragadtatik; hogy sírt – ’s szomorúságba süllyed. Egy vas ’s több részből álló piros nedv, a’ természet törvényei szerint egy különböző rostokból, reczézetekből ’s bőröcskékből álló szövetbe hatott, ’s egy másik színetlen, sós, keserű nedv, a’ nehézség’ rendszerét követvén, ott szorúlt-ki, hol nyílást talált; ’s magát csak nem üdvezíti annak észrevétele: hogy a’ víz ott foly-ki, a’ hol tud. Az ember egy gépelymű.”

’S mi volna így a’ halhatatlanság?

„A’ magáé ollyan, mint palczájaé, vagy keztyűjeé, vagy sarkantyújaé. Az atómok (lét-elemek) megmaradnak.”

Ennek csupa gondolta is elzúzhatott volna.

„Néhány év előtt, mikor Idealista valék, fogtam volna kérni, bizonyítsa-be előbb: ha valóságos-e léte? ’s ha én bizonnyal tudom-e hogy kivűlöttem létezik, ’s nem csupán agyamban él, mint velőm’ habja, vagy egyik gondolatom.”

Mint örűlt volna Amália, gondolám, ha az üldöző szabó is csak agyvelőhab lett volna! vagy mint örűlnének némelly hídaink ’s útaink!

„De most már, szóla tovább, lemondtam az üres álmodozásokról. Mostani rendszerem az élet’ fokára vezet. Mi tesz legtöbb embert boldogtalanná? az értelmetlen iparkodás olly magasságra csigázkodni, mellyet soha el nem érhetni. Fuvalkodjatok fel mint tetszik, elpattanhattok; de nagyok nem lehettek. Én csak az akarok lenni, a’ mi lehetek; azért nem is törekszem rényekre, sem attól nem iszonyodom, mit a’ pórnép hibának nevez, mivel, mint állítom, mind a’ rénynél mind a’ hibánál a’ szükség’ vas-törvénye szerint mivelkedem, érdem nélkül, vétek nélkül. Minthogy testünk másféle rugalmú mint egyéb állatoké, többek akarunk lenni, holott csak mások vagyunk. Azon béka, mellyet minap galvánoztam, nemde szint olly igazzal különbnek vélhetné magát nálam, mint én magamat őnála? ész tenné hát a’ különbséget? velünk született ész- vagy tárgyképek nincsenek, ezek csak érzékek’ szüleményei, mellyekkel az szintúgy bír mint én; mellyekből alkotja képzeletkörét mint én; mellyet legtökéletesbnek tart, mint én: mivel mást nem ismérhet, szintúgy mint én sem. Van-e béka melly azt gondolná: az emberek a’ földnek első teremtménye, melly a’ mi jelességünket megitélhetné? épen úgy nem, mint én az övét. Mi könnyű az élet, ha megismervén a’ valót, megszününk csalóka, jóllehet csillogó álképeket hajházni. Itt egy, magát egy nemes, de ezer kínokkal összekötött tétemény’ végrehajtásával gyötri, ’s feledi, hogy ha véghezviendi is úgy volt alkotva, hogy azt véghezvihesse; hogy övé csak a’ határozás, a’ végrehajtó hatalom pedig külső vagy belső önkénytelen ösztönöktűl függ. Itáliának hő ege teszi elevenebbé az Olasz’ képzelődését, ne lenne-é befolyása az elköltött ebédnek is? ’s ha ezt tudom, tartóztathat-e képzelt tekintetek’ korlátja, azt tennem, a’ mit ohajtok? így, például, magam, Magyarországban, mint együgyű fiatal leányka, örök setétségben ’s következetlenségben tipegvén, elég kába valék, ha akkor valakihez vonzódtam, magamat agyon kínozni, csak hogy szenvedelmemet valamiképen észre ne vegye, mellynek pedig, bizonyos módosítási által tagaimnak, millyek a’ szerelem-pillantat, kézszorítás, halk remegés, elpirúlás, elhalványulás, hullámzás ’s a’ t. természete szerint, akaratom ellen is el kellett volna magát árulnia; álmatlan éjszakákat, nyugtalan napokat szereztem volna magamnak, minthogy vizsgálatlan érzelmet követék vala. Most már hideg ésszel vizsgálom a’ szenvedelem’ természetét, a’ szemlélődés’ mérlegével mérem azon homályos belső sugalmat, melly visszatartóztatott volna, ’s a’ nap’ világánál semminek találom, ’s csupán belsőm’ szorongását ’s ösztönét választom vezérűl.”

Egy tűzpillantat kísérte e’ szavakat.

Én megdöbbentem.

„Úgy fékeznek az előitéletek, mint zabola a’ nemes paripát. Ha az erős eltépi, vége a’ bitangló’ hatalmának ’s arany szabadság int.”

Közelb vonúla hozzám.

„Fogadja-el rendszeremet, mint avatott fog ott mosolygni, hol a’ nagy csoport küzdel.”

Megszorítá kezemet.

„Kísértse-meg rendszeremet, szeretném tanítványomnak. Miért volnék gyermekes azt nem mondani, a’ mit akaratom ellen is gondolnom kell. Kövesse azon szempontot, melly nekem mint követőjének megengedi, azt kimondanom, mit különben elég esztelenűl elhallgattam volna, hogy tudnillik nekem úgy tetszik, mintha a’ mi érzelem-tulajdonunk összehangzanék.”

Kéznyomása erősebb lön.

„Az erő melly magneshez vonja a’ vasat, cselekszi: hogy emberek közt is helye van a’ kényrokonságnak, ’s a’ bölcselkedőné megvallhatja tanítványának, hogy közöttök is illyet fedez-fel. Már külső tüneménye is úgy hat műszereimre, hogy hasonneműséget következtethetek.”

Én iparkodtam műszeremet, mellyet kéznek hínak, ’s mellyet ő, mint magnes a’ vasat, megragadott, az övéiből kiszabadíthatni; de részéről a’ hasonneműség meg nem engedé; ’s elragadtatván a’ térítés’ tüzétől olly tiszta philosophiával szólott, hogy az elpirulás’ veres nedve arczom’ szövetébe szökék, ’s elvégre olly módosításokhoz fogott, hogy általlátván agyvelőhabnak nem tartatásomat, a’ természeti törvények szerint hirtelen felugrám, ’s a’ könyvízként ott keresék menekedést hol nyílást lelék; az az nyílsebesen az ajtón kiszaladtam.

Istenem! mit nem kell még megérnem! kiálték haza érkezve. Rózika egyszerű leánytermészet vala, ’s a’ félvárasba is belé szeretett volna; ez itt az ész’ uradalmát akarja behozni ’s minden érzelmet megtapod. Olly csudásan van-e alkotva az asszonyfő, hogy benne a’ tudomány’ világa csak setét gőzt támaszt? hogy az izlelt csepp is részegít. A’ féltudás ’s egykét felfogott szólásmódok, roszúl választott roszúl emésztett olvasat illy torzképpé (carricaturává) teszi-e őket, hogy felgyújtsák a’ házat, mellyet meg akarnak világítani!

Ekkor érkezék bátyám’ levele, mellyben haza híva. Irá: hogy súlyosan beteg, ’s noha rokonunk Nelli, kit anyja’ halála után magához veve, gondosan ’s legnagyobb buzgósággal ’s iparkodással ápolgatja, ohajtana még is engem látni. Siettem haza. Be bajos gondolám, hogy bátyám’ házában is reméllt enyhem helyett olly teremtményt találok, melly csak veszélyt tud árasztani, egy leánykát tudnillik. Magyar földre lépék, ’s Helvetius’ ellenére, nem bírtam megindulásommal. Örökké szeretett kedves hazám! áldott ország, üdvez légy! ezerszer üdvez légy örökké drága föld! olly boldog sehol se lehetek mint kebledben, te másod édes anyám! örűljön minden a’ honnak, az országnak mellyben született, a’ Magyar kétszeresen; mert az övé gazdag és áldott, ’s minden Magyar hasonló jó birtokos kegyes szülék’ szerelmes fijokhoz. Szellemi- ’s testiképen ép ifjúkorra serdűl Magyarország, tele erővel, dicső virágzatában, bár még sok fejtetlen kincs, sok bimbózatlan gyümölcs szendereg dús földében, vizeiben, hegyeiben, népében ’s úgy szólván, minden természeti elemeiben, mellyeknek előbb utóbb virulniok és sokszoros kamattal diszledezniök kell a’ Nemzet’ méltóságára, gazdagodására ’s boldogulására.

Bátyám a’ leggyöngédebb szeretettel fogadott. Nyavalyája súlyos volt. Nelli csupán vele látszott foglalatoskodni. Gyermekkorában láttam, ’s úgy találám hogy az idővel nő az ember. Ő nagy lett, ’s valóban semmi kellemetlen se volt rajta, sőt ha minden asszony iránt el nem hűltem, igen szépnek is tetszett volna. Vonásai rendesek voltak, tele lélekkel, tele kifejezéssel, ’s különösen szeme csupa szellem, csupa jóság. Bátyám nehezebbült, az elhatárzó crisis elérkezék, sorsának el kelle válnia. Egy pillantatra lenyugodtam. Nelli virasztgatá. Drága életeért való aggódásom nem hagya pihennem, halkkal lépék a’ szobába, mellyben egy lámpa bágyadtan világolt. Alvék. Nelli egy feszűlet előtt térdeire omolva, szép szeme ájtatosan az égre emelve, ’s az érzelem’ gyöngyeiben ragyogva, buzgóan imádkozék gyógyulásaért. Nem vön észre. Meg kell vallanom, e’ tekintet nagyon elérzékenyített. Csaknem angyalhoz hasonlíta körűlfolyva az üdvesség’ sugáraitól. Nem menekhetém a’ gondolattól, hogy illyen imádságnak foganatosnak kell lennie. Bátyám felébredt. A’ halál’ szárnyai közelebb suhogtanak felé. Kinek most vallása nem volna, kiálta Nelli könyre olvadtan ’s lelkének legbesejéből, kétségbe kellene esnie! e’ szavak azóta mindég fülemben zengenek. Ha Nellire tekinték, úgy tetszett, szép hitében egy ragyogó angyalt látok, ki védve tartja gyémántpaizsát felibe. Sikeresnek látszott imádsága, a’ nyavalya szerencsésen megfordúlt. Szemlátomást következék a’ jobbulás. Örömünk leirhatatlan volt. Nelli mintegy elváltozott. Szeméből öröm sugárzék; erre olly csintalan leve ’s olly furcsa, olly vidám, hogy enyelgéseinél sokszor a’ beteg se tartóztathatá mosolygását. E’ mellett a’ leggyöngédebb figyelem iránta, melly a’ legcsekélyebb kicsinységekre is kiterjedett. Egy pillantatig se távozott mellőle, megtagadott magától folyvást minden kedvtöltést, minden mulatságot, ’s bátyám’ megelégedő mosolygásában, minden áldozatért gazdag pótolékot látszott lelni. Bátyám! mondék, Nelli sokat vesződik. „Az megvan az asszonyokban, hogy a’ beteget ápolják, ’s az egészségest halálra keserítsék,” felele. Fájdalom! szólék; természetes érzésnek látszik bennök a’ szánakozási fogékonyság, de be hamar oda van minden! „Be hamar! bizonyítá bátyám, ’s még is még Nelli egynek látszik a’ legjobbak közűl.”

Nelli’ jelenlétében se titkolhatám, milly vélekedésre tanítottak magok felől az asszonyok. Kifakadásim nem voltak keserűség nélkűl. Ő enyelge felettök. „A’ jobbágyok monda, rendszerint elégedetlenek urokkal; a’ férjfiak azért rágalmazzák az asszonyokat, mert kétségbe esnek magas tökéletességöket elérhetésöken; de maga csupa gerjedelemből ’s indulatból.” Az asszonyok, felelék, hamis bálványok. Ki tömjént gyújt nekik, azt szeretik, ’s kit szeretnek – elfeledik. „Nem csak virágok, hanem lepkék is mingyárt mellé” mond a’ bátyám. A’ ki goromba volna, töviseknek nevezhetné őket az élet’ rózsáján, szólék. „Valóságos hónap-rózsák, fejezé-be bátyám, ámbár lehetnek egyes kifogások.”

Úgy tapasztalám: hogy a’ szokás a’ lyányokkal együttélést is türhetővé teszi. Nelli mind több több figyelmet látszott irántam mutatni, ’s ha fájdalmas tapasztalatim nem lennének, egész lánggal lobogtam volna. De így! sok mulatságot találtam beszélgetésiben. Válogatva ’s belátással jeles műveket olvasott, természettől tiszta józanságú feje vala, gyermekded őszinteségű érzése, mellynek szabad folyamatot engede, ’s bizonyos vele született vidámsága, melly igen jól illett egyéb tulajdonaihoz. Hm! gondolám, hiszen így jól megy; csak közelebbről nem kell velök szövetkezni, úgy kellemes foglalatosságot adnak üres óráinknak. Bátyám, szólék, be kár, hogy Nelli leány! társasága nagyon mulattató. „Csak hogy felele, mint valamelly veszedelmes orvosságból, mint némelly méregből, nem kell sokat bevenni, ha egy csepp használna is. Azért édes öcsém! ne sürögj sokat körűle.” Ollyanok ők, mondék, mint a’ tűz, melly messzéről világít ’s melegít, de közelről éget. „Optime! kiálta bátyám; utazás teszi a’ férjfit. Látom, hogy eszed kiképzetett. Megég az ember. Igen jól van mondva. Megég a’ tüztől, ’s elbukik a’ tengerbe. Ámbár Nelli jó gyermeknek látszik.”

Mithridates naponként több mérget veve-be míg végre nem is tudá magát megmérgezni. Én is csaknem így jártam. Mindég tovább beszélgettem vele, ’s mindég örömestebb. Igen gazdag szelleme vala ’s még is szent érzetei. Valljon lehetséges volna-e barátság férjfi és leány között? kérdém bátyámat. „Non nego, mondá, valóban könnyen lehetséges volna. ’S az összeköttetés melly barátságból és tiszteletből származik, lehetne talán a’ legnemesebb ’s legboldogítóbb – ha valaha asszonyok boldogíthatnának.”

De Nelli már nem tetszett ollyan vígnak. Gyakran gondolatokba merűlt. Elpirúlt ha reá tekinték. Jókedvűsége oda volt. Ha kikeltem az asszonyok ellen, érzékenyen látszott megbántódva, a’ nélkül, hogy mint az előtt, elmésségével harczolna. Komolyan szólt felőle. Ha előbb egymással kötekedtünk, ’s bútlanúl, vigan csevegtünk: most néha szótlan ültünk egymás ellenébe; de én részemről még is jól mulattam. Majd kerülni kezde. Mi baja lehet gondoltam, ’s tapasztalám: hogy a’ szokás másod természetté válik, mert valóban nem tudám mivel pótoljam-ki az órákat, mellyek másszor mellette olly sebesen röppentek el. Ha szólt, leginkább azon hatásra látszott figyelni, mellyet reám a’ külföldi lyányok tettek, nyilványos tanúságul: hogy érdeklette, valljon becses-e még valamellyik előttem? úgy tetszett, nem hitt kikelésimnek ’s ezer mellékutakon de mindég szorongva, iparkodott kitanúlni: ha érzek-e még valamit egyik vagy másik iránt? Ez figyelmessé teve, gondos szemmel tartottam, ’s ha minden meg nem csal, nem látszott hidegnek irántam. Merjek-e még egyszer a’ mély tengerre indúlni?

Más volna egy újabb merés, mint újabb hajótörés? de már erős pártja volt szívem’ belső titkos tanácsában. Azon biztos várással közelíték hozzá, hogy egy uj nemű csalódást fogok megérni, de nem tudom egészen, ha csupán tapasztalás’ vágya vonzott-e. Szemérem ’s ártatlanság küzdeni látszott a’ legvalóbb szerelemmel, melly szóban ugyan nem, de minden tettében minden mozdúlatában mutatkozott, bár mennyire iparkodott is elrejteni. Tekintete árulta-el belsejének szerelmét; úgy tetszett, hogy még így soha senki se pillantott reám, mennyország fekütt ezen szemekben, de én, expertus Rupertus, gondolám: pillantatok, gyilkok; ’s a’ szem egy folyam, csupán felűletén tükrözvén eget. Megfogám kezét, minden idegem remegett, övé is reszketett az enyémben, én pedig gondolám: ah be sok kötött kezek kivánkoznának szabadúlni. Vilmos, igazold azon rendszabást, hogy az ember naponként okosodik ’s kárán tanul. És így mind addig keresgéltem, míg kígyóként szállt keblembe a’ gondolat: hogy nála is csak haszonlesés, őt is gazdagságom’ csalogatja. Most kitaláltam. Bizonyos volt. Ő szegény ugyan nem vala, de gazdag sem, ’s én bátyám’ kincsének örököse. Be jó gondolám, hogy szerelmes nem vagyok. Csak haszon bírja őket mindenre. Vissza kezdék vonúlni. Szomorúsága nevekedék. Elrontott plánjain búsul, gondolám. Látja, nem sül-el számolása. Végre alkalmat lelt egy időre Pestre utazni ’s használá, bár nagyon nehezére látszott is esni. Új játékkört keres, gyanítám. A’ búcsú minden gyanúm mellett, nem csak nekem, hanem jó bátyámnak is fájdalmas volt. Szerencse, hogy elváltunk, gondolám, mert különben szépsége ’s lelkes társasága’ kecsei még is győzhettenek volna. A’ kellemes városban, már az első mulató erdőbe kocsizáskor is elfeled egy két finom uracskáért. Hisz’ ismérem a’ lyánykákat. Úgy-e bátyám! a’ leány szív ollyan, mint a’ zártszék, ma egy ül belé, holnap más. „Mint az érczpénz, monda, minden lapján más kép” ’s a’ legtávolabbak leginkább szállanak becsökben „az épen csúfság. Nem tudom mi jutott eszébe, hogy nem maradhatott.” Bárcsak már megint itt volna. „Igaz, hogy jó volna! de, szóla kis szünet után, te lenge nád, csak nem szomorkodol érte midőn ide ohajtod.” Oh én igen ki tudom találni az asszonyok’ tetteiknek rugójit. De bátyám vélé, hogy jó volna - - - „Hogy Pesten valaki el ne csábítsa; nekünk itt semmit sem árthat’s ott még bút hozhatna fejünkre.” Most érzettem még igazán veszteségét. Soha se hittem volna, hogy illy végetlenűl nehezen lehessek-el nélküle. Az idő nekem pokolhosszú volt; de végre, minthogy csak ugyan valahára a’ perek is véget érnek, még is eltelék; ’s Nelli, kihez bátyám egyik levelet a’ másik után küldözé, ismét nálunk vala. Most teljesűl emberisméretem, örvendék előre. Bizonyosan elfelede. Úgy tetszett, csalódtam. Úgy látszott, a’ mulatságos lakás mellett is ugyan az maradt ő. Sőt szevedelme még nőtt. Oh de én okos voltam. Engem’ többé nem lehetett ámítani. Csak hogy tetteinek kútfejét ismértem. Leküzdöttem magamban visszajöttén érzett örömemet; de a’ legrettentőbb féltékenység kínzott, a’ mint fiatal, szép, gazdag birtokszomszédunk nyilván udvarla körűle. Nem volt nyugtom, nem pihenésem. „Vedd-el,” mondá szívem, „hagyd-el” a’ tapasztalatok. Haboztam. Ha most kinyilatkozom, úgy enyém lesz; de igen jól ismérem tettének ösztönit; ha veszteglek, hölgyem helyett birtokszomszédném leszen! – győztem. Csupa néző valék. Közlöttem bátyámmal észrevételeimet. A’ szomszéd mindég Nelli körűl van, mondám én. „Nem tágúl mellőle,” monda ő. A’ legszerelmesb szemeket hányja reá, én. „Boszonkodhatom illy nevetségekért, ő.” De Nelli alkalmasint hidegnek látszik, én – „hisz’ az derék, ő, – hogy te rokonodat szemmel tartod. Nekem is tisztemben áll az. Közölj velem minden szót, minden pillantatot; mindent a’ mit észre vészesz. Ne titkolj-el előttem semmit is.”

Bátyám’ tanácsa hasznomra válhatik gondolám, ’s tudtára adám a’ mit Argus-szemeim láttak. Szomszédunk, bár máskor semmi kifogásom se volt ellene, most szenvedhetetlen volt előttem. Bátyám, mondék, ez az ember megváltozott. „Sok nevetséges van rajta,” folytatá ő; nekem épen nem tetszik – „’s én alig türhetem ostoba társaságát, de a’ szomszédi kötelesség!”

Majd jobban közeledett. Engem a’ féltés tüzes fulánkkal szúrdalt. Hadd menjen hozzá, kiálték elszánva. Nelli bizonyosan úgy számol, hogy van annyija mint nekem. „Öcsém, mond erre a’ bátyám, gondold-el mi történt! a’ szomszéd megkérte tőlem Nellit!” Mit? kiálték, megőrűlt? „Ugy-e? mond a’ bátyám, biz’ engem is meglepett.” ’S Nelli? kérdém szorongva, bizonyosan hozzá megy? „Nem öcsém, halljad csak. Ez derék lyányka, a’ többi közt tudni-illik. Nekem a’ kérés váratlanúl jött, nem tudom, mit mondottam neki; de ő könyörgött: hogy ne haragudjam reá olly igen, nem tudja mivel bánthatott-meg, gondolnám-meg: hogy húgomnak nem illetlen sorsot ajánl ’s a’ többi. Megigértem Nellivel szólani, ’s szóltam is. Sírt ’s mondotta: hogy menekedni akarok-e tőle, vagy nem akarom-e tovább házamnál szenvedni? ő engem ápolgatni fog ha valaha megint megbetegszem, szememből les-ki minden kivánságot, kétszeresen figyel minden parancsolatomra, semmit el nem fog mulasztani, rövideden mondhatom: ezen ragaszkodása, gondoskodása és készsége magát feláldozni, engem igen megillettek, mivel olly ritkák asszonyoknál. Lelkemre mondtam neki, szeretném ha mindég körűlem volna, de boldogsága azt kivánja – semmit sem akart róla hallani, ezen módon nem lelheti-meg boldogságát, úgy tetszik, hogy boldog nem is lehet, nincs hajlandósága a’ kérőhöz; elébe adtam annak ifjuságát, gazdagságát, hijában! mind ez őt nem boldogíthatja: látja, le kell mondania arról a’ mit ohajtana, egy szóval általányosan kiadott rajta ’s a’ kosarat nekem kell általadnom. Semmikép’ sem akart hozzá menni.”

Ez már sok volt. Nem lehete kétségem. Tehát nem haszonvágy. A’ távolban is megtartotta számomra szivét. Oh én megvakúlt, rosz-szivű bolond! hogy’ érdemlem szerelmét. Hozzá röpűltem. Nelli mondék olly kérőt vetett meg, ki sok leánykát boldogíthana. „Engem nem.” monda elpirúlva. Nem tartóztathatám magamat, megvallám szerelmemet ’s kivánságomat, ez életet karjai közt élni-le. Legüdvesb pillantata volt ez éltemnek. A’ legtisztább érzelem’ lángja lobbant-ki lelkes szeméből; midőn bizonyossá tevém, hogy nélküle boldog nem lehetek, hogy enyémnek kell lennie. Megvallotta ’s az elborító szép szemérem szeráffá dicsőíté – hogy már régen szeret ’s hidegségemet észrevevén, hajlandósága’ levívására használta távozási alkalmát, de a’ távolban is képem mindég körűle lebegett, ’s csak érettem mondott-le kérőjéről, bár legkissebb reménye se csillámlott valaha bírhatásomra. Ha csak minden meg nem csalt, honomban leltem tehát meg, mit a’ külföldön hijában kerestem, mint sokszor megtörténhetik. Érzetének tisztasága ’s állhatatossága bebizonyodott; szellemének a’ félreképzéstől távol járó ’s nem a’ szív’ kárával szerzett képzettsége magasítá kecseinek teljét. Csak bátyámat kelle még megnyernem. Elhatároztam elevenen festeni elébe: mi jó leend reá nézve, ha Nelli a’ velem való házasságnál fogva mindég nála marad. Előhoztam neki a’ dolgot. Bátyám! mondék, milly derék az, hogy Nelli a’ szomszédon kiadott ’s mindég itt akar maradni. – „Biz’ az szép tőle.” – Általányosan édes bátyám! úgy tetszik, Nelli különös gonddal ’s figyelemmel viseltetik bátyám iránt. – „Igaz édes öcsém! tudod mint gondolkodtam mindég az asszonyokról.” – Hát én! de mennyi szeretetet mutatott bátyám iránt Nelli. „Hallod-e öcsém! hálátlanság volna ezt meg nem ismérnem.” Édes bátyám! le kellene őt magához kötnie.

„Hm, igen érzeném híját –”

Derék volna ha mindég körűlte lenne.

„Öcsém! biz’ okosan szólsz, mint mondám az az utazás –”

Nelli’ jósága

„Nagy.”

Indulatja –

„Tökéletes szíve van.”

Szépsége

„Tiszta érzés mellett,”

Legmagasb szerencsét érdemelne –

„De hisz’ előtte is sokszor kikeltél az asszonyok ellen.”

Ezt bátyám is cselekvé; de most mind azok után, a’ miket láttam, természetesnek találnám ha önmaga bátyám belé szeretne is.

„Csak csufolódol te asszonygyűlölő –”

Nem bátyám! Nelli becsűlni fogja, tisztelni, szeretni, minden pillantatát megédesíteni, a’ szerencse honos lesz itten, bátyám meg fog ifjodni. –

„De hát hogy’ érted?”

A’ vele kötelező házasságnak üdvezítenie kell.

„Isten neki! hát csak elveszem, ha hozzám jő” monda bátyám elszántan.

Bátyám! rebegtem bámultomban elmeredve – maga! én, én, én szeretem őt örökké változatlanúl. Csupán ő adhat kecset és becset éltemnek. Az ő erkölcse győzedelmeskedett. ’S ő, az angyali jóságú teremtmény, engem választ! Már nekem adta szavát.

Tenger, tűz, asszony három nagy gonosz, dörmögé bátyám, ki azonban hamar megengesztelődött. Én elvettem Nellimet, ’s jó bátyámnak, ki őt szívesen szereti, de gúnyolódásit még se hagyhatja, üdvességem’ érzetében még most is kiáltom: bátyám én egy angyalt leltem! négy közül egyet! ’s illyen szerencsét is, enyeleg bátyám vissza, csak minden tízezredik is alig érhet.

Ha szabad egy jó tanáccsal szolgálnom, egy Olvasóm se veszti-el hitét ’s hiedelmét a’ szép hölgyek’ jóságáról, ’s mindenik Olvasóném iparkodik azt teljes mértékben igazolni.